Ugye mindenkinek meg van az a pillanat, amikor a játékbolt közepén ácsorog tanácstalanul? Mostanában, szerencsére a növekvő szaporulatnak, gyakran átélem. Legutóbb az unokaöcsém születésnapja előtt kísértett meg a tanácstalanság szele. Nem az volt a problémám, hogy mit vegyek neki, mert azzal tisztában voltam, minek örülne, inkább a túlkínálat zavart meg. Elmélázva járkáltam a sorok között, arra gondolva, miért nem vagyok én most egy 8-10 éves fiatalember? Tobzódhatnék a zseniálisabbnál zseniálisabb játékok között. No nem a babácskák, hanem a különböző Lego és akció figurák kötötték le a figyelmemet. Na, meg a fénykardok! ÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Nézegettem, fogdostam, tűnődtem, mert mindent ugye nem lehet, aztán szembetaláltam magam egy cica-mica macával. A szemöldököm felszaladt. Mit keres itt egy szőke, felfújt szájú, szilikonmellű, égig érő combú szépség lakcsizmában és fehér bőrkabátban? Kiderült, a lányát kísérte. A teljesen átlagos ötéves csillogó szemmel és áhítattal nézett valamit.
- Nézd, anya! Hello Kitty!
Akkor helyben vagyunk! Anya tanácstalanul ácsorgott, könyökhajlatában hajóbőrönd méretű táskájával. Kínos vigyorával épp annyira lógott ki, mint én holdvilágos éjszakán a sztriptízbárból. Míg a kislány ragyogott az elragadtatottságtól, szülője fejében szemmel láthatóan nőtt az avar az erdőben. Úgy gondoltam, közelebb lopódzom, lássam már mi a tanácstalanság tárgya.
A polcon szép sorban álltak egymás mellett a különböző konyhai eszközök, Hello Kitty mintával. Aha! Már értem! Ilyet még én sem láttam, de többet ugye nem is szeretnék. Épp elfordultam volna, amikor megjelent a színen barátnő. Barátnő anyuka klónja volt, csak fekete hajjal, és feltette a tízforintos kérdést:
-Ez mi?
- Fogalmam sincs - érkezett a felelet szőke másától.
Ej lányok, nem olyan bonyolult ez! Eltökélten nyitottam a számat, amikor a icuripicuri csilingelő hangon közölte:
- Anya, egy kenyérpirító!
A feladat meg van oldva! Ez a gyerek még sokra viszi. Csak annyit fűztem hozzá magamban, úgy tűnik, az eszét máshonnan örökölte, a genetika meg valami csoda.
Ismét elérkezett Bálint nap. Hogy ki és miként áll hozzá, az egy érdekes dolog. Sokan utálják, van, aki pont ellenkezőleg és akadnak, akik hivatalból utasítják el (Ha a párjuk nem tartja, akkor inkább ők sem.). Számomra alighanem ez örökre Professore barátom születésnapját fogja jelenteni, ami valljuk be, klasszisokkal fontosabb, mint a csoki. Meg is ragadom az alkalmat! Éljél te! Jó sokáig!!!
Magam részéről mindig is szembehelyezkedtem a kötelező szeretettel, így a legemlékezetesebb ünneplésem a 2009-es Véres Valentin 3D mozibemutatója volt, amit az akkoriban még szingli kolléga-barátnőkkel néztem meg. Hááát... Élmény volt az biztos! Nagyjából az ötödik percben fogalmaztam meg először a kérdést:
- Ez kinek a beteg ötlete volt?
Különben nagyon tetszett, csak valahogy nem készültem fel a felém repülő állkapocs és szemből kiálló csákány látványára, de legalább hoztam a szokásos formámat. Olyan szinten izgultam végig a filmet, hogy a körülöttem lévők frászt kaptak. Tőlem! Szegény kolléganőm nagyon kifogta. Jobbján ugráltam én, hatalmas lelkesedéssel, mély átéléssel és félig öntudatlanul, balján egy másik lány, aki eltakarta a szemét, és azt kérte, szóljunk, ha már nézheti. Erre lehet mondani valamit?
Azóta megnéztem még egyszer. Nem volt rossz, nem volt rossz! Már nem ugráltam akkorákat és elsőre is feltűnt a sztori kiszámíthatósága, de eredetileg sem a briliáns forgatókönyvért választottuk. Jensen Ackles volt a méz a madzagunkon. Azért egy dologban mind egyetértettünk hazafelé, a tök sötétben, olyan éjszaka tizenegy után:
Szóval a második évad... Mit is mondhatnék? Minden percét imádtam! Klasszisokkal jobb volt az első évadnál, pedig az is remek volt. Nagyjából ott folytatódik, ahol az előző befejeződött és pont ezért mondtam azt, hogy a koreai rövidítés hiba volt. Igaz, a legélvezetesebb részeket tömörítették, de persze nem egészen úgy és ott, sőt akadnak benne új költések is.
Figyelem! A leírás spoileres az előző évadra nézve( Megjegyzem a másodikra is, de hát nehéz összefoglalni a lényeget!)
Yuan Xiang Qin és Jiang Zhi Shu összeházasodtak és nászútra indulnak. Xiang Qin nem lenne az, aki, ha a repülőutat megúsznák némi kaland nélkül, de a neheze még csak most jön! Rossz buszra száll, a férjének kell érte menni, aztán a szállodai szomszédjukban lakó japán párból a hölgy szemet vet Zhi Shura.
Mire megoldanak minden problémát, véget is ér az út és haza kell menni. Otthon pedig újra várják őket a hétköznapok, ami során Zhi Shu nem jegyezteti be a házasságukat, doktori képzése miatt napokig hanyagolja a feleségét(Mivel egy évvel később kezdett másoknál folyamatos tanulnia kell. Kiválasztotta az egyetlen olyan hivatást, ami kihívásokat rejt számára. ), és még mindig intimitási problémákkal küzd. Azaz, amikor nem kettesben vannak olyan fagyos, mint ama bizonyos borjúláb, amivel gyilkosságot követtek el, majd utána megsütöttek és megetették a rendőrökkel.
Ennek ellenére Xiang Qin nem adja fel. Újra és újra próbálkozik. Zavarba hozza a férjét mindenki előtt, kínosabbnál kínosabb helyzetekbe keveredik, és eldönti, hogy tanár lesz. Hát, az egész család petúniára csüccsen a hírtől. Mit tehet egy jó férj? Támogatja hitvesét. Annál is inkább, mert régóta szeretné, ha Xiang Qin önállóbb lenne és nem függne annyira tőle. Érti ő, de legalábbis sejti, hogy a lány számára csak ő létezik, de jó lenne, ha álmai is lennének azonkívül, hogy jó kis feleség legyen. Könnyű elhatározni, de Xiang Qinnek esze ágába sincs elszakadni a férjétől. Minden próbálkozást személyes sértésnek vesz.
Közben megszületik a nagy gondolat is, ha Zhi Shu doktor lesz, ő bizony ápolónő. Isten óvja a betegeket! Átjelentkezik az új szakra, ahol közös munkacsoportba kerül egy elhivatott ápolóval, egy másikkal, aki fiú létére nővér szeretne lenni, egy olyan lánnyal akinek az életcélja, hogy orvost fogjon magának és egy igazi csodabogárral, aki rajong a sérülésekért, belsőszervekért, vérért és minden hasonló finomságárt. Nem elég, hogy alig tud lépést tartani másokkal, és senki sem akar vele párba kerülni, még azt is el kell viselnie, hogy négy barátjából hárman a Jiang Zhi Shu rajongói klub tagjai. Életcéljuk, a szuper édes, okos és népszerű doktor megszerzése és feleségének elüldözése. A feladat fel van adva!
Egyfelől sokkal nyugodtabb szívvel kezeltem ezt az évadot, elvégre már összeházasodtak és a napi apró drámákon kívül mi más történhetne, de ahogy telik az idő, úgy jönnek az újabb problémák. Például Zhi Shu megismeri a féltékenységet. Azt a mardosó érzést, ami fájdalmasabb számára mindennél, és aminek súlyától mozdulni is képtelen, miközben az egyetlen nő, akit rajongással, őszinte odaadással szeret egyre inkább szenved. Mindenki, még az öccse is, szörnyetegnek tartja.
Xiang Qinnek fogalma sincs arról, hogy a férje mennyire szereti. Ahogyan halad az idő, Zhi Shu fokozatosan oldódik, a kívülállók szerint még mindig hallvérű. Pedig minden gondolata ifjú felesége körül jár, miközben a legjobb rezidens lesz és nagyon gyorsan halad a ranglétrán.
A központban továbbra is ketten állnak, azért nem mulasztják el a lehetőséget, különösen Xiang Qin, hogy bele ne avatkozzon mások életébe a saját jól felfogott érdekükben. Tiltakozhatnak kézzel-lábbal, a lány tudja, amit tud és pont. Mindenki boldog lesz, ha akarja, ha nem! Ehhez tartsák magukat! Zhi Shu mosolyogva követi ezeket az eseményeket, mert tudja, hiába mond bármit, nem tehet ellene semmit. Aggodalmában üvölthet, könyöröghet, teljese mindegy. Minden ellenállás hasztalan. Így valahányszor a számára legdrágább elkövet valami csacskaságot, csak annyit fűzz hozzá: már hozzászoktam.
Zhi Shu karakterében nem egyezik meg a nagyon merev koreai Seung Joval. Sokkal lágyabb, kevésbé zord. Ha kettesben vannak kezdeményező és időnként még bújós is. Édes, na! Szüksége van a feleségére, amivel ő tisztában van, de nem ártana közölni az érintettel is, amin viszont még dolgozni kell. Ahogy halad a történet, úgy változik.
Rengeteget nevettem! Xiang Qin semmit sem változott, ugyanolyan gyermekded, hangos, akaratos és odaadó, mint mindig, csak valahogy az emberek törtnek be körülötte. Keményen megküzd mindenért, mondván, mivel ő ostobább másoknál, többet kell dolgoznia. Van egy idevágó, nagyon jópofa pólója is. A vezetést viszont nem neki találták ki. Bár véleménye szerint varázslatos a stílusa, mindenki más szűkölve menekül. Van, amire még nem érett meg a sok munka ellenére sem.
Imádni való volt az egész sorozat. Tuti újranézős darab lesz. Sírtam rajta a nevetéstől, aztán meg egy-két drámai jelenettől, de egész elfogadható volt az arány, így nem bánom. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy az egyik rész közepén cserélték le Yu Shu szerepét eljátszó fiút, akinek sokat kellett nőnie abban az évben. Ezt még értem is, csak szerencsésebb lett volna elkülöníteni a váltást. Aztán még az elején éreztem, kimaradtam valamiből. Mutattak olyan felvételeket, amik elvileg az első évadból valók, gyakorlatilag mégsem láttam őket. Ezt viszont frappánsan megoldották. Az egyik rész végén levetítették a hiányzó részeket.
Ami külön tetszett, hogy a félmeztelen jelenetek ellenére sem érzetek kényszert arra, hogy Joe Cheng felsőtestét kigyúrják. Pedig ugye ő a tökéletes férfi, akiért mindenki odavan. Még egy plusz pont Tajvannak.
A történetet ott fejezték be, ahol az eredeti mangaka, Kaoru Tada, tette, így maradt két olyan szál, ami elvarratlan. Ráadásul két nagyon sok lehetőséget, izgalmat rejtő fordulatról van szó. Igaz, hogy nagyon szeretném tudni, mi lett azoknak a vége, mégsem érzem magam csalódottnak. Valahogyan természetesnek veszem, hogy ha nem is alakul minden tökéletesen, mégis mindent megoldanak a végére. Hiányérzetem sincs emiatt, csak annyiban, hogy úgy néztem volna még.
Gondolkodtam rajta, hogy írjak-e egyáltalán erről a sorozatról, hiszen alig egy hete írtam a koreai kistestvéréről, de úgy döntöttem, hogy megérdemel egy külön bejegyzést, még akkor is, ha sokak szerint nincs értelme. Akármennyire próbálkoztam nem tudtam összesűríteni a mondanivalómat, így is kifelejtettem egy csomó dolgot, szóval a második évad külön postot kap majd.
A Itazura na Kiss című manga feldolgozása rendkívüli sikert aratott. Egy huszonöt részes anime, három dorama sorozat(japán, tajvani, koreai) született belőle úgy, hogy a mangaka, Kaoru Tada hirtelen halála miatt, a történetet soha nem fejezte be teljesen. Legalább is ő nem.
Fáj kimondani, de a koreai Kim Hyun Joong akármilyen cuki, meg sem karcolta az igazi karaktert. Mélységeiben legalább is. Nem ő tehet róla, talán a rövidség miatt, vagy mert elvesztek a részletekben, rengeteg dolog nem derült ki egyik szereplőről sem. Ezek hiányába így utólag megkockáztatom, kissé érthetetlen lett a sorozat. Pedig egész magas pontot adtam rá, ami rejtély. Visszamenőleg nem módosítok soha, de a Playful Kiss legjobb indulattal is csak nyolc pontos, de inkább kicsivel alatta a tajvani feldolgozáshoz képest.
A téma végül is ismert. Ha nem is pontosan ebben a formában, de alapjaiban megegyezik koreai testvérével.
Yuan Xiang Qin, a szeleburdi, butácska, de rendkívül kitartó és erős akaratú lány beleszeret Jiang Zhi Shuba, a középiskola legdögösebb, legokosabb és legmegközelíthetetlenebb pasijába. Összeszedi minden bátorságát, hogy szerelmet valljon a fiúnak, de ő még csak el sem veszi tőle a levelet. Otthagyja a földre rogyva, égnek emelt kézzel, az egész iskola örömére, azzal az egyszerű kérdéssel, hogy ennél jobbat tényleg nem tud kezdeni az életével?
Mikor a házuk összedől, beköltöznek édesapjának barátaihoz és minő meglepetés éri, mikor szembetalálkozik Zhi Shuval, a család idősebb gyermekével.
És miben más mint koreai cimbike? Mindenben! Nem ragadtak le Xiang Qin zaklatozó természeténél, vagyis nem erre építették a történetet. Megszállottsága a fiú iránt mindenki számára ismert, de ami csak innen derül ki, hogy Zhi Shu számára hamarosan egy érdekes, izgalmas tanulmánnyá válik. Ugyan halálra idegesíti, mégsem képes tagadni, hogy van valami a lányban, amit csodál. Különben pedig ezt az butácska lényt cukkolni élete legjobb és szinte egyetlen szórakozása.
Zhi Shu karakteréből sokkal többet kapunk. Néhány gondolatát például. Az elképedését, hogy ez az ostoba Xiang Qin mennyire elszántan küzd valamiért, amit talán sosem érhet el. Mire észbe kap, már menthetetlenül beleszeret, de képtelen beismerni, mert azok a fajta érzelmek amikben része van a lány mellett, ezidáig ismeretlenek voltak számára. Hiszen az érzelmek önmagukban nem is léteznek. A jól vezérelt, kontrollált, nyugodt életében ő áll középpontban. Soha semmiért nem kell megdolgoznia. Kétszázas I.Q.-val és fotografikus memóriával nem is nehéz, de így igazán életcélja sincs. Bármit elérhet, amit csak akar, akkor meg miért is kaparjon? Semmi sem kihívás, minden dögunalom.
Ezt az idillt zúzza porrá Xiang Qin, úgy hogy a fiú hosszú évek óta először találkozik a dühvel, de az örömmel is. Csak a lány képes olyan szinten megkavarni, hogy már-már élni látszik. Ez a környezetében mindenkinek világos, csak ő tagadja makacsul. Látványosan leragad a lány idegesítő fafejűségénél.
Itt nem volt az az érzésem, hogy Xiang Qint addig ütném amíg mozog. Negyed annyira sem idegesített, mint koreai megfelelője. Sokat álmodozik, szétszórt, és hangulatfüggő, de nagyon kitartó és összességében bájos. Az csak természetes, hogy folyton bajba kerül, de van, amiért megéri mindet kockára tenni. Vagy nem?
A Playful Kissben nagyjából a 15. rész közepén ér véget az első évad. Csak azért nagyjából, mert a második évad hiányában fontosnak tartottak bizonyos szálakat előre behozni a történetbe, amik a tajvaniban csak jóval később kapnak szerepet. Azért másfél részbe, meg néhány tízen perces speciálba belesűríteni a második évadot hiba volt. És hiába lett csak egy kicsivel rövidebb, egyszerűen nem tudta megmutatni azt a folyamatot, ahogy Baek Seung Jo (Zhi Shu) beleszeret Oh Ha Niba (Xiang Qin). Így viszont már minden érthető! Nem egyik napról a másikra történik. A lány lassú, óvatos munkával kezdi ki a védelmét, mint fémet a rozsda.
Joe Chenget egyenesen imádtam. Meglehetősen magas, nyilvánvalóan műtött a szeme és az orra, talán még a száján is alakítottak valamit, de az biztos, hogy nem kicsinyítették, a fogaira pedig ráférne még egy kis igazítás. A zárkózott, halvérű karakter tökéletesen passzol hozzá, a mosolya meg édes. Lehet Vic Zhout lecserélem? Neeeeem! Viszont az tény, hogy az összes keleti sorozat közül a tajvaniakból kerültek ki az igazi kedvenceim. Nyilván nem véletlen, pedig a pasik fele annyira sem tökéletesek.
Ariel Lin kimondottan aranyos. Nehéz elfogadni, hogy már a húszas éveiben járt a forgatás kezdetén. Kimondottan kislánytípus smink nélkül. Aranyos kis arca van, nagy szemei (Műtött, naná!), a karaktere melegszívű és végtelenül odaadó, de hirtelen és hebrencs is. Mintha rá öntötték volna. A legtöbb alkalommal a női szereplőket kicsit soknak tartom. Túljátsszák vagy csak szimplán idegesítőek. Főleg a koreai sorozatoknál van így, ezért mindig üdítő, ha egy ennyire szerethető karaktert találok.
Nem olvastam ugyan a mangát, de közelibbnek érzem a feldolgozást hozzá, főként a benne maradt japánra vonatkozó utalások miatt. A tajvani első évad lezárása is sokkal jobban tetszik. Hosszúnak sem találtam. Igazán szórakoztató társ volt a hosszú, álmatlan éjszakákra. Nagyjából két hétig tartott a 30 rész. Ennek oka, hogy eleinte csak egy részt néztem. Tartottam az összehasonlítástól, de aztán annyira élvezni kezdtem a különbségeket, hogy teljesen lényegtelenné váltak az azonosságok. Ráadásul a második évad sokkal, de sokkal jobb volt...
Tegnap a metrón nyomorogtam éppen és nem, nem gyulladt ki, viszont eszméletlenül tele volt. Két napja Breaking Benjamint hallgatok utazás közben, és jóllehet senki sem vádolhatja őket hörgős metállal, de azért mégsem egy k-pop banda. Igaz nem üvöltött teljes kakaón, hisz a dobhártyámra még életem végéig szükségem lehet, mégis szólt rendesen. Mint említettem heringként ácsorogtunk, amikor egy bácsika az ajtó elé furakodott. Ebben nem lenne semmi érdekes, le szeretett volna szállni, máskor is volt már ilyen, de ekkor megszólalt a telefonja.
Ez azért fura volt, ugyanis meghallottam.
Biztosan ti is néztetek már meg az utcán kedves idős párokat. Hetven felett összekapaszkodva bandukolnak egymás mellett. Nem tudom, hogy a szeretet teszi vagy a stabilitás utáni vágy, de az egymásra támaszkodás kedves a szemnek. Gyakran elnézegetve az édes kis öregeket, ha összeakad a tekintetem valakiével, lett légyen az nő vagy férfi, egyforma mosoly bujkál a szemünkben és a ki nem mondott gondolat: Együtt megöregedni! Milyen édesek!
Tehát csörgött a mobil:
- Mi?
- Oda értél már a boltba?
- Nem!
- Nem kell tej! Ne vegyél!
- Jó!
A bácsika a leszállt, mi pedig ott maradtunk, leesett állal, többen mosolyogva. A magam részéről hangosan felnevettem. Összenéztem a mellettem álló lánnyal, aki kacarászva rázta fejét, aztán a szemben ülő sráccal, aki ugyanolyan lelkesedéssel mulatott a jeleneten.
A tekintetünk ezúttal kicsit mást sugallt: Együtt megsüketülni! Ez de édes!
Az egész az It Started with a Kiss című tajvani sorozattal kezdődött. Nagyon szimpatikusnak tűnt, csak a két évadnyi, ötven részes doramát most egy picit hosszúnak tartottam. Hamarosan kiderült, hogy a 2005-ös feldolgozás a Itazura na Kiss manga adaptációja. Gondoltam, egyszer majd, amikor nagyon-nagyon unatkozom belevágok, de legnagyobb meglepetésemre kiderült, született egy jóval rövidebb koreai feldolgozás is. Nem jellemző, hogy a könnyebb utat választom, de most győzött a kényelmességem.
Oh Ha Ni, a nagyon kedves, ámbár szeleburdi, ostobácska középiskolás lány, menthetetlenül beleszeret Baek Seung Jóba, az iskola legnépszerűbb, legokosabb, legjóképűbb diákjába. Érzelmeit hamarjában be is vallja egy kis levélkében. Az epedve várt válasz meg is érkezik. A fiú leosztályozza a helyesírását és széles közönség előtt adja vissza. Épp csak nem buktatja meg. A szerelem azonban örült dolgokra képes. A megaláztatás ellenére Ha Ni tovább remél.
Amikor a házuk egy apróbb földrengés következtében összeomlik, édesapját megkeresi egy régi iskolatársa és meghívja lányával együtt magukhoz. Hatalmas a döbbenet, mikor kiderül, hogy a nagyon kedves család nagyobbik fia nem más, mint a legrátartibb, legkiállhatatlanabb, legédesebb srác a világon, Baek Seung Jo.
A lány soha nem álmodott efféle csodáról, ahogy arról sem, hogy követni kezdi a fiút mindenhova. Már a puszta léte is irritálja szerelmének tárgyát, szó sem lehet arról, hogy az iskolában kiderüljön, egy tető alatt élnek.
Vannak azért a helyzetnek előnyei is. Baek Seung Jo édesanyja teljes mellbedobással támogatja a lányt, jó néhány kellemetlen percet okozva ezzel a fiának, aki nem is igen érti, mit akarnak tőle. Ráadásul miután Baek Seung Jo és Oh Ha Ni a nyilvánosság előtt fogadást köt egymással, a lány nem kevés szemtelenségről tesz tanúbizonyságot, hiszen a fiú tulajdon segítségét kéri a nyerés érdekében. A pofátlanságnak is van határa! Vagy nem?
Az ötödik rész magasságában úgy éreztem, ha nekem kéne ezzel a lánnyal együtt élni, és így követne meg rám akaszkodna, én bizony addig ütném, amíg mozog. Viszont nézni nagyon szórakoztató volt. Jókat nevettem a szerencsétlenkedő, álmodozó Ha Nin,aki akaratlanul folyton bajban csücsül, és a pufogó, a helyzettel megbirkózni képtelen Seung Jón.
Nagyjából a kilencedik rész magasságában azt gondoltam, most már ideje lenne változtatni valamin, mert a következő rész szórakoztatóból unalmasba fordulhat, de úgy tűnik ezzel a készítők is tisztába voltak. Pont jókor, jó helyen csavartak kicsit a sztorin, így a színvonal is maradt, haladtunk is előre.
Kim Hyun Joong meglehetősen édes ebben a szerepben, de hiába na, ő egy édes pasi! Az énekes, színész természetesen a sorozat leghíresebb betétdalát énekelte fel; és bár nem ide tartozik, azért hadd jegyezzem meg, nagyon szeretném, ha a koreaiak befejeznék végre a száj plasztikákat, ha már úgyis mindent átszabatnak magukon.
A női főszerepre úgy hírlik, eredetileg a You're Beutifulból is ismert Park Shin Hye-t kérték fel, de ő nem vállalta el. Őszintén megvallva, egyáltalán nem bánom. Tudom, hogy ő Ázsia kis üdvöskéje, de Jung So Minnél szerintem csak gyengébb lehetett volna.
A speciál részekért akkor is érdemes lett volna végignézni az egész évadot, ha az különben nem tetszett volna( szerencsére erről szó sincs), mert azok aztán valami zseniálisak lettek. A tízen-egynéhány perces kisfilmek YouTube felhasználásra készültek. Nem kell megijedni, van fent vagy negyven, de ezek zömében a forgatást mutatják be. Mivel így nagyon tömörített a sorozat, úgy döntöttem, mégiscsak megnézem majd a nagy elődöt. Ugyanis a második évad, ami ott 20 rész, itt csak 7 speciál epizódot kapott, pedig néztem volna még belőle jóval többet. Ráadásul több év történetét öleli fel, így nyilván sokkal részletesebb is.
A kitartásról és céltudatosságról szól ez a sorozat. Megspékelve egy jó adag romantikával, nevetéssel, némi drámával. Bár a YB-hez viszonyítva negyed olyan szélsőséges sincs, és egészen másfajta érzelmeket váltott ki belőlem, tény, hogy kihagyhatatlan.
8,5/10
One more time. Spoileres kissé, nem vállalok felelősséget!
Tegnap éjfél előtt jutottam el addig, hogy elolvassam pikkusisko aznapi bejegyzését. Örömmel töltött el, hogy van valaki, aki hasonlóan gondolkodik, valaki, aki bár máshogy fejezi ki magát, mégis nagyjából ugyanazt mondja. Az öröm úgy láttam kölcsönös volt. Virtuálisan meglapogattuk egymás lapockáját, mert végre nem vagyunk egyedül. A gondolatot továbbfűzve arra jutottam: " Az ember igazából sosincs egyedül, legfeljebb nem feltételezi a körülötte levőkről, hogy osztják a véleményét. "
Rengeteg alkalommal derült ki, hogy a velem szemben ülő hasonlóan gondolkodik bizonyos dolgokról, csupáncsak nem tudtam vagy mertem szóba hozni. Valahogy megszoktam már, én képviselem a külön kategóriát. Ahogyan azt is, hogy sokan furcsán néznek rám, amikor beszélek, így nem is igen töröm magam. Akkor mégis miért csodálkozom rá valakire, amikor helyeslően bólint? A kérdés koránt sem költői, teljesen mindennapos, ahogyan a válasz is. Mert nem beszélgetünk, mert nem ismerjük egymást. Én például, a látszat ellenére, nehezebben nyílok meg másoknak. Alighanem ezzel a zsigeri bizalmatlansággal születtem és bár órákat tudok beszélni a semmiről, a lényeges kérdéseket meg sem karcolom.
Nyilván a neveltetésem sem segített. Vegyük például azt, ami ismereteim szerint a legtöbb családban elhangzott: nem kell mondogatni, hogy szeretlek, úgy kell élni, hogy érezzék! Igen ám, de van egy csomó ember, nagyjából mindenki, aki önértékelési zavaraik következtében nem érzi. Számukra szükséges, hogy időről időre valaki elmondja. Az ember már csak ilyen. Így aztán állandó problémát jelent a kapcsolataimban, hogy megnyugtassam aktuális életem értelmét, én bizony szeretem, csak azt hittem, érzi. Hát... nem feltétlen érezte.Vérkín volt, mire megtanultam kimondani. No nem kellett beírnom a naptáramba, mint ahogyan a születés-, és névnapokkal teszem, de tettem egy mentális feljegyzést. Egy idő után az agyam automatikusan jelzet, ha benne volt a levegőben a vallomás ideje, vagy ha egyszerűen túl sok idő telt el az előző alkalom óta.
Persze nekem mindent fel kell írni. A különböző családi sátoros ünnepeket is képtelen vagyok megjegyezni (születhetett volna mindenki egy napon), azaz erősen támaszkodom a különböző kalendáriumokat kezelő alkalmazásokra.
Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha az ember odafordulna a másikhoz és egyszerűen csak kimondhatná, amit gondol. Emlékszem egy tavalyi beszélgetésre. Egy kollegám megtisztelt a bizalmával és elmesélte a problémáját. Tanácsot nem tudtam neki adni, de meghallgattam és mivel érzékeltem mennyire vibrál az idegességtől, arra biztattam, hogy találjon valamit, amivel le tudja vezetni a feszültségét. Általában, ha nyugodt az ember, észreveszi azokat a lehetőségeket, amik mellett elsétálna, mert semmi mással nem foglalkozik csak saját magával. Megkérdezte, én mit csinálok, hogy ilyen nyugodt vagyok. Kicsit vacilláltam mielőtt feleltem volna. Az, hogy az ember vallásos, leggyakrabban kétféle reakciót vált ki, közönyt, vagy döbbenetet. Ha egy adott közösségbe jársz nap-nap után, ott ismernek, tudják, de ha ismeretlenekkel beszélgetsz ilyen, a mai világban kényes témákról, gyakran látod a hitetlenségüket. Akadt olyan is, aki egyenesen azt mondat: én azt hittem, te egy felvilágosult nő vagy!
