Mindenkit kérdezgettem, milyen az új trilógia, és az összes kérdezett készségesen beismerte, teljesen más, mint A széthullott birodalom volt. Volt, akinek jobban tetszett, akad, akinek kevésbé, de nagyjából abban kiegyeztek, nem volt rossz. Ennél a pontnál döntöttem végleg úgy, mások véleménye engem aztán nem érdekel, majd eldöntöm magam.
Jal a rettegett vörös-királynő unokája, azaz egy herceg. Annak se nem előkelő, se nem bátor, de még csak nem is áll előkelő helyen. A titulusa mindazonáltal arra jó, hogy behízelegje magát különböző nők lábai közé, de arra már kevés, hogy eltöröltesse a rengeteg, felhalmozott adósságát. Fizetni nem tud, folyton menekülnie kell valami vagy valaki elől, talán ezért vetemedik arra, hogy Snorrit, a viking harcost felhasználva kis anyagi haszonra tegyen szert. A dolgok ezen a ponton némileg felbolydulnak, mikor nagyanyja titokzatos tanácsadója, a Néma Nővér varázsa összekötik őket, ezért kénytelenek közösen útra kelni.
Volt némi fogalmam arról, hogyan ír Lawrence, ezért persze élt némi elvárás a fejemben, de ezt hamar felülírta a felszabadult szórakozás. A két főhőse, Jorg és Jal nem is lehetnének messzebb egymástól, de néhány közös dolog mégis akad bennük. Egy világban, egy időben élnek, hercegnek születnek, az útjaik akaratlanul is keresztezik egymást, a saját érdekeiket tartják szem előtt, és egyikük sem túl hűséges. Nagyjából ennyi.
forgatókönyvíró: Matt Charman, Ethan Coen, Joel Coen
operatőr: Janusz
Kaminski
zene: Thomas
Newman
producer: Marc Platt,
Steven Spielberg
vágó: Michael
Kahn
szereplő(k):
James Donovan: Tom Hanks
Mary Donovan: Amy Ryan
Francis Gary Powers: Austin Stowell
Rudolf Abel: Mark Rylance
Wolfgang Vogel: Sebastian Koch
Allen Dulles: Peter McRobbie
Carol Donovan: Eve Hewson
Blasco: Domenick Lombardozzi
Williams: Michael Gaston
Doug Forrester: Billy Magnussen
Thomas Watters: Alan Alda
Már az első előzetes elkapott. Főleg azért, mert tudtam arról, hogy valós eseményeken alapul. Lehettem vagy 18 éves, mikor valahol olvastam - már fogalmam sincs, hol -, hogy a hidegháború közepén lelőttek egy amerikai lopakodógépet a Szovjetunió felett. Nagy csinnadrattával elítélték a pilótát, majd kicserélték egy lebukott kémre. Megveregettem a vállam a jólértesültségem miatt, mégis csak megéri ennyit olvasni, aztán készültem a bemutatóra.
Rudolf Abel már egy ideje az FBI érdeklődési körébe került, idő kérdése, mikor tartóztatják le. Megőrizve az igazságosság látszatát felkérik James Donovant, egy jó nevű biztosítási védőt, legyen a férfi ügyvédje. Azt persze senki sem gondolta komolyan, hogy ugyanúgy teszi majd a dolgát, ahogyan más esetben is tenné. A közvélemény hamar a jogász és a családja ellen fordul, és természetesen elveszti a pert is, de annyit azért sikerül elérnie, hogy védencét ne végezzék ki.
Amikor egy amerikai pilótát kémkedés vádjával elítél a szovjet bíróság, a politika és nemzeti érdekek kerekei mozgásba lendülnek, és Donovanra vár a feladat, hogy a nemlétező tárgyalóasztalhoz üljön.
színes, magyarul beszélő, amerikai romantikus vígjáték, 99 perc, 2011
rendező: Tom Hanks
forgatókönyvíró: Tom Hanks, Nia Vardalos
zeneszerző: James
Newton Howard
operatőr: Philippe
Rousselot
producer: Gary
Goetzman; Tom Hanks
vágó: Alan Cody
szereplő(k):
Larry Crowne: Tom Hanks
Mercedes Tainot: Julia Roberts
Talia: Gugu Mbatha-Raw
Dean: Bryan Cranston
Frances: Pam Grier
Eli: Sarah Levy
Dell Gordo:Wilmer Valderrama
B'Ella: Taraji P. Henson
Dr. Matsutani: George Takei
Rendszerint ezek a darabok nem az én filmjeim, de most mit mondjak, a belső nőcim lecsapott rá. Bár eredetileg a Philadelphiát terveztem újranézni, Tom Hanks és Julia Roberts együtt megvettek kilóra.
A Kane Chronicles első része bebizonyította, hogy érdemes folytatni. Ahogy azt is, hogy hiába olvastam rengeteg ifjúsági regényt - közepeseket, jókat, kiválóakat -, Rick Riordan szintjét nagyon-nagyon kevesen ütik meg. Mint egy gyerek, úgy várom az újabb híreket, és most például már azért izgulok, hogy az új szériájának első része, a Magnus Chase and the Sword of Summer olcsóbb kiadása mikor lesz végre elérhető?! Heszen ha a római, görög és egyiptomi mitológiát ennyire varázslatos módon volt képes regényekbe rejteni, ugyan miféle csodát művelhet a Skandináv istenekkel? No de, ha már egyiptomiak...
Sadie és Carter összegyűjtik a fáraók leszármazottait, és kiképzik őket az eljövendő harcokra. Nagy feladat ez két tinédzsernek, még akkor is, ha akadnak segítőik. Ráadásul a fejük már nem Széth miatt fáj, Apóphisz sokkal nagyobb veszélyt jelent az égész világra nézve. Az egyetlen reményük az lehet, ha felébresztik Rét, a napistent. Csakhogy ehhez előbb meg kell találniuk, és a jelek nem túl kecsegtetőek. Mégis merre keresnétek egy eonok óta szunyókáló, hova tovább halott főistent?
Jó, tudom! Rég írtam, és még régebben jöttem új Teaser keddel, viszont mindennek eljön az ideje. Leginkább akkor, amikor elérkezik, ebben az esetben éppen most. Őszintén szólva kicsit már hiányzott, de vannak dolgok, amire érdemes várni. Ez az én véleményem legalább is, és most nem arra gondolok, hogy ti vártatok rá, hanem én vártam olyan könyvre, amiről érdemes írni.
Eredetileg Az ördög egyetlen barátja lett volna a soros, csak hát felháborítóan rövidre sikerült, egy napig ha kitartott, így nagy duzzogva kénytelen voltam mást választani.
Eddig jól állok, mert az eheti választottam már az első oldalakon megnevettetett, és bár eredetileg nem ezt vártam az írótól - sokkal inkább valami nagyon véreset és kedveset -, nincs ellenemre ez sem. No meg még így az elején tartva gondolhatok arra, majd megjön az a hegynyi lekaszabolt holttest, brutalitás és csata.
Ha az illető, akit le akartál ütni, olyan modortalan, hogy nem nyaklik össze, jó, ha van tartalék terved. Eldobtam, ami a vázából a kezemben maradt, sarkon fordultam és menekültem.
Még a levegővétel is komoly fájdalmat okozott, folyamatosan szúrt az oldala, és sebesen kapkodott levegő után. Az üres csarnok sötét és üres volt, a hatalmas tér felerősített minden hangot. Úgy hallotta önmagát, mint valami gőzfűrészt. A tetejében még a keze is remegett, és a térdei alig tartották. Annyira sietett, amennyire csak tudott. Egyáltalán nem csoda, hogy ennyire kikészült, nem szokott hozzá a futáshoz. Hiába, genetikailag nem alkalmas rá a rövid lábaival. Alacsony volt és gömbölyű, azt mondták róla a háta mögött: könnyebb átugrani, mint megkerülni. Kár lenne tagadni, a tényekkel ugyan lehet vitatkozni, ámbár teljesen felesleges.
Mi a csuda van mostanában az emberekkel? A kérdés szigorúan költői ugyan, de jelentkezzen, aki érti ezt a világot! Mert én egyre inkább nem találom benne a helyem. A napok kétharmadában úgy érzem, megérett a pusztulásra, a maradékban pedig megzavarodva örömködöm és hitetlenkedem.
Vegyünk egy átlagos példát! Csütörtökön épp hazafelé bandukoltam, meglehetős nagy kitérővel, hiszen dolgom akad a város több pontján is. Már fél hét is elmúlt, egyre erősebben éreztem, hogy korog a gyomrom, ezért vettem egy szendvicset a Múzeum körúti bioboltban. A Kálvin téren sétáltam át, az eső szépen csepegett, ezért felhúztam a kapucnimat. S miközben három táska himbálózott a vállamon, fél kézzel próbáltam kibontani a szendvicsemet. Na, ekkor láttam meg, hogy egy csapatnyi ember táblákkal álldogál a metró felüljárójánál.
Emberek transzparensekkel bennem nem ébreszt kellemes emlékeket, tehát oda sem figyelve, hosszú léptekkel, ráérősen sétálva haladtam a körút felé. A szemüvegemet otthon hagytam, ezért már egész közel értem, mire el tudtam olvasni a feliratokat: Ingyen ölelés! - szólt a hirdetmény.
Nem vagyok érintett! Szóval nem is aggódtam, annyira a kijáratra koncentráltak, hogy gondoltam, simán elslisszolok mögöttük, amikor váratlanul egy idősebb hölgy, a tábláját mutogatva elém ugrott. Kicsit meglepődtem, ezért reflexből eltettem a szendvicsem, és a szélesre tárt karok meglapogattak. Fél pillanatig tartott, aztán további szép estét kívántam az ölelgető lelkületű aktivistának, ő megfogta a két karomat váll alatt, megszorította, és azt mondta: Szebb veled a világ!
Legalább ebben egyetértünk, gondoltam szerényen, mosolyogva elsétáltam, de azért két lépés után ellenőriztem, hogy megvan-e a pénztárcám.
A kérdés inkább úgy hangozna: Mi a csuda van velem? A társadalom 2/3-a úgy éli az életét, hogy fogalma sincs arról, mi zajlik a szeme előtt. A maradékot változó aranyban teszik ki a katasztrófaturisták, és a segítő szándékú szamaritánusok. Midig van egy jó ügy, amiért érdemes harcolni, amiért fel kell emelni a hangunkat, és miközben lelkes szószólója vagyok ezen eseteknek, afféle íródeákként viszem a híreket, vannak helyzetek, amiket én sem látok meg. Nem segíthetek mindenkinek, nyugtatgatom magam, és valahol ez igaz is, de miért nehéz azt elhinnem, hogy ismeretleneknek jól esik ismeretleneket ölelgetni az utcán?
Talán mert többet halljuk az ellenkezőjét.
2012-ben, sok százezer vagy millió társammal együtt izgatottan vártuk A sötét lovag trilógia befejező részét, a Felemelkedést.A film nem volt tökéletes, fél órát kivágtak belőle a premier estén bekövetkező vérengzés miatt. A 12 halálos áldozat közül négyen olyan férfiak voltak, akik a barátnőjük életét mentették. Lenyomták őket a földre, eléjük vetették magukat, tették mindet reflexből, nem gondolva a következményekre.
Nem tudom, mit tennék hasonló helyzetben, képes lennék-e ösztönből megmenteni azt, aki velem van, vagy visítva menekülnék inkább? Mitől lesz valakiből hős? Fogalmam sincs. De aligha lehetett annak a 8 éves kislánynak, aki megmentette az öcsét egy gyerekrablótól.
Követte a férfit a bátyjával együtt, aki 10 éves, méghozzá mindenféle megfontolás nélkül. Ebben a korban a gyerekek nem feltétlen képesek összerakni a képet tudatosan, de ahhoz már nagyok, hogy érezzék, ami történik jó vagy rossz.
A kislány kiordította a tüdejét, miközben üldözte a férfit, akiről kiderült, hogy csak 15 éves. A fiú a végén letette a 22 hónapos kisfiút és elmenekült. Persze nem sokáig, már a fiatalkorúak között tölti az idejét, de nekünk vajon lett volna ekkora lélekjelenlétünk? Szakeberek szerint ilyenkor épp ez a teendő, torkaszakadtunkból kell üvöltenünk, és ez az, amire ahogy növünk, egyre alkalmatlanabbak vagyunk. Azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy nem kiabáljanak, viselkedjenek jól, és amikor olyan helyzetbe kerülünk, amikor az életünk múlna rajta, ha hiszitek, ha nem, az emberek többsége megnémul. Képtelen egy bizonyos szint felé emelni a hangját, ezért ezt külön tanítják olyan tanfolyamokon, ahol a gyerekeket és szüleiket okítják arra, mi a feladat krízis helyzetben.
