Apollón, Lester Papadopoulos tizenéves álcájában, Leo Valdez és Kalüpsó társaságában utazik Festuson. Nero arra kényszerítette a mesterét, Meget, hogy elárulja az emberbőrbe bújt istent, ő pedig pontosan tudja, hogy szinte reménytelen a vállalkozás, mégis úgy érzi, meg kell mentenie a lányt a gonosz mostohaapjától és természetesen saját magától is. Hogy ennek során Indianába keverednek, és a mechanikus sárkányuk tüzet okád a helytől, nem volt benne a tervben. Az sem, hogy a helyi lakosok nem igazán olyanok, mint amilyeneknek elsőre tűntek.
Apollón nem tanulta meg a leckét. Időről időre azt gondolja, hogy ő világ közepe, és siratja régi fényét, erejét. Ugyanakkor észrevétlen és alattomban csak belopózott a gondolataiba a jóakarat, és kötődni kezd a félistenekhez. Nem csak kötelességének érzi, de szabályos küldetéstudattal járja a számára kijelölt utat. Sokszor nem veszik semmi hasznát, ő is tudja, hogy tiniként gyenge, de a fenyegetés túl nagy, és a halálból visszatérő császárokról is gondoskodnia kell valakinek.
Kalüpszó gondolkodás nélkül követte Leót, tényleg úgy érezte, ezzel minden rendbe kerül, ehelyett hosszú hetek óta fel-alá repkednek, egy olyan isten társaságában, akinél nem csak idősebb, de bölcsebb is. Sajnos a varázsereje nélkül nem sokat tehet, ráadásul a kapcsolatok problémával is járnak, és a világ sem úgy működik, mint a saját szigete.
Leo csak Leo. A vulkánisten fia, ügyes és kreatív szerelő, ironikus, sőt szarkasztikus, és nem is igen érti, miért mondott igent, erre az útra. De legalább azokkal utazik, akiket a legjobban szeret, Kalüpszóval, Festusszal, és valahogy küldetésbe keveredik Lesterrel is, akit jobban kedvel így, mint Apollónként.
Az első rész, bár nem volt rossz, azért nem is teljesen olyan volt, mint amilyet vártam. Kicsit úgy érzem, Riordan alibizik a témával, mivel az egész univerzum olyan, mint egy kitaposott sportcipő. És ezt a cipőt már az egész családod dugdossa előled, mert teli van lyukakkal, a nagylábujjad kikandikál belőle, oltári mocskos, és ezek a foltok már sosem jönnek ki, de a talpa még megvan, és a fűzőt is meg tudod kötni, szóval hordod. Csak mert kényelmes.
Ettől persze még jó az egész, sőt, meglepő módon újdonságot is tud nyújtani, mégis hiányzik belőle valami. Bár ki tudja, talán meg van minden, ami kell, csak Magnus Chase után mégis kicsit laposnak érződik. És ez az én hibám. Persze azért is fura a saját fanyalgásom, mert még mindig jól szórakozom rajta. Az események ezerrel pörögnek, hőseink számos vicces és életveszélyes kalandba keverednek, néha akár egyszerre is, annyi minden történik, mégsem laposodik el sztori. Riordan nem esett túlzásokba, fent tudja tartani az olvasó érdeklődését, leköti a figyelmét, szórakoztat és tanít egyszerre. Komolyan nehéz letenni.
És mégsem érzem azt, hogy rohannom kéne megvenni a legújabb részt. Nehezen is kezdek bele, de amikor végre belevágok, már nem tudok leállni. Komolyan nem értem... Talán csak hiányzik Percy, ha már görög mitológia, és az is igaz, úgy olvasnám még Magnus kalandjait, legalább újabb két könyv erejéig. Ennek ellenére nyilván be fogom fejezni, mert a történet érdekes - stabilan hozza a szintet -, Riordan stílusa pedig továbbra is elképesztően élvezetes.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése