2011. július 26., kedd

A ló miatt...

Lilunak!

Nem hitte, hogy valaha is hozzászokhat az új környezetéhez. Egyszer telt meg a hold és fogyott el félig, mióta erre a szép tanyára hozták. Tisztán, bolhamentesen.

A nevét lassacskán megszokta, bár a gyereknek volt egy kisebb testvére, aki csak Bünek szólította. Megbocsájtható, hiszen kölyök.

A napok teltek. Körbejárta a portát, őrizte a házat, játszott a kicsi emberrel, aki megfürdette, és aki azóta is megosztotta vele a párizsis valamijét.

Simogatta, dobált neki botot, vakargatta a hasát, és gyakran magával hívta, amikor a közeli patakhoz ment kavicsot dobálni. Sokat csavarogtak az erdőben is. A kicsi ember nagyon szeretett kirándulni, ő pedig hálás és szerető szívvel követte.

Azonban az élet a tanyán mégis csak más volt. Rászóltak, vagyis inkább kiabáltak, amikor megkergette azt a háromszínű álnok macskát, aki az első nap belemart az orrába. Nem igazán értette mit követett el, de a biztonság kedvéért farkát becsapva eloldalgott.

Azt akarták, hogy terelje be a birkákat, de fogalma sem volt róla, mit kéne tennie. Ahogy közelített feléjük, úgy futottak szét, kivéve a kost, aki nekirontott. Megint csak lehajtott fejjel kullogott el.

Letaposott két virágot. Nem direkt tette. Egyszerűen csak nem vette észre őket. Ráadásul rájuk is feküdt, végképp elnyomva bennük az életet. A kisgazda nőstény főnöke meg seprűvel kergette meg miatta. Hallotta, hogy panaszkodik az átokverte bolhás krocsra, kacsra? Korcsra! Mindegy, őt szidta ez a lényeg.

Akkor most mit csináljak? Mindenhol haszontalan vagyok. Csak bajt okozok. Itt sincs rám senkinek szüksége. Bár... – állt meg egy pillanatra, - ez nem igaz. A gyereknek hiányoznék. Miatta fogadtak be. Nélküle már nem élnék.

Sietve futott a kapuhoz, mert biztosan tudta, új gazdája hamarosan hazaérkezik.

És ekkor történt a baj. Ahogy boldogan, nyelvet lógatva befordult a ház mögött és becélozta a kaput, az istállóból kivezettek valamit. Ijedten fékezett le, de már nem tudott megállni. Az állat négy lábról kettőre állva ágaskodott, rémült hangot adott ki, furcsán magasat, nyihogót és megpróbált közben rátaposni.

- Menj innen, Beü! Mi ütött beléd? Már megint csak láb alatt vagy!

Ijedten szaladt vissza a házig, majd a sarokról kukucskált elő. A nagy ember, akit a gyerek apának szólított, szíjat fogott a kezében, és azt rángatva próbálta megfékezni a hatalmas, izmos állatott. Folyamatosan hajtogatta, hogy hóóó. Sok idő telt el, mire minden elcsendesedett. Óvatosan ellopakodott és tisztes távolságból követte az eseményeket.

Az új állatot lassan körbevezették az udvaron. Hatalmas volt.  Barna szőrén csillogott a nap fénye. A feje túlnyúlt apáén is, két hegyes fülét rémülten fogadta, hatalmas szemeivel meredten nézet, a szájában meg nagy lapátalku fogak ültek, azokat villantotta minden hangadásnál. Izmos nyaka erős, széles mellkasba futott, és valami repkedett a fején, valahányszor megrázta azt. Haja van? Mellső lábai, melyek feketék voltak térdtől lefelé, kecsesen kapálták a földet, ütemesen koppanva minden lépésnél. Teste henger alakú volt, a bordái szabályosan kilógtak bőre alól, de hátsócombjaiban mégis reszkettek a vastag izomcsomók. A farka… Sosem látott ilyen szépet. Nagyon hosszú volt, barna szőrszálak borították, amivel folyamatosan csapkodott.

Nagyon rémültnek látszott. Sokáig leste a jelentett, mire apa odaléphetett az állathoz, és megsimogatta a homlokát, majd az orrát, végül az oldalát.

Percek teltek el ismét, mire a férfi hátrafordult és egyenesen rá nézett.

- Beü, gyere ide!

Engedelmeskedni kellett, de ahogy talpra állt a lábai megremegte. Ez a valami nagyon nagy. Biztos vagy benne, apa? Én szívesen maradnék itt.

- No gyere! Meg kell ismernetek egymást. Egy megvadult ló nagy pusztítást képes okozni. Meg kell tanulnia, hogy nincs mitől félnie. Gyere, ha mondom!

Lassan lépkedett előre. Tekintetével végig a lovat leste, aki szintén nem tévesztette szem elől. Minden lépésnél megrázta a fejét és ismét elhangzottak a hóó, hóó szavak.

- Állj meg, Beü! Ne gyere közelebb!

A hatalmas hátas szüntelen rázta a fejét. Szót fogadva lefékezett alig négylépésnyi távolságra. Apa megfordult és szíjjal elvezette az állatok, aki még mindig nagyon nyugtalannak nézett ki, de már nem dobolt a földön.

Tehát ilyen egy ló! Milyen gyönyörű! Erős és nagy! Bárcsak én is… Kisgazda!

Boldog csaholással szaladt a kapuhoz. A gyerek most fordult be a földútra. Hamarosan itthon lesz. Igen, érzi. Mindjárt itt lesz! Ugye megyünk sétálni? Megyünk? Megyünk?

A kisember hamarosan kinyitotta a kaput, rögtön megsimogatta a fejét, aztán egyenesen az apja felé indult.

- Ó, de gyönyörű! Ő az új lovunk, apa?

- Kicsit le van gyengülve, de így is szép, igaz? Úgy hívják, Üstökös.

- Üstökös!

Az csodálattal ejtett szó összeszorította Beü szívét. Valami furcsa dolog kezdett el kavarogni benne. Odaszaladt a gyerekhez és ráugrott. Hozzá nyomta a pofáját és megnyalta kézfejlét.

- Menjél innen! Teljesen összekoszolsz. Beü, rossz kutya! Rossz! Hagyj békén! – kiabált rá.

Farkát becsapva elszaladt, majd bánatosan földre rogyott. Milyen áhítattal ejtette ki a ló nevét, engem meg elzavart. Már nem szeret. Nem… már nem kellek.

Nedvesség gyűlt szemében, lecsurgott rövid, fehér bundáján. Végül is, nem baj! Tudja, jól mi a dolga. Őrizni a házat. Mást nem kell tennie.

A gyerek felé nézett, aki nevetve simogatta a ló lapockáját.

Amikor éheztem, tudtam, hogy előbb-utóbb meghalok, mert a testem egy napon nem lesz képes mozogni. Most jól táplálnak, nem szenvedek hiányt élelemben, de a szívem darabokra tört. Lehet élni szív nélkül? Tudok majd mozogni, ugatni, nélküle?

Lassan felállt és elsétált a kapuig.

Itt lesz az új helyem. Ez az én dolgom. Nem szeretni, nem rajongani. Csak megvédeni mindenkit. Igen, ezt fogom tenni.

Szomorúan fülelt, kémlelte a környéket. Hallotta, hogy a kisember bemegy a házba, anélkül, hogy hozzászólt volna. Anélkül, hogy megsimogatta volna. Nem hívta magához, nem kiáltotta a nevét.

Öreg vagyok. Lecseréltek valami fiatalabbra, szebbre. Nem baj! Majd… majd nem gondolok rá!

A gyerek nem jött ki estig, akkor is csak az istállóba ment, megetetni a lovat. Neki apa hozott vacsorát. Lehajolt hozzá, megpaskolta a fejét.

- Jó kutya vagy, Beü! Okos kutya! Egyél csak.

Még megvakargatta futólag fültövét, aztán ő is otthagyta és bement az istállóba.

Kedvetlenül kezdett enni. A vacsora teli volt hússal, de most ez sem derítette jobb kedvre. Otthagyta a tálját és lefeküdt a kapu tövébe. A csendes éjszakába fülelt. Várta a napfelkeltét.

Reggel lett és apa még a kakasszó előtt felkelt. Megetette az állatokat, a nyulakat, a tyúkokat, kihajtotta a birkákat, hozott neki friss vizet és az álnok macskának is adott tejet. Amit viszont ő ivott meg, mert az a gonosz karmos jószág nem került elő. Ne vesszen kárba! Szeretem a tejet!

- Beü, az nem a tiéd! – fedte meg apa, nem túl szigorúan. – Szereted a tejet? No, adok neked is. Gyere!

Hálásan követte a saját táljáig.

- Mi a baj? Nem ettél! Tele a tálad.

Nincs semmi baj. Nem voltam éhes. Valami nagyon-nagyon fájt itt bent.

- Kiöntöm és kapsz helyette tejet, ha azt szeretnél.

Igen, nagyon!

Boldogan, fark csóválva lefetyelte. Finom volt. Hálásan dőlt apa lábához, aki megpaskolta az oldalát. Aztán beült a négykerekűbe és ekkor előjött a kicsi ember is.

Nem nézz rám! Miért nem nézz rám?

- Álmos vagy, fiam? Ne haragudj, hogy korán megyünk ma, de sok dolgom van. Reggelizel majd az iskolában.

- Rendben van, apa!

Becsukta az ajtót, felbőgött a motor, majd elmentek. Anélkül, hogy a szájába nyomta volna  a fél párizsis izét, ahogy mindig. Anélkül, hogy megsimogatta volna. Anélkül, hogy köszöntötte volna.

Elment! Itt hagyott!

A kertkapu nyitva maradt. Lassan, komótosan sétált ki rajta. Nem is fogják észrevenni, hogy elmentem. Senkinek sem fogok hiányozni.

Az erdő előtt megállt és visszanézett. Látta a hófehér falakat, az istállók meszelt oldalát és a veteményest. A seprűs nőstényt, aki mindig mérgelődött vele, és aki most az udvar közepén állva forgolódott.

Belépett az fák közé, és szinte kedvtelenül haladt előre. Az sem fájna jobban, ha megvertek volna. Ezzel a fájdalommal nem tudok élni. Ha már nem vagyok hasznos, ne legyek teher, kenyérpusztító kolonc sem.

Nem is emlékezett rá, hogyan került a patakhoz.  A lábai automatikusan vitték oda, ahol annyira boldog volt. Ahol kavicsokat túrhatott az orrával és ahol a gyerek őt átölelve feküdt a földön.

Szomorúan nézte a kilógó szikladarabot, amin fel le ugráltak néhány napfelkeltével ezelőtt. Lefeküdt a tövébe. Alszom itt egy kicsit, mielőtt… mielőtt…

Nem merte kimondani, nem mert rá gondolni sem arra a szóra. Pedig tudta jól, mi az igazság. Elmegy.

- Beü! Beü! Beü!

Mi az? Mi történt?

- Már mindenhol kerestelek! Jaj, de jó, hogy nincs semmi bajod!

A gyerek nedves arca hozzápréselődött pofájához és megérezte mennyire nyugtalan.

Nincs semmi baj, gazda. Csak elmegyek. Nem kell aggódnod.  A ló miatt…

A kicsi karok olyan erővel szorították, hogy felvonyított fájdalmában.

- Mi ütött beléd, hogy így elmentél? Azt hittem... már attól féltem, hogy elütött egy autó vagy belestél egy régi kútba. Soha többé ne csavarogj el! Megértetted?!

Kis kezén felemelt mutatóujjal hadonászott az orra előtt, szipogva. Szörnyen mérgesnek látszott, és még mindig víz folyt a szeméből.

- Megértetted? -ismételte lágyabban. – Menjünk haza!

Haza?

Sötét volt az erdőben, a gyerek kezében ott volt a világító, kerek valami, de így is lassan haladtak.

- Ne haragudj, hogy tegnap nem jöttünk sétálni. Nagyon fáradt voltam. A mamánál ebédeltem, azért volt rajtam a szép nadrágom,  amit utálok. Anya nem engedi meg, hogy fára másszak benne, mert elszakad - fintorgott. - Aztán meg sok leckém volt. Dolgozatot írtunk, de holnap kijövünk majd, jó?

Csak csóválta a farkát.

- Te vagy a legjobb barátom. Nagyon megijedtem, amikor azt mondták, hogy nem találnak sehol. Egész délután kerestelek.

Nem értett mindent, de azt igen, hogy szeretik. A legjobb barát... Milyen szép szó a barát. A bundájába matató ujjacskák boldogsággal töltötték el. Nem is értette miért jött el. Honnan vette, hogy már nem kell? Milyen egy ostoba, öreg kutya!

Nekem is te vagy a legjobb barátom. Ugye nem felejted el soha? Szükségem van rád, kisgazda. Szeretlek.

2011. július 21., csütörtök

Az ábécés gyilkos

The Alphabet Killer


színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 94 perc, 2008

rendező: Rob Schmidt
forgatókönyvíró: Tom Malloy
zeneszerző: Eric Perlmutter
operatőr: Joe DeSalvo
producer: Tom Malloy, Isen Robbins, Aimee Schoof
vágó: Frank Reynolds

szereplő(k):
Eliza Dushku (Megan Paige)
Cary Elwes (Kenneth Shine)
Timothy Hutton (Richard Ledge)
Michael Ironside (Nathan Norcross kapitány)
Bill Moseley (Carl Tanner)
Tom Noonan (Gullikson kapitány)

Ez egy igen különös, valós történetet feldolgozó film. Persze becsapott a címe. Azt hittem egy Poirot gyöngyszem, de hamar kiderült, hogy egészen másról van szó. Nos, épp ezért is félretettem. Nem voltam felkészülve egy újabb drámára. Aztán csak győzött a kíváncsiság. A  hosszú éjszaka, a szükség, meg a nincs más kényszerített mégis a megnézésére.

Hű! Nagyjából ezt mondtam a végénél. Mert kérem szépen kellően felkavaró a történet, furcsa szemlélet és igazán letaglózó végkifejlet.

Paige nyomozó egy kislány gyilkossági ügyében nyomoz, amiről hamar kialakul egy bizonyos véleménye, mégpedig, hogy nincsenek véletlenek a nap alatt és ez bizony egy sorozatgyilkosság. Ezzel még nem is lenne semmi baj, leszámítva, hogy más nem osztja a nézeteit, és ő maga szépen lassan megszállottjává válik az esetnek.  Már korábban is voltak furcsa víziói, de ezután hangokat kezd hallani és kísérti a halott gyermek szelleme. Koránt sem meglepő, hogy innen egyenes út vezet a kórház zárt osztályára. Ugyanis ez az élet, nem húz elő a kalapból senki, egy "halott embereket látok" lapot.

Eltelik néhány év és a hősnőnk hamarosan újra szemben találja magát az esettel. Vagyis egy másikkal, ami megerősíti a korábbi elképzelését, és ezúttal nem marad teljesen magára sem.

Nos ha valaki abban a kényszerképzetben ringatná magát, hogy ez egy krimi, azt ki kell ábrándítanom. A thriller elemeket ötvöző drámában igazán jól bánnak a feszültséggel, miközben amit látunk, az nem más, mint egy tényleges összeomlás története. Hús- vér karakteré, aki bár görcsösen vágyik az irányításra, mégsem képes másra, mint a sodródásra enyhe kormánymozdulatokkal.

Az élet és a képzelet összemosódása nem alkot Alice csodaországban élményeket, sokkal inkább egyfajta sötét valóságképet.
Néhányunk már omlott össze, vesztette el a talajt a lába alól, ha átmeneti időre is, ezért azonosulni a karakterrel nem jelent problémát. Tény, hogy lassan ő maga sem tudja mi valóság és mi nem az, majd a lassú zavarból állandó téboly kerekedik. Na de, ez sem ilyen egyértelmű!

Tulajdonképpen semmi sem egyértelmű a gyilkosságokat leszámítva. Annyira nem, hogy a végén már én sem tudtam elválasztani a képzeletet a realitástól.
Jó lenne tudni, a történet mely részei valóságosak, illetve meddig azok.  Szerintem, ezeknek az információknak az ismeretében válna ténylegesen sokkolóvá, bár a döbbeneteknek így is se szeri se száma.

A szereposztásra egy rossz szavam sem lehet. Mindenkihez passzolt a kölcsön bőr. A poszter elég figyelemfelkeltő. Minden bizonnyal így próbálták eladni szélesebb körben de ez akkor is az marad, ami, egy pszichodráma.
Összegezve: lekötött, meglepet, elborzasztott, földbe döngölt és összezavart. Hát nem tökéletes?

7,8/10





2011. július 19., kedd

Az első vakkantás

Bolhás, az öregedő foxi, nevéhez méltóan hemzsegett a bolháktól. Volt idő, amikor zavarta. Vakaródzott, vagy a földön fetrengett. Most egykedvűen tűrte az élősködök csípéseit. Az éhség jobban mardosta.

Többször lenyugodott a nap, mióta elvitték a gazdát, azóta van egyedül. Senki nem adott neki vacsorát. Még a szánalmas üres kenyeret is kénytelen volt nélkülözni. Felkutatta az összes elásott csontot, azokat ropogtatta. Teljesen hiábavalóan. Semmi sem csillapított az éhét. Az esővizet felfogó hordó alján alig volt valami, hát felborította, hogy legalább a szomját oltsa, de már az utolsó cseppeket nyalta.

Megfeledkeztek róla. Ez az igazság.

Foltos mellső lábait keresztbe téve, sóhajtva hajtott fejet.

A kerítés foghíja és kopott volt, ahogyan a ház oldaláról is pergett a vakolat. A gaz néhol nagyobbra nőtt, mint ő maga. Nem igazán akadt mit őrizni, mégis valahányszor léptek közeledtek felemelt füllel figyelt. Ha valaki vagy valami volt olyan bátor, hogy közelebb merészkedett a portához, vad ugatással próbálta elzavarni. Eleinte félt egy kicsit, azonban lassan megszokta a magányt és ezzel egyszerre még a hangja is berekedt.  A feladatát mégis, mint egy zsigeri kényszert, ellátta.

Egyre nehezebben állt fel, ezért az egyszerűség kedvéért, és mert folyamatosan gyengült, a kerítés mellé feküd, majd egy hiányos léc helyére tette ki szőrös fejét.

Várt.

Valaki könnyed léptekkel, szökdécselve közeledett. Egy kis emberke. Kezében botot tartott és végig húzta a kerítések során. Messziről zörögve hergelte eb társait.

Megszokta már, hogy senki sem néz rá, hogy senkinek sem hiányzik. Ugatni nem volt ereje. Bágyadtan nézte a közeledő alakot. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy elkapja a bot végét, aztán mégis mozdulatlanul figyelte, ahogy a feje felett elhúz.

Talán a zökkenés, a deszka hiánya tette, de a bot megakadt és a pinduri ember megállt. Érdeklődve kukucskált be a résen.

- Micsoda szemétdomb – motyogta magának. – Szánalmas... Hát te?!

Nem reagált semmit. A szavakat nem neki intézték. Itt fog meghalni, csupán néhányszor jön föl a hold addig, ebben a pozícióban.

- Blöki, te hogy kerültél ide?

Blöki? Lehetséges, hogy mégis… neki? Jártányi ereje sem volt, csak a szemeit emelte fel.

A kisember meredten nézte, az arcán valami szokatlan érzelemmel. Nem ismerte, nem tudta mi az. Talán félnie kellene? Á! Már ahhoz sincs erőm.

Elkeseredetten figyelte, a tétován felé rebegő kezet. Meg fog ütni. Már azt sem bánom, csak legyen vége.

A kis ujjak óvatosan morzsolták meg füle tövét, aztán beletúrtak bundájába. Lehunyta szemét. Istenem de jó! Rég, annyira rég nem simogatott meg senki.

- Egyedül vagy? Nincs gazdád?

Gazda? A gazda elment. Emberek jöttek, nagyok, és elvitték. Látta, hogy egy négykerekűbe tették, ami erős hangon visított. Nincs. Nincs gazdám. Senkim sincs. Már én sem vagyok itt sokáig.

- Éhes vagy?

Micsoda kérdés? Persze, hogy éhes. Nagyon, de persze nincs mit enni, úgyhogy mindegy is. Inkább nem gondolok rá.

- Na, kússz arrébb! Nem hallod kutyus? Menj odébb!

A méltatlankodás kicsit észhez térítette, nehézségek árán leejtette a fejét és odébb vonszolta magát. A keskeny résen a kicsi ember úgy kúszott be, mintha mindig ezt csinálná. A koszos ruháját elnézve, talán így is volt.

A kétlábú, mint aki otthon van, leült a földre és őt magához húzta.

Felhúzta az ínyét inkább csak reflexből, mint figyelmeztetésként. Nem harapta volna meg, csak meglepődött.

- Viselkedj! Különben nem felezem meg veled a reggelimet.

Reggeli? Az nem valami ehető dolgot jelent?

- Anya csomagolt párizsis zsömlét, de sok lesz nekem. Megkaphatod a felét. Szeretnéd?

A pici farkát anélkül kezdte el csóválni, hogy gondolt volna rá. De még mennyire!  A nyál megindult a szájában, mégsem merte elhinni. Olyan éhes vagyok!

Csak nézte ahogy a kis kezek előhúztak valami fehér gombócot, amiről aztán szépen lehámozták a héját és ott volt előtte az az illatos dolog.

Örömében felvakkantott, de maga sem ismert rá a hangjára.

- Beűűű, mi? Hát veled sincs minden rendben – nevetett jótevője, miközben kettétépte a párizsis nevű ételt és felnyújtotta.

Óvatosan csípte fogai közé, nyála csurgott átáztatva a kenyérfélét, de nem bánta. Olyan, de olyan éhes volt.

- Egyél csak! – Ahogy megütögette a feje tetejét felnézett és a mosoly, amit látott megdobogtatta öregedő szívét.

Némán ettek. Nem lakott jól, de az örült fájdalom valamelyest enyhült. Hálásan nyalta meg az apró kezet, aminek finom zsíros, húsos illata volt.

Az apró emberke kuncogott és megint megvakargat a fültövét.

Olyan jó itt, mint a mennyországban. Sehol nem lehet most ennél jobb!

- Na, keressünk neked vizet! Én is szomjas lettem. Mit gondolsz, működik a kerti csap?

Nem tudom. Mi az, hogy működik? Vizet nem ad, hiába lökdösöm.

- Nézzük csak… - Csinált valamit és friss, hűs víz kezdett zubogni. Felvonyított meglepetésében.

- Gyere – mondta neki, miközben két tenyerét a víz sugara alá tette, és hagyta hogy ő abból a kis mélyedésből igyon.

Annyira finom!

- Keresünk neked valami tálat. Biztosan van. – A gyerek, mert közben eszébe jutott, hogy az ilyen kicsi emberek gyerekek, szintén ivott, aztán bóklászni kezdett a magas fűben.

Eltűnt a ház háta mögött. Ő csak ült és figyelte, ahogy kezében egy régi, lepattogzott lavórral bukkan elő. Teleengedi vízzel, aztán nyöszörögve egy fa alá cipeli.

- Itt árnyékban leszel. Most mennem kell, már így is elkéstem az iskolából. Este benézek még.

Nem hiszek neked. Nem, de tudnod kell, hogy köszönöm!

Megbökdöste a térdét, a kéz érte nyúlt és megpaskolta az oldalát. Aztán a gyerek, ahogyan jött, úgy távozott.

Jobban érezte magát. Elégedetten rogyott le a fa árnyékában és elaludt.

- Ő az, apa. Ugye milyen aranyos?

- Sajnálom. Ez a jószág tiszta kosz, valószínűleg beteg és bolhás is. Már nem él sokáig.

- Nem, apa! Te nem láttad a szemét. Blöki, ébresztő!

Ijedten ugrott fel. Álmodott. Igen, ez csak egy álom volt. De… mégsem!

Ugyanaz a gyerek volt. Már besötétedett. Fényes, kerek dolgot fogott a kezébe, azt irányította rá. Mellette egy ember állt. Egy felnőtt. Most… Most mindennek vége lesz!

- Gyere ide, blöki!

Ijedten nézett rájuk, lassan elkezdett hátrálni a fa felé. Az ösztöne félelmében üvöltött.

- Menjünk fiam! Látod, hogy nem akar jönni. Biztosan fél is. Hadjuk magára!

- Nem! Gyere ide! Gyere! Na, gyere már! - A kisember hangja elvékonyodott és hirtelen víz kezdett csurogni a szeméből.

Míg ő hátrált, a gyerek kinyújtott kézzel közeledett és közben törölgette az arcát. Bolhás neki farolt a fának. Hát nincs tovább! Farkát becsapva, a földre kushadva várakozott.

A kis ember mellé lépett, letérdelt a földre és megvakargatta a pofáját.

- Gyere velem haza! – kérlelte csendesen.

Haza? Nekem itt a hazám. Nem mehetek el!  A gazda majd…

- A szomszéd néni azt mondta meghalt a bácsi, aki itt lakott. Nem maradhatsz itt többé. Ugye velem jössz? Jó lesz, majd meglátod!

Meghalt? Igen, tudtam, éreztem az elmúlást a levegőben, de nem... én nem mehetek!

- Hoztam neked párizsis zsömlét. Ízlett, igaz? Minden nap megreggelizhetünk együtt. Csak gyere velem!

Körbenézet az elhagyatott, sötét udvaron. Miért maradna? Senkinek sem kell. Senki sem szereti. Nem etetik, adnak neki vizet. Talán… Talán mennem kellene!

Megszaglászta a felé tartott kezecskét. Ismerős illata volt. Simogatás illata. Felült és engedte, hogy a vékonyka karok átöleljék.

- Mehetünk, apa!

A gyermek erőlködve vitte, de nem tette le, nem hagyta, hogy maga menjen, vagy hogy megszökjön.

Beültek egy négykerekűbe, a kicsi ember az ölébe eresztette. Lassan simogatta, ő pedig egész testében reszketett. Mi lesz most?

- Amikor haza érünk, meg kell fürdesselek, és aztán keresünk neked egy új nevet.

Fürödni?!

- Mit szólnál a Beühőz? Szerintem aranyos.

A fülét morzsolgató kéz melegétől, a kedves hangtól minden félelme elmúlt.

Beü? Ostoba név, de persze nem ostobább a Bolhásnál. Azt hiszem, jó lesz.


2011. július 17., vasárnap

Harry Potter 7.2

Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész
(Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 2.)
színes, magyarul beszélő, angol-amerikai fantasy, 131 perc, 2011

rendező: David Yates
forgatókönyvíró: Steve Kloves
zeneszerző: Alexandre Desplat
operatőr: Eduardo Serra

szereplő(k):
Daniel Radcliffe (Harry Potter)
Ralph Fiennes (Voldemort)
Emma Watson (Hermione Granger)
Rupert Grint (Ron Weasley)
Michael Gambon (Albus Dumbledore)
Alan Rickman (Perselus Piton)
Helena Bonham Carter (Bellatrix Lestrange)
Tom Felton (Draco Malfoy)
Gary Oldman (Sirius Black)
Bonnie Wright (Ginny Weasley)
Jason Isaacs (Lucius Malfoy)

Hát vannak problémáim. Már rég leszoktam arról, hogy a filmeket összevessem a könyvekkel, mert menthetetlenül elbuknának. Nem azért, mert a fantáziavilágomat nem tudták megteremteni. Érdekes módon a képi világ rendben van. Sokkal inkább azért, mert kihagynak egy csomó lényeges, behoznak egy sereg lényegtelen elemet.

Szerintem, a forgatókönyvírok sokszor azt sem tudják mit csinálnak. Olyan részleteket változtatnak meg, aminek a végkifejlet szempontjából jelentősége van és olyan karakterekkel alkotnak új jelenetet, aminek semmi, de semmi értelme.  Rengeteg példát tudnék mondani, de inkább nem teszem, tekintettel arra, hogy sokan még nem látták.

Az egész film, ahogyan a könyv fele, az iskolában zajló jelenetekre van kiélezve és kétségkívül fantasztikus lett. Már megszokhattuk, hogy a mai trükkök mellett, kedvenc varázslónk történetei szinte realisztikusan peregnek.  Néhány helyen szabályosan felsóhajtottam és arra gondoltam: de jó lenne ez most 3D-ben!

A fényképezés gyönyörű ugyan, de néhol mintha szétcsúszott volna. Akad néhány jelenet, ahol a fókuszpontban nincs senki. Csak ha kancsal lennék, akkor tudtam volna jól követni a széleken zajló eseményeket.

Figyelembe véve, hogy a hetedik minden bizonnyal a legdarkosabb könyv, nem értettem sok poén meglétét. Viccesek voltak ugyan, nevettem is,  mégis a többségük kilógott, akkor is, ha abban a pillanatban helyénvalónak éreztem. A legvégén ténylegesen megírtakat viszont bele sem vették, ettől a zárójelenet rémesen csöpögős és sorozatidegen lett.

Természetesen a papírzsepik használatban voltak. Én a magam részéről megsirattam mindenkit, azt is, akit nem kellett volna. Az érzelmi töltés ebből következően rendben volt.

Nem Ralph Fiennes hibája, amiért Voldemort kissé vérszegényre sikeredett. Ismételten a forgatókönyvíróké, akik olyan dolgokat írtak, aztán játszatták el vele, amik nem, azaz nem történnek meg. Miért kellett gyengíteni a karaktert? Rejtély ráadásul az érthetetlen fajtából.

Nem a könyvhöz viszonyított átírásokról beszélek, hanem megint csak a karakteridegen, értelmetlen változtatásokról.

Hogy az előző részből kihagyták az egész Dumbledore-os tépelődős részt, azt megértem. Hely és időhiány, akkor is, ha Harry lelki agóniájának igen fontos eleme, na de magyarázza már meg nekem valaki, hogy akkor most  Alberforth-nak minek kellett megemlíteni? Egy mondat, megint csak nem illik sehova, megint nincs előzménye és lezárás nélkül lóg a levegőben.

Azonban sikeresen kárpótoltak mindenért. A jelenetek dinamikája kitűnő, sodornak az események, nincs pihenés, nincs idő gondolkodni. Akkor is, ha a film eleje kissé lassúra sikeredett, de bevezetnek ideális volt.

Többször hangoztattam már, de fenntartom a véleményem, hogy Tim Burton jót tett volna a sorozatnak. Legalább az utolsó két résznek.  Ő biztosan megmerte volna tenni, hogy olyan sötétnek jelenítse meg az egészet, amilyen ténylegesen. Bár az ősellenség, mint forgatókönyvíró, őt sem kímélte volna.

A szinkron... Mondjuk, hogy rendben volt, bár egy szófordulatnál, a társ tettesnél, felkaptam a fejem. Nem inkább tettestárs?

Ha a könyvvel kellene összevetnem, hat pontnál többet nem érne  a sok értékelhetetlen átírás miatt. Így, figyelemebe véve a hangulatát, a film lendületét, a mesésen fantasztikus megjelenítést, az érzelmi telítettséget és a kitűnő színészeket, sokkal magasabbra kúszott az a pontszám.

Jó tanácsként mondanám minden rajongónak, felejtse el a könyveket. Ha megteszi nemcsak élvezni fogja, de  hatalmas élménnyel gazdagodva hagyja el a nézőteret. Ugyanis vitán felül a leglátványosabb, a legpörgősebb és legeseménydúsabb adaptáció mind közül.

A zenék kitűnően támogatják a látottakat, nincs széthúzás, nincs értetlenkedés. Hullámvasút ez a javából, ahol nem mi irányítunk és ez rendben is van.

Mindent összevetve, érdemes rászánni azt a kicsit több mint két órát. Nem unatkoztam. Lekötött, szórakoztatott és csak néha morgolódtam. Inkább a film végén meséltem el a problémáimat, de menet közben nem zökkentem ki a hangulatból. Ez, hogy mondjak valami jót is, egyértelműen a filmkészítőket dicséri, mert a székhez tudtak ragasztani úgy, hogy talán kétszer nyújtottam vagy éppen húztam vissza a lábam, azaz szinte mozdulatlanul néztem végig az egészet.

Egy nagyszerű korszak epikus lezárulását láthattam tegnap (megjegyzem, nézem meg ma este is). Véget ért valami, ami sok kellemes percet okozott. Hiányozni fognak a filmek. Min fogok morgolódni ezentúl? Ismétlek majd szorgalmasan...

8,8/10

U.i.:

No és akkor, mivel vasárnap van,  a 3D-hez is pipa került. Nekem tetszett! Szerintem teljességgel támogatja  a látványt, hiszen sokkal realisztikusabb valami, amit térben látsz, mintha csak síkban jelenne meg. A szereplők távolsága egymáshoz, a korlát elhelyezkedése a többi tereptárgyhoz és még sorolhatnám,  azt erősítik, hogy minden kézzelfogható.

Valósághűbbé tette akkor is, ha a vászonról kikacsintó jelenet ténylegesen alig akad. A beleélés, a történet sodrásának szempontjából nagyszerű dolog. Én pártolom, és nem tartom kidobott pénznek sem.







2011. július 15., péntek

Álmatlanság és menetrendszerű csalódás

Az éjszakák igen hosszúak tudnak lenni, ha az ember lánya nem tud elaludni. Miközben magamban hordom még az elmúlt hét fáradságát és szorgalmasan pakolom rá az újabbakat, rengeteg időm akad minden másra.

Tegnap, azaz ma, valahogy nem volt kedvem olvasni.  A legutóbbi alvás nélküli olvasós éjszaka kivitte a lécet, az íráshoz már nem voltam elég koncentrált, takarítani nem akartam, mert a szomszédok, fene a perverz mindenüket, aludtak hajnali fél egykor. Szóval nem maradt más, mint hogy nézzek valamit.

Film szóba sem jöhetett, a sorozatok sem csigáznak fel, bár a heti kettőt (True Blood, Teen Wolf) feltornáztam háromra (Rizzoli and Isles). Azt tettem tehát, amit olyan háromnegyed éve teszek, az animékhoz fordultam. Átlagos 22-23 perces részei nem igényelnek komoly koncentrációt, ráadásul olyan rég néztem már, hogy a héten begyűjtöttem négy külön sorozatot, csak az íze végett.

Tudtam, jól fognak jönni, no meg ki is voltam éhezve valami újra.

Neki estem, és el is kapott, mint a gépszíj. Egyből felfedeztem hasonszőrű vonásokat egy jelenlegi kedvenc manga sorozatommal, és némi keresgélés után kiderült, ez azért van, mert a mangaka egy és ugyanaz. Ó! Jó hír! Biztosan élvezni fogom!

Na, élveztem! Nem is tudtam leállni, és mivel elég rövid sorozat volt, nagyjából három óra alatt pipa került az évad végére.

Álmos még mindig nem voltam, sőt fel is pörögtem. Nagyjából négyfelé járt a mutató, korán volt még. Közben leszakadt az ég, nekem meg eszembe jutott, hogy az udvaron hagytam a szandimat. A hátamra kaptam egy törölközőt (Pont elpakoltam a pulóvereket és a kabátokat a szekrénybe. Mégsem vagyok túl előrelátó.) és rongyoltam ki.

Killarcat nyomakodott mellettem, de tudtam, hogy nem fogja szeretni. Az első lépcsőfok után be is fékezett. Bőszen visszaugrott és a farkát becsapva szimatolt ki. Majd átestem rajta visszafelé menet. Villanyt ugyanis nem gyújtottam, őnagysága pedig fekete. Tökéletes mimikri.

A hátam így is elázott, viszont álmos továbbra sem voltam, és arra gondoltam, ha tetszett animében, mangában imádni fogom. Nosza, keresgélés!

Először is szomorú lettem, mert kiderült, hogy bár egy amerikai kiadó megvásárolta, az csődbe ment és most senkihez sem tartozik. Ez annyit tesz, hogy nem lehet megvenni nekem tetsző nyelven.

Tudom, le lehet tölteni, kb. egyperces keresés után meg is találtam angolul, de nem lesz a polcomon.

Érdekesen állok ezekhez a kérdésekhez. Bőszen látogatok manga fordításokat közzétevő oldalakat, elolvasom mindet, aztán megnézem elérhető-e magyarul. Ha nem, márpedig általában nem, akkor megveszem, helyesebben megvenném angolul.

Amikor ráleltem, már tudtam, ez a lehetőség nem játszik. Japánul sajna nem tudok, akkor most mi van?

Tudom, hogy nem igazán környezetbarát, főleg annak tükrében, hogy nálam szelektív szemétgyűjtés van és az izzókkal, elemekkel is elsétálok a kijelölt helyekre, de egyszerűen kényszert érzek a könyvespolcom feltöltésére.

Mostanában könyvet is alig-alig, mangát meg egyáltalán nem vettem. Likviditási problémáim akadtak, ami még könnyen orvosolható, csak kordába kellett hajtanom könyvoholista énemet. Arról nem is beszélve, az amerikai mangák ára helyenként elég borsos lett. Tudom én, hogy gazdasági világválság, de amit olyan kettőezer körül megvettem, most a duplája, miközben a könyveknél nem tapasztaltam ugyanezt.

Ekként méláztam, mikor kiderült, négy mangából is érkezett frissítés. Nem vágtam bele az újba, inkább a meglévőkben igyekeztem magam szintre hozni.

Jé! A kedvenc sorozatomban is van kettő új feltöltés! Hamar, gyorsan!

Ez különben egy olyan sorozat, ami a kilencedik kötetig megjelent már angolul, és ahogy volt pénzem, el is kezdtem gyűjteni. Még csak az első négyig jutottam, de közben más is volt, pénzem meg nem, és akkor holnap meg is rendelem a következőt…

Visongva nevettem egy-két jeleneten, és bár tudom, hogy a japánok öt könyvvel járnak az angol nyelvű piac előtt, hála a lelkes fordítóknak, ha naprakész nem is vagyok, de a lemaradásom sem tetemes.

Na, akkor elérkezett az idő az alváshoz! Öt óra múlt, mivel nem dolgozom, le is feküdtem. Ha dolgoztam volna, öt ötvenkor csörög az ébresztő. Nem lett volna értelme, de ebben az esetben néhány órát még szundíthattam.

Tíz után kicsivel ébredtem. Magamtól. Szerintem a testem beállt erre az öt órára. Mindegy én mennyire vagyok fáradt, ki is veri az álmot a szememből.

Az első gondolatom az volt, megrendelem a mangám következő részét. Ebben a hónapban minimumra szorítottam a kiadásaimat, a hétvégi költőpénzeimet kis plusszal megkerestem, akkor megérdemlek egy mangát! Meg én, ha már könyvet nem vettem. Csak egyet…

„A kiadó bezárása miatt nem áll módunkban… visszahívta az összes példányt… Sajnálatosan, csak a kilencedik részből van elérhető… „

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Nem akarom! Nem, nem, nem és nem! Most miért?

Meg akartam (a szerettem volna részen rég túlléptem) venni az egész sorozatot. Mindet el akartam olvasni vagy ezerszer!

Mikor egy cég tönkremegy, miért kell bevonni minden termékét? Így biztosan nem termeli meg azt a kis pénzt sem, amire különben számítani lehetne. Komolyan mondom, ez volt a nap rossz híre. Tudom, sose legyen nagyobb bajom! Magam is kiegyeznék egy ilyen mélyponttal, de csalódás ért. Most mi lesz velem?

Tanuljak meg japánul? Még az angolomat sem tökéletesítettem, a finnt anyagi és tanulási okok miatt hagytam abba, ha lenne rá pénzem, azt kezdeném elölről.

Nem is értem, miért morognak a letöltések miatt. Ha nem lennének ezek a lehetőségek, egy csomó dolog eltűnne a süllyesztőbe, örökre!

Most megrendeltem a kilencedik kötetet, Hétfőn felfújom magam, és próbálok más forrást keresni, hátha valahol még elérhetőek, csak az a gond, hogy mangák esetében használtat venni rizikós.  A ragasztott táblák ugyanis szétesnek, elég könnyen és nem mindenki vigyáz úgy rájuk, mint én. No meg, ha meg is találom, annyi pénzem nincs, hogy az egészet megvegyem. Bárki lenyúlhatja előlem.

Utólag azt mondanám, jobban jártam volna, ha átalszom az éjszakát. Most már nagyjából, telesen mindegy!

Mindenesetre ismételten levontam a következtetést, ha valami megtetszik, meg kell venni azonnal. Az sem baj, ha adósságba verem magam, mert később biztosan nem lesz.

Sokadjára jutok ugyanerre, de nem tanulok belőle…

Kavai *-*

2011. július 13., szerda

A hét kard legendája


(Chat gim)


színes, dél-koreai-hongkongi-kínai akciófilm, 153 perc, 2005

rendező: Tsui Hark
forgatókönyvíró: Tsui Hark, Tin Nam Chun, Chi-Sing Cheung
zeneszerző: Kenji Kawai
operatőr: Kwok-Man Keung
producer: Lee Joo-Ick, Nansun Shi, Tsui Hark, Cheng Yun, Ma Zhong-Jun
vágó: Angie Lam

szereplő(k):
Donnie Yen (Chu Zhao Nan)
Leon Lai (Yang Yun Chong)
Charlie Yeung (Wu Yuan Yin)
Liwu Dai (Xin Long Zi)
Chia-Liang Liu (Fu Qing Ju)

Egy vallomással kell kezdenem. A filmet egyértelműen Duncan Chow (Duncan Lai) miatt vadásztam le. Az édes kis pofiját akartam látni, ehhez képest nem találtam olyan filmes oldalt, ahol szerepel a neve. Valóban alig tűnik fel, tán kétszer látni mosolyogni, de üsse kő, megnéztem így is,  amit tulajdonképpen nem bántam meg.

Meglehetősen hosszú film. Az ázsiai stílusra jellemzően nem kapkodnak el semmit. Bőven van idő kibontakoznia  a történetnek, ami különben semmi különlegeset nem tartogat.

Az 1600-as évekbeli Kínában járunk, ahol a császár betiltotta a harcművészeteket. Mindenkire, aki gyakorol vagy  űz egy ilyen védelmi technikát, halál vár. Katonai csoportok járják az országot és fejpénzért(szó szerint is érthető) cserében szállítják a hullákat. Ahogyan ez lenni szokott, ha valahol sok pénz forog, mindegy,  ténylegesen elkövették-e az adott bűnt. Csak a fejek számítanak.

Egy kis falú lakossága a Hét Kard szövetségéhez fordul segítségért, akik meg is tesznek mindet, hogy életben tartsák a reménykedő földműveseket, bár nem ez jelenti az igazi nehézséget.

Gyönyörű kard és harci jeleneteket láthatunk, bár ez utóbbi sokszor kimerül a szokásos repülő technikáknál. Mindenesetre a heten egy csomó gonosz ellen taktika a Hét szamuráj óta működik, szóval minek változtatni valamin, ami bevált?

A forgatókönyvnek vannak hiányosságai. Hiába szépen fényképezett, hiába jók az effektek, ha a történet és a karakterek tökéletlenek. Bár én, mint olyan valaki, aki szeretem a kínai filmeket, ezen fenn sem akadok. Az utóbbiakkal nem is igazán tudtam azonosulni. Hullottak a kezek, fejek, lábak és egyéb testrészek, de valahogyan semmiféle érzelmet nem váltottak ki.  A falu sorsa sem izgatott különösebben. Megmenekülnek vagy nem, nagyjából mindegy.

A kardok viszont... Nos, azok valami gyönyörűek. Egyik szebb mint a másik, mind unikum a maga nemében és külön névre hallgat. Mintha élnének. Külön személyiséggel rendelkeznek, és így a megfelelő forgatóhoz kerülve csodákra, avagy borzalmakra képesek. Különben van valami szépséges két penge egymásnak feszülésében. Na jó, lehet csak én érzek így. Ezért, ha valaki nem osztozik ebben a szenvedélyben, meg se nézze! Ugyanis csak fanyalogni fog. Ez szinte biztos.

A magam részéről kellemesen töltöttem el ezt a két és fél órát. Azt kaptam amit vártam. Heroikus, egyenesen valótlan küzdelmeket. Nagyon gonosz, jó és semleges karaktereket. Megszámlálhatatlan halottat és rengeteg ármányt. Bár kikövetkeztethető az áruló személye, ami szintén nem rázott meg, erre a végkifejletre igazából nem számítottam. Tömegmészárlás a javából! Az első perctől az utolsóig.  Vérkedvelők nem maradnak tunkolni való nélkül.

A szereplők hazájukban nem névtelenek, sem nyeretlen kétévesek. A vágás szép és a harci jelenetek kidolgoztak, gyönyörűen koreografáltak. Lehetett volna kicsit több energiát fektetni a történetbe. Születhetett volna némi mondanivaló és az erkölcsi nagyság is elmaradt(minden nem lehet tökéletes), mégis érdemes megnézni. Legfeljebb, akit nem érdekel és/vagy köt le a kerettörténet, áttekeri a harcok közötti részeket. Mert azok mesések.

7,8/10





2011. július 11., hétfő

Lampionok és fehér ruha

Egy hosszú hétvégén vagyok túl. Sikerült munkával töltenem, de olyan munkával, amit különösen élveztem.

Professore barátom elvállalta Killercatet, aminek nagyon örültem. Pénteken átadtam  a lakáskulcsokat, jómagam pedig, a kolléganőmmel és annak férjével egyetemben, nekivágtam az útnak.

Szombathely és nem messze tőle, Vasszécsény volt a kettős úti célunk. Az előbbi helyen laktunk, az utóbbin dolgoztunk. Hogy mit, azt is megmutatom rögtön.

Különben a kolleganőm tehet mindenről. Ő nagyon kreatív, sok mindent alkot, csomó dolog érdekli, és miután felajánlotta egy másik kolleganőnknek a segítségét, a munka nagysága miatt önként(!) ajánlottam fel kis kezemet.

Itt csúszott el minden, mert próbálkoztunk valamivel, ami nem lett ugyan tökéletes, nagyon fárasztó volt, viszont rájöttünk:

  1. iszonyúan élvezzük,

  2. nagyon jól tudunk együtt dolgozni.

Mindkettőnknek megvan a saját erőssége, ami épp kompenzálja a másik gyengeségét. Szóval csapattá váltunk anélkül, hogy különösebben akartuk volna. Elnézi, ha nem beszélek, azt is, amikor ömlik belőlem a szó. Tudja, hogy miben vagyok jó, és én is, hogy ő miben. Megbeszéljük a dolgokat, de ami nem tartozik rám, azt rá hagyom, ezt mostanra megszokta. Néha nem tűnök túl lelkesnek és ezen sem akad ki, mert tudja, hogy élvezettel csinálom. Megdicsér és én is megdicsérem. Nem idegeskedik, nyugodt típus, ahogyan én, így aztán hangos szó sincs, nem hogy véleménykülönbség. Szépen, jól és alaposan dolgozik, nem kapkod, engem sem siettet. elnevetgélünk, beszélgetünk, vagy néma csendben dolgozunk. Nekem mindhárom opció megfelel, ahogyan neki is.

Miatta kezdtem el lufit kötni, arcot festeni, és azt hiszem, a következő tanfolyamot is kinézte már…  Ami jó! Egy kis változatosság a normál hétköznapokban, akkor is, ha az arcfestés nem annyira jött be, ellenben lufizni, na, azt imádok!

Mindezeken felül a szüleinél laktunk, akikkel még sosem találkoztam. Kedvesek, édesek, jókat beszéledtünk, finomakat ettünk, egészen meg voltam hatva. Az nem az ő hibájuk, hogy aludni nem igazán tudtam.  Én már nem alszom sehol máshol, csak otthon. Eleve rossz alvó vagyok, ahogyan az is csak az én hibám, hogy nem bírom tartósan mások szoros jelenlétét. Szeretek egyedül lenni, és hiányzott az ágyam is. Viszont ezektől eltekintve minden rendben volt! Kimondottan jól éreztem magam, és nem ártott meg, hogy beszélgetem kivételesen másokkal is.

Tehát néhány kép a "munkáról":









Igen, esküvői dekorációt készítettünk, és nem, nem hagyták, hogy lufivirágot kössek. Ami dögség, de hát nem akartak lufit.

A sátor nem volt fehér, és ahogy  a nap besütött, ilyen érdekes színek jöttek össze, de az alapszín lila és némi almazölddel dobtuk fel. Az ifjú pár és az egész kompánia nagyon elégedett volt. Mindenkinek tetszett és meg kell mondjam, mi is meg voltunk elégedve önmagunkkal.

Csak apró kelletlenséget okozott, hogy a kinti harmincöt fok a sátorban legalább tíz-tizenöt fokkal feljebb kúszott. Olyan részeimen csurgott a víz, amikről korábban nem is tudtam. Szauna, kellemes csalánpakolás nélkül.

Egy dolog azonban tény, a kolléganőmet a lampionok, engem meg a habos masnik fognak kisérteni álmomba.

Killercat és Professore is túlélték  a hétvégét, bár a péntek esti jelentésben konkrétan az szerepelt:

- Bementem, biztos azt hitte te jössz, mert előrohant, aztán rám fújt. Adtam neki kaját, de hiába hívtam, nem jött.

- Ne izgasd magad! Majd eszik, ha éhes lesz.

Szombatra csitultak a dolgok:

- Előjött, és alig várta, hogy adjak neki vacsit, egyből a tálhoz ugrott.

- Mert rájött, te vagy az ebédjegye.

Vasárnapra egészen összeszoktak:

- Megetettem, minden rendben van.

- Köszönöm, de simogasd megy egy kicsit.

- Nem akarom, nehogy nekem essen.

- Téged szeret, nem lesz baj! Különben sem támad lesből, ha nem tetszel neki lelép.

Mire hazaértem, negyed tízre, megvacsizott a drága, simit is kapott, vért sem vett, mindenki élt és virult. Tökéletes! Bár nem tudom mi lett volna, ha nem szereti a pótpapáját. Merthogy szereti, de különben lehet, torokra megy...

2011. július 5., kedd

Idegenek az életemben

Ma délutános vagyok, így később jöttem dolgozni. Gondoltam, reggel alszom. Naiv vagyok. Nem jött össze, mert lakás felújítanak a szomszédban. Most vésték ki a vezetékeket. Nagyon, nagyon jól esett az alvókámnak. Éreztem, hogy ez a nap ilyen lesz.

Felkeltem inkább és hagytam, hogy Killercat terrorizáljon. Némi simi, meg doromb-doromb után összeszedtem magam, elvégeztem a reggeli teendőimet és elindultam a dolgozóba.

Imádtam, hogy a múlthéten volt ablakpucolás, ajtómosás, és most hála a szomszédnak, a bejárati ajtómat és a rácsot vastagon fedi a finom fehér por. Legalább mondhatott volna valamit. Például, hogy meddig fog tartani. Már harmadik hónapja csinálgatnak valamit. Megjegyzem két hete festettek, most meg vésnek. Marha sok értelme volt,  és még azt mondják én nem vagyok elég összeszedett…

Tehát, elindultam befelé. Négy villamosmegállónyira lakom, gondoltam időm van. Korábban indultam, mint kellett volna, inkább sétáltam. Az út felét zökkenőmentesen tettem meg.

Átmentem az aluljárón és utána kezdődtek a bajok.

A kórház parkolójából egy motoros robogott ki. Nem számítottam rá, mert nem láttam. Elég gyorsan közeledett. Húsz centin múlott, hogy nem sétáltam a kerekei alá. Csikorogva megállt, és mutatta, hogy menjek csak.  A víz kivert, ahogy a járgányra néztem.

Néhány méterrel arrébb egy lakópark előtti zebrán ért a következő döbbenet.

Az egész útszakasz cirka három lépés, de előzékenyen szereltek fel jelzőlámpát, aminek én örülök, ugyanis nem közlekedem csak zöld lámpánál. Nem tudom miért alakult így. Túl sokszor kerültem majdnem valamilyen jármű alá, és egyszerűen arra jöttem rá, nem kell kisérteni a szerencsémet. Szegény őrangyalaim így is a nap huszonnégy órájában dolgoznak. Megállás nélkül. Nem lehet hálás feladat rám vigyázni.

Tehát a táskám átvetve a vállamon, az egyik kezemmel azt igazgattam, mert elcsúszott a pánt, a fülemben dübögött valami zene, én meg haladtam. Leléptem az útra és örült dudálás kezdődött.

Ijedten megálltam, ahogyan a dudáló autós is satufékezett. Fiatal srácvolt. Nem kiabált, nem anyázott, csak nézett. Mérhetetlen szánalommal a szemében.

Eltartott olyan fél percig mire leesett, nekem piros a lámpa, ő szabályosan közlekedett, én meg úgy nagyjából nem figyeltem. Elnézést kértem tőle, vettem néhány mély levegőt és vártam, hogy zöld legyen.

Utána már ott is körbenéztem, ahol nem is várható keresztforgalom. Igazán nem szerettem volna megszabadulni az életemtől. Nem vagyok öngyilkos alkat, csak kissé figyelmetlen.

Nem tudom, mit tehetnék ellen. Járhatnék nem bedugott füllel, de akkor meg mindenki megtalál, akinek beszélgethetnéke van. Azért viszek könyvet és hallgatok zenét, hogy ne kelljen idegenekkel csevegnem az életükről.

Volt időszak, mikor egy ötperces várakozás elegendő volt arra, hogy két történetet is meghallgassak. Ahogy nőttem, és bemorciztam, egyre inkább elszigeteltem magam. Az embereket ugyanis nem érdekli, hogy én nem akarok velük beszélgetni.

Mostanában csak a nagyon elvadult alkatok találnak meg. Azokat nem rettenti el, hogy olvasok és nem hallok egy szót sem abból, amit mondanak. Szerencsére ez nem gyakori. Már csak két-három havonta fordul elő, és a legtöbb esetben úgy teszek, mint aki nem hallja. Bár van, akit ez sem hat meg. Lenyom egy monológot, amikor tüntetőleg rá sem nézek, arrébb oldalog. Végül is megkapta, amit akart. Elmúlt a közléskényszere.

Vadidegenek kiabálnak át  a mozgólépcsőn, integetnek a metrón, jönnek hozzám oda az utcán. Legygyakrabban olyanokkal, hogyan kell ide vagy oda eljutni. Rejtély miért, amikor rajtam kívül úgy százhúszán álldogálnak még ugyanott. Ráadásul nem, azaz nem tudok közlekedni. Valahogy csak kilyukadok oda, ahova megyek, de sem utcaneveket, sem más tereptárgyakat nem tudok megjegyezni. A csapda az, ha belemegyek ebbe a semmiségbe, két perc múlva azt hallgathatom, hogyan hagyta el a férje.

Volt, hogy álltam a Nap utca kellős közepén. Oda jött egy húszéves forma fiatalember és megkérdezte, hol a Nap utca. Erősen forgolódni kezdtem.Ez most valami vicc? Az utcatábla alatt álltam.

Máskor a 24-es villi nem járt, és a villamospótló buszmegállóban várakoztam, nagyjából nyolcvan ember társaságában. Oda jött egy nő, hogy honnan indul a villamospótló. Mivel körben táblák voltam én meg a gyűrűjükben álltam, ismét éltem a gyanúperrel, hogy valami átverés van itten. Olvastam, zenét hallgattam.  A többiek nem. Mégis engem zavart meg, mérges voltam és azt mondtam, nem tudom. A nő nagyon kétségbeesett arcot vágott, ezért csak ráböktem a táblára. Elmosolyodott, megköszönte, én visszadugtam a fülemet és ismét mérges lettem, de ezúttal magamra, hogy miért kellett azt mondanom amit.

Nagyikámtól jöttem haza. A HÉV megállóban jó sokan álltak, de valahogy furcsa elrendezésben. Vagy a peron elején a váróban csoportosultak, vagy a legvégén. Körülöttem sehol senki. Üvöltött a Green Day, Murakami Harukit olvastam, amikor azt vettem észre, hogy egy pár farmeros láb sétálgat körülöttem. Gondoltam, csak azért sem nézek fel! Ha akar valamit szólítson meg. Úgysem válaszolok. A zöld táltos félóránként közlekedett, még volt húsz perc a következőig. Naná, hogy tíz után elszakad a cérna.  A srác ráadásul dohányzott is, és zavart a füst. Felnéztem és vártam. Becsuktam a könyvem. Egyből mellém lépett. Megkérdezte, mit olvasok. Mutattam a borítót. Nem ismeri. Milyen? Jó.

- Ne haragudj, hogy leszólítalak, de most jövök a barátnőmtől. Két napig buliztunk, nem aludtam és félek, ha nem beszélgetek valakivel, elalszom.