És ha már gyerekek, íme két tinédzser, akik egy ötéves kislány elrablóját követték biciklivel. A kocsit látták meg, amit mindenki keresett a környéken. Mivel nem adták fel, a vezető pánikba esett és kitette a lányt a kocsiból.
Nos, ezekből a gyerekekből talán olyan felnőttek lesznek, akik később odavetik magukat a szerettük és a golyók közé, én ellenben megnézem a pénztárcámat, miután megölelnek.
Velem született tartózkodásom csak bizonyos mértékig képes megbízni a legtöbb emberben, idegenekben pedig szinte egyáltalán nem. Innen nézve igazán mókás, hogy kortárs segítő szerettem volna lenni, ahogy az is, hogy idegeneket szólítottam le az utcán, szórólapokat és óvszereket osztottam, hajléktalanokat tájékoztattam a nyitott melegedőkről.
A legtöbben a kétharmadot erősítjük, de néha, ki tudja miért, magunkhoz térünk, és észlelünk egy sereg dolgot magunk körül. Igazi művészet, nem visszasüllyedni a kényelembe, és erre megtanítani a gyerekeinket is.
Hiszek abban, hogy minden változás kicsiben kezdődik, és amikor a fenti történetekhez hasonlót hallok, úgy érzem, már javában zajlik. Ha akarjuk, ha nem.
Hát most éppen nem akarom megköszönni a lehetőséget Ilwerannak, mert egy Top 10-es lista összeállítása alighanem a legaljasabb feladat, amit egy betűbanger kaphat. Tuti, hogy utána jut majd eszembe valami, amit lehagytam, és ezer százalék, hogy öt perc múlva már átírnám az egészet, de az élet már csak ilyen. Mocskosul igazságtalan.
Az olvasás éjszakája után íme az én listám szabadon:
Oké, nem tudtam dönteni, kövezzetek meg érte, de hogy a csudába lehet rangsort állítani?! És persze nem a Drakula a földkergeség legjobban megírt könyve, de 9 évesen beleszerettem, nem eresztett, és akkor még nincs itt a Machbet vagy az Angyali játszma, Virginia Woolf, Tolkien és ötmillió másik. Uuuuuutálom a listázást!
Kicsit rendhagyó lesz a mai rovat, mert nem hoztam egy videót sem, amiről unásig moralizálhatnék, csak mesélnék egy kicsit, már ha megengeditek. Ha nem, zárjátok be az oldalt, mert nem jó helyen jártok.
Akik ismernek személyesen is, pontosan tudják, vannak olyan időszakok az életemben, amikor hosszas bejelentkezés és egyeztetés után kerülhet valaki a naptáramba. Nincs ez mindig így, de ha biztosan találkozni szeretnél velem, jelezd minimum egy hónappal előtte, az a biztos. Néhány barátom előre lefoglal magának fix napokat, mások fél évvel korábban jelzik, hogy jönnének, és megint mások bíznak a vakszerencsében, meg hogy épp nincs este programom, nem vagyok fáradt, hisztis és erősen embergyűlölő hangulatban. Nem könnyű velem. A családom is rég feladta, hogy kész tények elé állítson, mert abból sosem sül ki semmi jó, és csupán három embernek van olyan engedélye, amivel bármikor jöhet hozzám. Ebből ketten nem élnek vissza a lehetőséggel, hiszen jól ismernek, a harmadik az édesanyám.
Nem szépítem, szeretek így élni, és ebbe belefér az is, ha besokallok, teljesen bezárom a boltot, azaz napokig életjelet sem adok. Nem vagyok depressziós, csak esetleg fáradt, tehát azt teszem ilyenkor, ami mindig segít, elvonulok olvasni, zenét hallgattatni és írni. Elmélázok az életemen, úgy általában az élet dolgain és élvezem azt a belsőcsendet, ami végre utat talál bennem.
Mostanában nem vágyom csendre, azaz jövök és megyek, ezért erősen felvontam a szemöldököm, mikor két hete szóltak, hogy húsz éves osztálytalálkozóm lesz és szeretettel várnak. Jó vicc, programom van! Akkor most mi van? Végén csak pénteken délben döntöttem el végeleges, hogy elmegyek, mert ha nem teszem, nagyon megbánom. Mivel alighanem én vagyok a világ egyik legrosszabb barátja, alig vették zokon, amiért lemondtam az estét, sajnos hozzászoktak már, és ezen azért érdemes lenne elgondolkodnom...
Szóval hazajöttem, beültem egy kád vízbe, kissé fáradt voltam - nem csak a hét volt hosszú, bár tény, hogy nem volt rövid sem, viszont előző este csapatépítő ivást tartattunk néhány kollégával -, és egyszerűen elszenderedtem a kádban. Gondoltam is, hogy ez igazán fényesen kezdődik, a szememet is alig tudtam nyitva tartani, már különben is késében voltam, valahogy mégis összeszedtem magam. Némi vargabetű megtétele után - mert természetesen összefutottam egy ismerőssel - csak megérkeztem, és rendkívül meglepett, hogy:
1. örülnek nekem;
2. rengetegen jöttek el.
A jelenlévők 95%-át húsz éve, a maradék ötöt 19 éve nem láttam, ezért aztán némileg megdöbbentett, hogy jönnek vissza a nevek, emlékek. Persze sosem voltam túl népszerű, már rég rájöttem, hogy a legtöbb osztálytársammal szinte egyáltalán nem, vagy csak igen keveset beszélgetem, és ha nem lett volna az általános iskolai barátnőm, aligha vettem volna részt bármiben is. Nem jellemző, hogy hívtak volna magukkal, és ez nem panasz, nekem sem volt igényem rá. Nem voltunk kiforrt személyiségek, de jómagam már alighanem ekkor is egy kicsikét furcsa lehettem. Sokat olvastam, hétfőnként nem ettem semmit, csak ittam, szívesebben üldögéltem egyedül, nem voltam se túl mogorva, se túl kedves, ó, és egyszer félévre vega lettem, bár nem hiszem, hogy ezt bárki is észrevette. Az otthoni életem egészen más volt, mire hazaértem a szüleim már aludtak, a bátyám, ha otthon is értem, hát tudott hallgatni. Levittem a kutyát és aztán órákat csavarogtam néhány kutyás barátommal. Ők mind kicsit különcök voltak, egy-két vagy akár több évvel is idősebbek nálam, tökéletesen éreztem magam köztünk, és nem gondolom, hogy akkor tudatában voltam annak, mennyire kívülálló vagyok. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy fájt volna.
Egy csomó jó emlékem van, és egy seregnyi rossz, alapvetően szerettem az iskolát és az osztálytársaimat, csak én sosem voltam túl szélsőséges, ha érzelmek kifejezéséről volt szó. Tényleg elképedtem azon, ahogy többen átöleltek, mert én még mindig nem vagyok egy ölelhető fajta, ennél jobban viszont csak az sokkolt, hogy ösztönösen visszaöleltem mindenkit. Sőt, még jól is esett! Olyan volt, és tudom, hogy ez furcsa, mintha hazatértem volna. És a legkülönösebb, megint zavarban voltam, mint tizenöt évesen, mert nem állt a számra a tanáraim tegezése - akiknek különben megint elfelejtettem megköszönni, azt a sok jót és segítséget, amit kaptam tőlük. Sosem érettségiztem volna le a három kedvenc tanárom jóindulatú noszogatása nélkül, bár erről már több esetben írtam itt meg ott, csak lusta vagyok megkeresni. Vannak dolgok, amik nem változnak!
Érdekes és elképesztő volt, hogy bár most sem beszélgettem mindenkivel, szerintem rövid volt az idő, egyszerűen a csapat feléig sem jutottam el, több dolgot tudtam meg róluk, mint az együtt töltött négy évben valaha. Akad, aki rengeteget változott, és elbűvölőnek vagy érdekesnek találtam a személyiségét, és volt, aki pont ugyanolyan, mint ahogyan emlékszem rá. Az élet sokakat nem kímélt, másokhoz kegyes volt, többen magasabb pocizóba jutottak, bátrak, vállalkoznak, és néhányan még mindig keresik önmagunkat.
