T. R. Salty: Pre Bellum Atlantis és más mesék

Az az igazság, hogy a fülszöveg első fele miatt döntöttem úgy, hogy ez egy nekem való könyv.  A „mi lenne ha?” nem csak minden valamirevaló sci-fi alapja, de nagyjából az élet legtöbbet eldörmögött kérdése is, a felvetés ezúttal ráadásul magyar író tollából érkezett, a T. R. Salty álnév ugyanis Soós Tibort takarja, akitől eddig még nem volt alkalmam mást olvasni, azonban kiderült: kellene. A tartalomvázlat második felére, amelyből kiderül, hogy ez tulajdonképpen a Bellum Atlantis kötet előzménye, nem sok figyelmet fordítottam – szerintem el sem olvastam, ami csak azért lehetne probléma, mert ez tényleg egy előzménykötet. Ami végül nem számított, mert az egyes történetek nagyon érdekesek voltak önmagukban is, így, még ha néha éreztem is, hogy talán valami többről szólhat az adott fejezet, nem zavart, teljesen lebilincseltek az olvasottak. Arról nem is szólva, hogy amikor kinyitottam a könyvet azt láttam, hogy Harrison Fawcett, azaz Fonyódi Tibor írta hozzá az előszót. Már itt elvesztem, mert most komolyan: mekkora ötlet! A kirohanásomból gondolom egyértelmű, hogy szeretem az említett úr munkásságát, aki az előszavával kellően felkeltette az érdeklődésemet Soós Tibor könyve iránt.

A Pre Bellum Atlantis és más mesék tartalmát nehéz lenne összefoglalni, ugyanis a könyv alapvetően két részre tagolódik. Az elsőben megismerhetjük a Bellum Atlantis szereplőit, akikben egyetlen közös van (azon kívül, hogy majd később, avagy korábban – minden csak nézőpont kérdése – az ókori keleti hadszíntéren küzdenek), mindegyikük életében megtalálható egy olyan momentum, ami befejezés után kiált. A könyv második fele egymástól elkülönülő novellák gyűjteménye, amelyek ugyan semmiképpen nem köthetők az első részhez, mégis létezik bennük közös pont: a megoldás utáni vágy. A történetek szereplői lezárják saját életük egy-egy szeletét, de míg a kötet első felében tudjuk, mi történik később hőseinkkel – már ha olvastuk az eredeti regényt –, a „más mesék” esetében sokszor csak találgatni lehet, de ez nem von le az értékükből. Minden egyes történet főszereplője szeretne befejezni, jóvátenni, esetleg igazolni valamit – szükségük van erre, és ez ismeretlenül is összeköti őket.

Az ezernyolcszázas évek végétől a közeli jövőig húzódik a történetek palettája. Néhány esetben a korrajz jobban megdöbbentett, mint a sztori maga, mert annyira reálisnak, annyira emberinek találtam, hogy könnyedén el tudom képzelni, ahogyan két gazdálkodó vitájából lassan nemzetközi konfliktus bontakozik ki. Mindegy, hogy katona, zsoldos vagy bűnöző az ember – szinte minden karakter képzett harcos (vagy egy szervezet, vagy az utca által), de mégis csak ember, akit bántanak bizonyos dolgok, olyasmik, amikért érdemes akár meghalni is. Büszkeség, becsület, kötelességtudat, szeretet: ezekért képesek vagyunk feláldozni mindent – csakúgy, mint a bosszúért, az önigazolásért és a bizonyítási vágyért. Az ok és okozatok kapcsolata, illetve a felelősségvállalás az, amit különösen szerettem ebben a könyvben. Élveztem minden sorát, és bár különálló novellákból áll, amelyek változatos időben, helyzetekben és körülmények között zajlottak, nem pihentem köztük, mert nem éreztem, hogy szünetet kellene tartanom.

Bevallom, hogy a fogalmazás, a választékos nyelvezet elképesztett, mert ha bármi baj volt például az előbb emlegetett Harrison Fawcett Katedrálisával, az mind stilisztikai, de annyira erős maga a történetet, hogy nincs ember, akit zavar. Valamiért – talán a hasonlítgatás miatt – ilyesmit vártam ebben az esetben is, szerencsére azonban minden aggodalmam alaptalannak bizonyult, még akkor is, ha a sci-fi, mint olyan, nem igazán érhető tetten a történetekben. Legalábbis számomra, de mint már kiderült, én nem olvastam a Bellum Atlantist.  Az első felén ugyan átvonul egy misztikus szál, de második részben már nyomát sem találtam ennek. Nincs jelentősége, valójában épp nekem való, kellő mennyiségű drámával, fegyverekkel, töménytelen mennyiségű harccal, küzdelemmel, robbantással, vérrel, no meg a személyes kedvenceimmel, a szamurájokkal. Méghozzá kétszer. Szívesen olvasnék T. R. Saltytól egy olyan regényt, amit csak ennek a témának szentel.

A töménytelen érzelem, a lezárás vagy inkább megváltás, feloldozás utáni vágy nem törli el a szereplők tényleges természetét. Nem térnek meg, nincs megvilágosodás, de létezik egy határozott út, amit mind bejárnak. És mielőtt bárki azzal vádolna, hogy drámát csinálok a különben sci-fi és akció kötetből, ez szerintem mind benne van – de ha valakit nem érdekel, hát olvassa csupán a különböző harcokért, csatákért. Bőven megéri úgy is.

9/10

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.