A jó kis maffiás könyvemet kénytelen vagyok félre rakni, mert Flavia egyre jobban hívogat. Azért elképesztő, hogy mostanában több könyvet tettem félre, mint amennyit befejeztem... No de félre búval, a kis Adams, akarom mondani de Luce mindig jó választás.
Az embernek kedve lenne megint kisiskolásnak lenni, szorosan összefont hajat meg térdig érő zoknit viselni, és biciklivel csavarogni a környéken. Jó, nem tudok biciklizni, de szoros copfban sem fonták soha a hajam, így hajlamos vagyok azt hinni, ezek megléte, avagy hiánya nem kizáró tényező.
Daffy a másik nővérem volt, aki két évvel idősebb nálam, de tizenhárom évesen már kész szadista volt. - A könyvek fölött csorgatja a nyálát. Alan Bradley: A Red Herring Without Mustard (Magyar cím és borító még nincs)
Nos, amikor néhány hónapja kiderült, hogy az egyik kedvenc bandám, az Our Last Night világ körüli turnéra indul, és május 19-én ellátogatnak kis hazánkba is, még nagyon jó ötletnek tűnt a jegyvásárlás. Aztán ahogy telt múlt az idő, mind gyakrabban jutott eszembe, hogy öreg vagyok én már ehhez. Az utolsó tombolós koncertem is vagy 10-15 éve volt, itt meg sok lesz az ember, tömeg, meleg és egyebek. Á! Nem való ez már nekem! De a jegy már megvolt, és ha így alakult, hát illik elmenni.
Már a szervezés is tartogatott bizonyos izgalmakat, annyi jegy fogyott, hogy három-négy helyet nőttünk ki, mire a rendezvény kikötött a Dürer Kertben, és úgy számolgattam, pont 5-600 emberrel lesznek ott többen, mint ahogyan én azt szeretném.
Persze ez is érdekes volt, a szervezők nyilvánvalóan nem tudták előre felmérni az igényeket, hiszen a csapatnak hivatalosan nem jelent meg nálunk albuma.
No de a 21. században bármit megvehetsz az iTuneson, a YouTube roskadozik jobbnál jobb, és viszonylag ismeretlen együttesektől, és persze ott vannak a különböző torrent oldalak is, ahol még fizetni sem kell a csodáért.
Annyira belelkesedtem, hogy csak a koncert napján jöttem rá, a rock bandák is olyanok, mint a tinilányok, hármasával járnak. Azt tudtam, hogy lesz még a Palisades, akiktől különben egy darab számot sem ismertem, de a Marauders már végkép meglepetés volt. Ráadásul ez utóbbi csapat a nem is túl távoli Kecskemétről érkezett. Elismerem, volt bennem egy olyan gondolat, nem nézem meg az előzenekarokat, úgysincs halványlila gőzöm sem róluk, de aztán csak odaértünk időben, és egyáltalán nem bántam meg.
A Marauders zeneileg elég közel áll hozzám, és hamar kiderült, ez bizony tetszik - ezentúl is figyelni fogom őket. De ugye még épp csak elindultunk. Az este is fiatalka volt, a hangulat lassan beindult, és még tömeg sem volt. Kellemesen éreztem magam, mint aranyhal az akváriumban. Tudható volt, hamarosan már nem lesz ennyire élvezetes, ami viszont abban a pillanatban egyáltalán nem zavart.
Kisvártatva megérkezett a Palisades, és ez némileg felülírta az este kellemes hangulatát. Igazi állati tombolássá kezdett fajulni. Az ő agresszivitásuk némileg távol áll tőlem - gondoltam naivan egyetlen szám után, főleg hogy elég vad darabokat hoztak; nyilván nem is véletlenül, mert különben egész klasszak-, de elismerem, hangulatot, nos azt tudtak csinálni. Észre sem vettük, és jól idomított bábokként tapsoltunk, ugráltunk, táncoltunk, ráadásul az énekes kézjeleit megértve utat nyitottunk az addig csak hátul pogozó srácoknak. Hirtelen nagy lett a tülekedés, ezért a társaságom egyik tagja beljebb tessékelt, hogy megvédjen. Csakhogy, mivel teljesen kezdtem a zene hatása alá kerülni, én is, mint a tömeg többi része, folyamatos mozgásban voltam, aztán gyakran csak arra riadtam, valaki alaposan meglökött. No és persze ne legyünk szexisták, nem egy lány beállt az örülten kavargó, lökdösődő tömegbe. Gyakran a srácok derekáig sem értek, de olyan vehemensen küzdöttek, hogy senki észre sem vette, alapban mennyire törékenyek.
A hangulat a tetőfokára hágott, hát készségesen énekeltük angolul, hogy mennyire elcseszettek vagyunk. Ugyan mégis kit érdekel ilyenkor, hogy korábban nem is halott a csapatról?! Az emberek egyre többen lettek, és szimplán vibrált a levegő. Rendesen bemelegítettünk. De ekkor jött a legrosszabb rész, vagy negyven perc volt az utolsó féllepőig, akiért végül is olyan sokan egybe gyűltünk.
Az emberek száma egyre nőtt, akkor még a hatodik-hetedik sorban állva vártunk majdnem türelmesen. Csakhogy a helyzetünk szinte folyamatosan változott. Valamikor e tájt vált egyértelművé, hogy az átlagéletkor olyan 17 és fél év körül van, azaz erősen kilógok a sorból. De mivel ez nem számít, inkább arra koncentráltam, ami ezután következhet. Közben egyre többen és folyamatosan furakodtak elénk, az ember áradat pedig nyomott minden oldalról, nőtt a meleg, fogyott a levegő, mégis megérte.
Megérkeztek a srácok és a közönség egyszerűen csak felrobbant. A Same Old War-ral indítani bátor tett volt, igazi nukleáris robbanás söpört végig a termen. Újra indult a pogózás, amit nagyjából a második szám közepéig tudtam elviselni. Akkor már azon kaptam magam, hogy a levegőbe markolva próbálok a talpamon maradni, és már nem tudok a zenére sem figyelni. Hirtelen elkezdtem aggódni a testi épségemért, és a csapatunk itt szétszakadt. Az egyik tagunk engedte magát sodortatni a tömeggel, miközben lassan furakodott előre, és a végén az első sorban kötött ki -a mázlista. Minket nem sodort a közönség, szimplán az életünkre tört, tehát inkább hátrébb vonultunk. No, azért nem teljesen hátra! Az erős középmezőnyben találtuk meg a helyünket. Ugyan itt is volt némi lökdösődés, de már nem kellett féltenem önmagam, nyugodtan és teli torokból énekelhettem a kedvenc számaimat. Trevor, az énekes szájából gyakran elhangzott, hogy milyen kibaszottul őrültek vagyunk, hogy milyen kurvajó ez a buli, és tényleg az volt!
Komolyan nem bírom a tömeget, de nem lehetett másra számítani, és a kezdeti félelmeimet, hogy majd rosszul leszek, hamarosan felülírta a totális elragadtatottság. Mindenki tombolt, énekelt, ugrált, táncolt, ki-ki vérmérséklete szerint, és amikor a hajadból csurgó verejték esetén nem lehetsz abban sem biztos, hogy az valóban csak a sajátod, már egy másik dimenzióban jársz. A vibráló massza, ami valamikor különálló személyiségekből állt, addigra egy extázisban őrjöngő sejté lett. Kötőanyagot a verejtékünk és a fröcsögő nyálunk képezett. Gyakran találtam egy-egy cipősarkat a gyomromban, ahogy az egymás nyakában ültő emberek tomboltak. A vehemens csápolások során megütöttük a mellettünk vadulót, aki ezt fel sem vette, mert véletlenül akkor kapaszkodott valaki más fejébe ugrálás közben. Amikor valakit a tömeg fölé emeltek, egy tucat idegen kar nyúlt érte, nehogy lessen. Néhány szerencsés feljutott a színpadra, random megöleltek valakit, leggyakrabban az énekest, vagy Mattet, a gitáros/ énekest.
És a sokadik kibaszottul őrültek után megtörtént az is, amiben reménykedni sem mert senki, Trevor spontán beugrott a tömegbe. A karok tartották, több száz torok énekelt, és bár ő szeretett volna másfelé is eljutni, nem engedték. Aki megkaparintotta magánka, meg is akarta tartani. A biztonsági őr, aki ettől nem igen tűnt boldognak alig bírta visszasegíteni. No de ez a kép nem akkor készült, hanem a második beugrásnál, amikor már nem eresztette az egyként lélegző csapat.
Az őrjöngés még mindig fokozódott, pedig már majdnem a végénél tartottunk és az utolsó két ráadás szám során már szinte önkívületivé vált. Főleg, hogy végre sorra került az én kedvenc számom is. Nem akartam elhinni, nem tudtam elhinni, és felfogni sem az élményt, de iszonyúan zavart, hogy vége. Amíg nem lett teljes csönd, fel sem tűnt, mennyire fáradt vagyok, mennyit izzadtam, mennyire remeg a lábam, a folyamatos headbangeléstől pedig eszetlenül fáj a nyakam.
De hirtelen arcon csapott a valóság, és olyan szomjasnak éreztem magam, mint talán még soha. Közben leltárt készítettem és rájöttem, hogy az utolsó szám alatt háromszor vágtak szájon kisebb-nagyobb intenzitással, mégis úgy éreztem, és érzem ezt most is, megérte. Most azonnal visszamennék, és őrjöngve üvölteném a számokat.
Néhány szerencsés készíthette közös képet a csapattal, nekem pedig a fülembe csengett, mennyire köszönték a fantasztikus fogadtatás, hiszen most jártak nálunk először. Ezt nyilván elmondják minden állomáson, és azt is, hogy ti vagytok a legjobbak, de a Marauders énekese szerint valóban azt mondták a koncert után, hogy ez volt eddig az egyik legjobb állomásuk.
Elképesztően, sőt, brutálisan jó volt! Ma egész nap egy kicsit rekedt vagyok - kellemes meglepi, azt hittem, hangom sem lesz -, negyed kettőre értem haza, úgyhogy hulla fáradt is, de tudjátok, mi van? Nem vagyok öreg egy ilyen bulihoz és nem is leszek soha.
Köszönjük, srácok! Mind eszméletlen jók voltatok!
Nos, Flavia végül is várakozni kénytelen, mivel egy napot késett, én pedig megkívántam valami mást. Már legalább egy éve csücsül polcszélen a mostani választottam, ráadásul kölcsön könyv - a bátyámtól kaptam, és nagyon jó fej, amiért még nem kérte vissza...- szóval éppen ideje volt.
A téma, talán szokatlannak tűnhet, bár hoztam már, pont ezen rovat hasábjain ilyet, de tény hogy véleményt még nem írtam hasonlóról sem. No de mindig van egy első alkalom!
Sokszor úgy érzem olvasás közben: Ez az! Ezért kellett elolvasnom ezt a könyvet. Néha meglepő gondolatok, meglepő helyekről integetnek, én meg csak pislogok, hogy mégis mi van?! Így történt most is. Már a 34. oldalon szembe jött valami, amin felvontam a szemöldökömet, és abban a pillanatban tudtam, jó helyen vagyok. És mégis mást idézek, mert ez az én rovatom és megtehetem.
