2011. június 9., csütörtök

Búcsú

Nem bírom a búcsúzkodást. Talán, mivel a lelkem mélyén szentimentális vagyok, bár az is lehet, és én inkább erre gondolok, mert kényelmetlen. Na, jó! Mindkettőben van valami.

A megszokások embere vagyok. Az olyan dolgoké, amik meghatározzák az életem, márpedig két kollega elvesztése meghatározza. Meg is zúzza kicsit.

Kedden bejövök majd dolgozni és azt látom, hogy megszokott arcok megfogyatkoztak. Miközben látszólag gyorsan beilleszkedem, valójában hosszú hónapokra, évekre van szükség, míg ténylegesen megtalálom a helyemet valahol. Most, megint elvesztek valamit, amire értékként gondolok.

Lett volna olyan távozó, akit elintéztem volna annyival: hiányozni fogsz. Ami ráadásul még igaz is, de ez a két ember, ennél jóval közelebb áll hozzám. Akkor is, ha nem vagyunk bff-ek, ha nem járunk egymáshoz családlátogatásra, ha nem isszuk le magunkat az asztal alatt és még fölött sem.

Jövő héten már nem lesznek itt velem, nem fogják megkérdezni, hogy mi volt abban a vízben, mikor váratlanul énekelni kezdek, ahogyan senki sem hív többé hátrányos kolleginának. Lehet élni nélkülük, nyilván túl is, de ahogyan nem szeretek máshol aludni, épp annyira nem szeretem, ha eltűnik valami, ami nálam, leltárban van.

Azt mondák, hosszú témákat írok, és nincs idő végigolvasni. Na, ez most rövid lett, mert befejezem, mielőtt sírni kezdenék.

A változás mindig egy kicsit fájdalmas, akkor is, ha szükséges. Erre gondolok amikor azt mondom sok sikert az új életetekhez! Hiányozni fogtok… Nagyon!

Akkor jöhet az ünneplés, sütik, piák, fasírt, meg majonézes saláták. Csinálok néhány lufivirágot vagy csak simán lufit fújok. Elköszönünk, ahogy illik. Sírni nem ér!

2011. június 8., szerda

Acélpálma igaz története

Luke-nak szeretettel!
 
Döntő fejszének kovácsolták 1785-ben. Az ember, akinek gondjára bízták, becses kincsként kezelte. Tőle függött a saját és családja megélhetése, ezért gondosan tisztította, zsírral átkente, rongyokba csomagolva hordozta munkáról munkára. Több száz kilométert barangoltak már be együtt, ő, Acélpenge és a férfi, Acarapi.

Makulátlan ragyogását nem törte meg egyetlen piszok, vagy rozsdafolt sem. Gyönyörű volt. Fémesen csillogott minden lendítésnél, kettészelte a napsugarakat is.

Félelmetes ereje, súlya, éle, megvédték Acarapit az útonállóktól, kenyeret adtak felesége és négy lánya szájába. Nehéz, de becsületes életük volt.

Acélpenge enyhe lenézéssel tekintett a fanyélre, mely a férfi kezéhez rögzítette. Dölyfösségében nem beszélt vele, ahogyan senki mással sem. Döntötte a fákat rendületlen, miközben a nyélre csak úgy gondolt, mint egy szükséges rosszra.

Nem hallotta meg a történeteit arról, hogy valaha csodás lombkoronát viselt, a mesék az erdőről, a csendről, a kéreg alatt motozó lárvákról és az ágak között alvó állatokról érdektelen suhantak el fémszíne mellett.

A nyelet Acarapi sem becsülte sokra. Már három ízben kellett cserélnie, és a jelenlegit is ékkel szorította meg, hiszen lötyögött. Hamarosan lejár az ideje. A végén úgysem marad más, csak Acélpenge és ő.

Cserzett arcán gondterhelt mosoly ült, megveregette a fejsze fokát és munkához látott.

Gumifaültetvényt ritkítottak, beteg, öreg fákat, néhány földre feküdt cserjét vágtak ki. Acélpengét hamarosan teljesen ellepte a nyúlós fehér nedv, őt nem zavarta ugyan a hőség, de Acarapi meg-megállt, letörölte homlokát, miközben csodálattal nézte, hogy egy fejsze sem hasít akkorát, mint az ő Acélpengéje. Folytatták a munkát.

Három, egyenként legalább húszméteres fát döntöttek ki, mikor Acarapi döbbenten megállt.

Acélpenge nem értette a késlekedést. Az izgatottan susogó nyél hangját túlkiabálva rezegte kérdését, de a férfi nem hallotta meg. Tátott szájjal bámult valamit, amire minden jel szerint nem számított.

Acélpenge lassan fordította tejfehér élét az ismeretlen felé.

A dolog, első ránézésre fának látszott. Bár annak szokatlan volt. Szög egyenes, világosbarna, rücskös törzse magasra nőt. Magasabbra, akár a környező gumifák. Legalább harminc méterre nyúlt, koronáját néhány szertelógó levél alkotta, melyek lehettek vagy ötméteresek. Az átmérője, minden karcsúsága ellenére elérhette az ötven centit, így a fejsze akaratlanul azt kezdet számolni, hány csapásból döntheti ki. Finnyásan elfintorodott, aligha jelenthet kihívást. Legnagyobb ámulatára, Acarapi szeretettel megpaskolta a törzset, majd kikerülte, hogy egy újabb jelölt fát vegyen célba.

A fejsze élére ragadt kaucsuk lé alatt ugyanolyan fagyosan csillogott. Ő azt akarta, az idegen fát, amilyet nem vágott még soha. Alig várta, hogy ékformájú teste hasíthassa , tépje, szaggassa az ismeretlen szálkás törzset, hogy kidönthesse, hogy megsemmisítse, ahogy annyiszor ezelőtt. Dühe egyre forrt, de hiába kiabált, a férfi újra felemelte, majd lesújtott vele és a fejsze dühében egyetlen csapás után kidöntötte a következő ifjoncot.

Acarapi övébe tűzött gallyazó fejsze, aki tudta, hogy Acélpenge lenézi őt kicsinysége miatt, csendesen szólalt meg.

- Mennyire gyönyörű volt az a Parajubaea torallyi! Legalább száz éves lehet! Mintha újra otthon lennénk! Bárcsak…

- Parajubaea torallyi? Az micsoda? Mitől szép neked? Csak egy fa, csak egy… - Acélpenge hangját elfojtotta a harag. Akkor először tudatosult benne, hogy a gallyazó, aki annyira hitvány volt, hogy még nevet sem kapott, régebb óta van Acarapival, mint ő. Gyermekként került a férfihoz, gyermekként!

- Otthon rengeteg ilyen nőtt. Szerettem, amikor a törzsükbe vágtak, szerettem, amikor felmásztak velem a tetejükbe. Onnan volt csak szép kilátás! Bizony! Az ég kékebb, a fű zöldebb volt, Acarapi pedig csak kilenc éves. Az apját várta folyton, ott ült, az övében hordott és várta haza az öreget. Szintén favágó volt. Az apja is használt mikor gyermekként az ő apját kísérte, ahogy Acarapi is használt, amikor elkezdte kitanulni a mesterséget. Neki nincs fia. Nem tudom, kié leszek ezután. Már öreg vagyok, talán jobb is nekem a pihenés…

- Hallgass! –mordult rá a gallyazóra, de már késő volt. A gondolatok bizarr módon vertek gyökeret fejében, fémtestét szomorúság járta át. Ha a férfi elmegy, vele kihall a favágók sora. Szégyenszemre majd tüzelőt vághat, és gyújtósnak valót apríthat. Ő még mindig fényesen fog ragyogni, csodálatosan tündöklik akkor is, mikor Acarapinak már a csontjai is szétporladtak.

Növekvő érdeklődéssel fordult a sudár ismeretlen felé.

- Hé, te! Paraju Bea! Azt mondják száz éves vagy. Igaz ez?

- Paraju Bea? Vasagyú! Parajubaea torallyi vagyok. Szólíts csak Pálmának!

- Pálma?

- Így már jobb, fák gyilkosa.

- Acélpengének hívnak.

- Nevet adott, az kegyetlen urad? Nem érdemelted meg. Nézd, hány testvérem fekszik a földön, hányakat öltél meg!

- Nos, én… én… - Acélpengét átjárta a kétely. Ő, aki soha sem beszélt fával, magától szólította meg ezt a valamit, aki gyilkosnak nevezi. Talán jogosan. Eddig érzéketlen volt a sikolyokra.  – Sajnálom – súgta esetlenül. – Mond, igaz, hogy száz éves vagy?

- Illetlenség egy hölgyet a koráról faggatni! – felelt sértődötten Pálma, és a fejsze hiába kérlelgette, többé nem szólt hozzá.

Acarapival hazamentek. Közös szállásra, ahol sok idegennel feküdtek egy összetákolt faházban. A férfi az udvaron ülve nekilátott Acélpenge megtisztításának. Ahogy hűlt a levegő, a fehér ragacs lassan szilárdabbá vált és egy aprócska ág segítségével teljesen elhagyta szikrázó testét. Végül durva homokkal is átdörzsölte, majd gondosan becsomagolta egy zsírtól felpuhult rongyba, aztán a fűfélékkel kitömött szánalmas párnája alá tette, gallyazóval együtt.

Acélpenge hallgatta, ahogyan vidáman nevetgélnek vacsora közben, majd lassan mély álomba merülnek körülötte. Akkor sem pihenhetett volna, ha akar. Gondolatait kitöltötte Pálma, a sértődött hangja, és sosem látott sudársága. Szépnek találta, még ha csak fa is. Nem is szépnek, különlegesnek. Varázslatosnak, és… hosszú életűnek, vallotta be magának szégyenkezve.

Másnap egészen addig gondolkodott, míg meg nem látta újra Pálmát.

- Jó reggelt Parajubaea torallyi – köszöntötte halkan, repeső szívvel.

- Jó reggelt Acélpenge. Ma értem jöttél?

- Nem! Soha! – kiállott fel kétségbeesetten. Képtelen lenne rá! Az ébren eltöltött éjszaka ráébresztette arra, hogy furcsa mód kötődik ehhez a fához.

Pálma felnevetett. Hangja mélyen rezget acéltestében.

- Ne félj, Acélpenge! Nem azért éltem kilencvenkilenc évet, nem azért viseltem el, hogy az Andoktól messze, magányomban nőjek fel, hogy most egy ilyen kis nyiszlett fejsze kihasítson.

- Higgye el, kedves hölgy, nem áll szándékomban! Tudom, hogy tegnap tiszteletlenül viselkedtem. Elnézését szeretném kérni.

- Nohát! Milyen kedves Acélpenge, amikor nem morog.– A hangjából sütő csodálkozás, könnyed ujjkén simított végig csillogó élén.

A napot beszélgetéssel töltötték. Acélpenge rögtön az első suhintásnál, a kidöntendő kaucsuk törzsében felejtett csaptól kicsorbul, így Acarapinak muszáj volt elővennie tartalék fejszéjét. Azt az öreg, kicsit rozsdás darabot, amit nagybátyjától örökölt, és aminek sem éle, sem ereje nem is vetekedhetett Acélpengéjével. Eddigi életében először, nem igyekezet kihangsúlyozni tökéletességét. Észre sem vette a cserét. Hanyagul, Pálma lába mellé helyezték a földre, mint egy értéktelenné vált tárgyat, de sérült élén vidáman táncoltak a szavak, melyeket Paraju Beával, ahogy magában továbbra is nevezte, váltott szüntelen.

Lassan sötétedni kezdet. Acarapi felemelte és gondterhelt ábrázattal vizsgálgatta, majd dühösen, teljes erőből Pálma törzsébe vágta.

- Sajnálom, barátom – motyogta. – Nincs elég pénzem rád is.

Pálma élesen felsikoltott, miközben Acélpenge ordított. Együtt zokogtak. A hölgy a fizikai fájdalomtól, Acélpenge a lelkitől. Álmában sem gondolta, hogy ő lesz, aki megsebzi szívének oly kedves beszélgetőtársát.

Pálma fájdalma lassan alább hagyott, a fejsze az ék alakú sebben ragadt. A favágók sem tértek vissza többé, másnap messziről hozta a szél hangjukat, a dőlő fák reccsenését.

Az évek teltek, a két rész lassan eggyé vált.  Acélpenge gyengülni kezdett, Pálma nedve lassan kikezdte csorba élét, és az apró fém darabkák egyesével olvadtak be a fába, melynek kérge lassan körbefonta, maga alá temette a fejsze húsba merülő részét.

Egy tavaszon Pálma fura magokat hozott világra. A hullámos, formátlan, dióra emlékeztető kicsik héja, ezüstösen csillogott.

Soha sem reméltek efféle ajándékot. Pálma életet, Acélpenge sértetlenséget adott a lassan növekvő magoncoknak, akik anyjuk árnyékában erősödtek.

Többé nem álltak egyedül. Az idő múlásával lassan kikopott kaucsuk ültetvény helyére, csodás Acélpálma erdő nőtt, melynek közepén tündöklött Pálma, törzsébe forrott Acélpenge kedvesével.

Néma éjszakákon ma is hallatszik halk susogásuk, Pálma búgó nevetése, és fejsze csókjainak fém tiszta csengése.

2011. június 7., kedd

A pap - Háború a vámpírok ellen (Priest)

(Priest)


színes, magyarul beszélő, amerikai akció-horror, 87 perc, 2011


rendező: Scott Charles Stewart
író: Hyung Min-Woo
forgatókönyvíró: Cory Goodman

szereplő(k):
Paul Bettany (Pap)
Lily Collins (Lucy)
Maggie Q (Papnő)
Cam Gigandet (Hicks)
Karl Urban (Black Hat)
Stephen Moyer (Aaron)
Mädchen Amick (Shannon)
Christopher Plummer (monszinyor Orelas)


A történet jó, a karakterek eltaláltak, az akció jelenetek kidolgozottak. Na, ezzel össze is foglaltam a lényeget. Ugyanis, nincs miről beszélni.

Csattanó, az nincs. Gyakorlatilag minden kiderül a trailerben, na és az első tizenöt percben. Amiért mégis érdemes nézni, azok az akciójelenetek. Pörgősek, látványosak. A vámpírok ábrázolás legalább szokatlan. Nekem Ben 10 Vadorzójára hajaznak, csupáncsak szőr nélkül.

A teremtményeknek még valamelyikük nincs, szemük,  ami viszont egyezik az egyház teológiájával. Az a mindenki által ismert mondás, jól passzol a történetbe, és ezért jár egy fél pont. Nem, nem írom le. Tessék megnézni!

Apropó egyház! Megint egy film, amiben lehet szidni az elvakult, fröcsögő egyházi vezetőket, hiszen nem tudnak azok semmit sem.

Egy színész sem alakított kimagaslót. Lássuk be, ezt a történetet, nem a jellemábrázolások határozzák meg, és nem is miattunk ülünk be a moziba.

Paul Bettany hozta a tőle elvárhatót. Még akkor is, ha ismét csuhával takarta el, a különben kidolgozott testét. Minden nem lehet tökéletes…

A mellékszereplők között egy személy keltette fel a kíváncsiságomat. Stephen Moyer ezúttal nem vámpírt alakít, és bizonyára furcsa, hogy a másik oldalra került, de számomra ez adott egy apró kis poént, ami a filmből máskülönben teljesen hiányzik.

A hangulat egészen darkos, a világábrázolás utópisztikus, az emberek nyomorultak. Nekem való alkotás!

Összességében azt mondanám, nem bántam meg. Kikapcsolós, lazítós film volt, mindenféle sokk és csavar nélkül. A befejezés lehetővé tesz, egy esetleges folytatást, amire én mindenképpen vevő leszek. Szeretem az ilyen semmitmondó filmeket.

6,9/10





2011. június 6., hétfő

Történelem és egyéb állatságok

Amennyire emlékszem az érettségi rémképe első óta a fejünk felett lebegett. A kereskedelmi gazdaságtan tanárunk, aki később az osztályfőnökünk is lett, folyamatosan adta fel az érettségi tételeket. Ez egy jó módszer mondhatnánk, de végül is csak arra volt elég, hogy az első négy tételt kívülről tudjuk. A huszonhatból.

Mindannyian azért imádkoztunk, hogy ezekből húzzunk valamit, de persze ez fizikai képtelenség volt.

Rudi bácsi halála miatt kicsit kímélt osztállyá váltunk. Valójában megviselt minket, nehezen dolgoztuk fel, és harmadik év eleje még elég döcögősre sikerült, a későbbiekben azért mégis inkább csak visszaéltünk a helyzetünkkel. Így fordulhatott elő, hogy egyetlen osztálytársamon kívül, mind eljutottunk az érettségiig, bár a többi osztály létszáma jelentősen megcsappant.

Nem volt még emelt színt és ilyenek. Egyformán sokat követeltek. Lexikális tudás mindenekfelett. A negyedik évet akár idegbetegen is tölthettük volna, hála a sok stresszes lelkületű tanárnak. Egyfolytában zaklattak, hogy ez így lesz, az úgy lesz. Jól tanuljunk, mert ha nem, majd jól megbukunk. Ehhh!
Nem vettük komolyan. Először is, aki jó tanulók volt, annak ugye mindegy, aki meg nem, az abban bízott, majd csak lesz valahogy.

A magam részéről, édesanyának fontosabb volt, mint nekem. Matektanárhoz jártam, mert totálisan sötét voltam abból is. Ráadásul nem szerettem volna szóbelizni is belőle. Ezt leszámítva addigra teljesen feladtam a harcot. Tudtam magamról, hogy nem vagyok okos, sem különösebben tehetséges. Meg sem kíséreltem lépést tartani a többiekkel, és mivel sejtelmem sem volt a diszeimről, szimplán elhittem, ostoba vagyok.

Az írásbelit viszonylag könnyedén vettük. Matek alatt a felügyelő többször kiment. Irodalom sem jelentett különösebb kihívást. Nekem. A tanárnak azért igen. Nem volt könnyű dolga elolvasni a macskakaparásomat, amin a stressz csak rontott. Azonban lehet pont ezért, no meg a tanár jóindulata miatt, összejött egy irodalom hármas (nem tudta dekódolni a verselemzésem) és a nyelvtan kettes alá-alá-alá-aláhúzva! Tudtátok, hogy van ilyen jegy?

Szóval az írásbelit túléltük. A rendelkezésünkre álló egy-két hetet tanulással kellett volna tölteni.  Én tanulás ürügyén, hiszen úgyis minden mindegy, feljártam a kis bértelkünkre napozni. Valójában a tételek egyharmadát olvastam át. Az érettségi előtt olyan két nappal jutott eszembe, hogy nem ártana tanulni sem.

Édesanya feladatot vállalt a vizsga alatt. Kávéfőzést, és felszolgálást a bizottságnak. Gondolta, jól jöhet még. Milyen igaza volt!Reggel bementünk egy olyan osztálytársammal és anyukájával, akik nem messze laktak tőlünk. A kocsiba jó hangulat volt. Tudtam, vagy a névsor elejével vagy a végével kezdünk, én pedig mindenképpen középre esem, és ez elég időt ad a szorongásra, meg arra is, hogy úgy döntsek, nem érdekel.
Kint ücsörögtünk és vártuk, hogy hívjanak.

Irodalom, nyelvtan nem volt tétel. Molière-t és a rokon értelmű, valamint azonos hangalakú szavakat húztam. Akadálytalanul vettem a feladatot, kicsit gáz, hogy a bizottság elnöke magyar szakos volt, így nem lehetett mellébeszélni, de a négyes így is meglett. Az írásbeli olvashatatlan dolgozatokra adott jegyemmel együtt kijött a hármas.

A történelem tétel már kicsit kifogott rajtam. Őszirózsás forradalom. Na, annyi megvolt a témából, hogy 1918. október 28-a és 31-e között zajlott, és ezzel nagyjából ki is fújt.
Ott ültem a kis papírommal, felírtam a tétel címét, a dátumot, ami csodával határos módon jutott az eszembe, és lassan kezdtem kétségbeesni. Ha lenne még két mondat, tudnék beszélni vagy öt percet, de így… Atya ég! Meg fogok bukni! Kik voltak, meg mit akartak? Az sem ugrott be, mi a csuda volt azzal az őszirózsával.
Hallgattam az osztálytársnőm makogását, akiknek a Nyilaskeresztes Párttal gyűlt meg a baja, és miközben ő szánalmasan dadogott, arra gondoltam, miért nem én húztam! Miért? Nincs Isten!

A tenyerembe támasztottam a fejem, próbáltam, nem sírni, de az idő telt én meg továbbra is üres fejjel üldögéltem. Édesanya ekkor hozta be a kávét. Rám nézett, a szemei elkerekedtek. Gyakorlatilag levágta az elnökhelyettes elé a csészét, az alja csak úgy csörgött, aztán kiviharzott.
Nagyjából fél percre rá megjelent az osztályfőnököm. Oda sunnyogott. Azt mondta: "Aha, ez már jó lesz!", mintha bármit is írtam volna, aztán a kékjével a szembe nézett és azt kérdezte: Nem kéne egy térkép?

Teljes lelki nyugalommal válaszoltam: Neeeekem? Minek?

Lehunyta a szemét, a kék szürke lett, megkérdezte újra, és továbbra sem fogtam, mit szeretne tőlem, megütögette a vállamat és kiment. Ültem még két percig, aztán megvilágosodtam. I. világháború!
Ha az ősziről nem is tudok sokat, nagyjából semmit, de az előzményekről beszélhetek. Hol egy térkép? Egy történelmi?! Azonnal, hamar-hamar!
Magabiztosan a bizottság elé járultam, majd beszélni kezdtem. Nagyjából, mindenről, bármiről. Elmondtam forradalom –tól, -ig dátumát,  ezután elkezdem ecsetelni az előzményeket, az ország instabil helyzetet, a monarchia állapotát, a külpolitikát, aztán Károlyi programját, amit azzal zártam le:
- … de sajnálatosan, a megvalósításra nem marad idő, mert a levél, amelyben értesítenek a trianoni…
- Köszönöm, elég lesz!
Akkora ötöst kaptam, mint a ház. És miről beszéltem? Mindenről az Őszirózsás forradalmon kívül.

Kereskedelmi gazdaságtanból az ötös tételt húztam. Már nem emlékszem rá mi volt, de ugye nem volt benne az áhított első négyben. Valami azért derengett, nem kínoztak sokáig, átengedtek.
Áruismeret is érdekes volt.

Kihúztam a természetes alapú szálas anyagokat. Megvolt, hogy vannak növényi és állati eredetűek. Az állatit össze is szedtem. Elkezdtem felsorolni a növényit.
- Pamut, len és… és…
Az osztályfőnököm, akinek semmi dolga nem volt arra, és aki ennek ellenére az elnök mögött gubbasztott egy széken, megszólalt:
- Volt egyszer egy ember, szakálla volt… - mosolygott huncutul.
- Kender! – kiáltottam fel, mint egy focimeccsen, megkönnyebbülve, nevetve. Mindenki követte a példámat. A szakítószilárdságok, meg viszkozitások nyögvenyelős sorolása közben megkérdezték:
- Kettes jó lesz?
- Igen! – vágtam rá rendkívül hálásan.

