Itt a tavasz! Jó, most éppen nem úgy tűnik, mert eléggé be van borulva, viszont igenis rügyeznek a fák és hangicsálnak a madarak. Melegem volt kabátban reggel, és napok óta azon kapom magam, hogy szívesebben csavarognék a ligetben. A zene mindig üvölt, ha nem a fülemben hát bennem, a szívem megtelik érzésekkel és mindenen csak mosolygok. Tehát igen, határozottan tavasz van. Végre!
Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.
Heti kettes:
- Egy órát voltam nála, jó, ha ötven szót mondott, egyetlen játékot sem mutatott, egyszer se nevetett, mégis szívesen voltam vele.
Az én kis guilty pleasure kategóriám második kötete március 26-án jelent meg, és már 27-én a kezembe is kaptam. Várnia kellett kicsit, hiszen Jorg is épp aznap kopogtatott, de végül még azon a héten szombaton egymásra találtunk. Én reggel ötkor feküdtem le, akkor még hatvan oldal volt hátra a könyvből. Nem is értem minek éreztem szükségét az alvásnak, mert ahogy felpattant a szemhéjam, máris érte nyúltam.
Leila képességei még nem tértek vissza, Vlad pedig kissé tartózkodó vele. Mivel szerelmes, épp azt teszi, amit nem akart, számon kér. Valahogy elbeszélnek, vagy nem beszélnek, egymás mellett, aminek a végén Leila inkább elhagyja a tüzes kedvű kedvesét, és visszatér a régi életébe. Valakinek azonban nem tetszik, hogy még életben van, és mindent megtesz annak érdekében, hogy kiköszörülje a csorbát.
Leila hamarosan az életéért fut, amiben segítségére van Maximus. Nem tudják, ki a merénylő, de Vlad is szóba kerül, mint lehetséges elkövető. A büszkesége ugyanis igencsak megsínylette a nő távozását, de hogy ez elégséges indítéknak, az persze kérdéses. Leila kétségek között vergődik, nem tudja, hogy kinek higgyen, az álmaiban azonban akaratlanul is visszatér Vlad Drǎculea Tepeshez.
Az első bekezdésből bizonyára mindenkinek kitűnik, hogy rajongó vagyok, és nagyon vártam ezt a könyvet. Vlad ugyanis a kedvencem, és persze örülök, hogy párt talál, meg minden, de ez a rész tagadhatatlanul gyengébbre sikerült az elsőnél.
Sal, édesapja halála után válságba kerül, ifjú íróként élete kissé üres és eseménytelen. Ekkor találkozik Deannel, a kanócot két végéről égető sráccal, akinek senki nem képes ellenállni. A barátságuk váratlan lehetőségek sorát tárja fel, és Sal életében először igazán megtapasztal dolgokat. A nagybetűs életet. Útra kell, hogy újra láthassa barátait, becsavarogva az országot pedig olyan kalandokat élhessen át, amiről New York utcáin még csak nem is álmodhatott.
Gyanúsan az év filmje, és ebben most nincs semmi túlzás. A szereposztás parádés, pont ezért kerülhetett be a film a Cinema Citykbe, de hála érte az égnek! Ebből persze kitűnik, hogy célközönsége van, és nem feltétlen azok, akik számára a szórakozás ötven kiló napalmnál kezdődik. Ezt a filmet, akár egy pohár jó bort, ízlelgetni kell, és ha elég testesnek találtatik, kényeztetően megmelenget, feldob, felpörget, határtalan kacajt és a végtelen szabadságot ígéri. De ami a döbbenet, mind meg is adja.
Szeretném leszögezni az elején, hogy nem olvastam Jack Kerouac zseniálisnak kikiáltott könyvét, bár már egy ideje itt csücsül a polcomon, tehát csak és kizárólag a filmet tudom megítélni. Attól pedig teljesen odáig vagyok. Ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Ide lehet dobni a köveket, bár azért virágnak jobban örülnék.
A karakterek élnek. Nem csak filmre álmodott árnyak, hanem eleven, húsvér testek. Döbbenetes, mennyire mélyre szippant a hangulat és benne minden.
Sal szerepében Sam Rileyt még nem láttam semmiben, de ezután keresni fogom az alkalmat. Szerettem az arcán ülő csodálkozást, nyugalmat, a megfigyelő tekintetét, amivel mindet észrevett, amivel felmérte a környezetét. Számomra pont ilyen egy író.
Dean egy igazi charmeur, de ami még fontosabb, Garrett Hedlund végre bebizonyította, sokkal több mint egy szép szempár, csinos pofi. Érzések, érzelmek, emberi kapcsolatok és az élet, mind ott lüktet a bőre alatt, elvarázsolva a nézőt. A józan eszünk hiába tudja, ez nem vezethet jóra. Van ebben a karakterben valami, amiről nekem akaratlanul is James Dean jut az eszembe, és ezt az életérzést Hedlund olyan szinten felerősíti, hogy még nézni is fájdalmas.