A király miniszterei, akik zömmel északról származó férfiak voltak, abban reménykedtek, hogy partnerre lelnek a szicíliai kormányban, amelynek tagjai a sziget lakosságának legfelsőbb rétegéből származtak. Amit ehelyett találtak, az leginkább az anarchiára emlékeztetett: köztársasági forradalmárokat, akik szilárd kapcsolatokat ápoltak félig-meddig bűnöző csoportokkal; arisztokratákat és egyházi férfiakat, akik visszasírták a Bourbon-uralmat, vagy a szicíliai autonómia volt a vágyuk; helyi politikusokat, akik gyilkoltak és embereket raboltak el a hasonlóan gátlástalan ellenfelekkel vívott hatalmi csatározásokban. John Dickie: Cosa Nostra - Az olasz maffia története
A témázó csapat ismételten dobott valami mára, és bár késve, azért mégis pötyögni kezdek, mert minden könyvoholista tisztában van azzal a speciális kapcsolattal, ami a könyvekhez fűzi. Kivétel nélkül rajongunk értük, a borítójukért, a tapintásukért, az illatukért, no és persze a belbecsükért is. Számomra igazán intim és perverz dolog egyszerre egy új könyv első megnyitása. Még nem tudom pontosan, mit találok a lapokon, a fülszöveg gyakran csal, de már érzem, hogy valami gyönyörű barátság veszi/veheti kezdetét.
Szerencsés esetben valóban egy életre szóló kapcsolat bontakozik ki az első oldalak után, mégis akármennyire jó egy könyv, akármennyire egyenlő helyet foglalnak a polcomon, mindig akadnak egyenlőbbek, jobbak a szívemben. Olyan darabok ezek, melyeket újra és újra előveszek a hangulatukért, a mondanivalójukért, a szórakoztató faktorukért, függetlenül az írójuktól, témájuktól. Mert van bennük valami delejes...
Varázslat, a szó átvitt és tényleges értelmében is, mintha erővel bírnának felettem, én pedig remegő szájszéllel, enyhén nyáladzva földig hajlok nagyságuk előtt, mert ebben a kapcsolatban maximum Igor lehetek, soha sem a doktor. Csuda tudja miért, ahogy az is rejtély, miért pont ezekről a bizonyos könyvről van szó. Híres újraolvasó vagyok, azonban egyes darabokat már számtalanszor olvastam, és miközben képtelen vagyok megindokolni a vonzódásom okát, biztosra veszem, lesz ez még több is.
Most következne egy felsorolás, de valamiért nem akaródzik megtennem. Kicsit olyan, mintha a leírásukkal megszegnék valami szent esküt, és utána már nem nyújthatnak ugyanolyan élményt. Az azonban mégsem járja, hogy ne írjak semmit sem. Szóval megpróbálom körbelőni, hátha kitaláljátok.
Nos, az ifjúsági regények örök védelmet ajánlottak a zord felnőtté válás ellen, ezért két szériám is van, amit nagy becsben tartva gyakran átlapozok. Az egyikben varázsló- és boszorkánytanoncok szegik meg notóriusan a házszabályokat, ironikus módon ezzel mentve meg mindenkit. A másikban félistenek járkálnak egyre kacifántosabb küldetésre egy mindent jóízűen elfogyasztó szatírral. Árnyékként követik őket az istenek, bajkeverő lények garmadája, szárnyas lovak, és előbb-utóbb valaki vízbe merül.
Romantikus kategóriából adva vagyon egy rátarti, dölyfös ember, no meg egy felvágott nyelvű leányka, akinek több leánytestvére is eladó vagy éppen elszökő korba került, és nincs senki más, csak a büszke úr, aki megváltást és szerelmet hozhat számára.
Határeset a földönkívüli csillámló lény, aki gazdateste kényszerének engedve üldözni kezdi elmúlt szerelmét, hogy megtalálja helyét az univerzumban, és egy ember szívében. Ezen a darabon minden alkalommal szét tudom bőgni az agyam, míg nem marad helyette más, csak a vízhangzó hüppögés, ami, teljesen hihetetlen, de totálisan megújító.
A Nagy testvér és az árgus szemei is időről időre felbukkannak, ahogyan a kalandok is, amik birkát kergetnek. Holmi gyűrűket is hordozgatok, és megesik, hogy egy minden lében kanál vénasszonnyal kergetek gyilkosokat. Sőt, gyakran a bajszomat is féltőbben ápolom, mint az emberi kapcsolataimat. Sortatgyilkosokat gyilkolok, és elmerülök a maffiavilágában, bár eleinte nem akarom. A hajóm zátonyra fut, így idegen földön válok megbecsült katonává, a nyelvüket is megtanulom, és a császárt is hűen szolgálom.
Igazi tiltott élvezetet jelent a karóba húzó vérszívó modern kalandozása feleségével, és soha el nem múló szenvedély fűz az eredeti, sokkal komorabb hangvételű darabhoz, amelyben három feleségét hátrahagyva, egy új országba költözik.
Nagyjából a végtelenségig tudnám folytatni, mert mostanában több örömöt nyújt a hangulatomnak megfelelő újraolvasás, mint két-három hétig küzdeni egy, tulajdonképpen rendkívüli könyvvel. Sosem élveztem ennyire a retró rovatom, és szó, ami szó, érkeznek is szaporán az örök kedvencek.
Bár az azért kérdés, ki és milyen könyvben merül el sokadjára szívesen, nagyjából egyéniségünkön múlik, de minden igazi könyvmolynak van legalább egy, ami az egyetlen, és ami mind fölött áll. Nos, ezt az egyet nem árulom el, túl személyes, túl feltárulkozó, de vigasztaljon mindenkit a tudat: a többiek ennél sokkal konkrétabbak voltak.
Meglehetősen rendhagyóra sikeredett a mai rovat, aminek az az oka, hogy nem akartam még egy régi könyvet hozni. Bár Agatha Raisin 10. kötetének hullákkal megtűzdelt cselekménye hamarosan a végére ér, az új könyv gondolatát mégis elutasítom. Hogy miért?
Ha minden jól megy, holnap megérkezik hozzám Flavia de Luce újabb kalandja. Nos, nem, nincs itt tévedés, a könyv még nem kapható - valójában azt sem tudom, mikor jelenik meg, ahogy azt sem, mi lesz a címe -, de az A Red Herring Without Mustard-dal kapcsolatban elég nagy elvárásaim vannak.
Persze ilyen az én formám, holnap, sőt, az is meglehet, hogy a héten egyáltalán nem tudok majd belekezdeni, de legalább vágyhatok rá, ami szerintem nagy dolog. Ugyanis végre újra vágyom egy könyvre.
Így aztán nem hoztam mára mást, csak ezt a valamit, amit én írtam. Nem vers, mert még szabad versnek is túl szabad, de talán valami hasonló. Itt ketyeg a fejemben és bár nem add vissza mindent úgy, ahogyan érzem, de elmondhatom: Legalább megpróbáltam!
Nem tudtam...
Nem tudtam, hogy a gesztenyevirágzás ilyen szép lehet.
Nem tudtam, hogy a koszorúk ennyi darazsat, dongót és méhet vonzanak.
Nem tudtam, hogy Zorán: Kell ott fenn egy ország című száma ennyire hosszú.
Nem tudtam, hogy ilyen sokszor el tudom mormogni az Üdvözlégy Máriát.
Nem tudtam, hogy ennyi ember egyszerre elmotyogott ámenje ilyen hangos is lehet.
Nem tudtam, hogy a kutyaugatás mennyire idegenül hathat.
Nem tudtam, hogy mennyire gyáva vagyok, amiért nem merek az unokatestvéreim szemébe nézni.
Nem tudtam, hogy ennyit tudok sírni.
Nem tudtam, hogy édesapa ennyit tud sírni.
Nem tudtam, hogy bárki képes lehet ennyit sírni.
Tudtam, hogy az élet megy tovább.
Tudtam, hogy egy bolhás kutya sok örömöt okozhat.
Tudtam, hogy képesek leszünk beszélgetni.
Tudtam, hogy merünk majd mosolyogni.
Tudtam, hogy hamarosan könnyebb lesz.
Tudtam, hogy a gyerek nevetés mindent meggyógyíthat.
Tudtam, csak nem hittem. Eddig.
