2017. december 10., vasárnap

Michael Cunningham: Mire leszáll az éj

Az órák az egyik kedvenc könyvem, 2002-óta már többször olvastam - bár az igaz, az elmúlt néhány évben betokosodott a polcomon -, így tényleg jó hírként éltem meg, hogy a Jaffa Kiadó újra kiadta Michael Cunningham Pulitzer díjas könyvét, majd aztán folytatja az életművet is. Tizenöt évet vártam egy következő regényre, nem volt nagy idő. Észrevétel szökkent el, ahogy az a másfél-két nap is, míg a végére értem.

Peter, a negyvenes éveinek elején járó műkereskedő, feleségével, Rebeccával él egy kényelmesnek nevezhető házasságban. Ha néha fel is vetődik, jó-e így, a napi, heti, havi rutin továbblöki a lendületet vesztett életet. Minden elfogadhatónak tűnik, egészen addig, míg meg nem érkezik felesége sokkal fiatalabb, útkereső, drogról leszokott öccse. Ethan, akit családja csak Balunak hív, fiatal, elbájoló, igazi életművész, szenvedélyét maga mögött hagyva keresi az életcélját,  felelősség nélkül, szabadon. 

Cunningham megkapó őszinteséggel ír a szürke hétköznapokról, hogy a közös élet minden problémájával és örömével együtt csupán elhatározás kérdése. Jóllehet nem minden alakul úgy, ahogy szerelmünk hajnalán hittük, a gyerekek is felnőnek, elmennek, és ki tudja miért haragszanak, de az élet azért csak megy tovább. Kísértések lesnek szinte minden bokorban, és csakis az emberen múlik, mit akar vagy hajlandó ebből meglátni.

Peter álmai vajon a felesége álmai is, és fordítva? A hit, hogy ez egy jó házasság, már elég ahhoz, hogy az is legyen? Ki tudja! Beszélgetni azzal, aki előtt már rég nincsenek titkaid, aki anélkül is tudja, mire gondolsz, hogy kimondanád egyenlő azzal, hogy nem is rejtegethetsz semmit? Erre történetesen egyértelmű a válasz: nem! Akadnak olyan dolgok, amiről sosem beszélünk. Talán attól tartunk, ha a másik szembesülne ki nem mondott félelmeinkkel, gondolatainkkal, kiderülne, nem is ismerjük egymást? Esetleg épp ellenkezően, ugyanúgy érzünk egy csomó dologgal kapcsolatban, de ezek olyan dolgok, amiket nem akarunk tudni.

Főhősünk bátya AIDS-ben halt meg akkor, mikor a kór még, ahogy az emberek hitték és hinni akarták, a melegeket érintette. Pedig ott volt már mindenhol, csak lappangott. És most, amikor már, nos, ha nem is gyógyítható, de a modern gyógyszerekkel nem jelenti halálos ítéletünket, egészen megfeledkeztünk róla. De Peter nem, szerette a bátyát, még akkor is, ha gyerekként nem volt felhőtlen a viszonyuk. Az ő különleges kapcsolatuk és az első gyerekkori szerelme összekapcsolódik, és annyi évvel később visszajön minden emlék. Talán mindenképpen, a kor előrehaladtával szembesülnie kellene vele, de tény, Balu érkezése felgyorsítja a dolgokat. Új csábítások lesnek rá ebben a néhány napban, szokatlan érzések és gondolatok kavarognak benne és körülötte.

S neki mi a mentsége az életre? Középszerű élete van, középszerű sikerekkel, mondhatnánk, kapuzárási pánikon megy át. Mint annyian, ő is álmatlanságban szenved, kudarcként éli meg az apaságát, és vágyik valamire, egy lehetőségre, ami kiszakítja az egymásutáni napok azonosságából. Eleinte csak találgatja, majd elismeri, olyan ki nem mondott dolgok vezettek eddig a pontig, amiről senkinek sem lehetne fogalma. A kételyek, bizonytalanságok, amiket nem mutatunk, amiket eltemetünk önmagunkban, ott vannak akkor is, ha nem osztjuk meg senkivel.

Szépnek találtam a fordítást, könnyen olvasható, szinte ittam a mondatokat. Külön plusz pontot érdemel a borító, a kartonból kivágott motívummal, és a belső borító rajzaival. Úgy tűnik, ezt a vonalat követi az író további könyveinek terve is, ami szerintem tökéletes telitalálat. Most kicsit sajnálom, hogy Az órák még a rég, filmes borítóval van meg, de csak ezért nem adok túl rajta.

Igaz, nem vagyok negyvenes férfi, mégis meglepően sok ponton tudtam azonosulni ezekkel a tépelődő, vagy éppen tárgyilagosan elmesélt, megélt helyzetekkel. Imádtam minden sorát, a Cunninghamre annyira jellemző csodás, kerek mondatokat, a felismerés és elfogadás pillanatait. A menekülését, amikor még minden kétséges, majd a megérkezést, amikor a szívünk nincs a helyén, de már majdnem. S természetesen a töménytelen utalást, írókra, képzőművészekre. Azt, ahogy megjeleníti ezt a zárt világot, ahogyan megosztja velünk Peter gondolatait, válságát. Magával ragadott a világ, a karakterek élete, a mondatok, amiket a szájukba adott, és a tökéletesnek tetsző légkőr, megannyi repedéssel a körülötte lévő burkon. Lehetetlen rá kevesebbet adni a maximumnál. 

10/10

Magyar kiadó: Jaffa Kiadó
Fordította: Farkas Veronika



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése