Teaser kedd #104

Megfogadtam, hogy nem kezdek új könyvbe, amíg a futó ötből legalább hármat be nem fejezek, és éppenséggel haladok, hiszen a 7. The Iron Druid Chronicles mellé egy nagy pipa került, Vámos Miklós is lassan a végéhez közeledik, de ez még nem a kitűzött cél. Viszont most úgy érzem, egy laza kis manga nem árthat.

Kell valami, valami könnyed, ami segíthet ellazulni, de nem kell rá különösebben koncentrálni, mert arra most nem vagyok alkalmas. A jelenlegi állapotomban még Agatha Raisin is túl bonyolult lenne, így nem maradt más hátra, mint egy képregény japán módra.

Heti teaser:

- We let Jack the Ripper slip through our fingers, and that bloody brat snatched away our glory...
- Ohh, do forgive me for being a brat.


Yana Toboso: Black Butler IV.

Jól csak a szívével lát az ember (Variálós vasárnap #25)

Néhány dolognak nem szükséges harcolnia a figyelmünkért, megkapják különösebb kérés nélkül is. Minden, ami a mi érdekünk, ami az életünk szerves része számíthat erre a kegyre, mert ha mi nem szeretjük önmagunkat, ugyan ki fog?
Előre tudjuk kedvenc szerzőink megjelenését, azokat a nyár végi leárazásokat, ahol feltölthetjük a kihízott/fogyott ruhatárunkat, méghozzá féláron. Figyeljük a nagyobb élelmiszerüzletek akcióit, kuponokat gyűjtünk műkörmöshöz, fodrászhoz, vagy akár egy kiáltásra. Pontosan tudjuk, mikor lesz a következő moziéjszakánk, és nem kerülte el figyelmünket az sem, melyik nap lép fel a kedvenc bandák a Szigeten. Sőt, ha egy jó kis nyaralásra vágyunk, azt is tudjuk, hol kaphatjuk a legtöbbet a Széchenyi kártyánkon lévő összegért. Nos igen, tisztába vagyunk a részletekkel, hiszen a mi érdekünk, de boldog tudatlansággal fordulunk a világ egyéb dolgai felé.

És néha ez a világ közelebb van, mint hinnénk. A szomszédban, az utcánkban, a városunkban, esetleg épp a saját tetőnk alatt. Márpedig ha ezt nem vesszük észre, ugyan miért figyelnénk kicsit is messzebbre?! Az ember egyik legnagyobb tévedése, hogy azt hiszi, nincs ereje, lehetősége változtatni a dolgokon, és ezért aztán nem is tesz semmit. Hátradől, becsukja a szemét vagy másfelé néz, majd leéli az életét folyton arra vágyva, ami másnak jutott.

Másfelől pedig adottak azok az emberek, akiknek vagy jutott bőséggel az áldásból, vagy erőn felű képesek segíteni. Ott van példának okáért J.K.Rowling, aki azért vesztette el előkelő státuszát Anglia leggazdagabbjai között, mert képes volt vagyonának a felét különböző jótékonysági alapítványoknak adományozni. Persze a hölgynek még így is maradt bőven aprítani valója ama bizonyos tejbe, de sokakat, nála gazdagabbakat ez egyáltalán nem érdekli. És persze beszélhetnék Mitch Albomról is, aki nem csak vagyonát, de adott esetben saját fizikai erejét is képes eljótékonykodni.
És hogyan feledkezhetnénk meg a névtelen hősökről? Ők nem rendelkeznek hatalmas vagyonnal, de azt a keveset, amijük van, boldogan adják. Talán hálából, talán bűntudatból, de leggyakrabban csak tiszta jó szándékból, és különösebb megfontolás nélkül. Nem gondolnak arra, miből vesznek kenyeret holnap, mert van valaki, akinek nagyobb a szüksége.

Erre volt jó példa a Morning Show heti akciója, amikor a súlyos financiális problémákkal küzdő pécsi Szememfénye alapítvány  hospice házának szerettek volna összegyűjteni 3 millió forintot, de úgy alakult, hogy majdnem 13.5 millió lett belőle. Érkezett három ötszázezres felajánlás, amiért persze nagyon hálásak, de a legtöbben 1,000.-25,000.- forint közötti összeget adtak.



No meg akadnak azok, akik valami mást nyújtanak. Egy percnyi örömet, megértést, megbecsülést. Ahogyan ez a néhány német fiatal, akik segítettek egy hajléktalannak azzal, hogy ráirányították a különben teljesen érdektelen emberek figyelmét.



Boldogan mondanám, hogy egy egész vagyont kalapoztak össze, de ez nem lenne igaz, ahogyan az sem, hogy a hajléktalan férfinek mostantól könnyebb dolga lesz, de láttatni az észrevétleneket az egyik legnehezebb feladat, mert sokan egyszerűen csak nem akarnak látni.

Nem segíthetünk mindenkin, de az alapítvány dolgozói végre kaphatnak fizetést, kifizethetik a számláikat, és a maradékot a betegeikre költhetik. Olyan gyerekekre, akik többségének sajnos nem sok idő adatott meg ebben az életben. A német hajléktalan pedig talán most is ott ül, és még mindig nem érti, mi történt vele.

Léteznek csodák, apróbbal, nagyobbak, és csak tőlünk függ, mikor történik a következő. Talán egyedül kevés az ember, de a jóakarat hegyeket képes megmozgatni egy parányi, mondhatni hangyányi erőfeszítéssel, hiszen mindenkinek csupán egy porszemet kell a hátára vennie.

Jeff Lindsay: Dexter és a végső vágás (Dexter #7)

Vannak karakterek, akik akkor is hozzánőnek az olvasó szívéhez, ha ő ezt nem akarja, és nem tehet ellen semmit sem. Miközben józan eszével még tudja, talán nem a legideálisabb hőst találta képzelt játszótársnak, már az is tény: túl késő. És akkor jön valami, egy halvány valószínűsége annak, hogy semmivel sem törődő emberek megfoszthatnak ettől a kapcsolattól, amitől az olvasónk bepánikol, és csak azért sem olvassa a következő kalandot, mert nem akarja, hogy vége legyen.

Tudom, hogy ennek látszólag nincs sok köze derék és szorgos Dexter barátunkhoz, de valójában pont róla van szó. Azt régóta tudtuk, hogy a filmsorozat véget ér és ki-ki vérmérséklete szerint fogadta a hírt, hiszen csak a fő karaktereket vették át, és minden más volt, de amikor napvilágot látott a hetedik kötet címe, megindultak a vad találgatások, és többen azt a hírt terjesztették, ez lesz az utolsó. Márpedig én ösztönösen befeszültem a lehetőségtől, így aztán hiába jelent meg, nem és azért sem kerestem a társaságát. Majd természetesen elbuktam, és a sok fanyalgóval ellentétben szerettem ezt a részt, bár eddig a hatodik a kedvencem.

Filmstáb érkezik a messzi Hollywoodból, és épp a rendőrösön ver tábort, mert a műsor sztárjai a való életből kívánnak példát venni. Tehát a női főszereplő Debra mellé telepszik, miközben drága Dexter is megkapja a saját árnyékát, egy rendkívül furcsa, ámbár jóképű sztárocska személyében, akinek feltett szándéka a szorgos vérnyomelemző lelkének mélyére hatolni, hogy sikeres alakítást nyújtson. Dex természetesen ezt nem engedheti, hiszen sok rejtegetnivalója akad, ezért aztán szinte kapóra jön a városban garázdálkodó bizarr gyilkos.

Elég felemás értékelések születtek, vagy égig emelték, vagy teljesen lehúzták a pontokat, a magam részéről nem engedtem, hogy ez befolyásoljon, csakhogy számított a tudatalattimnak. És bevallom a könyv feléig nem is értettem a fanyalgásokat. Szórakoztató, sziporkázó regény, a szokásos színvonalon és a  szokásostól eltérően felkavaró gyilkossággal. De nekem ezzel sem volt nagy bajom, mert az alap ötlet maga elég beteg, azért kísértett még az elején felbukkanó szócska, amin talán mindenki átsiklott, de nekem annyira oda nem illő volt, annyira váratlan, hogy bár ismétlem egy szóról volt szó, minden lap alján ármányt sejtettem. Ami egyszer csak megérkezett és egy pillanatig levegőt sem kaptam, majd némán hápogtam, mert hogy most mi van? Aztán megint felrémlett előttem az az egy szó, és így persze már mindent értettem.

Ez azért elég ködös, de nem szeretném kiemelni ezt a bizonyos valamit, ami mindent megmagyaráz, mert igen erős spoiler lenne, és mert biztosan tudom, hogy olvasók ezreinek nem is jelentett semmit, nem csoda, ha fanyalogtak. Kedves Dexterünkkel ugyanis valami nagyon nem stimmel. Mintha kinőtte volna a rászabott sorozatgyilkos gúnyát, és hajlandó lenne tovább lépni.
A rajongók szerint azonban erre neki nincs joga, lehetősége és indoka sem, pedig van. Csak ez fájdalmas, mert Lindsay tisztességtelen módon mixelte a szálakat, amik a végére kisimulnak azért, de amiért valakinek csak tartania kell a hátát.

A jó sorozatgyilkos bácsi nem először tesz tanúbizonyságot lassúságról, nekem már rég összeállt a kép,
amikor ő még a sötétben tapogatózott, és épp ezért adódott, hogy a könyv felétől kicsit lassabban haladtam, ugyanis nem tudtam más befejezést elképzelni annál, mint ami született, de az nem valami szellemes. Nagyon nem.
Szükséges volt elszakadni egy csomó dologtól ahhoz, hogy legyen értelme tovább folytatni a sorozatot, és ilyen befejezés után szemétség lenne nem folytatni. Szóval ha ez volt a cél, akkor tökéletes munka, de ettől függetlenül fájt néhány momentum. És mégis...! Nem mondhatom, hogy rossz volt, nem mondhatom, mert logikus, szépen felépített, bár ha az az egy szó elkerüli az ember figyelmét valóban karakteridegen, sőt, érthetetlen.

A magyar borítók véleményem szerint a legjobbak között vannak - igaz, kivételesen most az amerikai jobban tetszett - , viszont a kiadónál kitaláltak egy stílust, amihez tartották magukat, és ez dicséretes. A fordítás ezúttal is kellemes, olvasmányos, és szokásos módon Dexteres. Egyszóval hibátlan.  

Sehol semmi konkrét hír a nyolcadik kötetről, ami számomra hatalmas csalódás, de a sorozat elvileg ongoing, azaz folyamatban lévő, szóval csak várnunk kell. Igyekszem türelmesnek lenni, csak ennyit ígérhetek.
Egyébiránt ez a regény a részletekről szól, azokról az apróságokról, amik mindent érthetővé tesznek, és azokról, amik megkavarnak. Jeff Lindsay aljas, de könnyen olvasható, briliáns sztorit írt, aminek a végén mindent újrakezdhet. És ha kicsit szereti az olvasóit, akkor újra is kezdi.

9/10

Magyar kiadó: Agave Könyvek Kiadó Kft.
Fordította:  Farkas Veronika 

Teaser kedd #103 - Retró #3

Még némi időre van szükségem ahhoz, hogy egyenesbe jöjjenek az olvasási szokásaim. Tegnap ugyan kézbe vettem az egyik könyvemet, de néhány oldal után  le is tettem, mert még nehezemre esik hosszú távon koncentrálni. Baj nincs, csak szimplán fáradt vagyok, így most megint egy régi könyvet hoztam, mert a rovat ugye fix, én meg még nem vagyok alkalmas egy újabb olvasásra.

Tehát ismét egy régi olvasmánnyal készültem, és valami olyasmit hoztam, amit tőlem talán nem vártatok, egy régi Vavyan Fable-t. Határozottan régit, mert az újabbakkal, és ezt még a tíz évvel korábbikat is értem, egyáltalán nem tudok azonosulni. Túl feminista, túl kemény, túl... Nem tudom, nekem olvashatatlan. Sosem fogom megbocsájtani a Mesemaraton folytatását.
Viszont egy jó kis Halkirálynő, az emlegetett Mesemaraton, az Álomhajsza első két kötete bármikor jöhetne. És kicsit előítéletes vagyok mert az újabb Halkirálynők, vagy Vis Majorok talán most is jó, de én akkorát csalódtam, hogy nem tudom rászánni magam. Pedig mindenki azt mondja, most is nagyon jó. Talán majd egyszer.

Heti teaser:

- Anyám! - nyögte, a küszöbre rontván.
- Azért, mert a magáévá tette a pongyolámat, engem még ne adoptáljon, fiatalember!

Vavyan Fable: Szennyből az Angyal

Nyúlik, mert nyújtom

Bár van egy Variálós vasárnap névre hallgató rovatom, de néhány kedves blogger ismerősnek eszébe jutott, mi lenne, ha egy adott témáról mindenki megírná a saját véleményét. Egymástól függetlenül ugyan, de nagyjából egyszerre. És mivel az ember szeret együvé tartozni, no meg a feldobott témák igencsak érdekesnek tűntek, jelentkeztem rájuk magam is.

Rögtön az első a határok feszegetését hivatott taglalni, és ennek kapcsán erősen elgondolkodtam. Mindig úgy jellemeztem önmagamat, mint a megszokások emberét, mert szeretem, ha dolgok állandóak körülöttem, és nehezen szánom rá magam az újdonságok kipróbálására. Azért mert csak. Röghöz kötött vagyok minden szempontból, és nem szeretek csalódni.

Nagyjából ennyi a mentségem, és nem hiszem, hogy kéne más. Nem kezdek olyan stílusú könyvbe, amiben már egyszer csalódtam, mert tudom, hogy újra csalódni fogok. Nem ismerkedem új emberekkel, nehezen avatok a bizalmamba bárkit is, nem vásárolok új kütyüket, hiszen a régieket sem igen használom, és úgy általában szeretem, ha minden úgy van ma is, ahogyan tegnap volt.  
És ezért nem eszem... Hoppá! Álljunk meg egy pillanatra!

Az elmúlt év számomra a változásokról szólt, teljesen megreformáltam az életemet, benne nagyjából mindent, szóval nem mondanám, hogy nem léptem ki a komfortzónámból. A munkám és az úgynevezett hobbim is kínált erre bőven lehetőséget, így lett egy verses rovatom az ekulturán, és hirtelen kölcsönadott munkaerő lettem egy másik főnök nem feltétlen értő kezei alatt. Ez utóbbit nem én választottam ugyan, de jó próbatétel volt, és olybá tűnik, most, hogy már látom derengeni a végét, valahogyan csak túlélem.
Most akkor hogy is van ez? Miért irtózom ösztönösen az újdonságtól, miközben észre sem veszem és tucatnyi járt utat hagyok el egy-egy járatlanért?

Ott lehet ama bizonyos kutya elásva, hogy mindenki tart az ismeretlentől. Félünk, és ez az érzés olyan mélyen lehet a legtöbbünk DNS-ébe vésve, hogy erőszakkal sem vagyunk képesek szabadulni tőle. Irtózunk a váratlantól, mert kirántja lábunk alól a talajt. Semmissé teszi az elmúlt évek energiáit, amit arra szántunk, hogy megvédjük magunkat a külső és zord világtól.

Talán akkor kezdődhetett, amikor kissé szőrös ősapánk kitágult pupillával nézte a tüzet, viaskodva magában a veszélyérzettel, és azzal, hogy a nagyon fényes, égető valami éltető meleget is ad, majd bambán hagyta, hogy a barátja félretaszítsa bunkójával, s ő vegye magához a váratlan ajándékot. Aki ezzel persze le is aratta a babért a pajtása orra előtt, akinek nem volt bátorsága megragadni a lehetőséget.

Ha nem lennének kalandvágyó lelkek köztünk, ha nem találnánk olyanokat, akik önként és dalolva lépnek ki a komfortzónájukból, nem lennénk itt. Az most más kérdés, hogy akkor hol is lennénk, de nem ebben az állapotban az tuti. A teljes élethez rengeteg dolog szükséges, de többek között a nyitottság az, ami nélkülözhetetlen. 

A kutyáink annyit vonyították az eget, hogy az ember, aki elirigyelte az éjszakai szerenádokat, maga is az űrbe vágyik, és nem sajnál ennek érdeklében semmit, mert van az az ár, amit érdemes megfizetni. A bolygónk legmélyebb és legmagasabb pontját is kutatjuk, mert akármennyire is féljük az ismeretlent, legalább ennyire vágyunk is arra, hogy megértsük.

A saját életem tekintetében ez azt jelenti, hogy bármennyire nem érdekel valami, megpróbálok túllépni a saját előítéleteimen és kipróbálom. Aztán ha nem jön be, akkor teljes átéléssel fújoghatok, mert többé senki sem mondhatja, hogy azt sem tudom, miről beszélek.
Hiszem, hogy jót tesz nekünk, ha időről időre megmérettetünk, ha kipróbáljuk magunkat ezzel feszítve tovább azokat a határokat, amiket már évekkel korábban elértünk, és azt hittük, nincs tovább.

Ezt a fajta ismeretlent én esélynek hívom a fejlődésére, és most nem a Szürke trilógiáról beszélek, amit végigolvastam, de rájöttem, hogy nem nekem való, hanem minden olyan dologról, amit megtanultam az elmúlt hónapokban, legyen az munka vagy kutatás a versekhez, egyre megy. Ugyanis amibe nem halunk bele, attól megerősödünk.

Írtam én már a bedobozolt életekről, és a dobozból kilógó végtagok lecsapásáról, igaz hogy más-más kapcsolatban, de gyakran, mert számomra ez egy kardinális kérdés, ugyanis szerintem soha nem passzoltam tökéletesen egy társadalmi elvárás által épített dobozba sem. Így azt tettem velük, amit minden normális ember tesz ilyenkor - ugyanis ez nem lázadás -, azaz tágítottam a saját teremet. Ez pedig a hatás-kölcsönhatás elve alapján befolyásolta a környezetemet is. Tehát ha innen nézzük, az én korlátaim kitolása alakítja a környezetemet is. És mielőtt valaki azt mondaná, a saját dobozunk alakítása nem számít a határok tágításának, az gondolkozzon el azon az egyszerű tényen, hogy sokkal kényelmesebb a fenekünkön és nyugton maradni, mint elébe menni a pofonnak és felvállalni önmagunkat.

Szóval nyújtom, mert nyúlik. Nyújtom, mert nyújthatom és szerintem ti mind ezt teszitek, csak legfeljebb nem tudjátok, hogy amit tesztek, az a komfortzónátok elhagyása.
Nincs szörnyűbb félelem, mint a tudatlanság okozta félelem. Az eszem tisztában van ezzel, de azért kérek egy önként jelentkezőt, aki minden alkalommal, amikor reflexből mondok nemet, emlékeztet rá...

Tehát legyünk bátrabbak és ugorjunk a dolgok közepébe, aztán beszéljük meg az összes bukásunkat és sikerünket. Ezzel inspirálhatunk másokat is, és persze gyűjthetjük az erőt a következő összecsapás előtt, mert a Megszokás kontra Ismeretlen igen ütős meccseket vívhat egymással.

Íme a témában résztvevő blogok listája, és megvallom őszintén, már nagy izgalommal várom, hogy végre este legyen, és elkezdhessem olvasni, kinek és mi jutott eszébe erről a témáról. Mert sokan vagyunk, sokfélék, és szeretek a homlokomra csapni azzal: tényleg, még ezt is lehetett volna!

FFG
Pupilla 
Miamona
Zenka 
Ilweran
Szilvi
Nima
Anaria
tigi
reea
Nita
Andi 
Loki
Bea

Teaser kedd #102 - Retró #2

Nos, a helyzet nagyjából változatlan. Ez már a harmadik hét, és eddig másfél, azaz 1,1/2 oldalt sikerült haladnom a különben igen kiváló könyvemben, szóval ezúttal sem kezdek semmi újba. Tehát jön egy újabb Régi idők olvasmánya bejegyzés. És ha még nem lenne elég bajom, nem jól állítottam be a  rafflecopter dobozt,  ami így egy nappal korábban járt le. Inkább már nem is mondok semmit sem...

Az nem titok, bár eddig még nem feltétlen derült ki ebben a formában, de én ugye szeretem a maffiás cuccokat. Olvasni is.
Mivel a családom is tisztában van ezzel az aprósággal, időről időre meglepnek valamivel. Néhány éve karácsonyra egy dokumentumkönyvet kaptam, amit aztán alig tudtam letenni. Egyfelől a II. világháború idején játszódik, azaz történelmi, másfelől arról szól, mit, hogyan és ki tett meg annak érdekében, hogy ezt a koránt sem titkos szervezetet a saját oldalán tudja. 

Nem szokásom, de most bemásolom a hivatalos fülszövegét: "A könyv drámai és provokáló történet egy szervezetről, a maffiáról, amely leleményesen kihasználta a világháború adta helyzetet, hogy visszaszerezze gazdagságát és megkaparintsa a nemzetközi alvilágban a vezető szerepet. Tim Newark szemtanúk vallomásaiból, titkosítás alól feloldott hírszerzési adatokból rajzolja meg Hitler, Mussolini és a maffia kapcsolatait, meséli el a maffia és a szövetségesek együttműködésének elképesztő történetét a második világháború alatt. A szerző felfedezései megdöbbentőek. Megismertet zsidó gengszterekkel, akik nácikkal csapnak össze New York utcáin, megtudjuk tőle, hogy a maffiózók közel álltak ahhoz, hogy árajánlatot tegyenek a náci vezérek, köztük Hitler meggyilkolására. Elmeséli, hogyan járőröztek az angol bobbyk a palermói utcákon, és hogy szicília szövetséges megszállása idején Eisenhower tábornok szíves-örömest felfegyverezte a maffiát. Ez az izgalmas könyv elsőként mutatja be, mi történt a második világháború kulisszái mögött, megmutatja, hogyan szerezte meg a maffia a vezető szerepet a nemzetközi bűnözésben."

Ki az, aki ellent tud állni ennyi ínyencségnek?!Olvasmányos, izgalmas és végtelenül izgalmasnak találtam, teli olyan aprósággal, amik miatt újra és újra érdemes kézbe venni.

Heti teaser:

Még a legnagyobb jiddis nyelvű újság, a Morgen Journal is azt írta róla elitelőleg, hogy zsidó gengszter, míg más zsidó lapok Lansky és Bugsy Siegel bandájára célozgattak. Nagy megrázkódtatás volt ez Lanskynek, mert nyilvánosan még sose gengszterezték le. 

Tim Newark: A maffia és a háború



És akkor jöjjön a lényeg! Tadam! Íme a nyertes.

A szerencsést e-mailben értesítem, hogy aztán egyeztessünk az általa kinézett könyvről. Bár szerintem ő már tudja, mit szeretne... Tapasztalat. Én tudnám.  

Százkarátos szerelem

színes, magyarul beszélő, francia vígjáték, 95 perc, 2013

rendező: Joel Hopkins
forgatókönyvíró: Joel Hopkins
zeneszerző: Jean-Michel Bernard
operatőr: Jérôme Alméras
producer: Jean-Charles Levy, Clément Miserez, Tim Perell, Nicola Usborne
vágó: Susan Littenberg

szereplők: 
Emma Thompson (Kate)
Pierce Brosnan (Richard)
Timothy Spall (Jerry)
Tuppence Middleton (Sophie)
Celia Imrie (Penelope)
Marisa Berenson (Catherine) 

Mire gondolnál a cím alapján? Amire én, hogy ez nem más, mint egy újabb romantikus vígjáték, némi mókával, tengernyi meghasadt szívvel és könnyes egymásra találással a végén. Talán nem is tévednél nagyot, hiszen valahol mélyen ez is benne van, de annyira mélyen, hogy még engem sem zavart – cserébe viszont helyenként olyan hangosan nevettem, hogy lemaradtam a következő poénról (azt hiszem, ez az oka, hogy korántsem duzzogva nézem újra). Lányregényes romantikus vígjáték nálam sosem érte el ezt a szintet, és gyaníthatóan ezután sem fogja, de a Százkarátos szerelem kivétel. Most, így június-júliusban, úgy érzem, megtaláltam az év vígjátékát, pedig közben már láttam A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című zseniális svéd alkotást is, és mégis…

Richard ledolgozta az egész életét, és a cégét felvásárló francia vállalatnál biztonságban érzi a nyugdíját. Hamar kiderül azonban, hogy a megbízhatónak tűnő fiatal vezér nem így gondolkodik, neki pénz kell, minek következtében Richard és a volt felesége, Kate, illetve az összes beosztottja elveszíti mindenét. A pár már rég elvált, két majdnem felnőtt gyerekük sem él velük, semmi sem köti őket össze, de a jó ügy érdekében mégis közösen keresnek megoldást: elutaznak hát Franciaországba, és miután szép szóval nem érnek el semmit, megszületik a terv, egy kétségbeesett, ostoba, de briliáns terv: ellopják a vezér gigantikus gyémántját, amiből kártalanítanak mindenkit. Ehhez azonban segítségre van szükségük…

A 3. Artmozik éjszakáján néztük meg, és igazából csak arra gondoltam, kitöltjük az időt a következő „fontosabb” filmig. Nem számítottam rá – ahogy szinte senki sem a teremből –, hogy ez a darab fogja vinni a könnyed szórakozás koronáját, s mindazok, akiket rá kellett beszélni a maradásra, helyenként a térdüket csapkodva nevettek, túlharsogva mindenkit körülöttük. Mert miről is szól ez? A kedves franciák készítettek egy filmet, briliáns angol színészekkel, a klasszikus humor alapjaival. Hőseink idősebbek, néha fáj a lábuk, nyom itt meg ott, de a film sem a húszas korosztálynak készült – persze ez nem jelenti azt, hogy ne élvezhetnék, de az utóbbi években csupán az altesti poénokra épített tömeggyártású, és kissé egysíkú darabok után talán furcsa lehet.

Még a film előtt olvastam egy-két kritikát, és majdnem eltántorítottak a nálam mindenképpen képzettebb íróik. Nem állítanám, hogy a földbe döngölték a filmet, de nem is igen magasztalták: leggyakrabban közepes pontszámokkal szórták meg, mire nekem úgy a 30. percnél jutott eszembe, talán nem is azonos filmet néztünk. Pedig Emma Thompson és Pierce Brosnan hitelesen hozza az öregedő, sokat megélt karaktereket, akik már nem számítanak csodára, sem egymástól, sem a világtól, és mivel elváltak, az élet azonban nem állt meg, próbálnak külön-külön mindent újra kezdeni. Nincs bennük harag, megbánás, féltékenység, semmilyen mélyebb tüske, ahogy ez kulturált embereknél lenni szokott – viszont jobban ismerik egymást, mint önmagukat. De meg kell említenem Timothy Spall és Tuppence Middleton karaktereit is, akik üde színfoltot jelentenek, és elképesztően szórakoztatóak.

