Younger Dreams vs Dark Before Dawn

Két, számomra igen kedves banda adott ki új lemezt az elmúlt időszakban. Így ezeket most nagyjából felváltva, mégis a bőségzavarától és egyéb okoktól totálisan megzavarodva, amiket majd kicsit lejjebb kifejtek, hatalmas örömmel hallgatom.

Nem olyan rég írtam az egyikükről, vagyis inkább a koncertjükről, amit volt szerencsém végigtombolni. Akkor már tudható volt, hogy hamarosan érkezik egy új album, és meg kell mondjam, meglehetős izgalommal vártam. Az Our Last Night: Younger Dreams esetében megérte minden perc. Bár tulajdonképpen volt egy furcsa, azaz még most is van egy furcsa érzésem. Nem is igen tudom pontosan megmagyarázni...

Ismertem két számot az albumról, és szerettem is őket, de első hallásra volt bennük valami... Emlékszem, hogyan néztünk össze és kérdezgettük egymástól, hogy milyen. Abban mind egyetértettünk, jó, csak még meg kell hallgatni párszor. Szokni kell - mondtuk, és így is gondoltuk. Van ebben a jelenségben valami igazán furcsa. Az összes lemezüket ismerem, és természetesen megvan a személyes kedvencem, de soha nem éreztem az első pillanatban, hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, micsoda csoda! Egyszerűen csak tudtam, hogy nekem való, jóféle zene, amit élvezek, és valahol a huszadik és ötvenedik hallgatás között örökre a részemmé vált.  Ahogy történt ez most is.

Az új album számai egyből szerethetőek voltak, és szinte rögtön találtam köztük egy olyan kedvencet, amihez természetesen még nincs klip, csakhogy ennek ellenére össze kellett szoknunk. Tanulom a bandát és a számaikat. Igen, ez a jó kifejezés, tanulom őket. 

Nem találok ebbe semmi kivetnivalót, így voltam annak idején az irodalommal és a filozófiával is, mert érdekeltek. Ennyi, imádom a zenéjüket, oda vagyok a lelkesedésükért, ahogy odaállnak nehéz ügyek mellé, hogy nem estek hasra önmaguktól, a szövegeik szólnak valamiről, és nem csak úgy szálnak a nagyvilágba.

Úgy ahogy vannak tökéletesek, mégsem megy egyből a tananyag. A fiatalos lendület, a vadság, az őszinte hit és akarat így egyben sosem volt sajátom életérzésben, mégis oda vagyok ezért a zenéért, amiben megvan minden: Az, ami valamikor régen még bennem is megvolt, vagy akár minidig hiányzott. Ugyan mit számít?! Elvégre rábírtak, hogy végigtomboljam egy koncertjüket, az égszerelmére! Mi lehet ennél nagyobb bizonyíték? De még így sem lesznek soha az enyémek teljesen, folyamatosan biflázni kell! Ez van.  

És miközben szorgalmasan ismételtem a leckét, egyszerűen csak megfeledkeztem Breaking Benjaminról, és a régóta várt  Dark Before Dawn albumukról. 

Gyakorlatilag a 2013-as válogatás albumot leszámítva, 2009-óta nem jöttek ki semmi újjal, és mivel a házuk

táján hatalmas volt a zűrzavar - 2011-ben több tag is kiugrott -, Benjamin Burnley fogta az együttes nevét és vele minden motyót, majd szépen elhagyta a múltját - három napra rá az egyetlen régi, megmaradt tagot, a dobost is, aki a hírek szerint mégis maga döntött a távozásáról -, hogy teljesen új zenészekkel ismét belevágjon az iparba. És ez lett az eredménye. 

Most már napok óta ezt az albumot hallgatom. Igazán különös, mert amilyen elszántsággal az Our Last Night tiltakozik a  behódolás ellen, ugyanolyan vehemensen és szeretettel ölel keblére Breaking Benjamin. Az új számok hallgatása közben egytől egyig azt érzem: hazatértem. Mindig, még a legelső ismerkedésünk idején is megvolt ez az otthonosság. Talán mert a zúzósabb számaik is kissé mélabúsak, vagy csupán az egész hangulat, ami a zenéből árad tűnik olyan ismerősnek, mint a tulajdon bőröm. Egy biztos pont az életben, ismerős és meghitt, mint a nap melege az arcomon vagy a szél a hajamban. Egyszerűen egész életemben a részem volt, csak erről egyikünk sem tudott. 

Szeretem Benjamin hangját, a zenék és a szövegek dallamát. Azt juttatja az eszembe, amikor megcsömörlve a világ zajától bezárkózom egy hétre. Nem megyek sehova, nem találkozom senkivel, eltűnök rendbe tenni a gondoltaimat, és csak arra vágyom hogy valaki megnyugtasson, megvigasztaljon, hogy elhitesse velem, a világ tökéletes és kerek, vagy ha most még nem is az, de majd az lesz. Mert nincs és nem is lesz semmi baj!

Összehasonlítani a két bandát lehetetlenség, annyira különbözőek, de az ifjonti hevesség és a megállapodottság, a vadság és a támogatás is jól megfér egymással, ők miért ne tennék? No és mivel mindkét csapat mesteri új lemezt hozott, egy biztos, sokáig maradnak az életem részei, hogy aztán közösen alkossanak bennem új egységet. Csak mert ennyire jók.

Mi lesz veled, Teaser kedd?!

A szemfülesebbeknek már nyilván feltűnt, hogy az elmúlt két hétben nem érkezett Teaser kedd. Nincs semmi különösebb oka, legfeljebb annyi, hogy majd minden este tizenegy és fél tizenkettő magasságában vánszorogtam haza. Fáradt voltam, elfelejtettem vagy csak nem volt energiám rá. Amikor pedig végre nem mentem sehova, a hátamra hengeredve aludtam. Még az első héten éreztem némi lelkiismeret furdalást, a másodikon már csak arra gondoltam, hogy este van és alhatok. Ettől pedig bevillant, hogy bizonyára, még ha oly mélyen is, hogy nem vettem észre, de kényszernek éreztem.

Kötelező kedd és kötelező rovat. Jó volt, mert állandóságot adott, és aki egy kicsit is ismer, tudja, ez borzasztóan fontos a számomra. Kiemelt erényként dédelgetem a megbízhatóságot és édes öccsét, a folyamatosságot. Mégis, a dolgok változnak, hiszen annyi minden történt mostanában, búcsút vettem több embertől, meggyászolom őket, írtam egy szabad verset és igyekszem felkészíteni magam arra, hogy a közeljövőben újabb fontos ismerősöket veszthetek el. Még ha nem is annyira véglegesen, de többé nem lesznek részei az életemnek, és bevallom, ez a gondolat megrémít.  

Tudom, a változás jó és a változás fontos része az életnek, ezért igyekeztem megérteni a hihetetlen végleteit, de rájöttem, lehetetlen. Szóval most csak sodródom, és ezért úgy döntöttem, mivel a mindennapok úgy a munkámban, mint a magánéletemben jelenleg túl sok energiát emésztenek fel, és itt  a nyár is, amikor pedig igazán jól esik a napon barangolni, nem veszek semmit komolyan, sem kötelezőnek. Alig olvasok, szinte egyáltalán nem írok, pedig két folytatásos történetem is van, amik a fejemben már véget is értek. Talán találok rájuk időt, annyit, amennyit megérdemelnének.

És hogy a kérdésre is válaszoljak, a rovat nem szűnik meg, ahogy a blog sem, csak most egy pöttyet pihen. Ritkábban jön, csak akkor, ha van új könyvem, megosztani valóm. Mivel a Napi falat számomra mindig is nagyon személyes volt, és sosem szántam kimondottan könyves blognak, épp olyan összevisszaságot építettem itt, mint amilyen a fejemben csücsül. Terápia, szórakozás, tanulás, kapcsolattartás, ez mind itt van, kötödés, ami nélkül egy élőlény sem képes létezni, még akkor sem, ha néha tagadja. Igaz, nagyjából tíz, ha nem tizenöt könyvvel maradtam adós, elképzelhető, hogy kevesebb érékelés jön majd, és ahogy négy éve kezdtem, több lesz a történet, pillanat az életeméből és fikció a fejemből. Remélem, nem vesztelek el titeket, és adtok nekem némi időt, hogy feldolgozzam eme masszát, ami a lélegzés melléktermékeként érkezett, az életet.

Hogy mennyibe kerül...(Variálós vasárnap #34)

...egy élet? Nehéz eldönteni. Azt hiszem, számomra felbecsülhetetlen az értéke, legyen az ember vagy állat. Ezért lettem vegán, jobban mondva ezért is. No, ez nem azt jelenti, hogy én nem ütök agyon egy szúnyogot vagy pókot. Tudatosan nem teszem ugyan, viszont a héten egy éjszaka arra riadtam, hogy valami csikizi a combom, aztán irtózatosan megmar. Gondolkodás nélkül lesöpörtem, és csak utána néztem, egy drága pókocska volt, akinek ember húsra fájt a foga. Valamiért különösen szeretnek a pókok, pedig én nem kedvelem őket különösebben. A kertben nagy élvezettel nézem, ahogy hálót szőnek, órákig ellesek akármilyen természetfilmet, de ha itt grasszál a lakásban, hát fogom  a pók-poharamat, és kitessékelem. Szóval igen, nekem egy élet ára pénzel nem megváltható. Egyedi lenyomata érzéseknek, emlékeknek, szokásoknak, és ha eltűnik a hordozójuk, mindez örökre odalesz.

Nehéz belegondolni, mégis tény, a kényelem elszoktatott bizonyos alapvető dolgoktól. Már nem élünk szimbiózisban a földünkkel, magától értetődő természetességgel zsákmányoljuk ki, és leszögezzük, nem a mi hibánk, amiért haldoklik. Élvezzük a légkondikat, isszuk az ásványvizet, antibakteriális krémet kenünk a horzsolásainkra és fel sem fogjuk, ezek a számunkra evidens dolgok bizony nem állnak rendelkezésére emberek millióinak.
Az apróbb sebekben megtelepedő baktériumok néhányakra halálos kockázatot jelent, nekünk azonban normális, hogy bekenjük a bibit és szaladunk tovább.

A lenti videóban szülőket kérdeztek arról, mennyit lennének hajlandóak feláldozni azért, hogy megmentsék a gyereküket egy halálos betegségtől. A természetes és ösztönös válasz, mindent, akár a saját életünket is. Lopnánk, csalnánk, hazudnánk, ha kell, mert a gyerek a legértékesebb kincsünk.
És mennyit áldoznának más gyermekének életéért? Erre a kérdésre már nehezebb a válasz, mennyiben lehet meghatározni egy élet értékét? És persze fontos az is, mennyibe kerülne a gyógyíttatás.
Mi van, ha az ára csupán 1 dollár 80 cent, azaz kevesebb mint 500 forint?



Ennyibe kerülne, hogy beoltsák a terhes nőket Maternal and Neonatal Tetanus azaz (anya és csecsemő) tetanusz fertőzés ellen. Igazán nem hangzik egy nagy összegnek, mégis anyák és babák tucatjai fertőződnek meg minden nap, csakhogy a csecsemők ebbe szinte kivétel nélkül bele is halnak.

A gyógyszeripar hatalmas üzlet. Több iparág épült rá, mint elsőre hinnénk. Egyes becslések szerint az antibiotikumok nyolcvan azaz 80%-át, az óvatosabbak szerint a kétharmadát - felét a tömeges állattartás emészti fel. 2006-ig még növekedés fokozásra is használták, nos ez utóbbit ugyan betiltotta az EU, mégis lehetetlen az elhagyásuk. Ugyanis ez az ára az asztalra került tojásnak, tejnek, sajtnak, húsnak, mert a szűk helyeken, embertelen körülmények között tartott állatok szinte folyamatosan betegek a körülményeik miatt, vagy csak úgy végigsöpör az egész állományon egy-egy fertőzés. Nem számít, hiszen a gazdasági ágazat ki tudja fizetni, és amíg a tejnek lehet engedélyezett genny tartalma, addig talán ne akadjunk fel a gyógyszerfogyasztáson sem.

Hagyjuk, hogyan állítják elő a legtöbb oltóanyagot, bele se menjünk, hányszor hány millió tablettát, vakcinát gyártanak egy évben. Nem fogok beszélni az állatkísérletekről, sem azokról az állati adalékokról, amiket tudtotokon kívül megesztek, magatokra kentek, viseltek akár minden nap. Nem fogok, mert ez nem az a blog, csak megkérdezem, szerintetek mennyibe kerül egy élet, amikor ekkora termelés mellett nem jut oltóanyag harmadik országbeli államoknak? Nem jut, mert nincs olajuk, földgázuk, amiért érdemes lenne megszállni őket, esetleg kicserélni az árukat, és nem jut, mert önmaguktól nem tudják megvenni.

Ma már tudjuk, a baktériumok rezisztenciájáért nagy részben felelős az állatipar is, a világ számos pontján mégis csecsemők halnak meg kevesebb mint ötszáz forintért. Természetesen a kérdezettek teljesen elképednek az összegtől, és egyből segíteni szeretnének, de csak én érzem úgy, hogy valami itt nagyon nem stimmel?
Ha most feltenném újra a kérdést: "mennyibe kerül egy élet?", mit felelnétek? Hogy kevesebbe, mint gondolnátok?

Bazi hétköznapi whiplash, és a mad gyerekek - filmek röviden

Rengeteg filmhez volt szerencsém az elmúlt hónapban, többek között hála a Művészmozik éjszakájának, ezért úgy gondoltam, szemezgetek a jobb darabokból.

Bazi nagy francia lagzi

Ennél nagyobb melléfogás cím adás terén kevés van, mert az ember óhatatlanul is egy romantikus vígjátékra asszociál. Nem csoda, ha némi vonakodással ültünk be rá, de az a helyzet, hogy az idejét sem tudom, mikor nevettem ennyit. Nagyjából a film második percétől az utolsóig visítva csapkodtam a térdemet, ahogyan az egész mozi.

Adva vagyon egy átlagos francia, katolikus család: anya, apa és négy leány gyermek. Ahogy az lenni szokott, a lányok felnőttek, és önálló életbe kezdenek férjeik oldalán. Az első egy kínait választ, a második egy zsidó vővel állít haza, és a harmadik egy arab férfinek nyújtja kicsi kacsóját. A szülők, akik jó keresztényeknek tartják magukat, nem csak rejtett előítéletekkel élnek, és minden reményük az utolsó gyermekükbe vetik. Amikor bejelenti, hogy férjhez meg, a legfontosabb kérdés: katolikus? A válaszra, hogy igen, teljesen megnyugszanak, csak az valahogy nem kerül szóba, hogy elefántcsontparti és ébenfekete.

Gyakorlatilag minden rasszista viccet elsütnek és mégsem sértődik meg senki, mert részrehajlással aztán nem lehet vádolni a készítőket. Ebben a filmben kap mindenki, az összes nagy világvallás, az összes érintett náció. Kimondják minden elfojtott, vagy éppen kimondott félelmünket, megfordítják, az arcunkba vágják, mi pedig jót nevetünk rajta.  Kötelező darab!



10/10

Hétköznapi vámpírok

Régóta vágyom egy igaz, fekete humorral átszőtt darabra, így aztán sokat váram ettől az új-zélandi filmtől. Nagyon sokat, de nem csalódtam.

Négy vámpír éldegél egy közös lakásban. Az életüket kitölti a préda utáni hajkurászás, és az apró zsörtölődések, hiszen a közös bérlet bizony súrlódásokkal jár. Mivel beengednek maguk közé egy dokumentumfilmet forgató csoportot, első kézből szembesülhetünk fordított életvitelük mindennapjaival. Mint hogy milyen, ha valaki évtizedek óta nem mosogat, mennyire vicces megzavarni az emberi elméket, vagy hogy jól jön egy informatikus a háznál.

Ha valaki szereti az ilyen típusú, kicsit komótosabb folyású filmeket, élvezni fogja. Én bizony imádtam az abszurd humor eme gyöngyszemét, a lassúdadsága ellenére, sőt, azzal együtt. Bármikor újranézném.



10/10

Whiplash

Az Oscar-, és BAFTA - díjak ellenére kicsit elsikkadt a tavalyi évben. Főként azért, mert nálam a Kódjátszma és a Mindenség elmélete nagyjából mindent vitt.  J.K. Simmons díjnyertes alakítását azonban sokan és hosszasan méltatták, ezért csupán idő kérdése volt az egymásra találásunk.

Andrew céljai az életben igen egyszerűek, a világ legjobb dobosa akar lenni, - wzért jár a Shaffer Konzervatóriumba -, és amikor felkelti Terence Fletcher, a legjobb zenetanár figyelmét, szinte úgy érzi, már a siker kapujában áll. A célja érdekében feláldozz mindent és mindenkit. Személyes őrületében azonban legalább még egy személlyel osztozik. Fletcher ugyanis úgy gondolja, minden eszköz megengedhető, ha a tehetség kibontakoztatásáról van szó.

A film zseniális, a szereplők eszméletlenek, de ez bizony egy kő kemény dráma. Senki se gondolja, hogy ugyanolyan gondolatokkal, érzelmekkel fog majd távozni, mint amikor beült. A nyomás és a teljesítési kényszer egyformán rajtunk hagyja majd a bélyegét, és akaratlanul is azon gondolkodunk: Vajon ki követte el a nagyobb bűnt? A tanár, aki mindenre hajlandó a győzelemért, vagy a diák, aki számára semmi sem értékesebb az álmainál?




10/10

Mad Max - A harag útja

Nagyon szerettem az első három részt. Nem állítanám, hogy mindenre emlékszem belőle, de a hangulata ennyi év távlatában is megmaradt. Ezért a hírre, hogy jön a negyedik, én bizony lelkesen tapsikoltam. Aztán kiderült, hogy Max nem lesz más mint Tom Hardy, és az első trailer érkezésével egy időben totál bezsongtam.

Max épp olyan őrült mint volt, a világ összeomlott körülötte, de ő semmi másra nem vágyik, mint a túlélésre. Magányos harca közben belekeveredik Furiosa mentőexpedíciójába, és mire észbe kap, miket is beszélek, mire a hangok elcsendesedhetnének, már ő is fegyverrel a kezében harcol. Elsősorban önmagáért, de ahogy lenni szokott, többen is akadnak körülötte.

Oké, ez a film megérdemelne egy hatalmas önálló bejegyzést, mert felfoghatatlanul, brutálisan, és kegyetlenül jó. Szeretném azt mondani, hogy Miller már nem a régi, de hazudnék. Mondhatnám, hogy Hardy csak a szokásos karakterét hozza, de az az igazság, hogy bár Max alapkaraktere adott, Tom mégiscsak hozzá tett számos árnyalatot, és legalább annyit el is hagyott. No és végül, muszáj beszélnünk Charlize Theronról, aki kétségkívül vitte a prímet, és ismét mutatott valami óriásit abból, amit a szépsége hajlamos elkendőzni, a tehetségéből. És akkor még szóba sem került Nicholas Hoult, ahogyan a feleségeket alakító hölgyek sem, akikre véletlenül sem lehet ráfogni, hogy csak töltelék szerepük lenne. Ha bírod a sötét, akciódús, nem a pergő párbeszédükről híres filmeket, irány a mozi! Ha egy olyan darab lesz idén, amire pénz szánsz, akkor válaszd ezt! És még valami, nem feltétel az első három rész ismerete, de azért nem árt. legalább felkészít a 133 perc tömény őrületre. 



10/10

A 44. gyermek

Tom Hardy napokat tartok, mert jobbnál jobb filmeket hoz. Bár a hivatalos leírás alapján egy krimire gondolhattunk, gyanús volt, hogy nem az lesz, és lás csodát!

Leo Dimitrov a Szovjetunió hőse igazán tökéletes életet tudhat magáénak, gyönyörű felesége van, megbecsült tagja a titkosrendőrségnek. Hirtelen egycsapásra elveszthet mindent, amikor arra kérik, tanúskodjon a felesége ellen. A rangrája való teintettel nem végzik ki, egy kis városba kerül, ahol rögtön az első napokban szembetalálja magát egy gyermekgyilkossággal, a bökkenő azonban az, hogy a paradicsomban nem történnek gyilkosságok.

Vitathatatlan dráma az '50-es évekbeli Sztálini éráról, ahol mindenkit, a leghűségesebb katonákat is lehallgatták, megfigyelték. A sorozatgyilkosság szinte csak mellékszál összevetve a mindennapi emberi sorsokkal. Nem állítanám, hogy mindenben történelem hű, de jó helyen karcolgatja a felszínt.
Noomi Rapace a tetovált lány óta először nem idegesített, Gary Oldman szokás szerint zseniális, és természetesen Hardy is kitűnő. Nekem, a gyerekgyilkosságok ellenére is nagyon tetszett. A feszültségfokozás, a rendezés mind-mind nagyszerű, nem egy könnyű téma, mégis érdemes megnézni. Különben erősen ajánlom, a megtörtént eseményeket feldolgozó X polgártárs-at is.