Ezekre mondom azt, hogy a hit nagyon fontos. Az hajtja előre a világot. Csakhogy a hit, csakúgy mint az emberek, különbözhetnek. Mindenki másban hisz. Sokan a tudományban, mások önmagukban, néhányan a pénz hatalma előtt borulnak térdre, és vagyunk mi, akik Istent hisszük. Mi ezzel a baj? Ha találsz valamit, bármit, amitől erőre kapsz, számít mennyire hat nevetségesnek mások szemében?
Tehát egy másodperc tétovázás után elmeséltem, hogy az én nyugalmam Istentől ered. Nem térítgetek, ezért nem mondtam, hogy járjon templomba, főleg mert én sem teszem. Fusson, ússzon, meditáljon, olvasson. Mindegy mit csinál, ha az jó eredménnyel jár.
Rám nézett és azt mondta: "A múlthéten templomban voltam. Nem csináltam semmit, nem imádkoztam, csak ültem ott és nagyon jólesett."
Nagyjából az utolsó ember volt, akiről feltételeztem volna efféle gondolatokat és újra megerősödött bennem az, amit minidig is tudtam, hogy inkább nem kellene feltételeznem semmit sem. Ha már magamat bedobozolom másokat hagyjak ki belőle. Ha beszélgetnénk, ha figyelnénk egymásra nem lepődnénk meg lépten-nyomon azon, hogy mások is élnek, gondolkodnak, éreznek. Azért mert akad néhány apróság, amiben hasonlítunk, még egyediek maradunk.
Szóval mi lenne, ha most mindenki odafordulna a mellette ülőhöz és kimondaná az első dolgot, ami eszébe jut? Szinte látom a 7-es buszon nyomorgó tömeget, ahogy egy pironkodó tizenéves elmeséli a hozzá préselődő, anyja korabeli hölgynek, hogy ő bizony szereti a fémkiegészítőket itt meg ott, vagy hogy megbukott matekból harmadikban. A szülei pedig elvesztették a Skálában mikor öt éves volt, és az egész napot egy nem túl illatos, mogorva hölggyel töltötte, aki percenként bemondatta, hogy találtak egy gyereket. Kinek hiányzik?
Sokan furcsállnák, mert ez ellenkezne azokkal a normákkal, amiket belénk sulykoltak, pedig mennyire jó lenne ennyire szabadnak lenni! Mégis vigyázzunk arra, mit kívánunk, mert amikor megkapjuk rendszerint nem tudunk semmit sem kezdeni vele. Esetleg kiderül, hogy nem is ez volt az, amire vágytunk.
Egyenlőre tehát nem marad más, mint az érzés, hogy vannak még hozzám hasonlók, csak nem látom őket. Érdeklődni, kérdezősködni biztosan nem fogok. Mindenki válaszára meg pláne nem vágyom. Ezért továbbra is megtartom magamnak a gondolataimat, vagy a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek elvét folytatva, kiblogolom. Aztán meg rácsodálkozom embertársaimra. Kispolgári korlátaimtól ugyanis legfeljebb annyira futja, hogy néha kinyújtom valamelyik végtagomat a saját határaimon túlra. Talán nem jár arra senki egy baltával, hogy méretre szabjon...
Ismét egy Murakami, tehát a cicás könyvjelzőm aktív használtra jelentkezett.
Most, hogy már vége, nehéz megfogalmazni a könyv lényegét. Murakamival mindig így járok, mert annyira a lényemmé válik, hogy nehéz lefeszegetni az apró kis részeket és megnevezni, ez lenne csodaország. Jó, lehet, meg tudom különböztetni a könyv elemeit egymástól, de leírni, hogy más is értse... Nos, ehhez kevés a tehetségem.
A könyv páros és páratlan fejezetekből áll. Párhuzamosan két történet fút egymás mellett, helyenként válaszolva, kiegészítve a másikat, mégis teljesen elszeparáltan.
A páratlanok A keményre főtt csodaország címén nyomon követik főhősünk, a numerátor életét. A helyszín Tokió, bár egy kissé furcsa aspektusból. A Rendszer létrehoz egy új titkosítási eljárást, hiszen az információ hatalom, amit a numerátorok végeznek átmosással vagy keveréssel. Az így kapott adatok feltörhetetlenek. A kulcs a numerátor agyában van, de mivel ő maga sem ismeri, elárulni sem tudja.
Hősünk kap egy megbízást, ami kissé szokatlan úton jut el hozzá, de a megbízóhoz vezető út is nagyon különös. Nem elég, hogy szinte hihetetlennek tűnő kutatási anyagokat kell kezelésbe vennie, az ügyfél az adatok keverését kéri, azt az eljárást, amit a Rendszer maga letiltott. A fizetés azonban búsás, a papírok látszólag rendben vannak, így neki lát a munkának.
Az adatoknak azonban komoly értéke van, és mint ilyenért, mindig akad valaki, aki harcol. A Rendszer ellenlábasa a Gyár. Ez utóbbi mindent megtesz, hogy megszerezze az adatokat. Hősünk mire észbe kap, nyakig ül a numerikusok (Rendszer) és a szemiotikusok (Gyár) között folyó küzdelemnek. Az életéről van szó, tehát próbál talpon maradni, miközben menthetetlenül sodródik a végzete felé.
A páros mellékletek Világvégére vezetnek. Érdekes hely. Magas falak védik. Hogy mitől pontosan az rejtély. Csupán a madarak jutnak át rajta, és talán nem is kint, csak bent akarják tartani az embereket.