Na de, miért velem? Beszélgetni kezdtünk a könyvekről. Agatha Christie király! Megkérdezte, mit dolgozom. Okom nem volt, hogy ne mondjam meg, de nem is akartam az orrára kötni és az egyszerűség kedvéért azt feleltem, help deskes vagyok. Megérkezett a HÉV, ő előre engedett, előzékenyen mutatva az utat. A pupillái szép tágak voltak, megfogtam a táskám, biztos ami tuti. Aztán folytattuk, ahol abbahagytok.

Nem rendelkezett még teljesen önálló gondolatokkal, de az olvasmányait jól válogatta össze. Kimondottan élveztem a társaságát. Elmesélte, hogy idén érettségizik, és utána szociológiát szeretne tanulni. A miértre nem adott egyértelmű választ, de így is megértettem. Mielőtt leszállt megköszönte a csodás társaságomat:

- Nem gondoltam, hogy ma még ennyire jót fogok beszélgetni egy… help deszkessel. Eszméletlen jó volt!

Kicsit felvontam a szemöldököm. Aha! Szóval nem sokat nézett ki belőlem. Nem baj!

- Én is jól éreztem magam.

Tehetetlenül téblábolt. Istenem, csak egy gyerek! Többször előre hajolt, mintha puszit akarna adni. Megkönyörültem rajta. Nem akartam vele többet találkozni, nem akartam egy problémát, és a nevén kívül nem is tudtam róla semmit. Kezet nyújtottam neki. Kicsit meglepődött. Rám nézett, majd a kezemre, aztán végül elfogadta. Sok sikert kívántam neki az érettségihez és a terveihez, ő még egyszer megköszönte a társaságom, finoman megszorította a kezemet és leszállt.

Rég élveztem, ennyire egy idegen társaságát. Nagyjából soha sem. Ez volt az első alkalom, hogy adott valaki választási lehetőséget arra, hogy ne álljak vele szóba, ha nem akarok.  Soha, még soha senkit nem zavart, hogy nem érdekel a mondandója. Ettől függetlenül, azóta az esélyt sem adtam meg másnak.

Az ilyen és ehhez hasonló  esetek elkerülése miatt közlekedem úgy, mint egy vak ló, és ha lehet gyalog. Csak az a baj, hogy így előbb-utóbb a hátamra kerülök. Amit szerintem,  nem fogok élvezni. A koporsó, azonkívül, hogy nem a Ritz,  olyan… végleges.

2011. július 3., vasárnap

Efegyeltem

Egy kicsit korán jött idén az ősz. Ülök itt felöltözve. Sőt, zoknival a lábamon, ami kicsit szokatlan ebben az időszakban, és pont alkalmas az idő, hogy bepótoljak néhány lemaradást.

Elkezdtem SHINee koncertfelvételeket nézni, de nem bírtam idegekkel a sok visítozó csaj, és meglepetésemre, nem kevés srác látványát. Biztos az a baj, gondoltam naivan, hogy soha nem voltam olyan igazi rajongó típus. Elképzelhetetlenek tartom, hogy álljak egy tömegben, és magamról teljesen megfeledkezve, neveket sikítsak bele a semmibe. Biztos velem, meg a kontrollált érzelmeimmel van a baj. Ez kimaradt az életemből, tehát fanyar érzésekkel megállítottam a videót, és inkább elkezdtem hallgatni, immár kb. századik alkalommal A Murder is Announced rádiójátékot.

A zenéhez nem fűlött a fogam, csendben sem akartam ülni, F1 nincs ezen a hétvégén, ezért kevertem magamnak egy Macikávét (Lehet nevetni. Semmilyen koffeinest nem iszom.) és azt tetem, amit húszéves koromban minden este, leültem, hallgattam valamit és írni kezdtem. Aztán abba is hagytam, mert belém nyilallt valami. Meg a fenét nem vagyok rajongó alkat! Hogy is volt, amikor először mentem ki az F1-re?

Nos, annyira be voltam sózva, hogy ha nem akadt volna kíséretem, akkor is elmegyek, de az utolsó pillanatban, azaz csütörtökön tízkor csatlakozott hozzám Picinyke.  Az akkor még erősen fiatalkorú és már három fejjel magasabb fiatalember, aki épp csak betöltötte a tizenötödik évét. Na, gondoltam, ha elhagylak, édesanyád megöl, de én mint felelős felnőtt, igaz semmit nem láttam az izgalomtól, úgy éreztem, megoldom a helyzetet. Irány boxutcát látogatni!

Ja! Hát félúton már azon agyaltam, hogy életemben nem túráztam ennyit önként, nem túrázásra szánt ruciban, és nagy egy marha vagyok én, de akkor már nagyjából nem volt mit tenni. Vissza nem fordultam volna, ráadásul annyi félőrült bandukolt körülöttünk, olyan átszellemülté vállt a hangulat, hogy feledve minden kínomat, csak meneteltem. Érdekes, hogy a terület dimbes-dombos ugyan, én mégis úgy emlékszem, az út kétharmadát hegynek fel tettük meg, visszafelé meg olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam értékelni a lejtő előnyeit sem, de ugye közben megérkeztünk.

Egy baromira nagy sor végére, hamarosan közepére. Még ennyi embert egy helyen nem láttam, mármint olyan rendezvényen, ahova önként mentem el. Nem bírom a tömeget. Hamarosan azért jól mulattunk. A sorban mögöttünk egy igen kapatos Holland úriember állt, faragott hagyományos holland fapapucsban. Tudjátok, abban a felfelé görbülő, hegyes orrú fajtában. A fickónak olyan öt másodpercenként kellett kilépnie belőle, folyton jött valaki, aki le akarta fotózni, és így utánunk gyűlt össze Európa apraja-nagyja.

Viszonylag hamar bejutottunk, de pilóták alig voltak kint. Igazi csalódás. Schumi kint volt öt percet, aztán talán Liuzzi és még valaki, akinek már a nevére sem emlékszem. A BMW-nél viszont olyan kerékcserét nyomtak le, hogy elaléltunk az izgalomtól. A tömeg imádta a nyalókás embert. Valahányszor felemelte a táblát, együtt visítoztunk. No persze, fele olyan hangosan nem tudtunk, min a tizennégy-tizenöt éves csitrik, akik a boxot elválasztó fém kordonokba kapaszkodva sikították: Kimiiiiii! Jézusom! Ez nem nekem való hely!

Nem fértem oda a McLaren boxához, nem tudtam megnézni a kocsikat a sok kislánytól, és nagyjából ezen a ponton haza akartam menni. Picinykének persze könnyű volt. Ő a hátsósorból is jól látott, de én nem. Szóval elindultunk kifelé, a tömeg sodort, én próbáltam haladni. A kísérőm feje búbját is elvesztettem. Lemaradt. Én meg ott találtam magam a McLaren boksz előtt, gyomromban a kordonnal. Kétrét görnyedve levegő után kapkodtam és mindent megadtam volna, ha az az ezer ember, aki hátulról rám mászott, csak egy öt centivel hátrébb csusszan.

A biztonsági őr mély együttérzéssel megkérdezte:

- Fáj?

- ÁÁÁÁ! Neeem!

Aztán felfogtam hol állok. Minden kínomat feledve képeket kezdtem készíteni. Az volt maga a csoda. Olyan közel ügyködtek a szerelők, hogy ha nagyon pipiskedem az orrkúpokat el is érhettem volna. Iszonyú fáradtan, de elégedett mosollyal az arcomon mentem haza.

Meglehetősen rossz idő volt pénteken és úgy döntöttem, inkább szombat- vasárnap szeretnék kint lenni, mint az első nap után megfázni. Édesanya, a gyakorló angyal, meglepett néhány esőköpennyel is. Szükség volt rájuk. Gyakorlatilag olyan szinten szakadt az eső két napon át, hogy felázott a bőröm. Amikor nem zuhogott, akkor sem volt jó idő, így elázva üldögéltem a köpenyben, mert ami ruhám kilógott alóla, az felszívta a vizet. Fáztam, de mit érdekelt engem! Az izgalomtól cidrizett a fogam.

Apám! Az az érzés, amikor húsz motor bőg fel egyszerre leírhatatlan! A puhányoknak kellhet füldugó, mi csak úgy álltunk. Én a magam részéről lehunytam a szememet, engedtem, hogy az a vibrálás végigszaladjon rajtam. A talpamban kezdődött, végigkúszott minden porcikámon, csiklandozott, muszáj volt mosolyognom közben, a gyomrom meg a össze-vissza ugrált. Ez több mint a szerelem, ez valami olyan érzés, amire nem találok szavakat. Más dimenzióba kerültem. Nem létezett semmi, csak az autók, csak a verseny, csak én. Az emberek körülöttem ugráltak, dudáltak, visítoztak, én pedig nem voltam különb, leszámítva dudálást, de fel-felpattantam örömömben vagy épp  méltatlankodva.

Amikor Räikkönen legyalulta Liuzzit és itt a Kimi, hol a Kimit játszva tovagurult, a szám elé kaptam a kezemet. Liuzzi előttünk állt, simán kiszállt, felálltam és lestem mi van a finnen. Ő is kimászott. A segíteni szándékozó pályabíró kezéből kitépte magát és lenyomott egy kisebb hisztit. Megkönnyebbültem! Semmi baja!

Amikor vége lett a futamnak, a pályabírók kidobálták az apróbb darabokat. Mondtam Picinykének, intézkedjen, én vigyázom a csomagokra. Szeretem azt gondolni, hogy a féltett darabom egy McLaren Mercedesből van, bár erre semmi garancia, viszont nekem így esik jól.

A végén hazaértünk épségben. Csodával határos módon. Tömeg volt és káosz, Picinyke popsiján letört egy túl közel került visszapillantó tükör, mert rendőr rengeteg volt ugyan, de az autósokra figyeltek. Minden gyalogos a saját életéért felelt.

- Remek! Most történik veled valami, amikor megyünk haza!

- Visszaadjam nekik?

Csak bólintottam. Szóval Picinyke visszaszolgáltatta a tükröt, én pedig soha nem felejtem el azt az első hétvégét. Azóta voltam kint párszor, de az első felülmúlhatatlan volt.

Érezni, hallani fantasztikus volt. A testemen éreztem a motorok erejét, az agyamnak olyan volt, mint egy mentális orgazmus. Alighanem vagy félévig kitartott a mosolyom.

Olyan sok minden történt, annyi mindent tudnék mesélni, de tíz oldalban sem tudnék határt szabni a szóáradatnak. Beszereztem egy Kimi Räikknenes sapkát, és ezerféle jó élmény ért. Mint egy valóra vált álom, pedig nem is a boxutcából néztem a verseny. Na, majd legközelebb!

Nem irigyeltem a V.I.P.-seket, mert számomra annál jobb akkor nem létezett. Most már biztosan örülnék egy ilyen jegynek, de bármilyen jó lesz, vagy lehet ezentúl, azt az érzést, azt az izgalmat nem tudja semmi felülmúlni. Nem kaptam levegőt az izgatottságtól, fizikai rosszullétet éreztem, egyszer majdnem el is ájultam, mert annyira elszálltam. Olyan lehettem, mint aki be van lőve, és most, ahogyan írok róla, szintén érzem, hogy kezdem elhagyni a testemet.

Szóval tudok én rajongani. Csak nem úgy, mint mások. Sokszor nem látszik rajtam, nem ugrálok kétpercenként, és leszoktam a térdcsapkódáról is, de közben hozzám szólni nem ajánlatos.

Idén sajnos nem jutok ki, és már most rinyálok, hogy hosszú évek hagyományát megtörve, a jövő heti futamot nem fogom látni sem. Felvételéről meg nem ugyanaz. Azt szoktam mondani, ha az Angol királynő hívna teára, azt is lemondanám. Nos, bár nem lesz ilyen illusztris személyhez szerencsém, mégis kénytelen vagyok kihagyni. Nem tudom, hogy fogom viselni…

Élőben sokkal durvábbnak tűnt. Főleg, hogy oldatról láttuk, közvetlen a pálya mellett, csak kétbiztonsági kerítés állt közénk.





2011. július 1., péntek

A király beszéde


(The King's Speech)


színes, feliratos, angol filmdráma, 118 perc, 2010

rendező: Tom Hooper
forgatókönyvíró: David Seidler
zeneszerző: Alexandre Desplat
operatőr: Danny Cohen
jelmeztervező: Jenny Beavan
producer: Iain Canning, Emile Sherman, Gareth Unwin
vágó: Tariq Anwar

szereplő(k):
Colin Firth (VI. György király)
Helena Bonham Carter (Elizabeth királynő)
Geoffrey Rush (Lionel Logue)
Guy Pearce (VIII. Edward király)
Derek Jacobi (Cosmo Lang érsek)
Robert Portal (kamarás)
Andrew Havill (Robert Wood)
Calum Gittins (Laurie Logue)

Ez az a film, amit akkor is megnéztem volna, ha nem tudok semmit  a hátteréről. Colin Firth játszik benne, aki alighanem minden idők legjobb Mr. Darcyja. Egyértelműen kötelező darab.

BAFTA és Oscar-díjakat is magának tudható alkotás nem okozott csalódást. Nem más ez, mint egy sikertörténet. Főszerepben a királyság megmentője, aki épp olyan esendő, mint bármelyik alattvalója és akit ezért lehet szeretni. Mindegy milyen nevelést kapott, lényegtelen, mennyivel több, mert a szíve mélyén méltatlannak tartja magát mindarra, ami megadatott, amire született.

Szóval sikertörténet. Azt hiszem, az emberi agy kalibrálva van az ilyen sztorikra. Szeretjük, ha haladunk valami felé, ha van mondanivaló, katarzis és/vagy győzelem. Rocky Balboa is megfőzött a lépcsőn nyargalászásával,  ahogyan VI. György tette a dadogásával.

Mindig is érdekesnek tartottam az egész trónara kerülési hercehurcát. Olvastam és láttam filmet már VIII. Eduárd lemondásáról. Leggyakrabban hős szerelmesként ábrázolják, aki hajlandó volt lemondani  a hatalomról, csak hogy elvehesse azt a nőt, akit szeret. Micsoda romantikus gesztus! Valójában ez csak egyik bűne volt, a másik és kétségkívül a nagyobb, hogy hazaárulás vádja merült fel ellene. Ebben a filmben érintik a témát, bár kesztyűs kézzel. Csupán bizonyos virágcsokrokról esik szó, amelyeket Mrs. Simpson kap a német nagykövettől. Ott a pont és a jó. Alighanem hajlamosabb vagyok elhinni az akaratgyenge, egy nő bájai alá került karaktert, mint a hős szerelmest. Csak az a férfi viselkedik így, akit alaposan elkaptak a... Szóval, aki felett hatalma lehet egy nőnek. Mert, hogy mi, a gyengébbik nem, ennél jóval számítóbbak vagyunk. Nem hiszem, hogy akadna egy nő is, aki önként letenné a koronát és van még valami, amit úgy hívnak, kötelességtudat. Lehet, hogy magamtól lemondanék, mert kéne a fenének az a sok kötöttség és szabály, de egy férfiért! Ki van zárva!

Ott vagyunk a két háború közti Angliában. A királyságnak még rengeteg gyarmata van, amelyek erőskezű uralkodót kívánnak. Na, de mi jutott? Egy gyenge és egy dadogó trónörökös. Nem is tudom melyik a jobb.

Bertie-ben megvan az akarat a fejlődésre, bár annyira szeretné feladni is, amit szintén értek. Nem lenne jó, csak úgy elfutni? Sokszor az egyetlen megoldásnak látszik. Istenem, hadd dugjam homokba a fejemet! Szegény Györgynek ez nem adatik meg.  A kötelességtudata, a hazaszeretete, a küszöbön álló háború, mind kényszerpályára terelik. Beteljesíti hát a végzetét.

Erzsébet királynőről készült dokumentumfilmben láttam, mennyire jó, szeretet vezérelte család volt az övék. Mivel nem merült fel a lehetősége sem, hogy trónra kerülnek, normális családkánt éltek és a gyerekek megkaptak minden szeretetet, amit az apjuk nem. Talán ez a háttér tette II. Erzsébetet minden angol imádatának tárgyává.

Na, de ez később jön. Sokkal később. Most még előtérbe kerül az, aki a másik főszerepet kapta, Geoffrey Rush, a szokatlan módszereket alkalmazó, de ebben a végsókig hívő, beszédtanár szerepében. Az amatőr színészkedő, Shakespeare szerelmes, Ausztrál férfit az álmai hajtják. A hit valamiben. Abban, hogy jól csinálja, hogy segíthet. Abban, hogy majd egyszer megkapja a legjobb szerepet és mindenekelőtt a családja iránti ragaszkodása. Ösztönszerűen olyan fajta szemlélettel látja a dolgokat, ahogyan a sokat látott, de őszinte emberek teszik.

Ez a más nézőpont, ez a könyvekből el nem sajátítható élettapasztalat teszi őt alkalmassá a feladatára, és persze az is, hogy a kezdeti megilletődés után, Bertie-nek szólítja York hercegét. Vannak pillanmatok, amikor meg kell ragadnunk a problémát, és van amikor el kell engednünk. Ha másra sem tudunk gondolni, mint egy bizonyos hiányosságunkra, biztosan szembetűnővé tesszük.  A görcs bennünk egyre jobban nő és a végén szinte átvághatatlan problémává dagad.

Ahogyan Lionel Logue közelebb kerül Albert herceghez, elkezdi elsimítani ezeket a görcsöket, méghozzá úgy, hogy megtanítja György királyt  szembenézni a félelmeivel. A kudarctól való talán a leghatalmasabb.  A bizonyítási vágy, ami folyton ott van, azzal a tudattal, hogy úgy sem sikerülhet. Pedig igen. Csak sok munka, elszántság és akarat kell hozzá. No és egy jó adag önirónia. Imádni való!

Azt mondják, minden nagy ember mögött áll egy asszony, a felesége. A támogató, a szerető, aki nélkül ez az egész nem jöhetett volna össze. Helena Bonham Cartert legtöbben a Harry Potterből ismerik, mint Bellatrix Lestrange, pedig sok jó szerepben láthattuk már. Méltán gyűjtötte be ezért a filmért a legrangosabb díjakat. Elisabeth mindvégig hisz a férjében, de felismeri azt is, hogy kell valaki, akit nem vádolhatunk elfogultsággal. Néha az is elég, ha akad valaki, aki képes reálisan látni minket, és nem engedi, hogy elfelejtsük, kik is vagyunk.

A tanár és a magas rangú diák  szokatlan barátság nem alakult mindig zökkenőmentesen. Az élet úgy tűnik a forgatókönyv írok kezére játszott, megadva a drámai szálat, az összeomlást, ami utána  felemelkedés következet. Gyanús, hogy bizonyos elemeket jobban kiemeltek, míg másokról bölcsen hallgattak, de a királyi családdal együtt, én is üdvözöltem ezt a kitűnő alkotást. Már, ha számít a fogyasztó véleménye. Nem esküdnék meg a valóságos történetre, maradjunk csak a valóságon alapulónál.

Dráma, kevés humor, életek, sorsok.  Jól begyakorolt recept, igaz történetre, karakterekre épülve, nagyszerű színészi alakításokkal, méltán becsült nevekkel. Egyszerűen nem lehetett vele megbukni.

9,5/10





Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...