10/10

És volt még a Bosszúállók, a Van valami megmagyarázhatatlan, a 2001: Űrodüsszeia , a Holnapolisz, no meg szerintem pár olyan darab, ami most nem ugrik be, viszont a fentiek voltak a hónap számomra legkiemelkedőbb darabjai. Ti melyiket szerettétek a leginkább?     

Teaser kedd #145

A jó kis maffiás könyvemet kénytelen vagyok félre rakni, mert Flavia egyre jobban hívogat. Azért elképesztő, hogy mostanában több könyvet tettem félre, mint amennyit befejeztem... No de félre búval, a kis Adams, akarom mondani de Luce mindig jó választás.

Az embernek kedve lenne megint kisiskolásnak lenni, szorosan összefont hajat meg térdig érő zoknit viselni, és biciklivel csavarogni a környéken. Jó, nem tudok biciklizni, de szoros copfban sem fonták soha a hajam, így hajlamos vagyok azt hinni, ezek megléte, avagy hiánya nem kizáró tényező.

Daffy a másik nővérem volt, aki két évvel idősebb nálam, de tizenhárom évesen már kész szadista volt.
- A könyvek fölött csorgatja a nyálát.

Alan Bradley: A Red Herring Without Mustard 
(Magyar cím és borító még nincs)

Our Last Night és egyéb finomságok

Nos, amikor néhány hónapja kiderült, hogy az egyik kedvenc bandám, az Our Last Night világ körüli turnéra indul, és május 19-én ellátogatnak kis hazánkba is, még nagyon jó ötletnek tűnt a jegyvásárlás. Aztán ahogy telt múlt az idő, mind gyakrabban jutott eszembe, hogy öreg vagyok én már ehhez. Az utolsó tombolós koncertem is vagy 10-15 éve volt, itt meg sok lesz az ember, tömeg, meleg és egyebek. Á! Nem való ez már nekem! De a jegy már megvolt, és ha így alakult, hát illik elmenni.

Már a szervezés is tartogatott bizonyos izgalmakat, annyi jegy fogyott, hogy három-négy helyet nőttünk ki, mire a rendezvény kikötött a Dürer Kertben, és úgy számolgattam, pont 5-600 emberrel lesznek ott többen, mint ahogyan én azt szeretném.
Persze ez is érdekes volt, a szervezők nyilvánvalóan nem tudták előre felmérni az igényeket, hiszen a csapatnak hivatalosan nem jelent meg nálunk albuma.
No de a 21. században bármit megvehetsz az iTuneson, a YouTube roskadozik jobbnál jobb, és viszonylag ismeretlen együttesektől, és persze ott vannak a különböző torrent oldalak is, ahol még fizetni sem kell a csodáért.

forrás

Annyira belelkesedtem, hogy csak a koncert napján jöttem rá, a rock bandák is olyanok, mint a tinilányok, hármasával járnak. Azt tudtam, hogy lesz még a Palisades, akiktől különben egy darab számot sem ismertem, de a Marauders már végkép meglepetés volt. Ráadásul ez utóbbi csapat a nem is túl távoli Kecskemétről érkezett. Elismerem, volt bennem egy olyan gondolat, nem nézem meg az előzenekarokat, úgysincs halványlila gőzöm sem róluk, de aztán csak odaértünk időben, és egyáltalán nem bántam meg. 

A Marauders zeneileg elég közel áll hozzám, és hamar kiderült, ez bizony tetszik - ezentúl is figyelni fogom őket. De ugye még épp csak elindultunk. Az este is fiatalka volt, a hangulat lassan beindult, és még tömeg sem volt. Kellemesen éreztem magam, mint aranyhal az akváriumban. Tudható volt, hamarosan már nem lesz ennyire élvezetes, ami viszont abban a pillanatban egyáltalán nem zavart.

forrás

Kisvártatva megérkezett a Palisades, és ez némileg felülírta az este kellemes hangulatát. Igazi állati tombolássá kezdett fajulni. Az ő agresszivitásuk némileg távol áll tőlem - gondoltam naivan egyetlen szám után, főleg hogy elég vad darabokat hoztak; nyilván nem is véletlenül, mert különben egész klasszak-, de elismerem, hangulatot, nos azt tudtak csinálni. Észre sem vettük, és jól idomított bábokként tapsoltunk, ugráltunk, táncoltunk, ráadásul az énekes kézjeleit megértve utat nyitottunk az addig csak hátul pogozó srácoknak. Hirtelen nagy lett a tülekedés, ezért a társaságom egyik tagja beljebb tessékelt, hogy megvédjen. Csakhogy, mivel teljesen kezdtem a zene hatása alá kerülni, én is, mint a tömeg többi része, folyamatos mozgásban voltam, aztán gyakran csak arra riadtam, valaki alaposan meglökött. No és persze ne legyünk szexisták, nem egy lány beállt az örülten kavargó, lökdösődő tömegbe. Gyakran a srácok derekáig sem értek, de olyan vehemensen küzdöttek, hogy senki észre sem vette, alapban mennyire törékenyek.

forrás

A hangulat a tetőfokára hágott, hát készségesen énekeltük angolul, hogy mennyire elcseszettek vagyunk. Ugyan mégis kit érdekel ilyenkor, hogy korábban nem is halott a csapatról?! Az emberek egyre többen lettek, és szimplán vibrált a levegő. Rendesen bemelegítettünk. De ekkor jött a legrosszabb rész, vagy negyven perc volt az utolsó féllepőig, akiért végül is olyan sokan egybe gyűltünk.

Az emberek száma egyre nőtt, akkor még a hatodik-hetedik sorban állva vártunk majdnem türelmesen. Csakhogy a helyzetünk szinte folyamatosan változott. Valamikor e tájt vált egyértelművé, hogy az átlagéletkor olyan 17 és fél év körül van, azaz erősen kilógok a sorból. De mivel ez nem számít, inkább arra koncentráltam, ami ezután következhet. Közben egyre többen és folyamatosan furakodtak elénk, az ember áradat pedig nyomott minden oldalról, nőtt a meleg, fogyott a levegő, mégis megérte.

forrás

Megérkeztek a srácok és a közönség egyszerűen csak felrobbant. A Same Old War-ral indítani bátor tett volt, igazi nukleáris robbanás söpört végig a termen. Újra indult a pogózás, amit nagyjából a második szám közepéig tudtam elviselni. Akkor már azon kaptam magam, hogy a levegőbe markolva próbálok a talpamon maradni, és már nem tudok a zenére sem figyelni. Hirtelen elkezdtem aggódni a testi épségemért, és a csapatunk itt szétszakadt. Az egyik tagunk engedte magát sodortatni a tömeggel, miközben lassan furakodott előre, és a végén az első sorban kötött ki -a mázlista. Minket nem sodort a közönség, szimplán az életünkre tört, tehát inkább hátrébb vonultunk. No, azért nem teljesen hátra! Az erős középmezőnyben találtuk meg a helyünket. Ugyan itt is volt némi lökdösődés, de már nem kellett féltenem önmagam, nyugodtan és teli torokból énekelhettem a kedvenc számaimat. Trevor, az énekes szájából gyakran elhangzott, hogy milyen kibaszottul őrültek vagyunk, hogy milyen kurvajó ez a buli, és tényleg az volt!

forrás

Komolyan nem bírom a tömeget, de nem lehetett másra számítani, és a kezdeti félelmeimet, hogy majd rosszul leszek, hamarosan felülírta a totális elragadtatottság. Mindenki tombolt, énekelt, ugrált, táncolt, ki-ki vérmérséklete szerint, és amikor a hajadból csurgó verejték esetén nem lehetsz abban sem biztos, hogy az valóban csak a sajátod, már egy másik dimenzióban jársz. A vibráló massza, ami valamikor különálló személyiségekből állt, addigra egy extázisban őrjöngő sejté lett. Kötőanyagot a verejtékünk és a fröcsögő nyálunk képezett. Gyakran találtam egy-egy cipősarkat a gyomromban, ahogy az egymás nyakában ültő emberek tomboltak. A vehemens csápolások során  megütöttük a mellettünk vadulót, aki ezt fel sem vette, mert véletlenül akkor kapaszkodott valaki más fejébe ugrálás közben. Amikor valakit a tömeg fölé emeltek, egy tucat idegen kar nyúlt érte, nehogy lessen. Néhány szerencsés feljutott a színpadra, random megöleltek valakit, leggyakrabban az énekest, vagy Mattet, a gitáros/ énekest.

forrás

És a sokadik kibaszottul őrültek után megtörtént az is, amiben reménykedni sem mert senki, Trevor spontán beugrott a tömegbe. A karok tartották, több száz torok énekelt, és bár ő szeretett volna másfelé is eljutni, nem engedték. Aki megkaparintotta magánka, meg is akarta tartani. A biztonsági őr, aki ettől nem igen tűnt boldognak alig bírta visszasegíteni. No de ez a kép nem akkor készült, hanem a második beugrásnál, amikor már nem eresztette az egyként lélegző csapat.

Az őrjöngés még mindig fokozódott, pedig már majdnem a végénél tartottunk és az utolsó két ráadás szám során már szinte önkívületivé vált. Főleg, hogy végre sorra került az én kedvenc számom is. Nem akartam elhinni, nem tudtam elhinni, és felfogni sem az élményt, de iszonyúan zavart, hogy vége. Amíg nem lett teljes csönd, fel sem tűnt, mennyire fáradt vagyok, mennyit izzadtam, mennyire remeg a lábam, a folyamatos headbangeléstől pedig eszetlenül fáj a nyakam.

forrás

De hirtelen arcon csapott a valóság, és olyan szomjasnak éreztem magam, mint talán még soha. Közben leltárt készítettem és rájöttem, hogy az utolsó szám alatt háromszor vágtak szájon kisebb-nagyobb intenzitással, mégis úgy éreztem, és érzem ezt most is, megérte. Most azonnal visszamennék, és őrjöngve üvölteném a számokat.

Néhány szerencsés készíthette közös képet a csapattal, nekem pedig a fülembe csengett, mennyire köszönték a fantasztikus fogadtatás, hiszen most jártak nálunk először. Ezt nyilván elmondják minden állomáson, és azt is, hogy ti vagytok a legjobbak, de a Marauders énekese szerint valóban azt mondták a koncert után, hogy ez volt eddig az egyik legjobb állomásuk.

Elképesztően, sőt, brutálisan jó volt! Ma egész nap egy kicsit rekedt vagyok - kellemes meglepi, azt hittem, hangom sem lesz -, negyed kettőre értem haza, úgyhogy hulla fáradt is, de tudjátok, mi van? Nem vagyok öreg egy ilyen bulihoz és nem is leszek soha.
Köszönjük, srácok! Mind eszméletlen jók voltatok! 