Az új jövevény, mint minden új, az álomfejtés feladatát kapja. A városban ugyanis mindenkinek meg van a maga dolga. Nem kérdezik miért, csak végzik, mert nem az eredmény, csupán a munka lényeges. Az őr felügyeli a ki és bejárást, ez az ő területe. Behajtja az egyszarvúkat, akik békésen legelésznek, őrzi a várost, eligazítja az újonnan érkezőket és a legfontosabb, leválasztja róluk az árnyékukat.
Az immáron árnyéktalan álomfejtő megpróbál beilleszkedni a nyugodt életritmusú helyre. Talál új ismerősöket, talán még szerelmet is, de nem olyan mint a többiek. Amíg él az árnyéka, addig a lelke csak a sajátja, de a többiek már nem rendelkeznek lélekkel. Nem lesznek ettől rossz emberek, csak kevésbé értik meg őt, mert nincs mivel együtt érezni.
Tipikus Murakami. A misztikum már az első lapoktól jelen van. Mindkét szereplő neve ismeretlen, ahogyan másé sem derül ki, és bár minden fejezetet a főszereplők szemszögéből ír, az igeidők különbözőek.
Rengeteg a zenei és irodalmi utalás. Numerátorunk főz, tudjuk mit eszik, mit szeret, megismerjük a gondolatait. Ahogy megszokhattuk teret kap a szexualitás és épp ez a pont, ahol a páratlan jeleneteket is két csoportra lehet osztani. Kapunk ugyanis két női karaktert. A könyvtárosnőt és a professzor unokáját. A nők felváltva jutnak szerephez. Az egyik a valósághoz, míg a másik csodaországhoz köti hősünket.
Természetesen egy nyúlfarknyi mondatot áldozunk a macskáknak is.
Az elején felmerülő kérdésekre néhány későbbi fejezetben kapunk választ, de ez egyáltalán nem zavart. Fogalmam sem volt arról miről beszélnek, mi az a numerátor, kik a szemiotikusok, arról meg pláne nem, hogy hogyan kerülnek képbe a setétek. Rejtély, mi a csuda van az egyszarvúakkal, és miért nyugtat meg valakit, ha elveszíti a lelkét. Ahogy a párhuzamos életek haladnak, mindenre megérkezik a válasz a maga sajátos, lassúdad, Murakamis módján.
Nos, nem igen nézek bollywoodi filmeket, de ez a film a bemutatója alapján felkeltette az érdeklődésemet. Szuperhősök Indiában? Ó! Ezt látni kell!
Shekhar Subramaniam feleségével és fiával Londonban él és számítógépes játékokat tervez. Nehezen talál hangot a kamaszodó Prateekkel, akinek egészen más felfogása van az életről, mint Gandhit példaképnek tartó papának. Nyilvánvalóan nehezíti a helyzetet, hogy Angliában élnek, így még nehezebb elfogadni a kulturális különbségeket. Shekhar, csakhogy imponáljon fiának, aki szerint a gonoszkaraktereket sokkal ütősebbre kellene alkotni, mert ők az igazán menők, új játékában megalkotja Ra.One-t. A negatív hős erősebb, képes befolyásolni az emberi elmét, felvehet női és férfi alakot egyaránt, képes tanulni a hibákból, ellenfelektől, azaz fejlődik.
Mivel mindenkinek kell egy ellenség, létrehozzák G.One-t is, akit külsőleg Shekharra hasonlít és ő a jófiú. A játékosok egy interaktív ruhába bújva az ő bőrébe kerülnek és így harcolhatnak. Prateeket leveszi a lábáról apja játéka. Míg mindenki a bemutatón bulizik, a fiú Lucifer néven ki is próbálja, majd az addigra teljes öntudatára ébredt Ra.One-t teljesen fel is húzza azzal, hogy faképnél hagyja a játék közepén.
Ra.One, akinek ez nem egy játék, hanem az élete, hála egy új találmánynak (a körülöttünk repkedő temérdek hullámokat kihasználva bármilyen tárgy fizikailag megjelenthető ) kikacsint a valóvilágba. Levág egy kis felfordulást, rombol, gyilkol, keresi Lucifert, hogy befejezze a félbemaradt ügyüket. Shekhar, hogy mentse a fiát, magára vállalja a játékos szerepét. Bár lebukik Ra.One mégsem kegyelmezz neki. Prateek tudja, az apja nem balesetben hallt meg, de egy dolog tudni, és megint más bebizonyítani. G.One-t életre kell kelteni, szükség van valakire, aki szembeszállhat a gonosszal. Csakhogy a hős sokkal gyengébb ellenfelénél. A pozitív kimenetelre nincs semmi garancia...
A film hosszú. Két és fél órás majdnem, szóval tényleg nem rövid. Érdekes, hogy elröppent az idő! Bár kicsit problematikus volt a kezdet. Már a felirat beszerzése gondot okozott (Angolról beszélek, de a magyar is készül. Katka50-nek csak az átnézés van hátra. Érdemes látogatni a feliratos oldalakat.), mert a filmhez tartozó brutálisan csúszott, ráadásul hiányoztak belőle komplett párbeszédek. Szóval igazi kaland volt, de a végén csak találtam egy használhatót, amiben csak néha bukkantak fel krikszkrakszok. A nyelv meg ugyan hindi, de egy vagon angol szóval megspékelve. Remélem Indiában nem így beszélnek, mert enyhén kaotikus. Az első, amitől mégis petúniára ültem, már egyből a szponzoroknál bekövetkezett. Az egyik támogató ugyanis a McDonald's. Höh! Ez bizony jól indul.
Shahrukh Khan titulusa: Bollywood királya. Rengeteg filmben játszott, kasszasikereket szállít, a nők odáig vannak érte. Nem is igen értettem. Hogy van az, hogy a nők szépek, de nincs egy fél jó pasi sem? Aztán jött a második szerepe, rövid haj, néha kék szem, brutálisan kigyúrt test. Azt kellett mondjam: Medve anyám! A jó pasitól még mindig odébb van, de így már legalább értem a visítás tárgyát.