Kristen Stewartról mit is mondhatnék? Most először nem zavart, hogy nyitva van a szája. Tündökölt, szárnyalt és vibrált a vásznon, mint olyasvalaki, aki tényleg szabad. Valaki, aki igazán és mélyen felszabadult. Az ösztönei megélése vezérli, amiért képtelen szembenézni a mélyebb érzéseivel. Mert pusztán sodródni könnyebb, mint megvetni a lábunkat, főleg ha csúszik a talaj. Az önpusztítás netovábbja ez, és még azt is elhittem, hogy csak tizenhat éves.
A film a Beat generációról szól, a háború utáni szabadságról, a zenéről, a drogokról, szexről, szerelemről, fájdalomról, magányról, a tiszta, égető őrületről, magáról az életről és még annyi miden másról, hogy lehetetlen felsorolni.
Persze pontosan tudjuk, hogy kicsodák ezek a figurák, hogy ténylegesen kiket takarnak a nevek, de ez nem csökkenti az értéküket. Az élet utáni vágyuk egymás útjába sodorta őket, és ebből a vad egyesülésből megszületett egy olyan könyv, amit nem véletlenül tartanak kötelezőnek. Nyilván a film nem tud, nem is adhat mindent vissza, de amit igen, az szédült ringlispílre készteti az agyat.
Hihetetlen élmény volt. És igen, nem véletlen visel 16-os karikát. Tessék figyelembe venni, hogy néhányaknak talán nem tetszene ez a szabadosság, néhányakat megbotránkoztatna, bár mélyen belül biztosan elindulna valami zsigeri ösztön a megismerésére, és bizony akadnak páran, akiknek egyáltalán nem való.
A film a mélyebb, emberi késztetésekre koncentrál, miközben az agyat folyamatos munkára készteti. Érteni kell, nem elég csak nézni. Részesévé kell válni, belemerülni, hogy minden poén, minden tragédia, minden aporó kis rezdülés ott és akkor szólaljon meg, amikor eljön az ideje.
Igaz, az életet ünnepelni nem csak eképpen lehetséges, de tagadhatatlanul egy olyan módja, ami sokaknál még gondolati szinten sem egyeztethető össze semmivel. És ez még csak nem is baj. Csak higgyük el, hogy lehetséges.
Imádtam. Nem számított, hogy nem értem el az utolsó metrómat és kerülő úton kellett haza jönnöm. Lényegtelen, hogy kénytelen voltam éjszakai buszra szállni, mert egyszerűen csak megérte. Szívem szerint még mindig ott ünék és bámulnám az üres vásznat, valami olyan csacskasággal a számon, hogy: ó!
Nos, ezúttal ezt a képet választottam, ami talán semmi különös, de az idézetet azt hiszem már minden könyvfüggő megfogalmazta a saját szavaival. Az olvasás varázsa nem is feltétlen a szavak, sokkal inkább a képzelet hatalmán múlik. De a képzelet nem velünk születik. Lépésről lépésre építjük és tágítjuk, csakhogy megélhetésünk olyan kalandokat, melyek segítenek kicsit itt hagyni a valóságot. Még akkor is, ha épp a valóság az, ahova kalauzolnak.
Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.
Heti kettes: Egy teljes hónapig nincs most matek. És az igazgatónő(akit mindenki csak anyahajónak becézett)most csak a galambokkal üvöltözhet az iskola udvarán, ugyanis mindenki szétszéledt a húsvéti szünetre.
Köszönöm, mert ez zseniális volt. Köszönöm, mert szeretném arcon csókolni Mark Lawrencet, de helyette lehet a Fumaxos srácokat kapom el, mert ők adták a könyvet és... Ó, te jó ég!
Jorg élete nem került nyugvópontra nagybátya trónjának megszerzésével. De nem ám! Élőszőr is eltelik négy év, és a kicsiny várának kapuit nagyra törő terveket dédelgető hercegecske, pár ezer katonával egyetemben döngeti lelkesen. Másodszor minden prófécia arra figyelmezteti hősünket, álljon félre a jövendő császár elől ,és harmadjára... Nos, mindenki tudja milyen Jorg, ha valaki meg akarja szabni neki mit tegyen. Úgyhogy baromira tesz a jóslatokra, megnősül, majd néhány száz emberrel nekiront húszezernek.
Hát nagyjából szótlan vagyok. Azért próbálom összeszedni a maradék eszemet, hogy nem írjak nagyobb lököttségeket a szokásosnál, de nem vagyok könnyű helyzetben. Mert az első rész után egyértelmű volt, a kötet nem múlhat el nélkülem. Vagy én nélküle? Teljesen mindegy, egymásnak lettünk teremtve és kész.
Szóval hazavittem, hogy majd belekezdek, aztán a 17. oldal végleg eldöntötte, hogy mindent félreteszek, nem érdekes a többi könyv meg semmi egyéb sem, és mire észbe kaptam 130 oldalt olvastam belőle azon szilárd eltökélésemnek romjain, hogy időben lefekszem, megcsinálom az angol leckém, meg más hasonló dolgok. Nem tudtam elválni tőle, és hogy csak 130 lett, nem több, azt annak köszönheti, hogy meglehetősen tömören szedett, különben is ezerrel pörgő történet, szóval ötven oldal után a szemem úgy reagált, mint máskor a duplájánál. Fáradt, de kit érdekelt?! Szedd össze magad lányom, aztán gyerünk tovább!
A regény felépítése a már megszokott ábrát mutatja, némi plusszal.Ott ülünk a király jobbján azon a napon, amikor elkezdi a reménytelen küzdelmet, majd visszautazunk négy évvel korábbra, három hónappal azután, hogy megszerezte a trónt. Nyomon követhetjük így a múltját, ami a jelenéig vezetett(Itt azért lesz valami, amire nem számítottam, viszont imádtam). Továbbra is megvannak a fejezeteket összekötő kis ismertetők. Ami viszont teljesen új, az a másik mesélő jelenléte.
Ez alkalommal Katherine naplója is velünk van, meg és rávilágítva olyan összefüggésekre, amiket nem tudhatunk, legfeljebb csak sejthetünk. Érdekes új szemlélet ez, valami olyasmi, amit nem vártam Lawrenctől, de tagadhatatlanul működik.
Az ember azt gondolná, egy ilyen típusú fantasyben nem létezik karakterfejlődés, pedig dehogynem. Jorg lassan, nos ha még nem is nőtt fel teljesen, mindenesetre idősebb lett. Nem egy megbánós fajta, azért azt még ő is látja, mennyire bájos férfiemberré vált. Barátságos, mint egy kelés a hátsónkon, és személyisége is igazán magával ragadó, akár a pestis. Ezen nincs mit szépíteni, de még neki is szüksége lehet szövetségesekre. Még neki is vannak korlátai. Igen, a fiúból határozottan férfi lett, ez esetben ugyanis e tényt nem a tettei, hanem a gondolatai határozzák meg.
Megjelenik pár új karakter, ezek többsége fantasztikus lehetőségeket rejt, akik néha önmagukban is különösek, máskor a körülményeik azok. De akárhogyan is alakul, meg kell várnunk a harmadik kötetet egy sereg száll kibontásához, amiből különösen egy birizgálja a fantáziámat.
A történet során több csavar is az orrunk alá dörgöli magát, és bár nem mondhatnám, hogy sokkoltak, önmagukban mégis szépen felépített, megfelelő módon időzített események. Pont ez miatt az ember fel is készül rájuk valahol, de aztán amikor az arcunkba kapjuk, mégis csak pislogunk, mert tudtuk, tudtuk, csak erre mégsem számítottunk.
Ezek egyike, hogy a bűnök visszaszállnak az elkövetők fejére, olyan törvényszerű, mint hogy a nap keleten kell, mégis egy sereg olyan dologgal zsonglőrködik az író, amiből bármelyik leeshetne. Bármelyik, de mégsem. Mert tudatosan épített dolog ez kérem, és csakúgy mint a bűvészek esetében, értelmetlen a kezet nézni közben. Tessék csak hátradőlni és élvezni!
Mondhatnám, hogy ez a könyv nem brutális, de akkor hazudnék. Ha összességében nézem, valóban kevesebb az ilyen események száma, de ezek minősége sokszor megugorja az első részét, ami azért valami. Két olyan jelenet van a könyvben, amin a szemöldököm koponya körüli útra állt(bár az egyikre számítottam), és ebből egy esetében, ne szépítsük, elbőgtem magam. Ez nem volt benne a lehetőségekbe, és rendesen meg is döbbentett, viszont el kell ismernem, hogy Jorg sokkal kiegyensúlyozottabbnak látszik. Legalábbis általában, ami persze meggyőződésem, hogy vetítés, mindenesetre tényleg tovább lépett tizennégy éves önmagán.
Szarkazmusa, sajátságos humora teljesen levett a lábamról. A történet hangulat számomra csábító, a nyelvezete továbbra is zseniális. A meglepő nyerseséget szépirodalommal álcázni felülmúlhatatlan húzás, és ez első pillanattól kezdve nyertes ötlet. Ehhez pedig zseniális tolmácsot kaptunk Gy. Horváth László személyében.