10/10

Teaser kedd #144

Nos, Flavia végül is várakozni kénytelen, mivel egy napot késett, én pedig megkívántam valami mást. Már legalább egy éve csücsül polcszélen a mostani választottam, ráadásul kölcsön könyv - a bátyámtól kaptam, és nagyon jó fej, amiért még nem kérte vissza...- szóval éppen ideje volt.
A téma, talán szokatlannak tűnhet, bár hoztam már, pont ezen rovat hasábjain ilyet, de tény hogy véleményt még nem írtam hasonlóról sem. No de mindig van egy első alkalom!

Sokszor úgy érzem olvasás közben: Ez az! Ezért kellett elolvasnom ezt a könyvet. Néha meglepő gondolatok, meglepő helyekről integetnek, én meg csak pislogok, hogy mégis mi van?! Így történt most is. Már a 34. oldalon szembe jött valami, amin felvontam a szemöldökömet, és abban a pillanatban tudtam, jó helyen vagyok. És mégis mást idézek, mert ez az én rovatom és megtehetem.

A király miniszterei, akik zömmel északról származó férfiak voltak, abban reménykedtek, hogy partnerre lelnek a szicíliai kormányban, amelynek tagjai a sziget lakosságának legfelsőbb rétegéből származtak. 
Amit ehelyett találtak, az leginkább az anarchiára emlékeztetett: köztársasági forradalmárokat, akik szilárd kapcsolatokat ápoltak félig-meddig bűnöző csoportokkal; arisztokratákat és egyházi férfiakat, akik visszasírták a Bourbon-uralmat, vagy a szicíliai autonómia volt a vágyuk; helyi politikusokat, akik gyilkoltak és embereket raboltak el a hasonlóan gátlástalan ellenfelekkel vívott hatalmi csatározásokban.  

John Dickie: Cosa Nostra - Az olasz maffia története

Szeret vagy nem szeret, karomba zárom

A témázó csapat ismételten dobott valami mára, és bár késve, azért mégis pötyögni kezdek, mert minden könyvoholista tisztában van azzal a speciális kapcsolattal, ami a könyvekhez fűzi. Kivétel nélkül rajongunk értük, a borítójukért, a tapintásukért, az illatukért, no és persze a belbecsükért is. Számomra igazán intim és perverz dolog egyszerre egy új könyv első megnyitása. Még nem tudom pontosan, mit találok a lapokon, a fülszöveg gyakran csal, de már érzem, hogy valami gyönyörű barátság veszi/veheti kezdetét. 

Szerencsés esetben valóban egy életre szóló kapcsolat bontakozik ki az első oldalak után, mégis akármennyire jó egy könyv, akármennyire egyenlő helyet foglalnak a polcomon, mindig akadnak egyenlőbbek, jobbak a szívemben. Olyan darabok ezek, melyeket újra és újra előveszek a hangulatukért, a mondanivalójukért, a szórakoztató faktorukért, függetlenül az írójuktól, témájuktól. Mert van bennük valami delejes...

Varázslat, a szó átvitt és tényleges értelmében is, mintha erővel bírnának felettem, én pedig remegő szájszéllel, enyhén nyáladzva földig hajlok nagyságuk előtt, mert ebben a  kapcsolatban maximum Igor lehetek, soha sem a doktor. Csuda tudja miért, ahogy az is rejtély, miért pont ezekről a bizonyos könyvről van szó. Híres újraolvasó vagyok, azonban egyes darabokat már számtalanszor olvastam, és miközben képtelen vagyok megindokolni a vonzódásom okát, biztosra veszem, lesz ez még több is.

Most következne egy felsorolás, de valamiért nem akaródzik megtennem. Kicsit olyan, mintha a leírásukkal megszegnék valami szent esküt, és utána már nem nyújthatnak ugyanolyan élményt. Az azonban mégsem járja, hogy ne írjak semmit sem. Szóval megpróbálom körbelőni, hátha kitaláljátok. 

Nos, az ifjúsági regények örök védelmet ajánlottak a zord felnőtté válás ellen, ezért két szériám is van, amit nagy becsben tartva gyakran átlapozok. Az egyikben varázsló- és boszorkánytanoncok szegik meg notóriusan a házszabályokat, ironikus módon ezzel mentve meg mindenkit. A másikban félistenek járkálnak egyre kacifántosabb küldetésre egy mindent jóízűen elfogyasztó szatírral. Árnyékként követik őket az istenek, bajkeverő lények garmadája, szárnyas lovak, és előbb-utóbb valaki vízbe merül.

Romantikus kategóriából adva vagyon egy rátarti, dölyfös ember, no meg egy felvágott nyelvű leányka, akinek több leánytestvére is eladó vagy éppen elszökő korba került, és nincs senki más, csak a büszke úr, aki megváltást és szerelmet hozhat számára. 

Határeset a földönkívüli csillámló lény, aki gazdateste kényszerének engedve üldözni kezdi elmúlt szerelmét, hogy megtalálja helyét az univerzumban, és egy ember szívében. Ezen a darabon minden alkalommal szét tudom bőgni az agyam, míg nem marad helyette más, csak a vízhangzó hüppögés, ami, teljesen hihetetlen, de totálisan megújító.

 

A Nagy testvér és az árgus szemei is időről időre felbukkannak, ahogyan  a kalandok is, amik birkát kergetnek. Holmi gyűrűket is hordozgatok, és megesik, hogy egy minden lében kanál vénasszonnyal kergetek gyilkosokat. Sőt, gyakran a bajszomat is féltőbben ápolom, mint az emberi kapcsolataimat. Sortatgyilkosokat gyilkolok,  és elmerülök a maffiavilágában, bár eleinte nem akarom. A hajóm zátonyra fut, így idegen földön válok megbecsült katonává, a nyelvüket is megtanulom, és a császárt is hűen szolgálom.

Igazi tiltott élvezetet jelent a karóba húzó vérszívó modern kalandozása feleségével, és soha el nem múló szenvedély fűz az eredeti, sokkal komorabb hangvételű darabhoz, amelyben három feleségét hátrahagyva, egy új országba költözik. 

Nagyjából a végtelenségig tudnám folytatni, mert mostanában több örömöt nyújt a hangulatomnak megfelelő újraolvasás, mint két-három hétig küzdeni egy, tulajdonképpen rendkívüli könyvvel. Sosem élveztem ennyire a retró rovatom, és szó, ami szó, érkeznek is szaporán az örök kedvencek.

Bár az azért kérdés, ki és milyen könyvben merül el sokadjára szívesen, nagyjából egyéniségünkön múlik, de minden igazi könyvmolynak van legalább egy, ami az egyetlen, és ami mind fölött áll. Nos, ezt az egyet nem árulom el, túl személyes, túl feltárulkozó, de vigasztaljon mindenkit a tudat: a többiek ennél sokkal konkrétabbak voltak.  

A témázásban részvevő bloggerek:

PuPilla

Nima

Miamona
Anaria

Ilweran
Bill
Andi
Katacita

Csatlakozók:
Bubu

Nem tudtam... - Teaser kedd #143

Meglehetősen rendhagyóra sikeredett a mai rovat, aminek az az oka, hogy nem akartam még egy régi könyvet hozni. Bár Agatha Raisin 10. kötetének hullákkal megtűzdelt cselekménye hamarosan a végére ér, az új könyv gondolatát mégis elutasítom. Hogy miért?
Ha minden jól megy, holnap megérkezik hozzám Flavia de Luce újabb kalandja. Nos, nem, nincs itt tévedés, a könyv még nem kapható - valójában azt sem tudom, mikor jelenik meg, ahogy azt sem, mi lesz a címe -, de az A Red Herring Without Mustard-dal kapcsolatban elég nagy elvárásaim vannak. 
Persze ilyen az én formám, holnap, sőt, az is meglehet, hogy a héten egyáltalán nem tudok majd belekezdeni, de legalább vágyhatok rá, ami szerintem nagy dolog. Ugyanis végre újra vágyom egy könyvre.

Így aztán nem hoztam mára mást, csak ezt a valamit, amit én írtam. Nem vers, mert még szabad versnek is túl szabad, de talán valami hasonló. Itt ketyeg a fejemben és bár nem add vissza mindent úgy, ahogyan érzem, de elmondhatom: Legalább megpróbáltam!

Nem tudtam...

Nem tudtam, hogy a gesztenyevirágzás ilyen szép lehet.
Nem tudtam, hogy a koszorúk ennyi darazsat, dongót és méhet vonzanak. 
Nem tudtam, hogy Zorán: Kell ott fenn egy ország című száma ennyire hosszú.
Nem tudtam, hogy ilyen sokszor el tudom mormogni az Üdvözlégy Máriát.
Nem tudtam, hogy ennyi ember egyszerre elmotyogott ámenje ilyen hangos is lehet.
Nem tudtam, hogy a kutyaugatás mennyire idegenül hathat.
Nem tudtam, hogy mennyire gyáva vagyok, amiért nem merek az unokatestvéreim szemébe nézni.
Nem tudtam, hogy ennyit tudok sírni.
Nem tudtam, hogy édesapa ennyit tud sírni.
Nem tudtam, hogy bárki képes lehet ennyit sírni.

Tudtam, hogy az élet megy tovább.
Tudtam, hogy egy bolhás kutya sok örömöt okozhat.
Tudtam, hogy képesek leszünk beszélgetni.
Tudtam, hogy merünk majd mosolyogni.
Tudtam, hogy hamarosan könnyebb lesz. 
Tudtam, hogy a gyerek nevetés mindent meggyógyíthat.
Tudtam, csak nem hittem. Eddig.

Teaser kedd #142 - retró #16

Az eheti retró könyvem szintén olyasvalami, ami azon YA-k igen csekély körét bővítik, amiket szerettem. Ennek a sorozatnak az első három részét imádtam, az egyik kedvencem, de a negyedik kötettel véget ért számomra, sosem fogom befejezni. Ahogy a spin off szériája, aminek már párszor hangot is adtam, sem érte el azt a színvonalat, amit elvárnék tőle.

Élő példa arra, hogy nem kell mindent folytatni, még akkor sem, ha sok pénz van benne. És tudom, sokan szeretik, de számomra hatalmas csalódás volt, így aztán, ha az írónő véletlenül valami újba kezdene, akkor sem igen érdekelne. Örökre elveszített. Független attól, hogy az első három rész tisztán zseniális.

Ma hajnalban hátborzongató alakok turkáltak az agyamban.Nemsokára találkozni fogok egy másik hátborzongató alakkal, aki eredetileg turkált az agyamban.

Cassandra Clare: Csontváros