Tudom, hogy lehetetlennek tűnik, de van élet a részegségen és a szexen kívül is, nem mindenkinek tetszik, ha beleböfögnek az arcába, vagy folyékony káromkodással küldik melegebb égtájakra. A Százkarátos szerelem némileg kifinomultabb, de vérbeli vígjáték, és ők, így négyen együtt, olyan magasságokba emelték a filmet, amin nemcsak én szórakoztam felhőtlenül, de a szüleim is. És azt hiszem, ez sem egy elhanyagolható apróság.

9/10



Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

Teaser kedd #101 - Retró #1

 

Hát nem kezdtem új könyvbe.  A régiek közül sem fejeztem be semmit. Mire hazaérek, az agyam már nem képes kerek mondatokat befogadni, és nem láttam értelmét felcsapni egy hatodik könyvet, amit tuti nem fejezek be az elkövetkező időkben.
Ezért úgy gondoltam, ma hozok valamit, amit már olvastam, de amiről biztosan nem írtam. A Régi idők mozija helyett, itt a Régi idők olvasmánya.

Ezt a könyvet nagyon rég fogtam utoljára kézbe, talán 15 éves voltam és természetesen a bátyámnak köszönhetem, csak sajnos teljesen megfeledkeztem róla. Épp ideje lenne egy ismétlésnek, méghozzá A sógunnal együtt...

Heti ízelítő:



- Akkor meg mi az ördögnek lökted a hasamba azt a muskétát?
- Csupán hogy illendően üdvözöljelek.

James Clavell: A tajpan





És továbbra is tart a nyereményjáték.
Nincs más dolgod, mint helyesen válaszolni a Rafflecopterben feltett kérdésre, és ha te nyersz, választhatsz egy könyvet a rovatból. Akármelyiket, amiről eddig írtam, tehát bármelyiket azok közül, amiket megemlítettem a rovatban - igen, azok közül is, amikből nem idéztem, csak bekerült a címük valamelyik leírásba. Megkötés, hogy azt a nyelvű kiadást kapjátok, amit én  is olvastam, amit angolul forgattam, azt angolul lehet megnyerni is - pl. Moningon lívül az összes paraizés könyvem angol nyelvű. Létezik néhány olyan könyv, amit ebben a formában már nem lehet megvásárolni, kérlek ezt vegyétek figyelemebe majd a választásnál is.   

Egy csapással kettőt, azaz Teaser kedd #100 és játék!

Hát ez is elérkezett! Íme a 100. bejegyzés, és ahogy ígértem, ezt meg kell ünnepelni valamivel. Márpedig mi lenne jobb ünneplés, mint egy jó olvasás?

Nincs más dolgod, mint helyesen válaszolni a Rafflecopterben feltett kérdésre, és ha te nyersz, választhatsz egy könyvet a rovatból. Akármelyiket, amiről eddig írtam, tehát bármelyiket azok közül, amiket megemlítettem a rovatban - igen, azok közül is, amikből nem idéztem, csak bekerült a címük valamelyik leírásba. Megkötés, hogy azt a nyelvű kiadást kapjátok, amit én  is olvastam, amit angolul forgattam, azt angolul lehet megnyerni is - pl. Moningon lívül az összes paraizés könyvem angol nyelvű. Létezik néhány olyan könyv, amit ebben a formában már nem lehet megvásárolni, kérlek ezt vegyétek figyelemebe majd a választásnál is. 

Játszani július 15-én éjfélig lehet, eredményhirdetés pedig 16-án várható. Addig felkerül két újabb bejegyzés, a könyve azokból is választhatóak lesznek.
 

És akkor jöjjön a heti teaser:

"But he's in Flagstaff right now with a couple of werewolves. He'll be fine... I hope."

Kevin Hearne: Shattered