Nem tudom, ki és hogy van vele, de ha én meglátom a nevét egy kiadványban, megkönnyebbülök. Személye ugyanis garancia a minőségi munkára, és a magas színvonalra. Szerencsére nem találkozhatunk vele a mostanában annyira divatos szexkönyvek kapcsán(mondjuk a műfaj rajongóinak ez hatalmas veszteség), de a legtöbbünk polcán ott csücsül számtalan fordítása, csak lehet, hogy eddig nem figyeltünk oda rá. Minden díját duplán is kiérdemelte.
Annak is nagyon örülök, hogy maradt az eredeti borító, ami már önmagában árulkodik a hangulatról, és nem rejt semmit véka alá. Ez különben az íróra is jellemző. Talán kiránt olyan történéseket a kalapjából, amikről előtte nem kaptunk utalás sem, de ezek nem légből kapott dolgok, és egy percig sem ámítás, hanem tudatos koncepció részei. Épp ezért furcsa az első rész esetében némely külföldi borító. Persze nyilván nem vették meg a koránt sem olcsó tervet, de azért készíthettek volna valami hasonlót. Az író teljesen jogosan kérdezte meg, hogy például az olasz terv készítője, no meg a fordító, aki a címet adta, olvasta-e a könyvet...
Az Építők világa, a mi jelenünk és tán jövőnk, továbbra is érdekes. Középkori tekintett alá vesznek minket, és egy olyan nézőponttal magyaráznak, ami az utánunk érkezők sajátossága lesz. Akik már részben láthatják, és akiket majd nem köt gúzsba a múlt hibáinak felismerése. Amiről különben szinte semmit sem tudnak, de látják az eredményét. Jorgra különben is jellemző az egyszerű kendőzetlenséggel kimondott igazság, amivel egyszerre magyaráz és oktat. Kicsit koravén a fiú. Épp ez számtalan bájainak egyike. Amiből meglepőmód rengeteg akad, és amik miatt lehetetlen letenni ezt a könyvet.
Amikor megláttam, milyen terjedelmes, nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról, és tegnap este, amikor a villamoson zötykölődve az utolsó oldalra lapoztam, képtelen voltam elrejteni a csalódottságomat, mert hát elfogytak a lapok.
Szóval imádtam. Azt hiszem ez elég egyértelmű, de most bajban is vagyok. Az első részre tíz pontot adtam, a második pedig jobb volt. Bizony, hogy jobb. Fejlődtek a karakterek, kaptunk új szereplőket, elköszöntünk számtalan régitől, új és régi titkokat tártunk fel, közelebb jutottunk a célunkhoz mint valaha, Jorg fanyar humora megnevettet, tragédiája pedig elgondolkodtat. Mindezt úgy, hogy nem hagy bennünk szánalmat, keserű szájízt, csak hiányt a következő részig, és kíváncsiságot az elvarratlan szálak miatt.
Nem vagyok hajlandó energiát fektetni ebbe a bejegyzésbe. Még a kép beszúrására is sajnálom az időt, ugyanis a film témáját tekintve bleeeee, terjedelmére meg túúúúúl hosszú.
Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ezért még fizettem is! És még csak nem is foghatom a színészekre. Ők aztán eljátszottak minden érzelmet becsülettel, amit a forgatókönyvíró, az a kretén, akinek nem is nézem meg a nevét, mert képes lennék rontást küldeni rá, leírt nekik. Ezzel csak és kizárólag egy a probléma, ennél még a rögtönzés is jobb lett volna.
Hónapokig tartott mire elfogadtam, hogy ennyire nem a karaktereknek megfelelő színészeket választottak. Aztán megrántottam a vállam, hiszen a külső nem minden, és talán ezzel még jobb is lesz. Élesebb ellentétek, kontrasztosabb játék. Megint naiv voltam. Fogták ezt a zseniális könyvet, kihúzták belőle a hajtó és szerelmi száll kivételével szinte az összes cselekményt, persze a maradékokat gondosan átírták, és vászonra hányták. A könyv ismerete nélkül totálisan értelmetlen és követhetetlen a sztori, hatalmas logikai buktatókkal, azaz a logika teljes hiányával. Egy katyvasz, amit akárhonnan is nézünk, tutira találunk benne sárgarépát.
Ha valaki erre azt mondja, neki tetszett, akkor azt kell feltételezzem, soha, de soha nem értette meg A burok mondanivalóját, és még mindig ott tart, hogy Team Ian meg Team Jared. Semmi, ahogyan mondom semmi, nem jelent meg abból, ami a történetet egyedivé, érdekessé teszi. Csupán egy lagymatag szerelmi háromszög lett, furcsa köntösben. Ennél bármelyik mangaka jobban ír és rajzol fél perc alatt, méghozzá hátrakötött kézzel!
Ahol van fantázia, ott a tucat is lehet izgalmas, ahol meg nincs... Nos hiába a számítógépes trükkök tucatja. Meg lehet oldani mindent erőből, ahogy itt tették, de csak halkan jegyzem meg, időtlen idők óta léteznek maszkmesterek, akik még a dolgukat is értik.
Ian a semmiből egyszer csak beleszeret Vándorba, Jared meg csak úgy elfogad mindet, nincs konfliktus, nincs történetírás, nincs itt semmi. A szerelem fontos, de nem a legfontosabb, és bár a könyv nem hemzseg az akciókban, azért ennél lényegesen pörgősebb. Egy dráma, aminek a nyakába akasztottak egy ide köpjetek táblát, és most kénytelen mártír arccal tűrni a megaláztatást.
A villamoson percekig hallgattam, majd felsóhajtottam, ezt megismételtem többször, és a végén elnézést kéretem Luke-tól, amiért elcipeltem rá. Tényleg azt hittem, azt gondoltam jó lesz. Oké, nem olyan, mint a könyv, de legalább nézhető! És még ez az egyszerű óhajom sem jött össze. Képtelen vagyok lepontozni, mert mínusz nincs, és nem tudom kellően kifejezni az utálatomat. Mert bizony most, bár rám nem jellemző, utálkozom és még fröcsögök is.
Újabb darab a kár volt címke alá. Láttam már rossz filmeket, ezt viszont nem tudom és nem is lehet megbocsátani.
Na most például én nem is tudtam erről a könyvről! Nem emlékszem rá, hogy valahol is szembejött volna velem, a Molyt leszámítva. A reklámjába sem fulladtam bele (bezzeg a Szürkék...), pedig néhány éve, még amikor én is rendes tévénéző voltam, rajongtam az AXN műsorán futó Dresden aktákért.
Harry Dresden az egyetlen hirdetések útján fellelhető varázsló. Ráadásul igazi. Nem árul bűvészkellékeket, de még csak zsákbamacskákat sem. Hogy ki tudja fizetni a számláit rendőrségi szakértőként dolgozik, de ez épp csak hideg vízre elég. Amikor egy leendő ügyfele azt szeretne, hogy keresse meg a férjét, a díj reményében igent mond, bár általában csak eltűnt tárgyakkal foglalkozik.
Ezalatt Murphy nyomozó rejtélyes gyilkosságba botlik, és szüksége van a szakértőjére is. Szegény Harry feje most aztán főhet. Van egy eltűnt férje, két hullája, akik minden jel szerint fekete mágia áldozataivá váltak, és a tetejében még egy maffiózó, valamint némi drog is belekerül a játékba. Hogy minek és mihez van köze, arról senkinek nincsen halvány fogalma sem.
Szerettem, de tényleg. A könyv hozta a sorozat hangulatát, és persze azt kéne mondanom, a sorozat igazodik a könyvhöz, de már annyi éve eltelt, és egyszerűen nem emlékszem mindenre. Mindenesetre adva voltak Hanrry belső monológjai, amivel nem csak a mágiát, a természetfeletti lényeket magyarázza, hanem bizony az életet is.
Fanyar, sajátságos humorát fel-fel villantja, de nem okoskodik. Különös tehetsége van ahhoz, hogy bajba keveredjen, ami nekünk jól jön, hiszen ez egy soroztat első kötete, de néha érezhető, hogy ő maga, még ha tudja is, most hibát követ el, csak törtet előre. Nem az a megadós, behódolós fajta, bár gyakran azért szívesen lenne valahol máshol.
Erkölcsei megingathatatlanok. Ez tulajdonképpen példaértékű, mind a varázslók, mind az emberek előtt, mégis csak problémája származik belőle. Miért? Az egyszerű válasz, hogy Jim Butcher nyugodtan írhassa, a hosszabb, hogy igazából senki, de senki nem szereti a másmilyeneket. A különbözőség talán gyönyörködtet, de gyakran csak feszültséget szül. Ezért Dresden egyértelműen hű marad önmagához.
Már most fáj, hogy 2011 óta nem tudták kiadni a 2. részt magyarul, így kénytelenen leszek angolul folytatni, pedig megvoltam elégedve a fordítással. Legalábbis a szöveg szép, folyamatos és magyarul tökéletesen érthető. A férfi író ellenére női fordítót kapott, aki nem zsúfolta tele érzelmekkel és semmire sem jó kifejezésekkel. Korrekt, klassz munka.
A kiadás ügyében pedig ott lehet a kutya elesve, hogy ugyan a Wizard Bookshoz tartozik, de az Ad Librum adta ki. Nem fektetnek a reklámba. A kiadónak ugyanis nem vág a profiljába költeni. Eleve nem értem, hogy került hozzájuk, és ha már kiadták az elsőt, miért van ősidők óta előkészületben a következő? A Wizard Books egyáltalán létezik még? Oké, nem kell nekem mindet tudni!
Mindegy, akárhogy is történt, a lényeg, hogy van nekünk első részünk, és akármi is lesz, a sorozatot be fogom fejezni. Mert csak. Csak mert jó. Szóval csak ezért.
Szerette a havat. Volt valami megfoghatatlan, természet adta báj a csodás fehér pelyhekben, amikről pontosan tudta, mennyire hidegek, éppen csak a bőrén nem érezte. A Mindenható olyan lakhelyet teremtett számukra, amit leginkább tökéletesnek hívhatna. Minidig ragyogott a fény és nyilván meleg is volt. Lágy szellő lengedezett, ami belekapott a ruhájába, néhány tincset az arca elé sodort. Mégis kicsit élettelennek tűnt. Talán mert nem érezte a hőt, a bőre sem bizsergett a homokszemek érintésétől. Soha nem fázott, soha nem volt melege, nem izzadt. Igen, talán ezért alakult úgy, hogy bár látta a csodálatos tájat, hallotta a gyönyörű madárdalokat, élvezni mégsem volt képes. Igazából sosem figyelt oda a környezetére, mert csak úgy normálisan minden élményt, képet, rezdülést elnyelt a határtalan semmi. Ami ő maga volt.
Aztán megérkezett Minden, az élete pedig gyökeresen felfordult. Egy futó mosollyal nyugtázta, hogy mennyire nem bánta.
Kinézett az ablakon. Az apró hópelyhek tükörként ragyogtak a szűrt fényben. Csillogtak, tündököltek, és szinte összefüggő fénytakaróvá álltak össze. Lélegzetelállító látvány volt. Szünet nélkül hullottak, összefüggő rétegként elrejtették a környék mocskát. Sóhajtva fordul a szoba felé. A férfi, akitől most ellop egy darab emléket, örökre elfelejti milyen jó érzés volt az első szánkózás, amikor még az édesapja húzta. Nem fog emlékezni a fehérségére, a tapintására, a hideg, nedves illatára. A hóemberekre, amiket az elmúlt években épített, a rengeteg hógolyózásra, a sítúrákra, és arra sem, amikor először húzta a szánkón ülő lányát. Persze lesz még tél, de az első élmény hiányában megjósolhatatlan hogyan fog érezni. Ha már nem lesznek olyan jó emlékei, mint gyerekként... Egyszerűen csak nem lehet tudni.
Fura dolgok az emlékek. Olyanok, akár egy ház. Összefonódva épülnek, rakodnak. Támogatják egymást, de ha megroppan az alap, minden bedől. Így lehet, hogy bár csak egyetlen apró jelenetet szippant el, de szép lassan elvész majd az összes. Először csak az időpontok, helyek, majd a nevek, aztán már minden más is. Illatok, hangok, érzések.
- Szerbusz!
Meglepetten nézett fel. Egyedül volt, Mindent magához hívatta Ő, és Pestis felbukkanása épp itt, sokkolta. Amennyire ő tudta, bácsikája néhány elhanyagolható esetet leszámítva, emberemlékezet óta nem járt terepre. Akaratlanul is megszilárdult formát vett fel, ahogyan gyomra összeugrott. A lovasok felbukkanása mindig változást hozott az életébe. Vagy így, vagy úgy, de magában hálás volt Halál távolmaradásárt.
- Szia bácsi!
- Nem akarlak zavarni! Csináld csak amit... tudod, csinálni szoktál.- És már megint ott tartottak, ahol mindig is. A bácsi szeme a messzeségbe révedt, fakó, szinte élettelen tekintete ennek ellenére mindent látott.
Miközben elfordult, hogy megérintse az alvó férfit, érezte a másik alak jelenlétét, ami állandósította feszültségét. Most nagyon örülne Mindennek. Ő, akárhogy is történt, de több hetet töltött a család örök kívülállói között, mégpedig probléma nélkül. Tehát kell, hogy legyen erre valami trükk.
- Majd megszokod - felelte a bácsi el nem gondolt kérdésére. - Tudod -, kezdte és aprót sóhajtott -, sokat leszünk együtt. Te meg én. Mindennek más feladatai akadtak, de aggasztja, hiszen újra sokat leszel egyedül.
A görcs egyre elviselhetetlenebbé vált, és elképedve jött rá, ezt hívják pániknak. Égetett, mart, lüktetett és hirtelen ellopta az erejét. Hiába nem lélegzett, ezt a jelek szerint a teste nem tudta, mert mohon kapkodott levegő után. Ösztönösen elkezdte feltölteni az elhatalmasodó semmit.
- Fél, hogy magadba gubózol és elemészted önmagad. - Pestis úgy tett, mintha nem látná, ahogyan szenved. Nyugodtan beszélt tovább. - Valamiért úgy tűnik, én immúnis vagyok a benned lakó ürességre. Megkért, hogy látogassalak.
Megpördült, a bácsi arca továbbra is mentes volt az érzelmektől, és még mindig kerülte a tekintetét, de az egy pillanatra elhúzott szájából arra következtetett, ő sem repes a boldogságtól. Látványos tanácstalansággal kapirgálta feje búbját, majd lassan, mintha csak kényszerítené magát, ránézett. Hihetetlen látvány volt. A mély üresség szürkévé, majd egyre tisztább kékké vált, míg úgy nem ragyogott, mint az ég. Értelem és mérhetetlen tudás csillogott benne, valamint egy halvány mosoly, mely úgy nőtt, ahogyan tulajdon arcán terjedt a döbbenet.
- Ne ítélj, hogy ne ítéltess! - intette meg derűsen az addigra épp csak egy húszéves kölyöknek tetsző Pestis. A haja hirtelen megnőtt, már a vállát verdeste, hihetetlen szőkeséggel omolt szerte szét.
- Bácsi... - nyögte döbbenten. - Mi történik veled?
- Azt hitted Éhínségként láttam meg a világot? Hogy annak teremtettek? Muzsa vagyok - nevetett fel a felismerhetetlen rokon olyan hangon, amit elképzelni sem volt képes. Színtiszta energia volt, teli és ragyogó. Megszilárdult testének minden eleme reagált erre a hangra és egészen megmagyarázhatatlan módon elöntötte az öröm.
- De-de-de h-hogyan? - dadogta szánalmasan.
- Az éhség és az alkotás nem áll mesze egymástól. És most nem a sok nincstelen költőkre gondolok, bár tagadhatatlanul ők a kedvenceim. Az alkotás utáni vágy tulajdonképen bűn. Méghozzá a mohóságé. Valahányszor egy ember létrehoz valami igazán nagyszerűt, feltámad benne a késztetés, hogy felülmúlja önmagát. Éhes a sikerre, a lehetőségre. A léleknek van egy kielégíthetetlen kis része, ami folyton könyörög a betevőért, mert mindenkinek áldozni kell valamit a tökéletességért. Szóval egy jó múzsa csak részben nyújt teremtő gondolatokat. Valójában a bűnökkel kufárkodik. Mégpedig kiválóan, ha engem kérdezel. És ez a részem, ez az aprócska, teremtő elemem rezonál a te semmiddel. Úgy loptad el az elmúlt évezredeimet, mintha meg sem történtek volna, és még csak hozzám sem értnél. Mindennek igaza volt.
Soha életében nem hallotta a bácsit ilyen bőven beszélni. Valójában kétségei voltak a tekintetben is, hogy ismeri az összetett mondatok fogalmát. Amikor Halál mesélt neki az öccse verseiről, csak csodálkozott, és azt gondolta, a szenilis kaszás már maga sem épelméjű, tehát fogalma sincs arról, miket beszél. Azonban most a kétely lassan és alattomosan susogta, nincs semmi vicces a lovasokban. Ahogyan Halált sem illik vénnek, úgy Éhséget sem szokás gebének nevezni. Mindenki azt feltételezte, a nagy öregek foga már elvásott a rutin munkában és csupán bogaras vénemberek, akik a rigolyáik miatt kerülik a többieket. Valójában veszélyesebbek, mint valaha. Mi történik itt? Mi ez a rengeteg furcsaság, a változások, amikre soha nincs felkészülve?
- Elképesztően nézel ki! - bökte ki végül, mert érezte, hogy mondania kell valamit.
- Köszönöm, de a te érdemed. Tudom, hogy a bátyám a félénkségemmel etetett, de remélem, nem dőltél be neki. Még mindig nem heverte ki az Inkvizíció megszűnését. Imádott velük játszani, bár különös, hogy a bálnák vadászatát meg elítéli. Fura egy madár. - Megrántotta vállát, mint akinek mindegy, majd a mozdulat folytatásaként megpördült. - Jössz? - kérdezte vissza se pillantva. - Itt már úgyis végeztél, nekem meg táncolni támadt kedvem.
Még egy pillanatig döbbenten pislogott, aztán gyorsan követte nagybátyját.
Éhség az ezüstös fényben állt széttárt karral, és akár egy gyerek, égnek fordított fejjel, kinyújtott nyelvel pörgött körbe-körbe. Soha életében nem látott semmit, ami ennyire zavarba hozta volna, ahogyan soha nem érzett még ilyen élénk és egyszersmind ennyire uralhatatlan energiát.
- Tudtad, hogy csupán mi ketten nem tapasztalhatunk ilyen módon? Tudtad? - kérdezte ismét. - Bár csak érezhetném, milyen a hideg! - sóhajtott a bácsi ismét. Arcán gyermeki derűvel nézett rá egy pillanatra, majd folytatta a pörgést, mint valami megszelídíthetetlen mesebeli lény.
