Agatha Christie: Karácsonyi krimik - ünnepi könyves poszt

Azt már gyerekként megtanultuk, hogy amíg a karácsonyfát a Jézuska hozza, addig a fenyőtalpat az Ördög, és ennek kapcsán azt is, minden évben rengeteg olyan ajándékokat kapunk, amire nincs szükségünk. Ezért aztán annak, aki megkérdezte, elárultam, minek örülnék igazán. Könyveknek! A fa alá került ajándékok között volt ez a kötet is, és természetesen már ki is pipáltam - mással együtt, de arról majd egy külön posztban...

Agatha Christie-ről egyszer régebben elméláztam, és ahhoz a poszthoz nem is igen tudnék hozzátenni - legfeljebb átírni. Érthető okokból nem jelentethet meg új könyveket, ezért találtam különösen kedvesnek ezt a gyűjtő kötet, amiben 4 ünnepi történet kapott helyet - egy regény, és három novella. Jóllehet ránézésre az összes sztorit ismerem már, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Aztán pikk-pakk a végére is jutottam, és nem bántam meg.

Rögtön megjegyezném, hogy a könyv gyönyörű: keményfedeles, karácsonyi színekben és mintákkal pompázó külső borítóval, de a fedlap maga zöld, fehér díszítéssel, ami a sarokmotívumokat leszámítva megegyezik a védőborítóval. Aztán ahogy kézbe vettem, iránta táplált heves érzelmeim azonnal fellángoltak, reszketve vártam, hogy végre ágyba bújhassunk.

Charlaine Harris: Dead Over a Fool (Aurora Teagarden Mysteries #5-6)

Aurora Teagarden kalandjai az első négy rész alapján, még akkor is, ha a negyedik picit gyengébbek sikerült, elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy folytassam. Nem vártam tőlük mást, mint egy kis laza szórakoztatást, némi gyilkossággal, fűnyírással, limonádé készítéssel, pletyókkal a könyvtárból, szóval csupa kisvárosi dolgot.

Rick Riordan: The Blood of Olympus (The Heroes of Olympus #5)

A sorozat befejező kötete egy éve ült a polcomon, ne kérdezze meg senki, miért nem vettem kézbe. Talán csak nem akartam, hogy vége legyen, mert az biztos, hogy minidig is kedvet éreztem hozzá. Birizgálta az ujjbegyemet, többször kivettem és visszatettem a polcra, hátha szaporodik a sztori, de fájdalmasan rövid maradt. Lehet egy ötszáz-valahány oldalas könyv szemére vetni azt, hogy rövid? Teljesen mindegy, mert én most megtettem! Kedves íróbácsi, tessen kedves lenni hosszabb regényeket írni!

Athéné szobrát vissza kell juttatni a görögöknek, ennek érdekében Nico, társaival Reynával és Hedge edzővel együtt versenyt fut az idővel, és a nyomukban loholó vadászokkal. Eközben az Argo 2 fedélzetén utazó héroszok információra, óriásokra pályáznak, és egy olyan lehetőségre, ami megakadályozza Gaiát ébredésében. A hetek ennek érdekében ellátogatnak Nikéhez, majd felkeresik Apollónt és Artemiszt is. A rómaiak a Félvér tábor küszöbén toporognak, és készülnek a támadásra. Egyesíthetik az istenek görög és római felét a nagy csata előtt, vagy maguknak kell megküzdeniük az alvilágból megszökött ellenséggel?

Robert Galbraith: The Cuckoo's Calling (Cormoran Strike #1)

Bizonyára - sokan másokkal együtt - nem kezdek bele ebbe a sorozatba, ha nem derül ki, hogy Rowling írta. Bár ő erősen szabadkozott, szerette volna, ha még nem derül ki a titka, de ennél jobb reklámot keresve sem kaphatott volna Cormoran Strike, a kérdés csak az, beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket...

Cormoran veteránkánt katonai nyomozóból magánynyomozónak áll, az üzlet nem igazán pörög, néhány kicsi, keveset hozó ügye akad, mégis szüksége lenne egy személyi asszisztensre, aki lebonyolítaná az iroda ügyeit. Robint az ég küldte, a nő okos, ügyes, rendkívül tehetséges és élvezi a munka szokatlanságát. Egy ügynökség közvetítette ki átmeneti időre, és a férfi tudja, nem engedheti meg magának. Bármennyire szeretné, nem alkalmazhatja. Nem elég  hogy híres énekes apjától kapott kölcsönt is vissza kell fizetnie, magánéletének kaotikussága miatt kénytelen az irodában aludni. 
Ebben a helyzetben bukkan fel egy új megbízó, akit még gyermekkorából ismer, és pénzügyi mentőövet dob azzal a kéréssel, derítse ki, mi történt a rendkívül sikeres és gazdag modell húgával. A rendőrség szerint öngyilkosságot követett el, a férfi nem hisz ebben, és ez a rögeszméje sok pénzt hozhat a konyhára. Strike nem veszi félváról a munkát, és ahogy egyre mélyebbre ássa magát az elhunyt életében, egyre biztosabban tudja, valami nem stimmel.  

Teaser kedd #150

Jóllehet már január óta nem hoztam új részt a rovatba, hiába olvastam egy-két jó könyvet, tegnap este hangosan nevettem az egyik kedvenc sorozatomon, és az végre ide kívánkozott. Jó, tudom, csak néhány mondat fér bele, és kiragadva koránt sem annyira - ha egyáltalán - vicces, mint szövegkörnyezetében, no de Rick Riordan tényleg egy istenkirály zseni, Percy... nos, ő pedig Percy. Mindkettőjüket muszáj imádni!

'Look, Miss Victory …’ Percy tried for a smile. ‘We don’t want to interrupt your crazy time. Maybe you can just finish this conversation with yourself and we’ll come back later, with, um, some bigger weapons and possibly some sedatives.’

Rick Riordan: The Blood of Olympus

Érdemrendes elmélkedés - (Variálós vasárnap #41)

Bizonyára találkoztatok már a hírrel, mivel nincs benne semmi új és meglepő, de november 22-én, az amerikai elnöktől 21 meghatározó személy Elnöki Szabadság Érdemrendet kapott. A lista rendkívül színes, tévés személyiségek, sportriporterek, felfedezők, milliárdosok, színészek, sportolók, matematikusok, építészek, doktorok és még sorolhatnám, de van bennük valami közös, olyasmit képviselnek, vagy képviseltek, ami a hasznára vált, vagy mind a mai napig válik az államoknak. Nos, a listát elnézve, a legtöbb személyt világszerte ismerik, és a hatásuk elvitathatatlan.

Persze nem is magyarok lennénk, ha nem fanyalognánk egy kicsit, mert ugye az nagyon megy, az elismerés meg nem igen, és jó szokás szerint mondhatnánk, hogy a leköszönő elnök még utoljára hozzávágott a kedvenceihez egy-egy kitüntetéssel, de az a helyzet, hogy a jelenlévők közül senki sem utasította vagy küldte vissza postán. Politikai és egyéb állástól függetlenül nem volt senki, aki úgy gondolta volna, a jelenlévők nem érdemlik meg az elismerést, és olyasmiért lapogatják őket háton, ami megosztó lenne.

Pittacus Lore: Egyek a végsőkig (Lorieni Krónikák #7)

Borzasztóan vártam a sorozat befejező kötetét. A hatodik rész környékén ugye fanyalogtam, mert ezzel túllépték a tervezettet, ami bennem rendszerint rossz vért szül, de aztán egyértelművé vált, hogy abba a könyvbe már fizikailag sem fért több, ráadásul a vége után csak pislogni tudtam, sűrűn és szaporán. Egyszerűen elképesztő, mennyire nem tömegfogyasztó barát Pittacus Lore neve mögé bújt író páros: James Frey és Greg Boose – aki egyébkén Jobie Hughest váltotta a harmadik kötet után, csak akkor még ezt senki sem tudta... 

John egy titkos katonai bázison várja, hogy visszatérjenek Hatodikék a szentélyből. Hatalmas árat fizettek azokért a talentumokért, amit a földi védők kaptak, de a háború nem válogat, és teljes erőbedobással tombol. Legalább az vigasztalhatja  avédőket, hogy a nagyvárosok feletti csatahajók nem indítottak még totális támadást, és Setrákus Ra fizikai valójában nem jelentkezik. Azt rég tudják ugyani, aki időt nyer, az jelen helyzetben is életet nyer. 

Jonathan Stroud: The Hollow Boy (Lockwood & Co. #3)

Megmondom őszintén, hogy a könyv megrendelése előtt még úgy gondoltam, ez lesz a befejező kötet. Mindenhol azt olvastam, hogy trilógia, és amikor számomra hirtelen változik a terv, az érzékenyen érint. Sosem tudom eldönteni, hogy miről van pontosan szó, az író nem akarja/tudja összetömöríteni a mondanivalóját, vagy csak egy gazdasági húzás.

Lockwoodnak és társainak annyi munkájuk van hogy már nincs idejük semmire. Nem tudnak normálisan felkészülni egy ügyre sem, vagy aztán kipihenni magukat. Mintha az egész világ megörült volna. Aztán kiderül mi a túlterheltségük oka, a nagyobb ügynökségek már nem fogadnak utcáról bejövő ügyfeleket, minden energiájukat leköti ugyanis a DEPRAC koordinálásával folytatott nagy vadászat, mivel soha nem látott mennyiségben felbukkanó látogatót terrorizálják a környék lakosait.
Bár őket nem hívták meg, muszáj átszervezni az ügynökség életét, szükségük van valakire, aki leveszi a vállukról a felesleges terheket. Az ötlet jó, a megvalósítás...

Lee Child: Killing Floor (Jack Reacher #1)

Bár a széria most tart a 21. részénél, nekem nagyjából két éve árválkodott a polcomon az első könyv, és végül is az új film érkezése lendített a szekerén annyira, hogy kézbe is vegyem. Persze utólag nagyon nehéz megérteni, miért vártam vele eddig, de már mindegy. Biztos, ami tuti, beszereztem a következő részt is.

Jack alig néhány órája tartózkodik Margrave-ben, ahova egy régen elhunyt zenész szelleme hozta, mikor letartoztatják gyilkosság vádjával. Gyorsan átlátja a helyzetét, és rájön arra is, mivel a gyilkosság idejében bizonyíttatóan még a környéken sem tartózkodott, hamarosan úgyis elengedik. A halott ember cipőjében találtak egy helyi telefonszámot, a reménybeli gyanúsított helyett azonban egy kocsonyaként remegő pénzügyi szakembert találnak. Mint volt katonai nyomozó, Reacher figyelmét felkelti az eset, menne és maradna is, de a kérdés továbbra is az, vajon kicsoda az elhunyt, és neki mi köze van ehhez az egészhez?

Charlaine Harris: Midnight Crossroad (Midnight, Texas #1)

Charlaine Harris mindig is a szívem csücske volt. Laza krimiket ír, szórakoztatóakat, könnyen olvashatóakat, ebből a szempontból pedig egyáltalán nincs jelentősége, hogy pararomantikus, avagy klasszikus kisvárosi krimik, az aprólékosság az életből merített mindennapi csetlések és botlások szerethetővé teszik a legtöbb figuráját.
Amikor megtudtam, hogy újabb sorozatából készítenek filmsorozatot, méghozzá egy általam még nem ismertből, két dolog vált egyértelműen biztossá:
1. nézni fogom;
2. de előtt olvasnom kell, mert ha úgy járok vele, mint a True Bloddal, arról előre tudni szeretnék.