Az eheti retró könyvem szintén olyasvalami, ami azon YA-k igen csekély körét bővítik, amiket szerettem. Ennek a sorozatnak az első három részét imádtam, az egyik kedvencem, de a negyedik kötettel véget ért számomra, sosem fogom befejezni. Ahogy a spin off szériája, aminek már párszor hangot is adtam, sem érte el azt a színvonalat, amit elvárnék tőle.
Élő példa arra, hogy nem kell mindent folytatni, még akkor sem, ha sok pénz van benne. És tudom, sokan szeretik, de számomra hatalmas csalódás volt, így aztán, ha az írónő véletlenül valami újba kezdene, akkor sem igen érdekelne. Örökre elveszített. Független attól, hogy az első három rész tisztán zseniális.
Ma hajnalban hátborzongató alakok turkáltak az agyamban.Nemsokára találkozni fogok egy másik hátborzongató alakkal, aki eredetileg turkált az agyamban.
Őszintén mondom, bajban
vagyok ezzel a könyvvel, de mondhatnám úgy is, hogy meglehetősen
zavarosak a gondolataim. A fülszöveg nem sok információt tartalmazott,
de ami benne volt, az alapján egy tucat ifjúsági regényre számítottam,
olvasás közben viszont rájöttem, hogy bár tartalmaz néhány sablont,
tulajdonképpen nem tucat, sőt, nem is ifjúsági.
Stína és Jonni édesanyjuk
halála után a nagynénjükhöz kerülnek vidékre. Az élet akár jó is
lehetne, érdekesek a szomszédok, különösen a vak bácsi, és sok az állat,
de nagyon hiányolják az édesapjukat, ezért elhatározzák, hogy
hazamennek – Picikocával, a kismalaccal együtt nekivágnak hát az útnak.
Az aprócska szépséghiba, hogy igazából nem tudják, merre is kellene
menniük, de hamarosan megváltozik az útirány. Menet közben találkoznak
egy vak nénivel, elveszítik egymást, és egy olyan rejtélyt kell
megoldaniuk, ami nemcsak lehetetlennek, de elképzelhetetlennek is tűnik.
A könyv eredetileg egy
trilógia kezdő darabja, de angol adatlapot nem találtam róla, izlandi
nyelven pedig nem értek, így fogalmam sincs, mi a címe, de az egészen
biztos, hogy nem lesz folytatás. Nos, nem azért, mert rossz volt, nem
volt az, csupán szerintem a magyar közönségnek ez a kicsit furcsácska,
bizarr mese nem fekszik. Mondjuk az tény, hogy már most el kell kezdeni a
jövő thriller-rajongóinak kinevelését, de nem tagadom, több részleten
még én is felvontam a szemöldököm. Persze tudom, hogy a gyerekek nem
akadnak fenn egy csomó olyan dolgon, amin a felnőttek igen, tehát nekik
semmi bajuk a lábdarabolós Hamupipőkével, de számomra a szó szerint
értendő elveszett szemek misztikuma kicsit soknak bizonyult.
Aztán van itt még egy
furcsaság, a kiadó 10 éveseknek ajánlja, de a nyelvezete és a
történetvezetése egyértelműen fiatalabbakat célzónak tűnt. Én hat
évesnél húztam volna meg az alsó határt, ezért rákerestem, és kiderült,
hogy eredetileg 6-12 éveseknek szánták, így persze a tízes csoport jónak
tűnik, mégsem hiszem, hogy ez az ő meséjük. Mert ez az. Nem ifjúsági
regény, hanem esti mese. Viszont annak legalább érdekes. A
történetvezetés, a feszültségkeltés meglepően jó, az ötlet, maga a világ
érdekes, és rengeteg lehetőséget rejt, mégis határozottan furcsa. A
keresztfiamnak ugyan nem olvasnám fel, de azt hiszem, mégis lehet, és
van is közönsége. Alapvetően olyan gyerekeknek ajánlanám, amilyen magam
is voltam 9 évesen (a Drakula volt az első, önállóan választott
könyvem).
