Nagyon boldog születésnapot, Lilu!Zúgószél első ránézésre, nyugodtan legelészett, de szemét fián tartotta. Anyai szívét folyamatos aggodalom járta át. Talán mert az első csikója volt, talán mert minden csikó közül kitűnt különösségével, de az is lehet, hogy ilyen volt a természete. Nem tudta, mi az oka ennek az érzésnek, nemrégiben még ő is az anyja oldala mellett szaladt, most pedig felelősséget kell vállalnia egy fiatal lényért, a saját véréért.
Több napja annak, hogy elszakadtak a csordától. Nem mutathatta mennyire meg van rémülve, hiszen Zúzmara megnyugtatása mindennél fontosabb volt. Az apja csodálatos mén, nem kétséges, hogy fia is az lesz. Hosszú, kecses lába, izomtól reszkető combja már gyorsabb szaladásra készteti, mint ő magát, pedig nem véletlen kapta a nevét. A leggyorsabb kanca volt, ezért szinte természetes, amiért Suhanó őt választotta. Az ellésig idegesen találgatták milyen lesz majd utóduk. Nyári fekete, ahogy a papája, akkor a feje, a hasa és a horpasza sötétbarna lenne, de sörénye és farka fekete, vagy palomino ahogyan ő, és akkor aranysárga szőre felett szalmaszín sörény repülne, mikor szalad. Esetleg kettőjük érdekes keverékéből pejderes vagy szürke. Akárhogy is lesz, mondogatták, boldogok lesznek.
Amikor elérkezett az idő, anyja mellette állt, fejét az ő nyakára hajtotta és végig sugdosott fülébe. A kicsi alig tudott felállni, és csak miután letisztította látszott, hogy albínó. Szőre teljesen fehér, csókaszemének olyan színe volt, mint a hegyi pataknak. Patái egészen világosan kaparták a földet, bánatosan felnyerített, aztán Zúgószélre emelte tekintetét, és a hófehér pillák által keretezett szeme, boldogságtól ragyogott. Annyira csodálatos volt.
– Zúzmara! –kiáltott hirtelen. Az előbb még itt volt. – Hova lettél?
– Itt vagyok, anya! – Fia egy fa mögül nézett ki, szájában néhány falevelet tartott.
– Ne csavarogj el! Már kértelek, hogy…
– Tudom, anya! – zsörtölődött gyermekhangján. Mérges volt, amiért ennyire aggódott érte, de nem tehetett róla. Féltette.
Elmosolyodott és közelebb ment. Fia megrázta fejét, prüszkölt egyet és hátat fordított neki. Ahogy ő ment felé, csikója úgy távolodott. Nem bánta, hiszen emlékezett még milyen volt, amikor ő érzet először úgy, anyja szeretetével már-már megfojtja. Amilyen különös a ló élet, mostanában gyakran érezte, lenne újra póni. Szaladna a többiekkel. Nem azért, mert nem szerette ahogyan most van, csak mert akkor volt igazán szabad. Azok az idők viszont elmúltak.
A fák felől ropogás hallatszott. Zúzmara megtorpant, fülét nyugtalanul forgatta. A hirtelen csendben megfordult és visszaszaladt hozzá.
– Anya? – súgta vékony hangon.
– Igen, drágám?
– Mi ez?
– Nem tudom, de talán jobb lenne, ha kikerülnénk a fákat és dombok felé kerülnénk. Onnan különben is több esélye van, hogy észrevesszük a csordát. Gyere!
Patáiknak dobogását elnyomta a puha föld és vastag fűtakaró, ha elég gyorsan elérnek a domb takarásába, már nem láthatja meg őket senki.
– Futni fogunk. Oda felfelé, a domb mögé. Érted?
– Értem.
– Készen vagy? Nem vagy fáradt?
– Anya!
– Akkor most!
A szél belekapott sörényébe, érezte, ahogy combjában az izmok összehúzódnak, majd kilőnek és a mező, az ég összefolyik tekintete előtt. Jól hallotta, hogy fia mellette nyargal. Csak futottak, futottak felfelé, Zúzmara lassítani kezdett.
– Tarts még ki, drágám! Majdnem fent vagyunk. Csak még egy kicsit.
Az út lejteni kezdett, lassítottak. Csikója kimerülten fújtatott, alig emelte lábait.
– Mi történt? Fája a lábad?
– Nincs semmi baj, csak elfáradtam. Mért aggódsz annyit?
– Mert ez a dolgom, drágám – mosolygott.
Zúzmara legelni kezdett, hátsó lábát néha remegés járta át, de akármennyire aggódott érte, az erdőben hallható zaj jobban nyugattalanította. Suhanó azt mesélte, errefelé élnek kétlábúak is. Még soha nem látott egyet sem, de a csordában mindenki félt tőlük, úgyhogy nem akar találkozni velük.
Pihenés után tovább indultak. Lementek a völgybe, aztán megint fel az emelkedőn, majd megint le. Megálltak pihenni, enni, aztán megint tovább. Hiába nézett le a magasból, a csordának nem találta semmi nyomát. A nap lebukott, a levegő hirtelen hűvösre fordult, lefeküdt hát, csikója pedig hozzá simult. Egymáshoz préselődve várták a hajnalt, közben elszunnyadtak.
– Anya! Ébredj! Nem hallod?
Felugrott, rémülten forgott körbe. Zúzmara egy közeli sziklás kinövésen állt és valamit nagyon nézett.
– Ott van valami. Annyira kiabál. Szerinted bajban van?
Mellélépve nézte, ahogy alattuk elterülő tó vize, jegesen csillog. Először nem értette, miről beszél, de aztán észrevette az apró alakot. Kétségbeesetten csapkodott, és bár nem értette mit mond, az biztos, hogy bajban volt. Talán egy ismerős csikó! Leszakadt a csordától, mint ők, belesett a vízbe és most fuldoklik.
– Maradj itt, majd megnézem!
Sietve ereszkedett le. Már a partra ért, patái szinte a vizet érték, mikor lebénult a döbbenettől. Ez bizony nem csikó, akármi is, még sosem látott hasonlót. Jobb lenne itt hagyni, talán veszélyes.
– Mi az, anya?
– Nem azt mondtam, hogy várj meg fent?
– Jóóóó, de mi az?
– Nem tudom.
– Kihúzzuk?
– Nem a mi dolgunk. Menjünk!
Fia szeme visszaverte a tó fodrait, melyeket az ismeretlen kavart, de még így is világosan kiolvasta belőle csalódottságát. Tehetetlenül prüszkölt és mire meggondolhatta volna, a vízbe sétált.
Hideg volt, fagyosan ölelte körbe lábát, majd hasát és végén háta fölött összezárult. Tudott úszni, de nem szeretett. Közelről sem tűnt nagynak a kiabáló, akármi is legyen, hatalmas fekete sörénnyel rendelkezett, mely szétterült a víz felszínén. Nem tétovázott, fogai közé csippentett egy vastag tincset, megfordult és lassan a part felé húzta.
Szíve őrülten dobogott. Már látta, hogy a valaminek csak két lába van. Csak kettő. Nem lehet más… csak…
Zúzmara egyre vadabb nyihogással szaladgált fel-le a parton, majd hatalmas zajjal felbukkant néhány mozgó alak mögötte. Egyre közeledtek és többé nem volt kétsége fajtájukról. A kétlábúért jöttek. Most mit csináljon?
Szíve szerint otthagyta volna a vergődő testet, de addigra az már a nyakába kapaszkodva tapadt hozzá. Elengedte a sörényét és úszott tovább.
– Fuss fiam! – kiabálta rémülten. – Menekülj! – Neki már mindegy, mikor kiér körbeveszik a kétlábúak, de a csikója még megmenekülhet. Ám ahogy máskor sem tette azt, amit mond neki, most sem. Talán nem is hallotta, és mert túlkiabálta őt.
– Tarts ki, anya! Mindjárt itt vagy!
A kétlábúak sokan voltak. Felsorakoztak a part mellet és a saját nyelvükön szóltak. Nem tudta mit, de a jelek szerint, a sörényébe kapaszkodó értette. Felelt is vékony kis hangon. A lábai már a medret kaparták. Nem kellett úsznia, sétált lassan tovább. Ahogy félig kiemelkedett a vízből a kétlábúak felé rohantak. Ijedten horkantott, megrázta a fejét és hátsó lábaira lökte magát. A valami a hátán sikítani kezdett, de nem engedte el. Le akarta rázni, de nem mert mást, csak mellső lábaival rúgni. Szemével fiát kereste, akire a jelek szerint ügyet sem vetettek.
– Anya nyugodj meg! Csak azt akarják! Ne félj!
Ekkor egy magas kétlábú közelítette meg és lágy, dallamos hangon beszélni kezdett hozzá. Úgy érzet idegessége elszállt, nem tudta mi történik, bár továbbra is prüszkölt, leereszkedett lábaira és engedte, hogy felé nyúlva levegye azt a valamit.
Egy kétlábú csikó volt. Egészen picike még. Lába magasan a levegőben kapálózott, ahogy a beszélő tartotta. Fura testrészét, amivel eddig bele kapaszkodott, most a magas kétlábú nyaka köré fonta, majd ismeretlen nyelvén, csengő hangon magyarázott valamit. Visszafordulva rámutatott. Mindannyian ránéztek, majd az apróságra, aki tovább magyarázott. Sötétbarna sörényét megigazította, és a kétlábú letette a földre.
A pici lény ügyet sem vetett a körülötte lévőkre. Visszasétált hozzá, nem törődve
vele, hogy derékig ellepi a víz. Megrázta a fejét, de nem ágaskodott fel. Olyan kicsi volt, valamiért már nem félt tőle. A nagyobb kétlábúak felé kiabáltak és, kihallott néhány gyakran ismétlődő szót. Fekete toll, lányom. Nem tudta mit jelentenek, de a kétlábú csikóra vonatkoztak, ebben biztos volt.
Nézte a felé nyújtott valamit, aminek a végén öt kis hurka volt, és minden gondolkodás nélkül lehajolt. Az a pici, puha dolog megsimogatta az orrát, megveregette nyakát. Kikerekedett a szeme, nagyon finom érzés volt, aztán csöppség visszasétált az övéihez.
Zúzmara kétségbeesetten simult hozzá.
– Anya! Anya, jól vagy?
– Igen. Ne aggódj fiam. Csak egy kiscsikó volt.
A kétlábú, akinek a nyakában csüngött a megmentett apróság, most visszafordult és feléjük intett, majd mondott is valamit. Annyira megnyugtató volt a hangja, hogy egyszerűen csak tudta, semmi baj nem lesz. Zúzmara nem várt az engedélyére, egyből előre sietett, talán épp azt érezte, amint ő. Mégis mit tehetett volna? Követte a fiát.
A kétlábúak nem felfelé indultak, hanem egy eddig számára láthatatlan ösvényre vezették. Az út lassan szélesedett, majd minden átmenet nélkül egy mezőn találta magát. Előtte néhány fura alakú dolog állt, aminek a tetején kövér füst kígyók kúsztak az ég felé. Még több kétlábút látott. Megtorpant, de akkor egy ismerős hang szólította.
– Zúgószél? Te vagy az, Zúgószél?
– Anya? Tényleg te vagy?
Nem akart hinni a szerencséjének, és bár nem értett semmit, boldogan hajtotta fejét anyja nyakára. Zúzmara izgatottan furakodott közéjük.
- Nagyi, el sem hiszed, hogy mi történt!
Bár több napja már, hogy elsodródtak, most a kétlábúak között, újra egymásra találtak. Hallgatta csikója izgatott meséjét az átélt izgalmakról, és tudta, hogy már minden rendben lesz. Hazatértek az övéikhez.
