2017. április 14., péntek

Szabó Magda: Ókút

Ki ne ismerné Szabó Magdát? Még ha nem is olvasott tőle semmit – az én időmben nemigen került bele a tantervbe –, akkor is tudja, kiről van szó. Az Abigél azon kevés feldolgozások közé tartozik, amit gyerekkoromban minden nyáron leadtak, és én minden alkalommal meg is néztem, épp úgy, mint a Monte Cristo grófját – nincs senki a korosztályomból, aki ne találkozott volna vele, nem izgult volna rajta, akit ne varázsolt volna el a története.

Az Ókút Szabó Magda gyermekkoráról szóló visszaemlékezése, és mint ilyen, nem igényel különösebb összefoglalót. Az írónő egy hivatalnok és egy tanárnő késői gyermekeként látta meg a napvilágot, az ő felcseperedését, az ezt övező kort tárja elénk. Inspiráló, szabad légkörben nevelkedett, rengeteg íróval és költővel a családfában. Szülei maguk is írtak, így egyértelműen ösztönözték szárnypróbálgatásait. A beteges, vékonyka lány, ahogy szüleitől látta, ha nem tetszett egy könyv vége, hát magában átköltötte, majd akként mesélte. Kalandozó lelke maga fedezte fel környezetét, alig-alig fogták ki a szelet szárnya alól. Néha kegyes hazugságokkal vigasztalták a világra csodálkozó gyereket, és Dolna boldog volt.

Olyan sokáig nevelték ártatlanságát, amíg csak lehetett, és épp ez egy sor érdekes kalandhoz vezetett. Az első világháború épp csak elmúlt, de apja, Szabó Elek jóvoltából még mindig átlengte otthonukat a szabadságharc feletti gyász és nemzeti öntudat. Az érzékeny, mindenre fogékony kislány pedig ezzel kapcsolatban értelmetlen haragokat táplált, nem látva az összefüggéseket, mert a gyerekek hajlamosak arra, hogy mindent szó szerint vegyenek. Édesanyjának, Jablonczay Lenkének előző házasságából már született egy fia, aki nagy beteg apjával és annak második feleségével, anyjai nagyapjának testvérével élt. A zavaros, sok esetben történelem és elvárások által terhelt légkör ködös képzeteket, vélt és valós féligazságokat épít a kislány fejébe, aminek nagy részét senki sem oszlatja el.

Gyakran, akaratán kívül viselkedik helytelenül vagy akár bántóan, mai szemmel talán azt mondanánk rá, elkényeztették. A valóságban azonban betegségéből kifolyólag erősen féltették, és ő sem mentesülhet attól a vágytól, hogy szülei álmát váltsa valóra. Ők pedig, pontosan ezekből adódóan, sok dolgot tényként kezelnek, mintha egy négy-öt évesnek tudnia kéne, hogy a rokon, aki megjegyzéseket tesz rá, nem azért teszi azt, hogy bántsa, nem azért veszi magához, mert gúnyt űzne belőle. Az a légkör, amiben felnő, magától értetődőnek kezel rengeteg olyan dolgot, ami nem az.

A gyermeki ártatlanság, a szabad szellem, a tündöklő fantázia csodás gyermekkorhoz vezet, de magával hoz némi zavart, amikor maga jön rá dolgokra, amikor maga ismeri fel azokat a kapcsolatokat, amiket szülei, csak hogy kíméljék lányukat, sosem mondtak el. No és ha el is mondják, egy sereg egyéb érthetetlen fogalmat hoz magával, ami miatt aztán nem ért semmit az egészből. És mégis, Szabó Magdának olyan otthon jutott, amely inspiráló hatása nélkül sokkal nehezebb sora lett volna. Azt a kis debreceni házat átszőtte az ének, a zene, a betűvetés és az olvasás szeretete, és mindig akadt egy újabb történet, egy újabb lehetőség. Bár szerény körülmények között éltek, mégis minden adott volt, ami csak szükséges egy felelősségteljes, önállóan gondolkodó, igazi értékeket magáénak tudó személy felcseperedéséhez.

Az emberséget, az élet varázslatait szinte az anyatejjel itta magába, sok napját csodaként élte meg. Hála és szeretet süt a lapokból, ÁRTATLANSÁG csupa nagybetűvel, az a fajta gyermeki derű, amire már nagyon rég nem vagyunk képesek. A félelem, ami olyan egyszerűen leírható, ha gyerekekről van szó, és amit a hőseink, a szüleink képesek eloszlatni. Az apró kalandozások, amiket ösztönösen átélt, minden csíny, amit elkövetett, valószínűleg megtörténik akkor is, ha elmagyaráznak mindent, de talán nem hordoz magában annyi ki nem mondott fájdalmat vagy értetlenkedést, és igen, sokszor örömöt.

Némi sorsközösséget éltem át olvasás közben, bár az én családom csak az olvasásban volt tehetséges, és nem is volt nagy divat a mesélés, ahogy egy sereg másik dolog sem, mégis emlékszem sok olyan pillanatra, amikor értetlen voltam, amikor nem láttam megfelelően a helyzetet, és ha el is magyarázták, akkor sem feltétlen fogtam fel úgy, ahogy kellett volna. És nem hiszem, hogy ez ellen a szüleim bármit is tehettek volna. Nem gondolhattak mindenre, mert egyszerűen az élet velejárója a fejlődés nemcsak testileg, hanem szellemileg is, és nevelőink legfeljebb abban bízhatnak, hogy minden olyan alapot átadtak, aminek tükrében majd megálljuk a helyünket a világban.

Ez a visszaemlékezés egy végtelenül káprázatos és megható gyermekkor története, hamisítatlan Szabó Magda mondatokkal, képekkel és varázzsal. Nem elég, hogy imádtam minden oldalát, de még arra is képes volt, hogy kiszakítson a hétköznapokból. Gondolatban Debrecenben jártam, meglátogattam a cukrászt, az ékszerészt és a cipészt. Benéztem a szomszédságokba, látogattam a rokonokat, rohangáltam a poros utcákon, és átéreztem az örömöt, félelmet, szégyent, amit a könyv írása közben talán Dolna is érezhetett. Bevallotta féltett titkait, meggyónta bűneit, és talán csak külső szemmel tűnik úgy, de a végén elnyerte a feloldozást is, és aztán nem maradt más, csak az a békés, szerető környezet, amiben felnevelkedett. Igazi érzelmi hullámvasút volt a jó fajtából. Egy csodálatos történet, aminél szebbet, megkapóbbat kitalálni sem lehetett volna.  

10/10

A bejegyzés az ekultura.hu részét képezi


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése