2015. január 11., vasárnap

So far, so good (Variálós vasárnap #29)













Az idei első Variálós vasárnap kicsit könnyebb témákkal kezd. Főleg azért, mert az első hetem elképesztően fárasztó volt, nincs hangulatom még jobban búsongani. Az is tény, hogy néhanapján érdekes, máskor kimondottan fájdalmas témákat hozok, de véleményem szerint muszáj lazítani is.
Erre pedig tökéletesen alkalmasak a lenti videók, amiket tegnap éjszaka kaptam egy kedves barátomtól. Addigra ugyan már kiválasztottam a mai témámat - nem árulok el titkot vele, ha elmesélem, egy komoly gyűjteményem van olyan kisfilmekből, amik tökéletesen beleillenek a rovatba -, de szinte azonnal elnapoltam. Lesz még rájuk alkalom! No de ezek... Az egyik szórakoztató, a másik meg szimplán édes. És persze nem én lennék, ha nem gondolnám ezeket tovább.     

A szakértő című, magyar feliratot tartalmazó jelenet egy nagyon érdekes témát feszeget, az elemeivel mindazok találkoztak, akik életük során legalább egyszer részt vettek már ilyen-olyan üzleti megbeszélésen. Adott valami, amit mi várunk el, vagy nyújtani tudunk, és adott  a másik oldal, no meg az ő elképzelései. Ezek sokszor köszönő viszonyban sincsenek egymással, és az ember néha komolyan úgy érzi, hogy valamiféle alkonyzónába került, ahonnan nincs kiút. Beszéljük körbe-körbe a nagy semmit, nem jutunk előbbre, nem születik érdemi döntés, és a végén gyakran előfordul, hogy az a személy, aki ért a területéhez, arcát a kezébe temetve arra gondol: Miért nem mentem kéményseprőnek?!

A munkát elvállaljuk - elvégre szakértők lennénk, vagy mi a szösz - , megcsináljuk a legjobb tudásunk szerint és igyekszünk a kívánságokat összehangolni a valóságos lehetőségekkel.



A munkámból kifolyólag nem szükséges rendszeresen megbeszélésekre járnom - leszámítva a közvetlen főnökeimmel folytatott villám díszkurzusokat -, de az elmúlt hónapokban több alkalommal is volt lehetőségem részt venni egy-egy, kisebb-nagyobb sikerrel kecsegtető ülésen. Ha nem is egymásra merőleges piros vonalakat szerettünk volna piros, zöld és láthatatlan tintából, figyelembe véve a másik oldal álláspontját, helyenként pont ennyire képtelennek hangzott, és mégis, a dolgok csak haladnak a maguk útján. Javaslom, gondoljatok ti is erre hétfőn, az első munkamegbeszéléseteken.

A következő kisfilmben egy 911-es - ami itthon a 112-esnek felel meg - segélyhívást halhatunk. Apuka és ötéves kislánya együtt vannak otthon, mikor a férfi rosszul lesz. Mellkasi fájdalomra panaszkodik, nem tud már telefonálni, ezért Savannah beszél helyette, és miközben hallgatjuk, teljesen megfeledkezünk arról, hogy ez egy vészhelyzet hívás. A pinduri lányka édes, összeszedett, de mégis csak öt éves, nem csoda ha néha elterelődik a figyelme.



Olyan dolgok jutnak eszébe, hogy fel kell öltöznie rendesen, hiszen még pizsiben vannak, és hogy van egy kutyusuk, ami kicsi, de ugatós.
Megtaláltam eredeti felvételt tartalmazó videót is, a segélyhívó munkatársa vonalban marad vele, amíg megérkezik a segítség. Savannah megmentette az édesapja életét, kinyitotta az ajtót, beszélt a diszpécserrel, a kiérkezőkkel, szóval tartotta az édesapját, és folyamatosan nyugtatta őt is, meg önmagát is. A so far, so good többször is elhangzik, amit leginkább úgy fordíthatunk: eddig minden rendben, vagy eddig rendben/megvolnánk. Nagyon aranyos, kimondottan szívderítő kis videó.

Mindannyiunknak vannak nehézségei, én néha nem kéményseprűnek, hanem egysejtű papucslatátkának vágyom, nem lenne olyan rossz, osztódással szaporodni és csak úgy létezni, de az élet nem ilyen egyszerű. Szeretem a munkámat, még ki tudom fizetni a számláimat, tökéletes hobbim van, ami segít lazítani, kiírni, kiolvasni magamból a feszültséget, és akkor nem beszéltem a családomról és a barátaimról, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, sőt, szeretnek azért, amilyen vagyok.
Bár vannak reggelek, amikor nehéz ezt elfogadni, nehéz elképzelni, nem csak nekem másoknak is.

Egy barátnőm azt írta nekem a napokban, hogy úgy érzi, magyarázkodni kell nekem önmaga miatt. Pedig nem kell. Ismerem, ő is ismer engem. Nem megváltoztatni szeretném, csak adni egy másfajta nézőpontot. Mert azt gondolom, egy barát kötelessége az is, hogy vitázzon, kételyeket ébresszen és erősítse  a bizonyosságokat, azaz támogasson. Neki gyakran hamarabb kell megfogalmazni olyan kérdéseket, melyeket te még nem látsz, kockáztatva ezzel azt is, hogy akár megharagszol rá. Mert egy barát nem csak akkor van melletted, amikor jó, akkor is, amikor rossz. Harminchét év után már tudom, sokszor nem azzal segít, ha fogja a kezem, és hagyjam, hogy keseregjek, sokkal inkább azzal, ha rámutat arra az egyszerű tényre, ez élet nem állt meg, vannak lehetőségek, lehet változtatni, mert rajtam múlik. Persze gyakran kiderül, hogy más dolgot képzelek a barátságról, mint sokan körülöttem, de ez benne van a pakliban.

Lehet nevetni a rosszul sikerült tárgyalásokon, és egy tragikus helyzetből is kialakulhat valami olyasmi, ami örömet okoz. Ha nem vagyunk képesek meglátni a jót minden szituációban, nem érdemes látnunk egyáltalán.
Albert Einstein mondta: "Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, a hangzavarban a harmóniát. A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.". Ezzel maximálisan egyetértek, nonstop sírással ugyanis nem élet az élet. Így aztán, ha körbenézek, független attól, hogy lehetne jobb is, én is nyugodt szívvel mondhatom: So far, so good.  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése