Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. - Együtt

Az első kölcsön könyv után viszonylag gyorsan beszereztem a 2. részt is. A magával ragadó hangulat és a feltörő emlékek áradata egyszerűen követelte a folytatást.  Én meg, mert gyenge és esendő vagyok, no meg erősen függő könyvoholista, engedtem a nyomásnak.

Reniben tudatosult az, amit mind tudtunk már, beleszeretett Cortezbe. De persze, ha minden ennyire egyszerű lenne, nem léteznének problémák, meglenne a nagy egymásra találás és boldogan élnének, amíg... Ehhez képest a korrepetitor dacára bukásra áll rajzból, Cortez körül egyre jobban legyeskedik Edina, Kinga pedig, nos, maradt az aki. Kinga.

Legalább Virág mellette van, igaz, új szerelme nevére kereszteli a kutyáját és továbbra is bukdácsol egy sereg tárgyból, ráadásul a családi életében apróbb változások állnak be.  Reninek most még jobban kell támogatnia.

Nem volt rám olyan letaglózó hatással, mint az első rész. Talán mert már a legtöbb emlékemet újra éltem, vagy mert nem hatott többé az újdonság erejével, mindenesetre változatlanul aranyosnak találtam. A tinik és az ő problémáik annyira furcsák felnőtt szemmel. Ugyanakkor pedig át tudom érezni, mert emlékszem még a sajátjaimra.

Mindig úgy éreztem, a saját szüleim nem értenek meg. Nyilvánvalóan nem is értettek egy sereg dolgot. Például, hogy miért élem meg problémának, hogy a napi kutyasétáltató adagomat korábban vagyok kénytelen befejezni, és miért nem drámázom azon, hogy bukásra állok matekból. Csupán csak arról volt szó, hogy az ő felnőtt életükben máshová helyeződött a hangsúly. Könnyű volt nekik!  A hormonjaik már nem dübörögtek ezerrel, nem változott a testük, nem voltak elsősként magasabbak mint a legtöbb fiú, a végtagjaik megfelelően működtek, nem csetlettek-botlottak és nem szembesültek a kavargó érzelmek változatos palettájával a nap minden pillanatában.

Vagy ha mégis, hát rajtuk nem látszott, de az én pattanásaim csak jöttek. Aljasság!

A szülők karaktere változatlanul szimpatikus. Nos, nem azért, mert az enyémek ennyire meg akartak volna érteni, sem idejük, sem energiájuk nem volt rá, ráadásul a bátyám után jogosan hitték, a második is szépen felnő, de az apró túlzások, hogy úgy beszélnek az ember lányáról, mintha ott sem lenne, hogy elmondasz nekik valamit, aztán nem emlékeznek rá, vagy nem úgy, ahogy elhangzott. Mifelénk nem csináltak ügyet egy kis hisztiből. Nem is voltam hisztis, ugyanis nem értem volna el vele semmit.

Sok szempontból jóval egyszerűbb tinikorom volt. Az információ dömping negyed ekkora sem volt. Eljártam a a barátaimmal, esténként olvastam és nem mérgeztem az agyam egy csomó nyálas fiú bandával. A szüleim állandóan dolgoztak, alig találkoztunk. Szabad voltam, mint a madár és édesanyám nagyszerűen főzött. Szegény Reni, csoda, hogy nem halnak éhen.

Persze, mivel az Együtt nem szippantott be olyan erővel, feltűnt néhány apró hiba is. A felkiáltójelek majdnem teljes hiánya. Az óhajtó, felkiáltó, indulatszavas stb. mondatok többségéről hiányzik, és bár nem vagyok a helyesírásra pipifaxos, a tömeges Jaj. még nekem is feltűnt. Mindegy!

Igazából változatlanul várom a folytatást. Még mindig nagyon üdítőnek éreztem, akkor is, ha Cortez egyre inkább kezd hasonlítani egy jól fejlett, felnőtt parapasira, csak nincsenek agyarai, meg nem giga erős, de egyszerűen mindent tud, mindenhez ért és hihetetlen tehetséges vagy ezer dologban. Gyanítom ezeknek a száma csak nőni fog, de végül is nem baj. A tinilányok álma legalább emberből van.

Harmadik rész, vigyázz! Jövök!

9/10

Teaser kedd #5

Ha hétfőn éjfélkor nem ér véget a világ, tuti biztos, hogy lesz Nyuszi. A Nyuszi pedig jó társaságot és valami harapnivalót... izé, kedd. Hogy lesz kedd. A kedd pedig egy újabb kétsorost jelent.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti harapnivaló:

Amikor felhánytuk a melléképületeket, az egyik lépcső mögött négy újabb holttestet találtunk.

Részletekbe nem kívánok bocsátkozni, de annyi tény, hogy új meccs áll előttünk, és az ember már most hányni szeretne tőle.

Kathy Reichs:  Csont és bőr

Artmozik éjszakája

A Corvin moziéjszaka után újabb kalandra vágyva neveztünk be erre az eseményre is.  Ahogyan várható volt, dacáras a három mozi rendkívül széles ajánlatának, arányaiban jóval kevesebb embert vonzott.

Sokakban zsigeri tiltakozást vált ki a művészfilm kifejezés, pedig a stílusukban legalább ötven árnyalat eltérés látható. Vannak populárisabb filmek, olyanok, amik talán nem is valóak a kategóriába, és akadnak mélyen elgondolkodtató alkotások. Szerintem azért, mert egy filmen gondolkodni kell, még nem lesz rossz. Nem is beszélve arról, hogy sok közönségbarát is szerepelt a repertoárba, mint például a Prometheus, A sötét lovag - Felemelkedés, Hófehér és a vadász, Fejvadászok vagy a Madagaszkár 3.

Lássuk a termést!

Amit még mindig tudni akarsz a szexről

Te jó ég! Annyira jó, hogy szavakkal le sem írható. Jutalomjáték ez Meryl Streep és Tommy Lee Jones számára. Igazán szórakoztató film arról, hogyan élnek egymás mellett az emberek egy kielégítőnek nem nevezhető házasságban, és hogy mit lehet tenni a félpezsdítéséért. Az egyik pillanatban teli torokkal nevettem, a következőben könnyek csurogtak az arcomon.  Streep még most is tűzes és vibráló, Jones pedig legalább tíz különböző arcát mutatta meg. Annyira kifejezőek, annyira élettel teltek voltak, hogy nem olyan hangulatot keltett bennem, mintha csak fimet nézek. Ott ültem a konyhájukban és éreztem a fájdalmukat, örömüket. No meg a tükörtojás illatát szalonnával. Egy bizonyos számú együtt töltött év után kötelezővé tenném.

Egyértelműen 10/10



Toszkán szépség

Egy család története, amit Bruno, a legidősebb gyerek szemén át ismerhetünk meg. A férfi középiskolai tanár, aki hazatér haldokló édesanyjához. Nem akar menni, nem akar ott lenni, de marad és végigéli a múlt minden, akkoriban fájdalmasnak, vagy érthetetlennek érzett pillanatát. Közben szembenéz saját magával is és végre lezár egy sereg mélyen gyökerező problémát.

A zsebkendő folyamatos használatban volt. A film hihetetlen módon telített érzelmekkel. Mindenfélékkel. Leírhatatlan olasz kavalkád ez a javából, amiben a szatíra is fel-fel üti a fejét, és a humor lágyabb formái is megcsillantják magukat. Sajnáltam mikor vége lett, pedig egy teljesen kerek történet volt arról, hogyan térünk vissza oda, ahol kezdtük, de mégis néztem volna tovább.

Megérdemelné az Oscart, de a felirat... Asszonyom helyett Mrs. Egy olasz filmben, magyar felirattal? Hospice mint elfekvő? A készítőnek járna egy pofon érte. De a film ettől még 10/10.

Keleti nyugalom - Marigold hotel

A történet hét nyugdíjas éveit taposó nőről és férfiról szól, akik Indiába költöznek. Mindannyian keresnek valamit, az okaik talán elsőre nem átláthatóak, még csak nem is azonosak, de összekovácsolódnak és rájönnek valamire. India talán nem adhatja mag a választ mindenre, de amire nem, arról még nem létezik kérdés sem.

Egy szórakoztató, magával ragadó történet az életről, életigenlésről, halálról, célokról és reményekről, olyan szereposztással, hogy a névsor puszta olvasásától sírni lett volna kedvem. És senkit ne tévesszen meg a hangulat. Kötelező darab mindenkinek, aki valaha is feltette azt a kérdést magának: miért?

Mi mást is adhatnék rá? 10/10



Final Cut - Hölgyeim és Uraim

Pálfi György rendezésében született mű több száz filmből összeollózva igazán formabontó és magával ragadó. Egy férfi és egy nő találkozását mutatja be úgy, hogy mindkét hőst százak alakítanak. A történet nem mélyenszántó, de csak hab volt a tortán, hogy volt. Igazán üdítő, ahogy egy-egy filmre ráismerünk, miközben azok egy nagyobb kép teljessé válását szolgálják.

Néha meglepő kombinációkat láttunk, néha nem odaillő karaktereket, az egész nézőtér nevetett, miközben az agyunk elhelyezte a sakkfigurákat a nekik megálmodott helyen. Igazi képorgia volt, ami azonkívül, hogy megdöbbentett, elvarázsolt és székhez tapasztott, még azt is elérte, hogy sürgősen újra kell néznem néhány, úgy ötven-száz, filmet.

Köszönjük, mert ez zseniális volt! 10/10



Kicsit később kezdtünk, így most csak négy filmre jutott időnk, bár könnyen lehetett volna belőle hat is. De kihagytuk az első és az utolsó filmeket is. Az agyam sem bírt volna többet, no meg aludni is vágytam már.

Tulajdonképpen minden egyes filmről írhatnék külön. Kár, hogy nincs annyi időm, de így a töredékét sem tudtam átadnia annak, amit ténylegesen nyújtani tudnak.

A szervezésre nem lehet panasz. Néhány apróbb baki azért becsúszott, mint a feliratok rossz pozicionálása, de nem vont le szikrányit sem az élményből. Imádtam minden percét! Rég volt részem ennyire felemelő és elgondolkodtató estében. Nagyon sajnálom azt a tíz-tizenöt filmet, ami most kimaradt, de próbálom majd ledolgozni a hátrányomat.

Köszönöm a társaságot, a szervezést. Az este pontszáma egyértelmű.

10/10

Fifty Shades of Grey/A szürke ötven árnyalata

Nos, mikor az Ulpius először lehozott belőle részletet, még angolul, már tudtam, hogy nem érdekel. Az erőszakos reklámkampány egyszerűen csak növelte az ellenkezésemet. Bementem egy könyvesboltba és az egész kirakatban csak ezt láttam. Minden második blogon ott virított a képe és bár önmagamat könyvoholistának titulálom, ismét nemet mondtam. A trilógia különben Twilight fanficként látta meg a napvilágot, ez egy újabb ok volt ellene.

Még a barátnőm ajánlgatta angolul. Akkor még nálunk nem jött ki, mondván, hogy szerinte nekem tetszene és én annyit adtam neki kölcsön, most ő... Inkább nem mondom, hogy mit válaszoltam, de kikerekedett a szeme attól, ahogyan nemet mondtam, ahogy attól is, amikor mégis kölcsönértem.

Hogy mi történt közben? Hát Tótisz meg a Leiter Jakab történt közben. Már máskor is felmerült bennem a gyanú, hogy egy egy könyvnek megváltozik a hangulata, ezáltal majdnem hogy fogyaszthatatlanná válik számomra. Például pont a Twlightot sorozat esetnén történt meg, hogy szerettem angolul. Magyarul épp csak hogy, de a második résztől... Anyanyelvemen, a csodáson olvasva sarokba vágtam a sok rinyálós Bella szöveg miatt, pedig eredetiben egész rendben volt.

Nem a félrefordítások érdekeltek elsősorban, hanem az, ahogy azok nyilatkoztak róla, akik angolul olvasták és azok, akik magyarul. Az általam olvasott könyves blogokon egytől egyig lehúzták. Meg tudtam érteni, engem sem érdekelt, de tényleg ennyire rossz, vagy valami más van a levegőben?

Megnéztem a Molyon milyen az átlag értékelése és az történt, hogy az első rész, magyarul 62% körül van(angol olvasatban 64%), a másik kettő viszont karcolja a 80%-ot. És azokat még nem lehet kapni. Véletlen?

Ana, a 21 éves irodalom szakos egyetemi hallgató, elvállalja beteg barátnője helyett , hogy interjút készít a rendkívül sikeres, 27 éves  Christian Greyjel. Szó szerint beesek az irodájába és részben egy két kérdéstől, de sokkal inkább a férfi jelenlététől elkezd dobogni a szíve. Fura dolog ez. A hölgy még szűz, soha senki nem keltette fel az érdeklődését, erre itt van Mr. Tökéletes és neki vége van. Ráadásul még azt is megkérdezi tőle, hogy meleg-e. A kérdéseket nem ő állította össze, de akkor is el tudna süllyedni szégyenében.  Amikor "véletlenek" sorozata után összekerül Christiannal, a meccs koránt sincs lefújva. A férfi BDSM megszállott, ő maga a domináns fél, és azt várja a lánytól, hogy engedelmeskedjen neki. Mindig és mindenhol.

