2017. május 28., vasárnap

Beszélgessünk a gyerekvállalásról? - (Variálós vasárnap #43)














Talán nem a legjobb az időzítés, elvégre gyereknap van, de minek várni?! A mostnál soha semmi nem lesz alkalmasabb, no és időről időre fellobbanó vita tárgya, mire való a női test és a nő maga. Olvashatunk női princípiumokról, meg hogy be kell azt teljesíteni, és egyébiránt éljenek a szülő lányok, asszonyok. Éljenek, éljenek! Ebben mind egyetértünk, csakhogy nem vagyunk egyformák! Ahogyan az anyaságnak is rengeteg arca van, úgy a gyermektelenség sem skatulyázható be egyetlen mondattal. Az okok és indokok ezerfélék mindkét oldalon, de ennyi erővel akár azon is elmélkedhetnénk, mitől nő a nő. Mert nem attól, hogy kötelességszerűen teljesíti az elvárásokat, azaz világra hozza a következő nyugdíjfizető nemzedéket.

Elismerem, borzasztó a gondolat is, de mégiscsak tegyük fel, a próba kedvéért, hogy néhányan úgy döntöttek, inkább nem vállalnak gyereket. Miután kinőttünk az asszonyi állat sorból, talán engedtessék meg nekünk, hogy magunk rendelkezzünk a testünkkel, és ebbe 9 hónap vagy belefér, vagy nem. Ha önzésnek hat is, sokan pontosan tudják, nincs elég türelmük egy gyerekhez, még magunkkal is hadban állnak. De ebben a csoportban tipródnak azok is, akik számára valamely betegség miatt nem tanácsos teherbe esni, nem beszélve azokról, akik, ellentétben a ferde pillantásoktól áldott állapotba kerülőktől, képtelen ugyanerre, dacára a rengeteg inszeminációnak és a lombik programnak.  

Az a kín, amit akkor él át egy nő, mikor minden vágya ellenére sikertelenül próbálkozik, miután hónapokig szúrta magát és vizsgálatok tömkelegén esett át, leírhatatlan. Ennél csak az mar jobban, amikor egymás után vetél el, és senki sem érti vagy tudja, miért. Persze, mondhatjuk, és nem túl empatikusan mondjuk is, túlzottan rágörcsölt, de most komolyan, hogy a csudába ne lehetne ettől a témától megfeszülni? Hús a húsodból, vér a véredből, mindennél jobban vágysz rá! Lehet ezt másként? Sorsok szövődnek, kapcsolatok mennek tönkre, miközben az élet, hisz ilyen a természete, eltántoríthatatlanul megy tovább.  Aztán az ember csak úgy feladja. Persze örökbe is fogadhatna, sok gyereknek nem jut rendes otthon, túl soknak, és néhányan meg is teszik, de ahogy minden másban, számos érintett ebben az esetben is máshogy dönt. A kérdés: vajon önzés-e az, ha az utódokon kívül másban is lelünk örömöt? És ha a társadalom érdeke, hogy szüljünk, akkor az nem azonos a társadalom önzésével? Mióta illik megvetni azokat, akik különböznek tőlünk? Mióta világ a világ. 

Azt tanultuk a család egy anyából, egy apából, és jó esetben két gyerekből áll. Tehát ebben a kérdésben, lássuk be, gyakorlatilag mindenki gyanús! Ahol csak egy van, mert önzőt nevelnek; ahol már négy van, mert az már nem normális; ahol a szülök nem élnek házasságban, mert a gyereknek csak jobb lenne; ahol két anya van, mert nem természetes – de legalább izgalmas – , és ahol két apa van, mert az csak… pfuj! Megkapják a magukét az elváltak, egyedülállók, hiszen kettő helyet képtelenség helytállni, ahol több apától született több gyerek, és ahol egy apa több anyát is szeretett, de mind között a leggyanúsabbak azok, ahol nincs gyerek. Önzők és karrieristák!

A magam részéről azt vallom, azért jó a más gyereke, mert este hazaviszik, és ettől senki sem tud eltántorítani! Ugyanakkor néhány évente eszembe jut, mégis kellene. Csak mert jó lenne, mert úgy illik, mert… Akarom és kész! Aztán találkozom az egyik barátnőmmel, ahol több is van, esetleg összefutok vadidegen visító dervisekkel az utcán, és hazajőve arra gondolok, jó ez így. Amikor ránézek egy idegen gyerekre és úgy érzem, hogy nála neveletlenebb, hisztisebb példányt nem hordott a hátán a föld, és szívem szerint ráüvöltenék, vagy, ha már itt tartunk, az anyjára, amiért hagyta ennyire elfajulni a dolgokat. És szégyellem magam, amiért haragot érzek egy néhány évessel szemben, pedig még csak nem is az ő hibája. Ráadásul a gyereknevelésről mindenkinek van véleménye, mindenki ért hozzá, és azt is megfigyeltem, igen ritkán hallani olyat, valaki jól csinálja. Nem elég, hogy a legtöbb mai szülő szétgörcsöli az egész életét azon meggyőződéstől, hogy ebben nem lehet senki kitűnő, legfeljebb közepes, a csemete a pubertás küszöbén különben is az arcába vágja, de még a környezete is azt sugallja, lehetne ezt jobban is.

És aztán ott van a babaillat, amit tuti biztos, palackozni kéne, a nevetés, a tipegő talpak, fürdetések, a hajnali ébresztők, az átaggódott vagy nevetett éjszakák, az első ötös vagy a huszadik egyes, a közös társasozás, az első éjszaka máshol, az első szerelem,  amikor vállalhatatlanul sírsz az óvodai ballagáson, vagy az első nap az iskolában, és az is, amikor a kórházi ágy mellett ülsz, és imádkozol. És mégis, egy szülő sem cserélne senkivel.  Én épp nektek, ti szorongó, igyekvő anyák és apák üzenem: hősök vagytok! Ne higgyetek el ennél kevesebbet! De…
De nem vagyunk egyformák. Sok szülő tétlenül lézeng a gyereke körül, mert nem tud mit kezdeni vele, mások ebben teljesednek ki, és néhányan, mint én, imádják a keresztgyerekeiket, de nem vállalnak sajátot.

Csak azért, hogy legyen, nem kell szülni. Kiegészítőként, a házasságra koronának sem, s mert a család elvárja meg végkép nem.  Azt a csemetét nevelni kell, etetni, ruházni, tanítani, és mindenek felett szeretni. Példát mutatni és értékekkel ellátni. Nem sikerül mindenkinek, ami nem tragédia, egy világban mindenféle embereke szükség van, de az, amilyen ütemben a szaporodnak az összetört, gyerekként megnyomorított lelkek, több mint aggasztó. Ebben a jelenben, amikor húsz év alatt gyakorlatilag egy teljesen új világ épült, még fontosabb lenne a kötödés és az összetartozás, de a család nem feltétlen vérköteléket jelent. 

Sosem fogom elfelejteni édesanyám egyik barátnőjének szavait, miszerint, ha újra kezdhetné, nem szülne. Tizenegy évesen nem értettem, így negyvenen túl már vannak fogalmaim, s bár huszonkettőként bármit megadtam volna azért, ha szülhetek, mostanra már a lelkiismeretfurdalásosom is elmúlt, amiért titkon hálát érzetem, hogy mégsem tettem. Miközben minden egyes születést tűzijátékkal ünnepel a szívem, és boldog vagyok mások öröme láttán - jóllehet édesanyám nem ilyen lányt nevelt -, nem érzem, hogy szégyellnem kéne magam. Tudom, tudom, manapság már 48 évesen sem késő, s ha így nézzük, van még bőven lehetőségem, de teljes életet élek így is, mert a boldogságnak annyi arca lehet, ahányat viselnek, és csak mi dönthetünk arról, melyikért nyújtjuk a kezünket. Ennyi évesen világosan látom, ha gyereket vállalnék, nem azért tenném, hogy kitöltsem az űrt a szívemben, vagy hogy megfoltozzam a szétzuhanó kapcsolatomat, hanem azért, mert tudom, jó anya lennék.

Talán az a baj, hogy az én generációm már túl sokat gondolkodik, a gyerekvállaláshoz pedig alapvetően nem kéne. A szüleink sem vártak, nem is volt mire, az átkosban látszólag mindenkinek ugyanazok a lehetőségek jutottak, valójában ugyanazok a lehetőség nélküli életek, és ők boldogan vállalták a felelősséget. Mi erre már nem vagyunk képesek, de hogy ez kinek a hibája, megfejteni szinte képtelenség, hiszen egyszerre mindenkié és senkié. A döntés azonban a sajátunk, és ezt illik tisztelnünk, még akkor is, ha nem feltétlen értünk egyet vele.  

17 megjegyzés:

  1. Sok mindent tudnék ehhez hozzáfűzni, de nem férne bele egy komment kereteibe, viszont alapjában véve egyetértek veled. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor írj egy válasz posztot! ;) Engem különben nem zavarnak a hosszú kommentek sem. Legfeljebb több részletben jeleníted meg :)

      Törlés
    2. Ilyet nem ígérek, de nem kizárt. :) Nem terveztem, de attól még. :D

      Törlés
    3. Sok dolgot nem kell tervezni, csak megtörténik ;)

      Törlés
  2. Szép írás. És nagyon jól megfogalmaztad az utolsó bekezdést. És olyan szépen írtad az utolsó előtti bekezdés utolsó mondatát.
    Andi 42, a két - kamasz- gyermekes, aki, ha még egyszer átgondolhatná, még kettőt vállalna. De akkor ez így volt jó, s aztán így maradt, pedig..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :) Szerintem 42 évesen még egy iker pár megoldható ;) mióta a 40 az új harminc, semmiről sem kell lemondani vagy lemaradni. :) Olyan nagyok már? Valamiért azt hittem, persze nem tudom miért, hogy az egyik kisebb. Vagy egyszerűen csak nem állt meg az élet, és én 3 éve lemaradtam :D

      Törlés
    2. Hát, egy 16leszL és egy 14leszF.
      4-5 éve volt még egy hosszabb időszakos próba, akkor nem, és lezartam. Már kettő kellene egymás mellett, és fel kell őket nevelni, meg az anyagiak sem mindegy állapot, és még mindig ugyanakkora lakasban élünk, mint 20 éve. Igen, a gondolkodás aki ezt többet teszi, az másképp lát sok mindent.
      Egyébként én már 20 éve, talán a saját gyerekeim megszuletese előtt úgy gondoltam, higy "nagycsaládos" címkét a négy- vagy többgyermekwseknek adnék. Ugye kettő volt sokaknál a cél, és rengeteg embert ismerek, aki a támogatás miatt vállalta a harmadikat. Nos, elítélem ezt. Vagy szebben, nem támogatom.
      ... ha az oktatást és az abban folyamatosan bekövetkező negatív változást, vagy éppen megrekedést látom, épp elég egy problémás tanuló gyerek. :-)

      Törlés
    3. Ez egy érdekes téma, de ugye a támogatások kimondott célja mindig is a bébi bumm volt. Így volt ez az én gyerek kormomban, és most is. Jó eséllyel a családok egy része szeretett volna még egyet, de anyagilag nem bírták korábban, rossz esetben tényleg a támogatásért vállalták, de a társadalom szerint ez rendben van, hiszen ahol kettő megnőtt, a harmadikkal sem lesz gond.
      A problémás gyerekek... Nos, mostanában minden harmadik gyerek problémás, és ezen is érdemes lenen elgondolkodni. Persze attól még lehetne a szülei szeme fénye, de én azt hiszem, te sok példát látsz a munkád miatt is. Érdem lenne írni erről is. Dolgoztam óvodában 22 évvel ezelőtt, és volt néhány gyerek, akiért megszakadt a szívem, és ők mostanra felnőttek, nekem meg fogalmam sincs, milyen lehet az életük. Biztosan azért mert öregszem, néhányuk eszembe jut...

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy azért nem akar gyereket, mert fél, hogy rá fog hasonlítani. Ez nagyon tetszett, annyi minden volt benne: önismeret, empátia, önzetlenség.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az őszinteséget olyan kevésre értékeljük. Elvben elvárjuk, aztán meg értetlenkedünk rajta, de azt hiszem ezzel az ismerősöddel én szívesen leülnék egyszer beszélgetni. :)

      Törlés
  5. én örülök, hogy csak egyet vállaltunk, és örülök, hogy akkor. most, ennyi idősen, ebbe a világba már nem szülnék.
    pedig rajtam is volt sokáig nyomás, hogy legyen még, de én mindig lezártam azzal, hogy nem.:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A megfelelő időt választottátok akkor. De lefogadom, hallatod párszor, hogy de egy gyerek nem gyerek, meg kell neki egy testvér. Bátor és karakán vagy, ez kiderült már korábban is ;)

      Törlés
    2. persze, mindig mondták, hogy dee, kell egy testvér, meg ahol egy gyerek felnő, felnő kettő is. mondjuk ez meg egy akkora baromság, hogy neki lehet támaszkodni. két gyerek pont dupla annyiba kerül, ha csak az anyagiakat nézem. háromnál talán nem lehet észrevenni, de azért azt is kétlem.
      hát... igazából marha önző vagyok. kell az idő magamra, amiből egyrészt így sincs elég, másrészt nem bírtam volna ki idegekkel két gyereket. :D

      Törlés
    3. meg aggódhatsz kétfelé, két gyereket felkészíteni az életre, akik valszeg tök különbözőek :D én sem bántam meg, hogy maradtam az egynél. arról nem is beszélek, hogy a mi családunkban a testvéri kapcsolatok nem szolgálnak jó példával :/

      Törlés
    4. na igen, ez meg a másik, hogy így is pörgök rajta rendesen, hol van, kivel, nehogy valami rossz történjen, de azt sem lehet, hogy nem engedem ki a szobájából, meg kell tanulnia okosan kezelnie az életet.
      én időnként sajnálom, mert nálunk meg pont jó a kapcsolat, így megfosztottuk őt valami jótól, bár ő kicsinek sem akart testvért, mindig mondta, hogy neki nem kell. ki tudja, milyenek lettek volna egymással.
      meg én is aggódtam, hogy mi van, ha nem egyformán szeretem őket. de az is elég, ha bármelyik azt érzi, hogy a háttérbe szorul. szóval nem olyan egyszerű ez.

      Törlés
    5. Kényes kérdés a testvér- és a gyerekvállalás is, mert ha két különböző típust sodor össze egy család, nem biztos, hogy mindketten egyformán boldogok benne. Öreg mondás, hogy a barátaidat megválogathatod, de a családodat nem. Másfelől meg szerintem mindenkinek jár az egyedüllét, és a saját magára szánt idő. Pont nemrégiben hallottam egy gyerekpszichológus, valamilyen műsorban, aki azt mondat, meg kell tanítani a gyerekeinknek, hogy anya ideje is értékes és fontos. És ha valaki nem tud magára időt szánni, egy idő után kimerül. És hogy a nevelésben kicsit utat tévesztettünk. Fogalmam sincs, nekem egy sincs, és ez sokat elárul rólam is :D

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...