Sem színészi sem trükkfelvételek tekintetében nem kell szégyenkezniük. Teljesen rendben van. Legfeljebb az lehet a furcsa az európai szemnek, ahogyan megjelenítenek dolgokat. Például az akció jelnéteket száma sokkal alacsonyabb, mint eredetileg reméltem, viszont ami volt, abba bele sem lehet kötni. Mivel alapvetően nem szuperhősökről, hanem játék karakterekről van szó, van néhány mozzanat, amit nem feltétlen sorolnék az emberi mozdulatsorok közé, de ebben az összefüggésben teljesen rendben vannak.
A szereplők időnként táncolnak és énekelnek, nem azért mert zenés film. Ez Shekhar egyéniségéből adódik. Hogy folyamatosan biztosítsa feleségét a szerelméről, énekel és táncol neki (kedves ötlet), amit minden kollégája, ismerőse, barátja tud, így muszáj neki megfelelni a képnek. Ergo, énekel és táncol.
Sokat nevettem rajta. Lehet, hogy több poén is lett volna, ha értek is valamit az indiai kultúrához, de alapvetően így is tetszett. Sokat foglalkoznak a család életével, tagok közti ellentmondásokkal, G.One karakterével. Nem lelki boncolgatás szinten, de a beilleszkedés, szokások, furcsaságok azért előjönnek. Különben a film nagyjából egyharmada Angliában játszódik, csak ezután költöznek vissza.
Ra.One-t játszó Arjun Rampal teljesen meggyőzött. A film jelentős részében nem látszik az arca, viszont maga a karakter is érdekes. Armaan Verma (Lucifer/Prateek) első filmes fiatalember, de lehet érdemes lesz jobban odafigyelni rá. Kareena Kapoor számomra kimondottan szép. Nem tini lány ugyan, de a játéka, a kecsessége egyaránt meggyőzött. Nem véletlen nyert egy vagon díjat. Ami különben a színészek nagy részéről elmondható. Ez minden idők legdrágább bollywoodi filmje, a legismertebb nevekkel megspékelve. Talán nekünk nem sokat mondanak, de az érában taroltak ezzel a kombinációval.
Rendesen felépített történettel találkozunk. Megmagyaráznak mindent. Hogy elhisszük-e, az más kérdés, de ez csak egy film. A forgatókönyvnek vannak apróbb hiányosságai, de ezt szintén ne vessük a szemükre. Ennél sokkal gyengébbet is láttam parádés amerikai szereposztással, ami után úgy érzetem, csak vesztegettem az időmet. Semmiképpen ne kövessük el azt a hibát, hogy az ismert akcióhősöket alapul véve hasonlítsuk őket össze és vissza. Ez egy teljesen más történet. Minimum három különböző stílus keveredik a két és fél órában. Így, amikor pontozom, igyekszem nem a hollywoodi nagy testvérekre gondolni. Nekem tényleg tetszett. Elgondolkodtató, szórakoztató és látványos volt. Elbírt volna több akciót, de ne legyünk telhetetlenek. Van benne dráma (minden szuperhős hamuból születik), vígjáték, zene, akció.Van még hova fejlődni, de egész jó volt kezdetnek.
Lehet, hogy ezek után elkezdek indiai filmeket is nézni?
Nem szoktam angol vagy amerikai sorozatokról írni, mert így is rengeteg oldal foglalkozik velük, aligha tehetnék hozzájuk bármit, de most az elragadtatottság szól belőlem, amikor azt mondom: Te jó szagú málnabokor! Ez valami brutális kezdet volt!
Már az előző évadot is kedveltem, bár inkább a téma iránti rajongásom adott 8-9 pontot a tízből, de most teljesen levettek a lábamról. Nem tisztem az alkotókat dicsérni, mert ezt nálam sokkal pallérozottabb elmék megtették már(mindenki nézze csak meg a stáblistát), de elég, ha annyit mondok: ezt bizony még Sir Arthur Ignatius Conan Doyle is szeretné!
A modern korral való vegyítés valami olyan bizarr kombinációt hozott össze, ami megvett kilóra és ha lehet még rá is húzott egy lapáttal.
Az eredeti történeteteket alapul vevő feldolgozásban mindenki megtalálhatja, a számára kedvezőt. Van itt rengeteg Holmes, hűséges Watson, már majdnem jó Mycroft. A karakterek fiatalabbak ugyan, de üsse kavics. Az sms-ek mellett igazán senki sem akadhat meg efféle apróságokon.
Csupán az első öt percért jár némi kis pont levonás, de különben, ha tartani tudják ezt a szintet, számomra az utóbbi évek legjobb sorozata lesz.
Sherlock 2x01 - 9,5/10
Sherlock 2x02 - 10/10
Sherlock 2x03 - 10 a köbön/10
Teljesen hatás alá kerültem. Körülbelül két órát ültem sokkos állapotban és nem hittem el, hogy vége lett az évadnak.
Hiába tudtam mi lesz a végkimenetel, hiszen ismertem az alaptörténetet, azért brutális hirtelenséggel petúniára csüccsentem tőle. Ez már-már emberkínzás! Mikor lesz már jövő nyár?!
Ugye mindenkinek meg van az a pillanat, amikor a játékbolt közepén ácsorog tanácstalanul? Mostanában, szerencsére a növekvő szaporulatnak, gyakran átélem. Legutóbb az unokaöcsém születésnapja előtt kísértett meg a tanácstalanság szele. Nem az volt a problémám, hogy mit vegyek neki, mert azzal tisztában voltam, minek örülne, inkább a túlkínálat zavart meg. Elmélázva járkáltam a sorok között, arra gondolva, miért nem vagyok én most egy 8-10 éves fiatalember? Tobzódhatnék a zseniálisabbnál zseniálisabb játékok között. No nem a babácskák, hanem a különböző Lego és akció figurák kötötték le a figyelmemet. Na, meg a fénykardok! ÁÁÁÁÁÁÁÁ!