Hogy ki mit csinál a saját hálószobájában, az engem egyáltalán nem érdekel, bőven elég a sajátom, és igaz, semmit sem utasítok el elvből, de legyen annyi elég, mindenféle részlet nélkül, ez nem az én műfajom. És mégis... Lehet most nem leszek népszerű, de nekem egészen rendben volt.

Olyanokat olvastam:

- Gray undorító kéjenc, aki kényszeríti szegény kis Anát.

Van egy hírem. Nem teszi. Ha szeretünk valakit, teljesen normális, hogy megosztanánk a számunkra örömteli élményeket is. Mr. Grey elvárja Anától, hogy csatlakozzon hozzá, talán kis nyomást gyakorol rá, de semmi esetre sem erőszakoskodik. Nagyon korrekt, ügyvédek által megfogalmazott szerződést tesz elé (Szörnyű, rémes nyelvezet,  sosem fordítanék ügyvédes sorit.), ami mindkét felet egyformán védi, és átbeszélik mi az, ami belefér a lánynak és mi az, ami már nem. Amit ő mond: próbáljuk meg, ha nem tetszik, abbahagyjuk. Amit Ana csinál: összeszorítja a száját és nem szólal meg. Gray meg is jegyzi, hogy e-mailben sokkal jobban tudnak kommunikálni, mert a lány végre őszinte vele. Ugyanis enélkül egész biztosan nem működhet semmi. Ó, és szögezzük le, egy bizonyos pontig Ana nagyon is élvezi a játékot.

- Csak akkor élvez el, ha fájdalmat okoz Anának.

A könyvben van jó néhány normális, Christian által vanília szexnek titulált jelent is. Jólehet mindig ő a domináns, de ezek még az én véleményem szerint benne vannak a normálisban. A srác többszörösen sérült személyiség, és nem igen kedveli, ha megérintik, ezért megtiltja a lánynak, hogy hozzá érjen. Lefogja vagy megkötözi a kezét, de nincs benne semmi különösebb. Ráadásul nem is mindig tartja be. Igazából a mellkasa, ami teljesen tabu téma, a hajba túrásért meg nem is tiltakozik.

- Leselkedik, nyomoz, zaklat.

Nos, ez nagy részben igaz. Nem engedi ki az irányítást a kezéből. Lenyomoz mindenkit, mindent bárhol. Szeret tudni mindent és ehhez megvannak az eszközei is. Nem zaklatózik, de azért a többit el kell ismerni, mert tény.

- Állandóan tömi (kajával) Anát és személyi edzőhöz is küldi.

Ebben mi a bizarr? Amit elvár a lánytól, az eléggé felemészti az energiákat. Amit hogyan lehet vissza nyerni, vagy elérni azt, hogy bírja a strapát? Megfelelő táplálkozással és erőnléti edzésekkel. Ez lehet, hogy úgy tűnik, Grey uralni akarja Ana életét, de valójában azt a célt szolgálja, hogy megvédje. Épnek és egészségesnek kell maradnia, hogy kielégítse urának vágyait. Oké, ez önző tett is, de egyben teljesen érthető. A későbbiekben azért ez is változik.

- Ana naiv, idióta, idegesítően ostoba, basszanytu, szent szar, szent tehén.

Hát kissé naiv. Vagyis inkább tapasztalatlan, de koránt sem ostoba. Pontosan tudja, hogy mi az, amit nem akar, és azt is, mi az amitől fél. Ezeket közli is. Némi idő és szelíd erőszak hatására. Tisztában van a következményekkel. Felnőtt nő, az ég szerelmére, nem egy tizenéves csitri. Testileg, szellemileg és erkölcsileg is teljesen rendben van. Muszáj volt huszonegy évesnek lennie, mert a szado-mazo kicsit meredek egy tininek, ez pedig minden ország és állam szerint a legális nagykorúság határa.

Elhangzik néhány holy shit, hell, shit, fuck, tán egy-kettő holy cow, de nem lennék olyan bátor, hogy ezek bármelyikét basszanytunak, vagy szent szarnak fordítsam. Az a helyzet, hogy ezek a kifejezések, amik ugyan nem túl meredekek angolban,  ilyetén fordítva a hölgyet fiatalabb szellemi szintre helyezi, mint ahol valójában tart. Rengeteget vívódik. Nem feltétlen hisztizik, bár egyszer- egyszer előfordul némi kis sírás. Viszont komoly fejtörést okoz neki az, hogy mit is tegyen a helyzettel.

Egyetlen hatalmas hibája van. Beleszeretett Mr. Álompasiba. Barrons mondta a nőkről és  a szerelemről, a nők évezredek óta elkövetik azt a hibát, hogy beszeretnek abba a férfiba, aki lehetne. És ő mondta azt is, a nők elveszítik lelkük egy darabját szex közben. Bölcs pasi, tényleg.

Mert hölgyeim, mielőtt pálcát törtnének Ana felett, tegyék a kezüket a szívükre és mondják meg, mennyire voltak kontrollálatlanok az első szerelemek, az igazinak érzet szerelmek alatt? Nem vállaltak be olyan dolgot, amit nem akartak, nem alkudtak meg valamivel a békesség, a boldogság kedvéért? Nem gondolta senki azt, hogy megváltja a világot, a férfit? Hogy képes szeretni kettő helyett is, és majd minden rendbe jön? Vagy csak az én szerelmi életem ennyire elbaltázott?

- Ana fél Greytől.

Nos, igen... bár inkább azt mondanám, tart tőle. Mert általában tudja, hogy tilosban jár, vagy valami rosszat mond és tesz. Azt is tudja, hogy mennyire furcsa szerzet, szóval egyáltalán nem meglepő ez a reakció. Ana alkalmazkodni akar, azt szeretné, nem is, akarja, hogy a férfi szeresse. Ebben nincs semmi fura, életében először szerelmes. Eggyel feljebb bőven kifejtettem. Ja! Bella is félt egy kicsit Edwárdtól. Aztán úgy döntött, teljesen rábízza magát. A mi lányunk is így dönt. Azt hiszi,
Edward, bocs, Christian nem lenne képes megütni, ha úgy szereti, ahogyan ő teszi. Meglepően életszerű reakció. Csak az a baj, hogy még az életben sem így működik, akárhány nő képzeli ezt, akkor sem. Itt van az a szál, amivel a bántalmazott nők mentegetik kedvesüket. Akit nagyon sokáig teljes szívükből szeretnek.

- Folyton elpirul és rágja a száját.

Na, ez tényleg idegesítő. Különösen a könyv első részében. Vannak nők, akik ilyenek különben. Pirulósak. Van egy barátnőm, aki minden apró kis figyelmet hatalmas szerelemnek gondol. Kivirul, elpirul, ficánkol mint egy kiscsikó. Az én koromban már nem igen pirulnak el, de komolyan mondom, néha irigykedem, mert csak egy évvel fiatalabb nálam...

Rágja, hát rágja. Ez egy pótcselekvés. Van aki a körmét, körömágyát tépkedi, van aki a fogát kocogtatja vagy a torkát köszörüli állandóan. Rossz beidegződések és engem mind egyformán zavar. Ezektől azonban még nem lesz valaki szellemileg tizennégy éves.

Nem csodálom, hogy mami pornónak becézik. A szex jelenetek, azonkívül, hogy túl sok volt belőlük, elég kevés BDSM elemet tartalmaznak. Mondjuk a dominancián kívül. Ne ítéljünk el senkit, amiért vér komolyan veszi... Nos, ha már vér,  az a fürdőszoba jelentet... Hát én már semmin sem csodálkozom.

A pszichológiai háttere nagyon érdekes, ha kevesebb lenne benne a szex kimondottan élveztem volna. Meg is tudom indokolni, hogy miért.

Grey a domináns. A vezetőbeosztású emberek általában, nincs ugyan kőbe vésve, de hangsúlyozom. ÁLTALÁBAN, az alárendelt szerepét játsszák. Annyi mindet kell kontrollálniuk az életükbe, annyira fárasztó a folytonos uralom, hogy arra vágynak, valaki vegye le ezeket a terheket róluk. És ha ehhez csizmát kell nyalniuk, hát megteszik. A gyár igazgatók is gyakran húznak lyukas mackót otthon vagy amikor nem látják őket, és a legtöbb, magas beosztásban dolgozó nő szeretné, ha otthon csak egy egyszerű háziasszony lenne, akinek semmi más dolga nincs, mint hogy gondoskodjon azokról, akiket szeret. Hiába nem szeretnének erősek lenni, mert a legtöbben ezt nem kaphatják meg. Az élet ugyanis kegyetlen, így hát levezetik máshol a feszültséget.

És ebből nagyon erősen kilóg Christian. A gyerekkorában nyilván bántalmazták,  és 15 évesen vezették be a fájdalom szentélyébe. Ezektől éppenséggel lehetne extrém erőszakos vagy egy kontrollált pszichó. Ő inkább ez utóbbi lett. Talán a gyerekkorában lesz a kulcs... Az erő, az az igazi lényeg.  Most rendelkezik azzal, amivel akkor nem.

Greyt nem a fájdalom indítja be. Persze az is a része, de amennyire én ismerem a műfajt,  a domináknál rendszerint nem a fájdalom a lényeg, hanem az uralkodás. A helyzet teljes vezénylése, a leszorítás, elnyomás, megalázás, A HATALOM. Nem tudom, hogyan keveredünk majd ki eddig, de érdekes lesz. Mondjuk vannak ismerőseim hasonló difivel, mégsem ítélem el őket.

Szóval érdekel a szál, hogy hogyan fog meggyógyulni és mivel magyarázzák meg az eltéréseket.

Anna esetében az elejétől nyilvánvaló, hogy ezt nem neki találták ki. Mindketten tudják. A saját ostobaságának köszönhet mindent. A saját akaratának, a saját óhajának. A vége borítékolható volt az előzmények tükrében, de meg kell mondjam, megkönnyeztem kicsit (Tudom! De én vagyok az, aki pityeregtem A csodálatos pókemberen is). Megtette azt, amit Bella sosem tudott. Értelmes kérdéseket tett fel és egyedül döntött.

Christian abba bízik, tudja iránytani, edzeni, úgy, hogy neki is jó legyen, a nő meg abban, majd meggyógyítja szegény kicsi sérült szerelmét. Mind a ketten elszakadtak a valóságtól. Sokáig azt hittem, Grey csak uralni birtokolni akarja, és nem képes szeretni, de a vége bebizonyította, hogy tévedtem. Szüksége van rá, és mint mindig, most is megesett a szívem a szerencsétlen szenvedőn.

Különben nagyjából az egyharmada után már nem érdekelt, hogy fanfic. Egyre jobban foglalkoztatott ugyanis a háttér szál, vagyis a pszichológiai része, ami, ahogy olvastam a magyar blogokat, egyáltalán nem, vagy alig derült ki a fordításból.

A nyelvezet könnyen olvasható. A stílusa gördülékeny. Amikor olvastam gyorsan haladtam, csak sajnos sok könyvet olvastam egyszerre, meg mindig jött valami, ami fontosabb volt, mert az alaptéma... nos az egyáltalán nem érdekelt.

Hatalmas hiba, hogy a könyv egyharmada teljesen a Twilightra hajaz. Rengetegen nem jutottak túl rajta és ott befejezték, aki meg folytatta, már teli volt előítélettel. Aztán ugyan több ponton visszatért, például ahogyan Ana beszél álmában vagy a siklórepülőzésnél, de nem zavart annyira, hiszen volt más, ami lekötött.

Christian egy az egyben Edward koppintás, még csak elrejteni vagy tagadni sem akarja senki, Ana viszont bizonyos szempontból sokkal komplexebb mint Bella volt. Más oldalról meg az állandó kérdéseivel elég idegesítő tud lenni. Amikre azért Grey türelmesen válaszolgat. Ez is kilóg különben. Furcsa, mert Anát megértem úgy, ahogyan Bellát sosem.

A sokkoló hírem az, be fogom fejezni a sorozatot. Annyit nem ér, hogy meg is vegyem, de szeretném tudni, mi lesz a vége. Jó, azt tudjuk, elvégre Bella vámpírrá vált. Lehet Ana domina lesz, vagy meggyógyítja a bánatos árva fiút, de hogyan? És ez a kérdés most nagyon izgalmas.

Azt is olvastam valahol, hogy a könyvnek idehaza nem volt szerkesztője (Nem voltam ott, nem tudom biztosan, csak olvastam.), mert állítólag, hogy lektora nincs, az teljesen normális (Erről egy nagyon érdekes cikket olvastam épp tegnap.).  Nem az a baj, hogy vannak benne félrefordítások. Ez előfordul, és bár azért sokat von  le az értékéből, de az sokkal zavaróbb, hogy senki nem szólal meg az ügyben. Amennyire én látom a külföldi blogokon is megosztott a vélemény, szemetezik, vagy imádják. Vérmérséklet, beállítottság szerint. Itthon is így van ez, csak van egy nagy különbség.

Aki szereti, valószínűleg a Twilight szál miatt szereti, való igaz Edward kiváló  ember lenne ostorral, és nem szeretik, mert Ana miket mond, hogy Grey mennyire pszichopata. De senkitől nem olvastam azt, ami számomra lényeges. Ez pedig nagy mértékben a fordítás miatt van, hiszen ha az egyik karaktert teljesen infantilissá tesszük, furcsán megváltozik a hangulat.

Különben nagyszerű görbe tükör azokról a dolgokról, amiket egy parafickóban teljesen elfogadunk, egy embernél meg farkast kiálltunk.

A pontozásnál bajban vagyok, mert van egy része, ami egyáltalán nem érdekel, és van egy része, ami pedig kimondottan fantasztikus. Voltak pillanatok, amiket szerettem, mert kedvesek, vagy viccesek voltak. A mail váltások például. Ez ugye ötven-ötven, de számomra kiderült az is, hogy mitől lett bestseller. Jó, ahányan olvasták, annyi indokuk van erre, de látom azt a szálat, amit szerintem a magyarul olvasók többsége nem, így pedig nem kaphatnak teljes képet.

Nem azt mondom, hogy jó, sosem lesz szépirodalom, még csak azt sem, hogy reklám nélkül a célcsoport jelentős része kézbe vette volna.  Azt mondom, találtam benne valamit. Olyasmit, amit senkinél nem olvastam még.

Nem kell szeretni, magam is egy kicsit meg vagyok zavarodva, de el kell ismernem, hogy van olyan része a történetnek, ami érdekel. Bárcsak ne lenne benne ennyi, semmire sem jó szex (Biztos direkt van, mert Edward és Bella ugye nem...)! Ha valaki nem kedveli, mert a stílus nem jön be, azzal nincs gond, ha azért nem, mert baszantyu, azzal nem tudok mit kezdeni.

Jaj...

Egy halovány 6,5/10... esetleg?

Teaser kedd #4

Eltelt egy hét, tehát újra itt vagyok, hogy rátok erőszakoljam az olvasmányaimat. Mondjuk engem ez egy cseppet sem zavar. Ha titeket igen, majd átlapozzátok...

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.

Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;

- üsd fel valahol;

- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;

- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti ismertető:

Napirenden volt köztük a vita, a veszekedés, de kétségtelenül szerelmi házasság volt.

A szerlenhajhász férfi újra meg újra elhagyta, de mindig visszatért hozzá... rendszerint egy új képpel igazolva eltűnését.

Agatha Christie: Öt kismalac

Marie-Giselle Landes-Fuss Egy rém ronda vörös barakk Amerikában

Tizennyolc voltam, amikor először olvastam. Akkor épp nem lehetett kapni (ahogyan a Kérdezzétek meg Alizt sem). Kölcsönben volt nálam és tudtam, hogy szívesen forgatnám még. Sokat kellett várnom, mire a Könyvmolyképző kiadta, és még egy kicsit, mire ez nekem is feltűnt. Aztán az ötvenszázalékos nyitó akciójukban magamhoz szólítottam (egy rakat más könyvvel együtt).

Frenchie  harminchat éves publicista és drogos. Véletlenül keveredik Los Angeles Velence részére, ahol jó néhány hasonszőrű függő is él, no meg a leszokni vágyok. 

A tengerparton álló vörös barakk nem csak ronda, de  tagjai nem állhatnak szóba idegenekkel. Ezzel hősnőnk fájdalmasan szembesül, amikor az egyiktől kérdezni szeretne valamit. Az elutasítás olyan mély nyomot hagy benne, amin maga is meglepődik. Bevesz még néhányat a drágaságaiból, ő ugyanis gyógyszerfüggő, amiről természetesen akkor mond le, amikor csak akar, és valahogyan odakeveredik a barakkhoz. 

Az első olvasás idején kortárssegítőnek tanultam. Komolyan hittem, hogy megváltoztathatom a világot. Meg akartam változtatni, ezért szorgalmasan beszélgetem mindenféle emberrel a terepgyakorlatok során. Alkoholistákkal, drogosokkal, hajléktalanokkal, csak céltalanul sétálókkal, idősekkel és fiatalokkal. Kérdőíveket töltettem ki, tájékoztatást adtam, óvszert osztottam. Végighallgattam rengetek drogost, akik elmondták amit akartak, majd felálltak és otthagytak. Mert ilyen a drogos. Kér valamit, ad valamit, elvesz valamit, elmond valamit. Lényegtelen, hogy te ki vagy, csak ő van, ő és az érdekei, a vélt és valós sérelmei.

Az első olvasás idején még idealista voltam. Komolyan hittem abban, hogy az emberiséget meg kell váltani. Még azt is elhittem, hogy ez az én feladatom. Aztán az élet megtanított nagyon sok mindenre. Például arra, hogy nem lehet senkit akarata ellenére boldoggá tenni.

Az, aki nem akar leszokni, nem fog leszokni. Ez ennyire egyszerű. Frenchie nem tudja mit akar, csak azt, hogy mi az, ami fáj. Rengeteg éven keresztül elmenekült a valóság elől és bár a barátok szépen lassan megkoptak, az édesanyja áldozatos támogatása elégséges volt. Rendszeresen túladagolta magát, csak hogy lássa, szeretik-e. Zsarolta vagy éppen terrorizálta a körülötte élőket és az ő olvasatában mindez teljesen normális.

Amikor az elvonási tünetek elmúlnak, még koránt sincs túl a nehezén, csupán az első sokkon. Egy drogos, ahogyan az alkoholista vagy más szenvedélybeteg,  sosem szokik le igazán. Csak tiszta marad. Hatalmas különbség ez. Olyan, amit mi, akik sosem (vagy legalábbis nem így) voltunk rabjai a saját félelmeinknek, nem ismerünk, nem ismerhetünk.

A szerkezete kissé szokatlan. Klasszikus párbeszédek, gondolatjelekkel elválasztva nincsenek. Folyamatos monológokat hallhatunk a hősnőnktől, minek során megemlíti, hogy ki és mit mondott. Bár nincs is minden esetben feltüntetve, így előfordul, hogy csak a mondandóból tudjuk meg, ki beszél. Az egész kaotikus. Ahogyan egy függő elméje. 184 oldal önvallomás, aztán az író feláll és otthagyja az olvasót.

Lényegtelen mi lesz utána, mert az út volt a fontos. Az az év, amit a barakkban töltött, pedig csak nyaralni jött. Ahol sokáig menekülni próbált. Nem fizikailag, de egy új függésbe kapaszkodva. Nem véletlen javasolják az alkoholistáknak, hogy vegyenek egy szobanövényt, ha életben marad, akkor lehet kis állatuk, de nem kezdjenek kapcsolatba legalább egy évig. Frenchie egy nem létező szerelem ábrándját kergetve menekül. Függésből, függésbe. Veszélyes dolog és nem is nézik jó szemmel. De akkor ő még nem tudja, hogy mit csinál. Csupán annyit érez, hogy ettől jobb, meg persze rosszabb is.

Mi, mármint az olvasó, különben sem számítunk. Csak az a szerepünk, hogy meghallgassuk a vallomását. Azután pedig, hogy okoljunk belőle.

Az eredeti fordítást használták és majdnem 100 oldallal kevesebb lett. Ne tévesszen meg senkit. Apróbbak a betűk, tömörebbek a sorok. Ez csak erősíti a kaotikus hatást. Egyetlen dolog zavart, ami nyilván így volt elsőre is, de nem emlékszem rá, most meg az arcomba robbant. Óverdózis. Nos, ez a szó több mint bizarr. Mi baj volt vajon a túladagolással?

Dr. Csernus Imre előszava új dolog.  Én inkább utószónak írnám, mert kiemeli a legfontosabb eseményeket. Azokat, amik felet egy átlagember talán elsiklana. Utólag jó lenne megmagyarázni pár dolgot a laikusnak, előre viszont ugyanez furcsa hatást kelt. Ettől függetlenül nagyon érdekes. Ajánlom mindenki figyelmébe.

Bár a regény életrajzi alapokkal rendelkezik, kicsit furcsállom, hogy nem találok gyakorlatilag semmit az írónőről. Talán az a gond, hogy nem beszélek franciául, viszont nem tudom, hogy él-e, vagy hogy tiszta maradt-e. Remélem, hogy igen, mert a könyv hatása legalább annyira sokkoló volt, mint tizennyolc évesen.  Kár lenne lemondani róla.

Ritkán mondok ilyet, de kötelező olvasmánnyá tenném.

10/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft

Fordította: Xantus Judit

Abraham Lincoln, a vámpírvadász

Abraham Lincoln: Vampire Hunter

színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 105 perc, 2012

rendező: Timur Bekmambetov
író: Seth Grahame-Smith
forgatókönyvíró: Seth Grahame-Smith, Simon Kinberg
zeneszerző: Henry Jackman
operatőr: Caleb Deschanel, William Hoy
producer: Timur Bekmambetov, Tim Burton, Jim Lemley

szereplő(k):
Benjamin Walker (Abraham Lincoln)
Mary Elizabeth Winstead (Mary Todd Lincoln)
Dominic Cooper (Henry Sturgess)
Alan Tudyk (Stephen A. Douglas)
Rufus Sewell (Adam)
Anthony Mackie (William Johnson)
Robin McLeavy (Nancy Hanks Lincoln)
Erin Wasson (Vadoma)

Sokáig úgy nézett ki, nem lesz társam erre a filmre, de aztán szombat estére mégiskaptam egy meghívást. Ez meglehetősen boldoggá tett. Egyrészt, mert egész hétvégén családi és/vagy kötelező programjaim voltak, tehát jól esett a lazíts, másrészt pedig veszettül érdekelt.

Abraham már gyerekként sem szívlelte az igazságtalanságot. Kiáll a színes bőrű Williamért, akivel együtt nőttek fel, amikor a szüleit, bár szabad emberek, rabszolgaként kezelik. Lincoln apuka Abrahamot védik, de akkor még egyikük sem sejti, hogy ez az engedetlenség nagyon sokba fog kerülni.

Hirtelen Ab édesanyja rejtélyes módon megbetegszik, majd meghal. A fiú ugyan tudja, hogy ki a felelős, megesküszik apjának, nem áll bosszút. De ígérete alól feloldozást nyer, amikor másik szülője is távozik. A bosszú lehet éppen hidegen a legjobb, azonban csúnyán megjárta volna, ha nincs ott Henry, hogy megmentse.

Kiderül, hogy a gyilkos nem más, mint egy vámpír, és Abnak fogalma sincs arról, hányan vannak valójában, vagy hogy mibe mászott bele.

A kritikusok meglehetősen lehúzták a filmet, fel nem foghatom, hogy miért. Eleve a könyv miatt várható volt, hogy a valóságot tekerik a képzelethez. Vagy fordítva, úgyhogy fanyalogni azon, ahogy az egyes események megjelennek, teljesen felesleges.

Számomra biztató volt, hogy a forgatókönyvíró azonos a könyv írójával, azaz Seth Grahame-Smith -szel (Itthon leginkább az Éjsötét árnyék forgatókönyvéért ismerhetjük.), aki elkövette ezenkívül még a Büszkeség és balítélet meg a zombik című könyvet is. Nálunk nem igazán ütött a könyv, bár érdekes, hogy a világ több pontján Bestseller lett. Talán ezért nem jelentették meg az Abraham Lincolnt sem, de bánja kavics, engem ezek az előjelek nem tántoríthattak el.

Történelem szerető emberek hagyják otthon a tudásukat, mert bár az események alapja igen is valós tény, de azért ilyen köntösben kicsit furcsácskák. A vámpír kedvelő közönség pedig barátkozzon meg a gondolattal, hogy nem mindenki választja az örök életet és Van Helsing, no meg Buffy után is létezhetnek vadászok, akkor nem lesz gond.

Bevallom, hogy Benjamin Walkert nem láttam még semmiben, hiába volt néhány kisebb szerepe. Mindenesetre a film legfurcsább eleme ő maga. Teljesen elfogadtam, hogy ő Lincoln. Nos, van abban valami perverz öröm, ahogy baltát forgatva kaszabol, de ez tette kissé különössé is. Az agyam ugyanis küzdött az élmény ellen, egészen addig, amíg meg nem győztem, hiszen ezért ültem be.

Dominic Cooper nagyon tetszett még Stark papaként, és van valami férfias báj az egész borostás megjelenésében és a boci szemeiben. Hát nem édes azokkal a napszemüvegekkel? A film rá építette az egyik meglepetés faktort. Mondjuk én egy cseppet sem lepődtem meg, de kezdem azt hinni, hogy nem vagyok mérvadó.

Rufus Sewell, róla mit is mondhatnék? Imádtam! Mondjuk ötezer éves létére kicsit rutintalan, de mentségére legyen mondva, nem szokott hozzá, hogy néhány nyavalyás északi ellent mondjon neki. Változatlanul az egyik legmacsóbb színész, akit az elmúlt években láttam. Már csak miatta megérte.

Számomra nagyon kellemes meglepetés volt Marton Csokas, azaz Csókás Márton. Édesen visszataszító volt az ültetvényes szerepében. Büszke vagyok!

A forgatókönyv és valószínűleg maga a könyv is tartalmaz néhány logikai buktatót, amik nem is igen zavartak, egyetlen kivétellel. Persze lehet, sokaknak megint nem tűnik fel, de a film közepén elhangzik egy mondat Henry visszaemlékezéséből, aztán Adam újra elő hozza, majd elkövetkezik a film vége és egyszerűen nem értettem, hogy az író hogyan feledkezhetett meg erről. Előfordulhat, hogy a könyvben kapunk erre magyarázatot, de a filmben nem derült ki és hát kicsit nehezményeztem.

Mindenképpen értékelendő, hogy a történelmet nem írták át, csak a benne szereplő karaktereket.

Teljesen mindegy, hogyan csűrjük, csavarjuk, ez sem több mint egy thriller/akciófilm. Pörgős, látványos jelenetekkel, sodró lendülettel, rengeteg vérrel, néhány nem túl szépséges vérszívóval. Ennyi. Semmi magasröptű, mélyenszántó gondolatot ne várjunk tőle. Akkor sem, ha néhány valós mondat megjelenik Lincoln emlékirataiból, naplójából, ha úgy tetszik.

Amikor jöttünk ki, csak annyit jegyeztem meg félve, a kíséretemre pillantva: nem volt ez olyan rossz. Mire a válasz: de jó sem.

Oké tudom, nem vagyok mérvadó, de nekem azért tetszett.

8/10

Darren Shan: A holtak vonulása

Vámpír könyvek, megvan? Na, nekem nincs, csak az annyira vágyott kategóriába tartoznak, olyan százezer másikkal egyetemben. Amikor először olvastam a Város-trilógiáról egy mély, zsigeri érzés kerítette hatalmába. Az akarom erre már nem is kifejezés, de 3500 forint kicsit fájt érte. Nos, most 990 az első két rész a Bookline-on. A hülyének is megérné. Leszámítva azt az apróságot, hogy csak az első részt vettem ennyiért, a 2. és 3. kötetet viszont 40%-os akcióban. Ne legyek telhetetlen! Így is kellemes árleszállításban volt részem, és végre a kezembe vehettem.

Capac Raimi leszáll a vonatról és alaposan körbenéz a városban. Azért érkezik, hogy gengszterré váljon nagybátyja védőszárnyai alatt, és ehhez meg is van minden adóssága. Csakhogy sokkal többet remél egy ostoba kis bandánál. A Katedrálissal akar üzletelni. Azzal a férfivel, aki kimondva-kimondatlanul vezeti a város. A leghatalmasabb ember és a személye teli van mítoszokkal, regékkel. Senki sem tudja mi az igaz, és mi a népi költészet. Mindenki rettegi, és mégis, a hatalma mámorító.

Capac nagybátyja hamarosan balul végzi, ezzel hirtelen valóságossá válhatnak titkos vágyai is. A Katedrális akar tőle valamit. A kérdés csak az, hogy mit. Kik azok a vak csuhások, honnan jön az a különös köd és miért tűnnek el az emberek nyom nélkül? Ez majdnem elhanyagolható kérdés annak tükrében, hogy nincsen emléke a város előtti időkből. Ki ő és honnan jött?

Rengeteg kérdés merül fel, nem csak a főszereplőnkben, hanem az olvasóban is. Kicsit furcsa ez az utópisztikus világ. Egyfelől ott a Katedrális, aki élet és halál ura, másfelől vannak a városnak vezetői is, mint a polgármester, tanácstagok, politikusok és még rengeteg más ember. Mindenki tudja, hogy ki a vezető. Hozzá járnak az emberek meghallgatásra. És ezért fura. Mert valakinek vagy tejhatalma van, de akkor nem tűr meg maga mellett mást, vagy megbújik a háttérben és onnan irányít. Ez a rejtélyes, könyörtelen ember azonban egyik sem. Ő  maga a város. Mindent tud, mindet és mindenkit ismer. Törődik a lakosokkal, miközben lenyomja őket. Legális üzleteket üzemeltet, de védelmi pénzeket is szed. Senki, de senki nem mer ujjat húzni vele, és ha mégis, felkészülhet a halálára.

Capac csodálja, de nem az embert, sokkal inkább a hatalmat.  Nem bánkódik sokáig családtagja elvesztésén, elfogadja, amit ajánlanak neki és tanul. Gyorsan és kegyetlenül. Újabb és újabb próba alá vetik, de nem bánja. türelmetlen, még többet akar. Hiába, először csak biztosításokat árul.

Egy kicsit elveszett, de igazából nem ér rá ezzel foglalkozni. Csak amikor már lesz néhány barátja, érti meg, hogy valami mégsem úgy működik, mint kellene. Valami nem tökéletes. Néha egy-egy homályos kép dereng elő a múltjából, de nem tud mit kezdeni vele.

A neve nagyon különös, inka eredetű. A városban találkozik még néhány emberrel, akiknek szintén különös nevük van. Néha ők maguk is különösek és léteznek mások is. Nem tudja, hogy mi bennük a közös, de érzi, hogy muszáj lennie valaminek.

Miközben a történet szépen építkezik, érezhetünk néhány meglepő bukkanót. Csupán azért nem róható fel hibaként, mert a szereplőink is érzik ezeket a furcsaságokat. És így nem gyengeség lesz, hanem koncepció. Ezek olyan szituációk, amik különben teljesen normális, mindennapos dolgok lennének. Mint például találkozni egy nővel a lépcsőházban. Az már, az én olvasatomban legalábbis, kissé különös, hogy egy pillanattal a találkozás után a hölgy ledobja a bugyiját, és a semmiből támadt gerjedelemmel egymásnak esnek. Természetesen ezután mindenki megy a saját dolgára.

Ha ez illett volna a könyv előzményeibe, egy szavam sem lenne, de nem passzolt. Mégis csak aprót vontam fel a szemöldököm, mert Capacé egyenesen átugrotta a koponyáját. Aha, nyugodtam meg erre, akkor ez mindenkinek kilóg.

A szöveg viszonylagosan száraz, majdnem végig érzelemmentes, bár nem is ez a jó szó.  A pozitív érzelmek nagyon jól kontrolláltak, ott vannak, de szinte fű alatt léteznek, a negatívok viszont, mint a hideg racionalizmus vagy düh, gyilkos indulatok időről időre felbukkannak. Nem azért, mert hősünk elvesztené az uralmát maga felett, de ez az, ami sok szereplőt jellemez. Amit a szemükből olvas ki, amit érez, amitől fél. Amit különösnek vagy nevetségesnek talál.

Mondjuk pont ettől, az érzelmi féktől, nem igazán érzetem Capac hullámzását. Kicsit olyan volt, mintha angolul olvasnám, és nem állnának rendelkezésünkre a hajszálnyi árnyalatokat kifejező jelzők. Viszont meg kell mondjam, szerettem. Nem volt túlmagyarázva, misztifikálva.

A történet egy bizonyos szempontól teljesen lezárult, így érdekelne, hogy miről szólnak majd a következők. Igaz, hogy jócskán maradt olyan kérdés, amit lehetne feszegetni. Nyilván ez is meg fog történni.

Szerettem a világnézetet, a karaktereket, aki sokszor egész szélsőségesek voltak, az inka vonalat, szabadszájúságot, a lezárt és nyitott kérdéseket. Külön-külön voltak apróságok, amik kilógtak, de egyben nagyon jól működött.

9/10

Magyar kiadó: Magyar Könyvműhely Kiadó KFT

Fordította: Sziklai István

Zene nélkül mit érek én...

Magam sem hiszem el, mennyire felelőtlen voltam, de az történt,  hogy reggel munkába menet, nagyjából másfél perc után, lemerült a technikám. Nem olyan szokatlan ez, a wifi iszonyúan zabálja az aksit, és bár láttam este a bánatosan felvillanó figyelmeztetést, valamiért úgy gondoltam, a reggelt még kibírja. Hát nem bírta!

Még az utcából sem értem ki, mikor szembesültem a valóssággal. No, jó! Elismerem, elsőre nem volt olyan fájdalmas. Az út két oldalát szegélyező, sűrűn ültetett fák között szórtan ragyogott át a nap minden sugarával, miközben kellemesnek tetsző madárkórus hangicsált koronájukban. Hát ez igazán bájos így negyed kilenc magasságában.

Szeretem azt az utcát. Arra a helyre emlékeztet, ahol gyerekként csavarogtam. Megnyugtató, csendes, otthonos. Csak nagyon rövid. Mármint az utca.

Ahogy kiértem az arcomba csapott a nagyváros minden zajával és forgatagával. Az a rengeteg ember, mert itt senki sem dolgozik, mind egyszerre beszélt. Mellettem elsétált egy nő, mire a másik oldalamon egy újabb, aki épp a kocsiját zárta be, harsányan üdvözölte. Annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet és odakaptam a fejem. A szőke, ötvenes nő szintén meglepődött és egy pillanatra összenéztünk. Nem értettem minek kellett így kiabálnia, mikor alig egy méterre volt tőle az ismerőse, akit ez különösebben nem zaklatott fel, bágyadt mosollyal intett felé, csupán az én szívem hagyott ki.

Mindig ennyire hangosak az emberek?

Aztán egy biciklis is majdnem elütött. A rövidet csilingelő gyengécske hang, amit maga előtt kergetett figyelmeztetés gyanánt, éppen csak arra volt elég, hogy érzékeljem, valami van, de ahhoz már kevésnek bizonyult, hogy be is azonosítsam. Szóval a járdán veszettül tülekedő kétkerekű kis híján áthajtott rajtam. A tekerő természetesen nagy felháborodással nyugtázta, hogy nem tudok repülni.

Mire a metróhoz értem, már lehervad a mosolyom és rájöttem, a zene számomra szükséges, ugyanis nélküle:

- nem tudom megfékezni a csapongó gondolataimat;

- képtelen vagyok uralni a hangulatomat;

- teljes valójában szembesülök a világgal.

Nem volt kellemes élmény. Szerencsére összefutottam a kolléganőmmel. Csak rá koncentrálva már nem zavart a világ.

Máskor is előfordult, hogy zene nélkül maradtam, de ennyire sosem esett rosszul. A hangos, céllal vagy céltalanul rohangáló, megállás nélkül kerregő tömeg ma soknak bizonyult. Úgy bámultam rájuk, olyan értetlenséggel és félelemmel, akár az az ötéves, akit,  míg lelkesen nyalta  a fagyiját, elsodortak a szülei mellől.

Talán az volt a baj, hogy séta közben visszarepültem a gyerekkoromba és a hirtelen váltást nem tudtam kezelni, vagy egyszerűen csak álmos voltam. Lehet, tényleg antiszociális vagyok, esetleg csak bal lábbal keltem, de még azt sem zárnám ki, hogy rejtett emos lettem.  Nem tudom, de többet nem engedem lemerülni az ármányos természetű pajzsomat, ami óv és dédelget minden álomködös reggelen.

Jeaniene Frost: Once Burned (Night Prince#1)

A pararomantika térhódítása már-már gigászi és számomra rémisztő méreteket öltött,  hiszen magával hozott egy vagon szemetet is, azonban létezik néhány olyan sorozat, amik hatása alól még én sem húzhattam ki magam. Ez számomra a guilty pleasure kategória.

Nagy rajongója vagyok Jeaniene Frost Night Huntress szériájának, amit itthon csak Cat és Bones vámpírvadász sorozatnak neveznek.  Természetesen olvastam a Night Huntress World spin-offját is, ami az alap történetben megismert érdekesebb férfi (Persze, majd női, mi? ) karakterek párválasztását mutatja be némi ármánnyal és tengernyi vérrel egy köteben. Érdekesnek találtam mindkét eddig megjelent könyvet, de a kedvencem kimaradt.

Szerencsére csak eddig, ugyanis elindult a Night Prince három részes mini sori a legédesebb... Ööö... Nos, más fogalmaim vannak az édesről, de a kötetek főhőse Vlad Drǎculea Tepes, havasalföldi fejedelem, akiről leginkább mint karóbahúzó Vlad emlékszünk meg. Persze  ha vagyunk olyan elvetemültek, és már kilencévesen elbűvölt minket Bram Stoker regénye, családiasan és bizalmasan súghatjuk közismertebb nevét is, és bújhatjuk Drakula válogatott rémtetteit.

Leila egy különös baleset következtében furcsa képességekre tett szert. Nem kell többé magánál hordania sokkolót, mert a jobbkeze bárkit képes megrázni, és az érintés következtében lát jeleneteket a jenből, múltból és jövőből. Balga módon felhívja magára a figyelmet, amikor adottságának hála leleplez egy lehetséges feleséggyilkost, de arra nincs felkészülve , hogy négy vámpír elrabolja. Azt várják tőle, találjon meg számukra valakit, akit szörnyen szeretnének megölni.

A kapcsolat viszonylag hamar létrejön, de nem egészen úgy sül el, mint ahogy azt Leila megbízói várták. Ugyanis megérkezik Vlad, aki rendkívül tüzes személyiség, és ez most szó szerint értendő, ugyanis elégeti az ellenfeleit, a nőt pedig magával viszi.

Nem elég, hogy látszólag cseberből vederbe került, még akkor is, ha a titokzatos idegen állati jól néz ki, de ráadásul valamiféle szerepjáték mániás idióta is, aki azt képzeli magáról, hogy ő Drakula. Ja, és olvas a gondolataiban! Téboly!