Az osztály legvagányabb arcainak többsége mostanra család apa vagy anya, és elégedett ezzel a szereppel. Előkerültek a régi fényképek, és közösen szörnyülködtünk azon, menyit változtunk. Mondjuk én leginkább a többieken, mert ahogy ezúttal sem, azelőtt sem kerültem rá sok fotóra, de alighanem jó ez így.
Alig néhány embert sokkoltam azzal, hogy vegán vagyok, a volt osztályfőnököm még azt is tudta, hogy hol dolgozom! Különös, hogy a véleményünk rendkívül hasonló a munkáltatómmal kapcsolatban, de mit tegyek, ha egyszer szeretem a munkámat! Alighanem ez is sokat elárult rólam, igaz-e, tanár úr?
A legelképesztőbb mégiscsak az volt, senki sem dicsekedett, nem éreztem, hogy másnak akar látszani, mint aki. Sőt, az is elhangzott többek szájából, mikor megdicsértük a sikereit, hogy igen, nekem sikerült, de tudjátok még kinek sikerült? És igazából neki jobban összejött. Aztán boldogan és büszkén mesélni kezdett egy másik osztálytársunkról. Nem számítasz ilyesmikre húsz év után, azt hiszem, ha kicsit több energiát fektetek a középiskolás éveimbe, most lehetne onnan néhány nagyon jó barátom, mert a látszat ellenére messze nem átlagosak.
Rendkívül kellemes néhány órát töltöttem köztük, de viszonylag korán hazaindultam. Fáradt voltam, a szociális vénám sem bírt befogadni többet, még mindig nehezen viselem a tömeget, és tudtam, hogy szombatra van egy kis munkám, ami próbára fogja tenni az idegeimet. Igazam volt, de legalább gondolhattam közben arra, hogy milyen jól tettem, amiért elmentem.
Azt hiszem, nem igazán változtam, persze, felnőttem és a magam ura vagyok, néha mégis csak egy gyereknek érzem magam, aki önfeledten tud nevetni, és nem érdeklik a következmények. Azzal majd, ha és amikor eljön az ideje, a komolyabbik énem foglalkozik. No és jóllehet, a tükör szerint határozottan öregszem, szerencsére ezt nem különösen érzem.
Rengeteget beszélgettem, leginkább beszéltem, nevettem, és meg sem lepődtem, amiért többen számon kérték rajtam az
általános iskolás barátnőm hiányát. Évek óta nem tudok róla semmit, pedig
titkon reménykedtem én is, ahogy mások is, itt majd találkozunk. Nem
sikerült. Persze, ha sértődékeny természetem lenne, komolyan a szívemre venném, amiért néhányan csak azért állítottak meg, hogy megkérdezhessék, ugyan merre kódorog a középiskolában hozzám nőtt jobbik felem! Megbocsájtom, nem voltam túl érdekes személyiség, most meg szerencsére nem vagyok egy érzékeny alkat, és a legtöbb esetben nagyon viccesen jött ki. A szurkálódásokkal, beszólásokkal együtt elnevettük, majd készségesen hagytam magam kiengesztelni. De azért, ha esetleg olvasol most, tudom, kevés az esély, de ha mégis, kérlek, jelentkezz!
Igen, fura ez az én számból, de néha hiányzol, mind hiányoztok! Ezért külön köszönöm a szervezőknek, hogy megtaláltak, és ha néha hisztizek is kicsit, mert nehéz mindent belepasszírozni az életembe, nem kell velem foglalkozni! Én megszoktam már, másokat úgysem érdekel, és baromi rég voltam 18.
Elég sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e erről a könyvről. Nem újdonság ugyan, de a megjelenéskor akkora hájp vette körül, hogy ösztönösen elzárkóztam tőle. Aztán mindenhol olvastam, mennyire jó, tehát egy akcióban mégis begyűjtöttem. Majd csak várt, várakozott...
Calderon felesége halála után különböző módokon, de rendkívül sikertelenül próbálja meg eldobni az életét. Mivel úgy tűnik, életben marad, kénytelenen valami munka után nézni, és hamarosan megkapja másvalaki almainak állását. Ő másodkapitányságra pályázott, azonban valahogyan kapitány lett. Az elejétől fogva bűzlik a nagy kaland, de a levitézlett főnemesben vonzalom támad a szamuráj ősökkel büszkélkedő kadétlány iránt, így nem ér rá foglalkozni a nagy talánnyal. ellenben leköti mindkettőjüket a környeztük manipulálása, egészen addig, amíg késő nem lesz, és már csak egymásra számíthatnak.