A banketten az igazgatóhelyettes, aki többek között a történelmet is tanította, azt monda a barátnőmnek, aki áttanulta az egész évet és kegyelem hármas lett a felelete, hogy tőlem sokat nem lehet tanulni, de magabiztosságot azt igen. Le a kalappal, a semmiről beszéltem tíz percig, úgy, hogy az eredeti témát, csak az első mondatban említettem.

Az osztályfőnököm csak mosolygott:
- Kender mi? De a törin meglepődtem. Még hogy nem kell térkép! Mi lett volna, ha tanul?!
Édesanya másnap elmesélte, hogy mikor felment a tanáriba a kávébevitel után, kis híján sírt.
- A lány nem tud semmit – szipogta kétségbeesetten, mire az ofőm, aki akkor kortyolt épp bele a kávéjába, levágta a csészét és rohant segíteni. A mai napig nem értem miért, de kétszer mentette meg a bőröm a szóbelik alatt, örökké hálás leszek neki.

Már nevetek azon a stresszen, amit rám akartak kényszeríteni, én nem értem, miért gondoltam, hogy nehéz. Jó, a gondviselés és az osztályfőnököm mellettem állt, de utólag rájöttem, ha nem hergelem magam, más is eszembe jutott volna. A bizottság tagjai nem emberevő szörnyetegek, amihez értettek, abban segítettek, amihez pedig nem, a szaktanárra bízták magukat,  és nem volt olyan tanár, aki meg akart buktatni bármelyikünket is.

Bár az a hozzáállás, hogy én nem tudok semmit, nem segít.Túléltem, mások is és ti is túl fogjátok!
Mások, nektek van történetetek?

Senkinek sem könnyű:

Érettségi 1986-ban







Érettségi 1995-ben





2011. június 5., vasárnap

Határtalan...

Az Azt Adom! egyik témája alapján jutott eszembe valami. No nem a kommentek stílusával van bajom, bár az is megérne egy misét. Csodálatosan tudják egymást hergelni a tisztelt userek.  A kérdés sokkal inkább filozofikus. Mi számít lopásnak?

Ha YouTube-ról beszúrok egy linket, az ugye nem lopás? Vagy mégis? Szerintem csak megosztás.  Ha a feltöltő azt szeretné, hogy más ne vihesse el, akkor megakadályozhatja a beágyazást. Oké, ez a része tiszta. Mi van a többi oldallal?

Azok a képek, amiket beszúrok, nem saját készítésűek. A google galériájából hozom őket. Akkor azokat most loptam, tehát kérjek mélyen hajlongva elnézést,  vagy csak megosztottam?

Addig egyértelmű, ha bemegyek a közértbe és úgy sétálok ki egy literes tejjel, hogy nem fizettem érte, lopás.  A film és zene letöltés, azonkívül, hogy nagyon-nagyon csúnya szokás, lopás.

Azaz, lopás minden, amivel másvalakinek anyagi kárt okozunk. Jó, és mi van a szellemi tulajdonnal? A plagizálás is épp elég nagy bűn. Minden jó nevű írót pereltek már be, minimum egyszer, ezért a vétségért. Bár már ott tartanék!

Most egy kicsit megzavarodtam...

Ha rólam töltenek fel fotót, ami bejárja az egész világot, és mindenki nevet rajtam, vagy sajnál, az ugyan fájdalmas, és sérti a személyiségi jogaimat, amit a net világában igen nehéz érvényesíteni, de lopás is?

Azt szokták mondani, ami egyszer felkerült, az már mindenkié. Megszűnik a személyiségi jog, a tulajdon és szellemi érték fogalma. Közügyé válik, amin milliók nevethetnek.

Régen, ha elkövettem egy hibát, csak azok tudtak róla, akik jelen voltak. Manapság, ha valakinél van egy kamerás mobil, ami már szinte mindenkinél van, felveheti a botlásaimat és este több százezren, millióan gyönyörködhetnek benne. Örökre fent maradnak... Jáj!

Múlthéten álltam a 23-as buszmegállójában, ahol egy csapatnyi, tizenhárom-tizennégy éves azzal szórakozott, hogy egy csöves kinézetű és felettébb italos férfiról felvételeket készítettek. A szerencsétlennek fogalma sem volt arról mi történik körülötte. Dülöngélt és próbált válaszolni a gyerekeknek, mert azt érezte, hogy most valami nagyon nem jól van, de esélye sem volt. A körülöttük lévő felnőttek pedig nevettek.

Én sem szóltam rájuk, megtanultam, ha egyedül vagy a tömegben és túl akarod élni, hallgass! Szemen tudtam volna köpni magam érte, de helyette csak belül sírtam.

Attól a férfitól nem vettek el fizikailag semmit, csak a méltósághoz való jogát. Ahogy Polgár Jenőtől és még sokan másoktól.

Gyakran gondolok arra, nem jókor születtem. Néha nem találom a helyem a világban, és mivel nem vagyok egy technokrata, hamarosan majd végleg elveszem.

Miközben, próbálunk példát mutatni a gyermekeinknek a valóságban, a világhálón kisajátító, érdektelen felhasználókká vedlünk, akik vagy nevetnek mások szenvedésein, vagy kikérik ugyan maguknak, de csak azért, mert egy jó balhéra vágynak. Szánalmas!

Többé nem kell hírességé válni ahhoz, hogy a "címlapokra" kerüljünk. Megfordíthatjuk a folyamatot, előbb tündöklünk valahol, aztán válunk ismerté, mert úgy elesni, böfögni, káromkodni, énekelni, szavalni, bambulni, rosszul öltözni más nem tud, mint azok, akiknek lövésük sincs arról, hogy forog a film.

Most lesznek páran, akik majd álszentséggel vádolnak, de felvállalom.  Történeteket osztok meg a blogomon, és néhány szereplője nem én vagyok. Ez igaz! Fényképeket viszont nem csatoltam hozzájuk, nem személyesítem meg az áldozataimat, legyenek valóságosak, vagy kitaláltak. Bár lehet, morális szempontból még így sem helyes...

Gordiuszi gondolatcsomó, aminek nem látom a végét, de még csak azt a pontját sem, ahol átvághatnám.

Szerintetek, hol a határ? Van egyáltalán?

2011. június 4., szombat

Elcsattanó nevelés

Eszti néni hírhedt, híres alakjává vált lakóközösségünknek. Talán nem szeretek a felettem lakó, hangosan üvöltő Kárpátiájára vagy Demjén Ferencére ébredni (Nincs baj a Sajtból van a holddal, de már unom, itt jegyzem meg, fura ez a kettősség. Mintha időnként személyiség váltás történne, ugyanis minden átmenet nélkül A Magyarok világhimnusza után a Ki marad majd a barátom következik. ), de abban mindketten egyetértünk, a néni hiánya kézzelfogható.

Házunkban felütötte fejét az unalom. Senkinek nem kell már készenlétben állnia, nincs többé bekukucskálás a kapunál, hogy visszahúzódhassunk, ha nem kívánt társunk ott téblábol. Soha többé nem kell figyelnem, ki kanyarodik be előttem és nem érzem azt a kétségbeesést sem, amikor késésbe vagyok, de csak úgy szabadulhatnék meg a beszélgető társamtól, ha fellökném. Mivel ezt soha sem tenném meg, kétszer késtem miatta. A jó neveltség kellemetlen percei…
Szerencsére, még mindig maradtak történetek, amikkel nosztalgiázhatunk.
Az alábbi esetek még az én időm előtt történtek, de egy szemtanú oly részletességgel mesélte el, hogy a képek megelevenedtek előttem, úgy érzem, magam is ott voltam. Ebben biztosan segítségemre van a tény, ismerem a résztvevőket.

Az előttem itt lakó család férfi tagja, rendkívül szúrta Eszti néni szemét.
A pár egy fehér nőből és egy roma származású férfiból állt, akik, mivel saját gyermekük nem lehetett, örökbe fogadtak egy testvérpárt. Bár a férfi nem tanult, pallérozott elme, de rendes, becsületes és három munkája volt, hogy eltarthassa a családját. A felesége a közeli általános iskolában tanított. A gyerekei tiszták, ápoltak voltak, rendesen nevelték őket. Akárhányszor jöttem hozzájuk, akár váratlanul is, mindig tisztaság, patinás rend uralkodott. Szerintem sírnának, ha látnák most, hogy időnként mi van itt.

Eszti nénit zavarta a vegyes házasság és ezt lépten-nyomon szóvá is tette. Éveken keresztül hallgatták a mocskos cigányozást, míg egyszer betelt a pohár és a férj vissza üvöltött. Szó szót követett, a néni elcsoszogott, a feleség, aki a folyosón dohányzott, becibált a férjét.
Amikor csengettek, teljesen gyanútlanul nyitottak ajtót.
Eszti néni állt ott egy kézifegyverrel. A férfi lemerevedett, megszólalni sem tudott. Aztán megkérdezte mi a fene baja van a néninek, aki köpködte a szitkokat és lelövéssel fenyegette.

A gyerekeket és a feleségét hátratessékelő férj hangjára egybegyűlt a szomszédság. Bár a néni vasággyal együtt sem nyomott többet 40 kilónál, senki sem mert beleavatkozni. Lőfegyver az ugye elsülhet.
Valaki hívta a rendőrséget, akik meg is érkeztek, leszerelték a nénit és elvitték.
Utólag kiderült, a munkásőr korából maradt riasztófegyver, nem is igazán működött.
A lakásajtó elé rács került, a néni pedig eltűnt kis időre, de aztán simán hazasétált és folytatta ott ahol abba hagyta.  A környezete zaklatásával.

Hallottam már, hogy rendőrségi ügy lett egy összetűzésükből, de nem gondoltam, hogy erről van szó. A közös képviselő szerint azért volt, mert a férfi megverte a nénit. Tévedett, nem egészen így történt.

A feleség kint dohányzott a folyosón, és talán ezt ellensúlyozandó, rendszeresen feltakarított. Felsöpört, felmosott.
Ha néni ilyenkor kóricált, hallgathatta a mocskos cigány, büdös cigány, retkes cigány kezdetű monológot. Míg az öreglány vonszolta fel magát a lépcsőn, folyamatosan szidalmazta. Mivel lassan haladt, jó sokáig mondhatta a magáét.

Úgy a sokadik alkalommal a feleségben elszakad valami, eldobta a kezében tartott partvist, és a néni után eredt. Nem kellett sokat mennie. Még csak az első fordulón állt és gondolom pihenés ürügyén mocskolódott tovább. Elmenekülni nem tudott, hamar utolérte a dühödt nő és elkezdte ütni.

A néni visított, mint akit nyúznak, a szomszédok nem jöttek elő. Szerintem mindenki a saját ajtaja mögött, Mardel módjára, gonoszul nevetett.

A mókának egy hazaérkező lakótárs vetett véget, aki lerántotta az ütlegelő, dühös fúriát a vinnyogó mamikáról, és egy „legyen eszed”-del hazazavarta.

A néni azonban nem lett volna Eszti néni, ha szótlanul távozik. Feltápászkodott és nagyjából ugyanott folytatta ahol a pofonok előtt félbeszakadt.

A közbeavatkozás eredményeként megúszta néhány lila folttal és egy monoklival, ami miatt senki sem sajnálta.  Ő maga nem tett feljelentést. Lakásának erkélyéről folytatta tovább a pocskondiázást, az udvaron játszó gyerekeket sem kímélve, cigányozott megállíthatatlanul.

A feleségről kiderült, hogy állapotos volt az attack pillanatában. A hormonok fel-le kavarogtak benne, aminek hatására neki esett a néninek. Ahogy hallottam, nem bánta meg.

Ha nem is gratuláltak neki nyíltan, de senki sem ítélte el, amiért elvesztette a fejét.

Ez hűen példázza kis közösségünket. Senki sem látta meg a szidalmazó, minden jel szerint beteg idős nőben az áldozatot, csak a zaklatót, aki mindenkit különböző rögeszmékkel terrorizált, és ezért, nem ártott neki a nevelés. A különbségeket felülírta a közös ellenség.

A pattanásig feszült idegek kis időre kiengedtek, mondhatnánk úgy is, kielégültek. Hiába, furcsa állat az ember.

2011. június 2., csütörtök

Könnyel és egy kicsivel

Az alábbi történet a nyugalom megzavarására alkalmas leírásokat tartalmaz. Akinek az állkapcsos történetem horror volt, az reszkessen. Most is elhangzik a bűnös szó: vér

A tegnapi napom rendkívül érdekesen alakult. Tökéletesen beleillet a hét eddigi eseményei közé.

Kivételesen időben ébredtem, nem kellett kapkodnom. Arra is jutott időm, hogy játszóruhát csomagoljak estére. Biztosan ez volt a baj. Sok időm maradt merengeni.

Így juthatott eszembe, hogy itt a kánikula a nyakamon. Elérkezett az idő, a szép papucsom viseléséhez. Igazán csinos, női darab. Fekete, nagyujjat elszeparáló, rafinált fonott pántok futnak rajta keresztül-kasul. Kicsi, diszkrét sarok, és ami lényeges, kényelmes. Ajándékba kaptam, és egyből fel is próbáltam az Amerikából érkezett becses darabot. Most pedig hordani is fogom!

Még nem értem ki a villamoshoz, amikor már éreztem, baj lesz. A pántok a lehető legjobb helyeken törtek.

A bigyóka tényleg csini, mert a kolléganőknek is megtetszett, lelkesen érdeklődtek, hol vettem. Csalódtak a válaszomban.

Nos, elég az hozzá, hogy preventíve, mielőtt járásképtelenné tettem volna magam, lecseréltem a benti papucsomra. A flip-flop (Télen is olyat viselek, mert szeretem. Rendes papucsom szerintem nincs is.) piros fekete pánttal, apró fehér virágokkal díszített. Eszméletlen puha, imádom, de utcai közlekedésre nem alkalmas, mert ahogy csúszkál benne a lábam, nyikorog. Bent pedig csoszogok. Komolyan!

Egy volt főnököm mindig azt mondta: „na megjött Csoszogi, az öreg suszter lánya.”

Igazi, kényelmes nyári papucs.

Épp lufihajtásban voltam, ami úgy értendő, egy bizonyos színű, méretű lufit kerestem. A közelünkben van ilyen bolt, elkéredzkedtem tehát munkaidőben, hogy beszerezzem a hiányzó darabokat. A főnököm, mint rendes főncsi, elengedett, sőt egy kolleganőm el is kísérhetett. A kis pántos papucskámban ide-oda csoszogtam, nyikorogtam, de nem volt mit tenni. Tudtam, azt a sétát a szép papucsban már nem bírnám ki.

Lufikat begyűjtöttük, visszafelé pedig betértünk ragtapaszt nézni, szegény bibis lábamra.

Jaj! Láttam Hello Kittyset is! Hogy az milyen cuki! Pont jól állna a homlokom közepén, binda helyett. Kár, hogy nincs bindám, az én szemeimről nem kell elvonni a tekintetet, és a rózsaszín meg nem az én stílusom, de lehetne, ha szeretném!

Visszaértünk, amivel nagyjából véget is ért a munkaidő. Leragasztottam, félig meddig megelőző jelleggel a lábikómat, mindkettőt, majd papucsot cserélve elindultam a villamoshoz. Félúton eszméltem rá, ez nagyon rossz ötlet volt, de már nem volt mit tenni.

A testvéremék helyett hazafelé vettem az irányt. Gyakorlatilag csikorgattam a fogaimat, a zene üvöltött a fülembe, hogy ne halljam, majd  koncentrálva minden lépésre, haladtam.

A sebtapaszok felgyűrődtek a pántok miatt, így takaró funkciójuk helyett nyomóba mentek át.

Jaj, de fájtam! Több liternyi verejték elvesztését, a fogaim lekopását követően hazaértem, ahol a mutatós lábbelit olyan lendületben rúgtam a sarokba, hogy öröm volt nézni.

A lábamat már nem. Akkor láttam legutóbb ennyi vért rajta, amikor kis híján lemetéltem két lábujjamat. Hideg vízzel lábat mostam és következet a nehéz feladat. Cipőválasztás, mert hogy késében voltam, menni kellett. Azonnal!

Zárt cipő kizárva, szandál kizárva, normális ujjas papucs kizárva, nem maradt más csak flip-flop. Jellemzően a pántja ugyan nem nyomta a sebed, de körülötte a begyulladt bőrhöz hozzá ért, ezért ez sem bizonyult könnyed viseletnek.

Félúton elkezdett zuhogni az eső. Esernyőm volt, előre látó vagyok, de a kis papucsban csúszkálni fenomenális volt.

Mire odaértem, a sógornőm már lelépett. Egy órával a megbeszélt idő előtt, kis előünneplésre. A tesóm a keresztfiammal várt, aki halálos komolysággal nézte a Mamma miát, és szájtátva hallgatta, az ABBA slágereket. Aztán a bátyám is elment, és én egyedül maradtam egy tizennégy hónapos örökmozgóval.

Megvesztegetési szándékkal elővettem néhány lufit, a pumpámat és gyorsan csavartam egy kutyust, meg dobálni vagy három tojás lufit. Eljátszottunk. Értelmi képességeimnek megfelelő kihívóval találkoztam.

Aztán jött a vacsi, ami után még egy kicsit játszottunk, majd nekikészültem a fürdetésnek. Megengedtem a vizet, kis habfürdőt bele, teleszórtam játékokkal, aztán levetkőztettem a fiatalembert és beletettem a kádba.

Mondhatnátok, hogy ez a dolgok normális menete, a gyerek azonban döbbenten állt és nézett rám, aztán le, majd megint rám.

Rajta hagytam a zoknit. Gratulálok! Látod, milyen keresztanyád van? Pancseeer!

Őt nem zaklatta fel, de én tízpercig kacarásztam rajta, mennyire hülye vagyok.

Abszolút kedvenc a felhúzható krokodil. A mi időnkben béka volt, ha volt, viszont legalább most is zöld. Félpercenként nyomta a kezembe, én meg derekasan küzdöttem a csúszós játékkal. Olyan negyedóra múlva esett le, hogy ha lefogom a kroki lábát, nem kapálózik, nem csúszik, és visszarakhatom a vízbe azelőtt, mielőtt lekerepelne.

A fürdés végén, minden átmenet nélkül, eltört a mécses. Semmi gyerekdal nem jutott az eszembe, ezért kicsi legóztam, de a jelek szerint nem ismerte, esetleg a hangomtól lelte ki  a frász, úgyhogy bevetettem az itt a baba, hol a baba játékot. Bevált.

Ezekből nyilvánvaló, hogy nincs gyerekem, ugye? Talán nem is állok készen erre a feladatra. Killercat is meghaladja néha a képességeimet.

A tesóm negyed tízkor írt egy sms-t. A koncert még nem kezdődött el, de a banda már jóóóóóóóóóóóól van.

Ezúton köszönöm a Roxette-nek, amiért nem kezdtek időben, mert nekem aludni nem kell, az luxus és ráadásul még felesleges is.

Kínomban elkezdtem nézni a True Blood első évadát, valami random módon kiválasztott csatornán, mert nekik nem csak tévéjük, de kismillió csatornájuk is van, a szinkronon viszont felhúztam magam, Eric meg nem szerepelt, ezért kikapcsoltam és inkább olvastam.

A végén háromnegyed egyre értem haza. Mire rendbe raktam magam, már fél kettő volt; lefeküdtem, de nem tudtam elaludni.

Aztán fél három felé, Lukrécia zaklatni kezdett. Nem tudom végül mikor aludtam el, de 5:50-kor nagyon korainak éreztem a kelést.

A maradványok: Újra bootolni nem sikerült. Jelenleg is félkómában vagyok. A lábamat elintéztem erre a nyárra, visszatértem a brutál kényelmes, sehol sem nyomó túraszandálomhoz. Férfi style, de pont nem érdekel, és  ennyit arról, hogy egyszer felöltözöm csinosan…

2011. június 1., szerda

Az gonosz technikák és szegény én

Én és a technika, nem ápolunk túl szoros kapcsolatot. Tiszteletben tartom, hogy olyat tud, amit én nem. Adott parancssorok mentén haladni.

A szabálykövetéssel semmi gondom, de az efféle merevség csak élettelen lényekre jellemző. Megalkották őket egy bizonyos céllal, és amíg energiából futja, teljesítik az elvárásokat.

Igazából nem hiszem, hogy ez férfi, vagy nő dolog lenne. Van nem egy ismerősöm, aki nő létére nagyobb nerd, mint bárki más, de az is tény, hogy a hölgyek kevesebben vannak.

Minden számomra azt bizonyítja, tudnám, ha akarnám. Sőt, volt idő mikor tudtam. Érdekes, hogy milyen könnyedséggel elfelejtettem.

A tévé, videó, dvd beállítása mai napig az én feladatomat képezi. Az exem, aki alapvetően egy ügyes, mindent megszerelő típus, nem tudta összehangolni a tévénket a dvd-vel. Persze, hogy nem, mert nem volt jó hozzá a kábel. Ehhez meg én kellettem, ő csak szentségelt. Fogtam, a táskámat, elsétáltam a piacra. Elmagyaráztam milyen kinézetű cuccot kérek, hiszen a nevét nem tudtam (Euro scart kábel), kifizettem, haza ballagtam és mert jó kedvem volt, be is üzemeltem.

Vannak bizonyos dolgok, amit a családom rám bízott. Függetlenül attól, hogy esetleg akad erre férfiember is. Például édesanyáéknak laptopjuk van, ami hurrá, de helpdeskelni este nyolckor vagy megkésőbb, nagyon vicces.

Néha úgy érzem magamat, mint az IT crowd tagjai.

- Próbálta már újraindítani?

Mert honnan kellene tudnom, hogy mit nyomot meg, amitől azt csinálja hogy errrrrrrrrr? Talán az e-t és az r-t? Most csak találgatok, de elképzelhető…

Ezzel természetesen gonoszkodtam. A szüleim nem ostobák, én nem vagyok türelmetlen és a hibák kétharmada rutinból orvosolható. Mivel azonban nem tudok helybe menni, így nem látom ténylegesen mi a gond, elfogadom, ha valami nem működik. Akkor jön az, hétvégén kimegyek és megnézem.

A hírnevemet annak az igen helytelen szokásomnak köszönhetem, hogy a kitartó tapogatózás híve vagyok. Ez a gyakorlatban azt jelenti, addig csináljuk, amíg nem megy, mer’ olyan nincs, hogy nem sikerül! Na!

Különben is, fontos, hogy tudjam, mi, miért és mivel működik. Kora gyermekkoromtól megvolt ez a késztetésem. Édesapa tartotta velem az iramot, amíg tudta, de amikor az utolsó fogaskerékig szétszereltem a kis csörgőórámat, majd egy dobozba odatettem, csak pislogott rám, és azt hiszem elvesztettem… Az órát, tutira.  Míg fiatalabb voltam, a testvérem lendkerekes autói kötötték le a figyelmemet. Szét kellett szerelnem. Eszközhasználat tekintetében nem értem el egy átlagos csimpánz képességét, így, azt használtam, ami jutott. Fogat és útburkolatot. Később szerszámos készlet, amivel szétvertem az asztalunkat. Lötyögősre.

Jellemzően számtalan kalandba keveredtem.

Ugyanis azért, mert én azt gondolom, hogy valami így esetleg úgy lenne logikus, nem jelenti azt, hogy a gyártok rátaláltak a helyes elméleti síkra. Ezért ügyködöm valamit, a technika meg valami egészen mást.

Ami rendben is van, mert a végén csak működik, de a további cirkuszok elkerülése végett, úgy döntöttem, hogy a pc nem az én hatásköröm. Feltelepítek egy programot, még arra is figyelek, hogy ne vigyek vele sok szemetet. Használom is, hiszen azé’ van, de ha hardver baja van, úgy állok hozzá, hogy más is odaférjen. Meg is döglött az asztali gépem, de majdcsak feltámad.

Na, ehhez képet a múltkoriban elvesztettem az iPodomon az ismétlő gombot. Nem tudom mi történt. Rejtély. Nekem minden bizonnyal. Két hétig távollétével tüntetett és akármit csináltam nem jött vissza. Már arra gondoltam, kérek valami szaksegítséget, amikor hirtelen felbukkant. Hűűűű! Fogalmam sincs, mit követtem el, de működött.

Tegnap, meló után tettem egy rövid, kétórás kitérőt. Olyan húsz perce már biztosan haladtam, amikor rájöttem, ugyanazt a számot hallgatom, megint… sokadjára.

Valami prücök van a karburátorban!

Amikor megérkeztem, kikapcsoltam a technikát. Nem értem rá foglalkozni vele. Mielőtt indultam elővettem, és néztem nagy szemekkel. Nem hatotta meg, amiből számomra egyenesen következik, hogy nőnemű. Szeszélyes, el és feltűnnek rajta bigyókák és ha berág rám, fejfájásra hivatkozva nem dolgozik. No meg, biztosan ezért inog a kapcsolatunk is.  A nők egymás között néha… Ez most lényegtelen!

Jelen esetben, megint eltűnt az ismétlő gomb, de ezúttal ismétlésen is maradt. Remek! Nyomogattam, nyomogattam, aztán átbillentettem egy másik dalra. Legalább hazafelé ne hallgassam újra ugyanazt!

Otthon meglocsoltam az udvaron növő néhány cserép gazt, majd nekiültem bizgerálni.

Sikerült. Nem tudom, hogyan és miért. A lényeg, hogy megint megvan minden. Hallgathatom egymás után az albumokat. A következő esetig...

Nem igazán a T-1000 motelre gondolok, mikor megkérdem: nem érzitek néha, hogy összeesküdnek ellenünk a gépek? Esetleg csak engem tüntetnek ki megkülönböztetett figyelmükkel?

2011. május 31., kedd

Talpam alatt a szél

Más szóval, ez az, amikor a hóhért akasztják. Mind ismerjük, kerültünk ilyen helyzetbe, vagy legalább érzetük a súlyát.

Legutóbb épp tegnap estem bele ebbe a hibába, aminek kapcsán azt tudnám mondani, elsüllyedtem a szégyentől.

Az is megérne egy misét, milyen lazasággal csináltam hülyét magamból, azzal meg nem is kívánok foglalkozni, mit gondolt rólam az érintett, de én nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egy softver fejlesztő és üzemeletető cégnél dolgozom. Nem állítanám, hogy a gépekhez nagyon értenék, de azzal a csekély öt-hat programmal elég jól elboldogulok. Mind, egy bizonyos feladatot lát el. Igaz, még tovább tagolódnak bizonyos számú részekre. A logikai felépítés megértése után nem jelentett különösebb nehézséget az elsajátításuk. Mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ha nem is a legjobb vagyok, de igen előkelő helyen állok a területemen. Nem vagyunk olyan sokan, mégis számomra fontos, hogy ne végezzem rosszul a munkámat, ne legyek másra utalva, rendelkezzem bizonyos  önállósággal, az pedig külön hab a tortán, hogy léteznek ebben az országban néhányan, akik csak engem hívnak a problémájukkal.

Tehát, szakmailag rendben vagyok. Erre szükség is van, mert a tudás adja meg azt a magabiztosságot, ami szükséges egy vitás helyzet esetén és azt a privilégiumot is, hogy megőrizhetem a csoporton belüli függetlenségemet. Legalábbis egy bizonyos pontig. Nem okoz gondot több felé figyelni, de épp ilyen könnyedén szeparálom el magam, ha nem köt le az aktuális beszélgetés.

A munkám zűrűzés. Lehetőség szerint, azonnali. Amikor felhívnak, a vonal másik végén, túlnyomó részben legalábbis, kétségbeesett emberek ülnek. Sokszor azzal kezdik: olyan hülye vagyok.

Először nevettem ezen. Furcsa volt, mikor ismeretlenek így indítottak el egy beszélgetést, de hamarosan rá álltam arra:

- Dehogyis! Senki sem születik ezzel a tudással. Biztosan meg tudjuk oldani. Vegyél egy mély lélegzetet, aztán fújd ki a levegőt és nézzük mi a gond.

Néha a hívó olyan szinten ideges, hogy megállás nélkül beszél. Így viszont nem hallja amit mondok. Hangot emelni nem célszerű, így csak várok, amíg nem észleli, beszélek. Hátha levegőt vesz vagy valami. Előfordult, hogy rá kellet szóljak a kereplőre, hallgasson, de kétszer azt is mondtam: csss. Ez is bevált.

Az utóbbi inkább azért, mert meglepte őket. Ki gondolná, hogy majd jól lepisszegik… A kollegák kinevettek, de megoldottuk az ügyet.

A kedvencem, mikor diktálom lépésről lépésre az ügymenetet, ami meg nem működik. Nem? Nem! Na, ráadásul hibaüzenetet is ad! Mer’ hogy dög!

Oké! Ekkor jön a titkos fegyver:

- Megfogom a gépedet. Az üzenetet zárd be, kezdjük előröl.

Ismét mondom mit és hova írjon.

Nézem, valami nem stimmel…

- Azt miért írtad be?

- Mert be kell.

- Én nem mondtam ilyet. Mikor mondtam? Na, akkor vedd ki! Az sem kell. Tudod, mit? Zárt be az egészet és kezdjük újra. Akkor mondom. Nem… nem… azt ne oda! Most akkor a bal kezeddel csapj rá a jobbra!

- Mondtam, hogy hülye vagyok!

- Nem vagy hülye, csak még nem csináltál ilyet. Viszont most, egy életre megjegyzed!

Ilyenkor szokott felnevetni a telefonáló. Mert nem haragszom rá. Miért tenném? Nekem a milliomodik. Ha nem is ugyanolyan, de hasonló, neki azonban az első. Ez az, amit zömében elfelejtenek a hivatalnokok, ügyintézők. Ők már kicsit unják a munkájukat. Ugyanazt mesélik el ezerszer, de aki velük szemben ül, akkor hallja először.  Mint olyan ember, aki dolgoztam ilyen feladatkörben, pontosan ismerem az okokat.  Mindig eszembe jut az az ügyfelem, akit háromszor küldtem el, mert a fele nem volt meg a szükséges dolgoknak. Másodjára már úgy jött vissza, hogy amit első körben hozott, azt is otthon felejtette. Akkor elvettem tőle mindent. Inkább lemásoltam. Harmadjára a pénzt hagyta le. Na, nem baj! Elment megint. Amikor pedig visszajött, teljesen kipirulva, kimelegedve, a póló a hátára tapadva, megköszönte. Aznap már három helyről küldték el. Én voltam az első, aki nem tettem, elmagyaráztam neki mire, miért van szükség.

Meglepődtem. Azt hittem, ha valaki, akkor ő kiabálni fog. Nem tette. Talán mert nem kezeltem le?

Számtalanszor szólok rá, kissé incselkedve vagy tetetett komolysággal az ügyintézőre, hogy engedje el az egeret. Ne idegeskedjen! Megoldjuk, mindent megoldunk, és ehhez képest mit csináltam tegnap? Na mit?

Hát, ha a kedves ismerős itt ül mellettem, a minimum, hogy tarkón vág, mert nem csak hogy egymás után kétszer elszúrtam ugyanazt, de olvasni sem tudtam. Pedig magyarul írt mindet.  Hivatkoznom sincs mire, mert az, hogy már tízkor kis híján agyvérzést kaptam ugye nem mentség. Az sem, hogy a napom továbbra sem alakult úgy, ahogy elvárható lett volna. Ezek nem mentségek, mert azt kellett volna mondanom, hogy most nem tudok figyelni, inkább máskor. Én viszont nem mondtam semmit, idő ellőt kattintgattam, nem voltam elég figyelmes. Vagyis, egyáltalán nem tudtam figyelni!

Amikor egy kurta sziával elköszönt tőlem, már úgy ültem, hogy a fejemet a kezeimbe temettem. Nem akartam elhinni, hogy ezt én… Ráadásul egyedül... Jézusom! Hányszor mondtam el ugyanezt? Megszámlálhatatlan alkalommal.

Azt írtam neki: kezelj úgy, mint minden szőkék szülőanyját. Na, de arról más nem tehet, hogy nem tudok olvasni!

Nagyon jó lecke volt. Az utóbbi időben néha elfelejtettem, hogy miről is szól a munkám, miért is ülök itt. Elfelejtettem, hogy szeretem amit csinálok, mert segíteni jó. Elfelejtettem, mert annyi mindennel kellett foglalkoznom és jól esett nem törődni semmi mással.

Nagy pofonnal lettem gazdagabb, ami pont jókor, pont jó személytől érkezett. Magamtól. Egy ideje már semmi és senki nem képes sokkolni, a saját butaságomon kívül.

Sajnálom, hogy ehhez bele kellett kevernem valaki mást is, őt nyilván nem vigasztalja, miután többször közel került az idegösszeomláshoz, hogy azért volt erre szükség:

  1. mert ettől kaptam észbe

  2. és megvan a mai bejegyzésem témája.

Így neked, te kedves, segítőkés fiatalember, tartozom egy nagy köszönőmmel és egy hatalmas puszival. Kell néha valami (valaki), ami (aki) helyre ráz. Most te lettél az!

Nektek mikor volt szükségetek legutóbb egy efféle ”pofonra”? Megérte?

2011. május 30., hétfő

Csúnyán, csúnyábban

Már van annak vagy másfél éve, hogy az irodában üldögélve szóba került egy kolleginánk, aki pont szabadságon volt.

Na nem közvetlen ő volt a téma, hanem az étkezés. A kaja, a zaba, a flamó. Ez még nem is lenne érdekes. Mindenki eszik. Ez összeköt nemre , fajra, felekezetre  való tekintet nélkül. Még a fényfalókkal is vállalok közösséget, mert engem ugyan nem táplál, de ha nekik az jó...

A kérdés az volt, hogy miért jó enni.

Juj! Kinek miért.

Szó szót követett és eléggé belemelegedtünk a témába. Ekkor, egy az idáig csendes kollegánk ránk dörrent, ne legyünk más olyanok, mint az a kolleginánk, aki szabadságon van.

Az emlegetett hölgy már-már vallásos áhítattal beszélt a táplálkozásról.

Nyálcsorgató részletességgel ecsetelt minden egyes hozzávalót, a főzés, sütés minden egyes fázisát. Állandó harcot folytatott a kilókkal. Fogyókúra, zumba, ilyen séta, olyan diéta. Miközben az életének egyharmadát a kulináris élvezetek töltötték ki.

- Miért? Az étkezés egy nagyon fontos élvezeti forrás – állítottam csak mellékesen, mint a társalgás egyik oldalágán ülő résztvevő.

Felnézett a gépe mögül, majd azt kérdezte – Miért nem tudsz úgy beszélni, mint más normális ember? Mond azt, hogy zabálni k…va jó!

Mindenki nevetett. Én nem éreztem magam különösen megszólítottnak, így a válaszommal kivártam a csendet.

- Bocsáss meg! Ezennel megkövetlek!

Szerintem ebben nem volt semmi vicces. Viszont szabályosan kiröhögtek. Még jó, hogy nem vagyok érzékeny.

Mert az van, én ritkán káromkodom. Nem hiszek abban, hogy a mondandókat néhány szitokszóval illik alátámasztani.

Vagy van értelme, súlya, tartalma annak, amit mondok, vagy csak magamat szórakoztatom vele, de csak azért nem b…megolok, hogy olyanok is figyeljenek rám, akiket máskor nem érdeklem. Persze, volt ilyen időszakom nekem is. Akkor, amikor az orromat a pólómba fújtam és szép nagy taslikat kaptam egy bizonyos g betűs káromkodásért. Tizenöt évesen az embert ez tesz felnőtté. Vagyis így hittem.

Az életemet alapvetően az határozza meg, amit a nagyikám mondott ebben a kérdésben: „csak a tehetetlen ember káromkodik.”

Ehhez tartotta is magát olyan hetvenöt éves koráig. Akkor aztán, ahogy fogyott a fizikai erő és egyre nehezebben jutott a dolgok végére, belehúzott rendesen.

Amikor a fiát szidta, kissé meglepődtem. Azt hittem rosszul hallok. Az én nagyikám folyékonyan káromkodik és úgy csavarja a kifejezéseket, mintha egész életében ezt csinálta volna.

A „b…ot volna meg egy templom zsidó” vitte a prímet, de komolyan mondom, néha ráharaptam a nyelvemre. Majd elmúlt hetvenkilenc és beletörődött, hogy többé nem húszéves. Megszűnt a sok káromkodás. Néhány évig tartott, de nem tudtam hozzászokni.

Idén már káromkodtam. Három alkalommal. Rögtön januárban kicsúszott a számon egy f betűs dolog. A kollegám meg rám szólt. Igaz, az ő száján cifrább dolgok is kiszaladnak, de azt nem hallja meg, mert nála normális állapot. Tőlem meg fura.

A második azon az estén mászott elő, amikor az a bizonyos fordítói mizéria volt a kedvenc párosomnál, és ami engem is megihletett két poszt erejéig.

A harmadik pénteken, mikor édesanya felhívott telefonon és egy olyan hírt közölt, aminek:

1. nem örültem;

2. már szerdán tudnom kellett volna, csak  a családom megfeledkezett róla.

Ma reggel nem káromkodtam, csak lassan számoltam vissza és megnyomtam a pánik gombomat. Milyen kényelmes megoldás, bár kis híján habot köptem, az idegtől. Szerencsére lenyugodtam. Nálam ezek elég hamar mennek. Fél órára rá, teljesen átestem a ló másik oldalára. Énekelgetni kezdtem az antakatészó flo-ore kezdetű teljesen értelmetlen gyermek dalt.

A kollegák csak pislogtak rám.

- Na, ez most, hogyan jutott az eszedbe?

Fogalmam sincs.

Azt hiszem, mindannyian másként vezetjük le a stresszt. Nekem ez jött be. Viszont mások ugye meg másként. Példának okáért folyékony káromkodással.

Annyit beszélünk a gyerekszobáról mostanság. Annak nem része a kulturált beszéd?

Ti emlékeztek rá hányszor, és minek kapcsán káromkodtatok idén? Vagy annyira részévé vált a mindennapjaitoknak, hogy észre sem veszitek?
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...