Robert Harris: Tiszt és kém – Dreyfus-ügy – kémkedés és összeesküvés

Létezik néhány olyan típusú regény, amit bár nagyon szeretek, mégis ritkán olvasok – az egyik ilyen a történelmi kalandregény. Sok hasonló könyvet találtam ugyanis korábban unalmasnak, hiszen gyakran nagyon aprólékosak, elvesznek a részletekben, így magának a történetnek alig marad hely, és persze az is igaz, számos kalandregény kiszámítható: mikor már az ötvenedik oldalon tudom, mi lesz a regény nagy fordulata, hiszen a vége megjósolható, nem találok benne semmi szórakoztatót. Ezzel szembenRobert Harris könyvét a tartalom ismerete nélkül választottam, mégpedig azért, mert a Dreyfus-ügy visszahozott egy régi emléket, egy dokumentumfilmet, amit tizennyolc évesen láttam, és annyira érdekesnek találtam, hogy most, huszonegy évvel később is emlékeztem rá.

Kevin Hearne: Staked (The Iron Druid Chronicles #8)

Az előző kötetben annyi minden történt, és annyi minden nem, hogy szépen és komótosan vágtam a centiket a 8. részig. Közben olvastam ezer mást, de kicsit csalódva konstatáltam, mióta Hearne felért a nagyok közé, azaz kemény táblás kiadásban jön ki, először is bitang drága, másodszor pedig egy évet kell várni a következő kötetig. Szerencsére a britek egyből puhatáblában dobták ki, de az az év akkor sem kevés...

Atticus gőzerővel dolgozik a vámpír problémán, Granuaile továbbra is a családjára és a környezetre koncentrál, Owen készen áll letelepedni végre, és beteljesíteni sorsát, azaz újra druidákkla népesítené be a földet. Természetesen nem a hőseinkről lenne szó, ha minden simán menne, problémák ütik fel a fejüket itt is meg ott is, újabb szövetségek kötetnek, néhány régi ellenség is visszatér, és mindennek a tetejében a Ragnarök is gőzerővel közeledik. Már ahogy ez a világvégéknek szokásuk. 

Semmi extra, csak én és egyéb katasztrófák

Eredetileg a Suicide Squad-ról terveztem írni, de a reggeli események aprócskát felülírták a prioritásokat. Történt ugyanis, hogy ébredés után bekapcsoltam a gépem, feltettem az ebédem főni, majd leültem pötyögni.  Néhány perc után rájöttem, hogy el kéne mennem fürödni, ezért elcsattogtam a fürdőszobába, megengedtem a vizet, visszafelé elzártam a gázt, majd megfáradván visszaültem írni. Ebben ugye még nincs semmi rendkívüli, csupán a napi rutin. Multitaskban különben is, és ezt szerénytelenség nélkül állíthatom, igen jó vagyok. Ebből élek, no meg különben is a kisujjamban van az egész ide-oda koncentrálás. 

Épp ott tartottam: "Nézzétek meg az Öngyilkos Osztagot, mert egy totálisan agyatlan, karakter és szituációs poénokra építő, tökéletes, és tényleg tökéletes zenékkel megtámogatott tömegfilm. Színes, élénk, nem akarja megváltani a világot, és Harley Quinn jelenlétéből is érezhetően teljesen nélkülözi a józan észt."amikor elkalandoztam kicsit. Például találtam növényi sajtoltót, izibe meg is rendeltem, majd folytattam az írást. Kicsivel később rákerestem a Suicide Squad ost-re, de még sehol nincs meg teljesen, tehát ismét az írásba temetkeztem. Itt bevillant, hogy befizetem a számláimat, ezért bankoltam kicsit. Mindezzel nincs is semmi gond, ámbár most kiderült, hogy az idő - ahogy a karma is - egy mocsadék,  mert azon kaptam magam, hogy szó szerint elfolyt közben egy órácska.