Magyar író könyvéről írni mindig rizikós, először is, mert büszkék vagyunk az íróinkra és hatalmas rajongói bázissal rendelkeznek. A kritika elmehet személyeskedésbe, főleg, amikor az embert megrohanják azok, akik imádták az említett darabbot. Számtalan példát láthattok erre különböző magyar blogokon, néha még az is előfordul, hogy az író vagy a kiadó emberei engednek meg maguknak olyan stílust, ami egyenesen minősíthetetlen, de szerencsére ez a része engem egyáltalán nem érdekel. Főleg, hogy a Napi falatot, tiszta szerencse, nem olvassák napi ötezren, és mert az ízlés egyedi és megismételhetetlen. Szóvak velem vitatkozni lehet ugyan, de az ízlésemet megreformálni nem. Miért írtam ezt le? Már olyan húsz oldal után azt gondoltam, hogy ez egy rejtői űropera, amit később mások, akik elvégezték a házi feladatukat, meg is erősítettek. Tehát ez egy ponyva, és ezért úgy is gondoltam, nem lesz itt semmi gond! Rejtő Jenőt biza szeretem. És ez miért fontos? Mert nem az, amire számítottam. Teli van suta szituációkkal, burleszkbe illőkkel, és még sutább párbeszédekkel.
Az ember eldöntheti, hogy csak a jóra koncentrál és élvezi azt, ami jutott, vagy morgolódik a hibákon, és bár nem vagyok egy morgolódós fajta, egyszer csak azt vettem észre, egyre kevesebbet nevetek, és többet bosszankodom olvasás közben. Persze sokáig nem értettem miért, mígnem egyszer csak bevillant, Rejtő azért jó, mert nem akar másnak látszani, mint ami. "Sorozatféléket" írt ugyan, hiszen ott vannak az újra és újra felbukkanó szereplők, de nem írt egy fia folytatást sem, ezért nem is jelent meg a történetben olyan szál, ami nem érdekelt. Fix oldalszám, tuti kaland, tudtam honnan és hová tartunk, nem volt függővég, nem akart mást, csak adott időben szórakoztatni. Erre számomra Calderon sajnos nem alkalmas. Túl hosszú laza szórakozásnak, de túl sete egy űroperának.
Az a manipulálás, a játszma, amit annyit emlegetnek inkább bosszantó volt, mint érdekes. Olyan szinten átlátszó és sokszor gyerekes, hogy én biztosan nem tennék meg semmit a hatására, a nemesi kőr és a politikai intrikák pedig unalmasak, szerátágazóak, túl magyarázottak, miközben valahogy mégis érthetetlenek. Bár az adott történetet végére pont kerül, számtalan kérdés nyitott maradt.
A helyzet az, hogy megvan a második része is, mert nem gondolkodtam előre, és olcsóért ugye megérte, de most akárcsak az első rész, csücsül a polcomon. Egyszer nyilván be fogom fejezni, csak nem tudom mikor. A legnagyobb baj, hogy egyedül a poénok miatt érte meg elolvasni, a történet maga egyáltalán nem érdekelt. Egy kötetben működött volna, de egy folytatáshoz szerintem kevés. Ne értsetek félre, nem vártam, hogy életszerű legyen, hiszen sci-fi lenne, de a karakterek több sebből véreznek, a párbeszédek pedig papírízűek. Azt viszont elismerem, a leírások jók, sőt! On Sai szárnyal, ha hagyják írni, és nem zavarja meg a történetet a főszereplője. Az az érzésem, hogy egy másik stílusban sokkal, de sokkal jobb lenne, csak sajnos, mivel ilyen az élet természete, fele ennyire sikeres is.
Szóval nem tudom... Nem volt olyan rossz, de nem volt olyan jó sem. Míg Rejtőt újra és újra kézbe veszem, mert hát szenvedélyem a ponyva irodalom, ennek a könyvnek sajnos új gazdát fogok keresni. Nálam nincs jó helyen. Nem tudom eléggé értékelni, márpedig minden könyv megérdemel egy olyan gazdát, akit boldoggá tesz. Ha befogadnád, jelentkezz nálam!