Ámulva nézte, és bár néhány perce még azt kívánta, bárcsak tényleg ne érezne semmit, most hálás volt. Mindennek, aki törődik vele, aki szereti, és akit ő is szeret. Fura mód a lovasnak is, amiért nem engedi, hogy azzá váljon, amitől a legjobban fél. Mart az csupán ő maga. És egyszer csak, minden átmenet nélkül, mintha közös elmén osztoznának, megértette az eddig retteged, de a jelek szerint örök gyerek bácsit. Hiszen jómaga is szerette a havat. Volt valami megfoghatatlan természet adta báj a csodás fehér pelyhekben, amikről pontosan tudta, mennyire hidegek, éppen csak a bőrén nem érezte. Soha.
"Már megint kavarja!" - mondta volt Fülig Jimmy Piszkos Fredről, de én csak találtam pár jó képet, szóval mostanában előfordulhat majd, ahogyan az előző részben is ígértem, hogy élek a változtatás jogával. Jó lenne, az aktuális könyv hangulatához igazodó képeket használni, de ez a legnehezebb, mert ha egy könyv jó, túl sok mindent jelent ahhoz, hogy egy képpel ábrázolhassam. Ráadásul sokszor teljesen ellentmondó lenne a tartalomhoz vagy a stílushoz képest. Így erről lemondtam. És mára ez jutott. Úgy is, mint vágyálom...
Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.
A heti ízelítő:
The Greeks wanted me to knock off their Roman copycats in a bizzare manifestation of self-loathing and internecine jealousy.
But everyone-at least, it sure seemd like everyone- wanted me to slay Thor as soon as I had a free moment.
A tegnap estém másképp alakult, mint ahogyan eredetileg terveztem. Vagyis sokkal jobban! A sógornőm még tavaly megkért rá, hogy bébiszitteljem a keresztfiamat, mialatt a bátyámék az unokaöcsémmel egyetemben Dumapartiznak. Azonban a műsorváltozás történt és a bébicsőszködés helyett úgy alakult, jómagam is eljutottam az Apa Nap címet viselő műsorra.
KAP, Aranyosi Péter, Csenki Attila és Litkai Gergő (képsorrendben) szórakoztattak, és azt kell mondjam, frenetikus volt! A téma ugyan nagy részben a gyerkőcökkel foglalkozott, no meg az apukákkal, akik kénytelen megküzdeni a gáncsban gazdag mindennapokkal, de a specifikusság ellenére, és minden túlzás nélkül visítoztam a nevetéstől. Ezt csupán az a tény enyhítheti, hogy legalább nem én voltam egyedül így.
Pont a téma miatt, mint gyermektelen kicsit tartottam is tőle, no de dolgoztam én óvodában, az unokaöcsém és a keresztfiam is életben maradt mellettem, igaz néha csak hajszál híján, meg hát jómagam is voltam gyerek, így hát minden poént értettem és élveztem.
És ha már gyermekek, azt már meséltem, hogy egy alkalommal, amikor fürdettem a keresztfiamat rajtafelejtettem a zoknit. A gyerek döbbenten állt a langymeleg vízben, kitágult szemekkel nézett rám, aztán a lábára. Először nem is értettem mi történik, aztán rájöttem, hogy mint keresztanya figyelemből megbuktam.
Egy másik alkalommal, a kis békának hívott kölök nevéhez híven ugrált a pelenkázón. Szóltam ugyan, hogy hagyja abba, de ez persze csak olaj volt a tűzre. A deszka elcsúszott, a gyerek pedig fejjel előre zuhant a kiságyba. Nem hittem volna, hogy ilyenek a reflexeim, de a térde felett elkaptam az egyik lábát. A poronty ijedten kapálózott a levegőben, a szívem megállt egy pillanatra, és még félóra múlva is azon járt az eszem, mi történhetett volna. Ezzel szemben a gyerek nagyjából félperc után nevetve rohangált. A magam részéről éveket dobtam el akkor este, de mint kiderült tegnap, nem csak nekem vannak ilyen történeteim.
A gyerekek csodálatosak, a gyakorló apukák pedig teljesen normális gondokkal küzdenek, és hála nekik nem emlékszem rá, mikor nevettem ennyit utoljára.
A hely különben szép, nem csak azért mert új. A jegyárak nem vészesek, főleg, ha az ember on-line rendeli meg, az étel, ital azonban szerintem egy kicsit borsos. Mindenesetre nem kötelező fogyasztani közben.
Érdemes előbb érkezni, a pincéreknek ugyanis rengeteg a dolga, a szűk részeken nem olyan könnyű rohangálni és miután betódul a tömeg, a rendelések értelemszerűen elcsúszhatnak. Pont ezért egyszerre megrendeltük azt az ital mennyiséget, amit véleményünk szerint elfogyasztunk. Ezt tanácsolom másoknak is.
Bár még sosem láttam a srácokat élőben, azért ez határozottan élmény volt. Aki teheti, ne hagyja ki.
Heti kettes:
