Nem tudtam... - Teaser kedd #143

Meglehetősen rendhagyóra sikeredett a mai rovat, aminek az az oka, hogy nem akartam még egy régi könyvet hozni. Bár Agatha Raisin 10. kötetének hullákkal megtűzdelt cselekménye hamarosan a végére ér, az új könyv gondolatát mégis elutasítom. Hogy miért?
Ha minden jól megy, holnap megérkezik hozzám Flavia de Luce újabb kalandja. Nos, nem, nincs itt tévedés, a könyv még nem kapható - valójában azt sem tudom, mikor jelenik meg, ahogy azt sem, mi lesz a címe -, de az A Red Herring Without Mustard-dal kapcsolatban elég nagy elvárásaim vannak. 
Persze ilyen az én formám, holnap, sőt, az is meglehet, hogy a héten egyáltalán nem tudok majd belekezdeni, de legalább vágyhatok rá, ami szerintem nagy dolog. Ugyanis végre újra vágyom egy könyvre.

Így aztán nem hoztam mára mást, csak ezt a valamit, amit én írtam. Nem vers, mert még szabad versnek is túl szabad, de talán valami hasonló. Itt ketyeg a fejemben és bár nem add vissza mindent úgy, ahogyan érzem, de elmondhatom: Legalább megpróbáltam!

Nem tudtam...

Nem tudtam, hogy a gesztenyevirágzás ilyen szép lehet.
Nem tudtam, hogy a koszorúk ennyi darazsat, dongót és méhet vonzanak. 
Nem tudtam, hogy Zorán: Kell ott fenn egy ország című száma ennyire hosszú.
Nem tudtam, hogy ilyen sokszor el tudom mormogni az Üdvözlégy Máriát.
Nem tudtam, hogy ennyi ember egyszerre elmotyogott ámenje ilyen hangos is lehet.
Nem tudtam, hogy a kutyaugatás mennyire idegenül hathat.
Nem tudtam, hogy mennyire gyáva vagyok, amiért nem merek az unokatestvéreim szemébe nézni.
Nem tudtam, hogy ennyit tudok sírni.
Nem tudtam, hogy édesapa ennyit tud sírni.
Nem tudtam, hogy bárki képes lehet ennyit sírni.

Tudtam, hogy az élet megy tovább.
Tudtam, hogy egy bolhás kutya sok örömöt okozhat.
Tudtam, hogy képesek leszünk beszélgetni.
Tudtam, hogy merünk majd mosolyogni.
Tudtam, hogy hamarosan könnyebb lesz. 
Tudtam, hogy a gyerek nevetés mindent meggyógyíthat.
Tudtam, csak nem hittem. Eddig.

Teaser kedd #142 - retró #16

Az eheti retró könyvem szintén olyasvalami, ami azon YA-k igen csekély körét bővítik, amiket szerettem. Ennek a sorozatnak az első három részét imádtam, az egyik kedvencem, de a negyedik kötettel véget ért számomra, sosem fogom befejezni. Ahogy a spin off szériája, aminek már párszor hangot is adtam, sem érte el azt a színvonalat, amit elvárnék tőle.

Élő példa arra, hogy nem kell mindent folytatni, még akkor sem, ha sok pénz van benne. És tudom, sokan szeretik, de számomra hatalmas csalódás volt, így aztán, ha az írónő véletlenül valami újba kezdene, akkor sem igen érdekelne. Örökre elveszített. Független attól, hogy az első három rész tisztán zseniális.

Ma hajnalban hátborzongató alakok turkáltak az agyamban.Nemsokára találkozni fogok egy másik hátborzongató alakkal, aki eredetileg turkált az agyamban.

Cassandra Clare: Csontváros

Sigrún Eldjárn: Elveszett szemek

Őszintén mondom, bajban vagyok ezzel a könyvvel, de mondhatnám úgy is, hogy meglehetősen zavarosak a gondolataim. A fülszöveg nem sok információt tartalmazott, de ami benne volt, az alapján egy tucat ifjúsági regényre számítottam, olvasás közben viszont rájöttem, hogy bár tartalmaz néhány sablont, tulajdonképpen nem tucat, sőt, nem is ifjúsági.

Stína és Jonni édesanyjuk halála után a nagynénjükhöz kerülnek vidékre. Az élet akár jó is lehetne, érdekesek a szomszédok, különösen a vak bácsi, és sok az állat, de nagyon hiányolják az édesapjukat, ezért elhatározzák, hogy hazamennek – Picikocával, a kismalaccal együtt nekivágnak hát az útnak. Az aprócska szépséghiba, hogy igazából nem tudják, merre is kellene menniük, de hamarosan megváltozik az útirány. Menet közben találkoznak egy vak nénivel, elveszítik egymást, és egy olyan rejtélyt kell megoldaniuk, ami nemcsak lehetetlennek, de elképzelhetetlennek is tűnik.

A könyv eredetileg egy trilógia kezdő darabja, de angol adatlapot nem találtam róla, izlandi nyelven pedig nem értek, így fogalmam sincs, mi a címe, de az egészen biztos, hogy nem lesz folytatás. Nos, nem azért, mert rossz volt, nem volt az, csupán szerintem a magyar közönségnek ez a kicsit furcsácska, bizarr mese nem fekszik. Mondjuk az tény, hogy már most el kell kezdeni a jövő thriller-rajongóinak kinevelését, de nem tagadom, több részleten még én is felvontam a szemöldököm. Persze tudom, hogy a gyerekek nem akadnak fenn egy csomó olyan dolgon, amin a felnőttek igen, tehát nekik semmi bajuk a lábdarabolós Hamupipőkével, de számomra a szó szerint értendő elveszett szemek misztikuma kicsit soknak bizonyult.

Aztán van itt még egy furcsaság, a kiadó 10 éveseknek ajánlja, de a nyelvezete és a történetvezetése egyértelműen fiatalabbakat célzónak tűnt. Én hat évesnél húztam volna meg az alsó határt, ezért rákerestem, és kiderült, hogy eredetileg 6-12 éveseknek szánták, így persze a tízes csoport jónak tűnik, mégsem hiszem, hogy ez az ő meséjük. Mert ez az. Nem ifjúsági regény, hanem esti mese. Viszont annak legalább érdekes. A történetvezetés, a feszültségkeltés meglepően jó, az ötlet, maga a világ érdekes, és rengeteg lehetőséget rejt, mégis határozottan furcsa. A keresztfiamnak ugyan nem olvasnám fel, de azt hiszem, mégis lehet, és van is közönsége. Alapvetően olyan gyerekeknek ajánlanám, amilyen magam is voltam 9 évesen (a Drakula volt az első, önállóan választott könyvem).

7/10

Magyar kiadó: Pongrác Kiadó

Fordította: Patat Bence

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.  

Teaser kedd #141

Nos, a The Kane Chronicles második része beváltotta a hozzáfűzött reményeimet, egyszerűen imádtam. Így persze nehéz a választás. Kedvem szerinte rávetném magam a következő részre, de tapasztalatból tudom, hogy az nem jó. Egy kicsit testesebb könyv még mindig nem nyűgöz le, szóval a második legjobb lazító szériámhoz nyúltam.

Igen, a folyton morcos, pukkancs, mániákusan rajongó és hullát halmozó Agatha Raisin kalandjainak újabb kötetét kaptam le a polcról.




You're letting someone live rent-free in your head. 
I hope you don't get involved in any more murders, Agatha, but ther are times when I whis someone would  murder James.

M.C. Beaton :  Agatha Raisin and the Fairies of Fryfam

Lelkes ovis lettem

Tegnap a blog betöltötte a negyedik életévét. Csinos, szobatiszta négyéves lett, akire már éjszakára sem kell pelust adni, de azért - ezt bevallhatom- történnek még balesetek... Például, hogy nem írok annyit, mint szeretnék. Igaz, esély mutatkozik arra, hogy ezt idővel kinövöm.

Nem olyan rég került szóba, hogy minek irkál az ember ilyen bejegyzéseket, és tulajdonképpen semmilyen komoly okom nincs rá. Legfeljebb annyi, hogy bebizonyítsam annak a néhány embernek, akik fanyalogtak az elején, mert úgy sem lesz kitartásom, hogy: Tessék! Már negyedik éve van!
És nagyjából ennyi. A statisztikák ugyanis lényegtelenek, csak az számít, hogy írok, és ti olvastok. Mindegy hányan, nem számít, hogy nem rendszeresen, ahogy nagyjából más sem. Legalábbis amíg élvezem, márpedig ha vannak is akadályok, tagadhatatlanul boldoggá tesz.

Az elmúlt év most nem volt annyira eseménydús, mint a harmadik. Nem fedezte fel senki a tehetségemet, nem írtam bestsellereket, és ami azt illeti, egyre kevesebb könyvet olvasok, így egyre kevesebbet írok. Problémáim támadtak a határidők betartásával, ezért nem is, vagy csak alig vállalok olvasnivalót. Több kiadóval, akikkel jól működő kapcsolatot ápoltam, alig kommunikálok, mert nem kérek, ha egyszer nem tudok teljesíteni, mégsem jutott eszembe egy pillanatra sem, hogy abbahagyjam. Úgy érzem, akármi is történik, akad mondanivalóm, sőt, valójában mostanában több is, mint valaha!

Szóval köszönet, amiért elviseltek, vagy esetleg még kedveltek is! És a legfontosabb, az ötödik évben találkozunk veletek ugyanitt!

Mert az élet megy tovább (Variálós vasárnap #33)

Akadnak olyan pillanatok mindannyiunk életében, amikor nehéz, sőt, lehetetlen hinni az üres frázisnak hangzó vigasznak, de mégis, akármi is történik, az élet csak megy tovább. Amikor elvesztünk egy szerettünket, vagy akár egy állatkánkat, egy állást, amiben reménykedtünk, egy lehetőséget, amiről pontosan tudjuk, hogy nekünk szenteltetett, normális reakcióként kicsit összezuhanunk. Jönnek a tragédiák, problémák, fájdalmak és kínok, szóval nem, nem hisszük a közhelyeknek. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy már nem fáj. Az űr talán részben megmarad, hiszen léteznek olyan emberek, akiknek a helyét sosem lehet betölteni, de már nem fáj úgy. Újra tudunk beszélgetni, nevetni, élvezni az életet, sétálni a napsütésben, és már nem sírunk ha egy ruhadarab, egy könyv vagy lemez a kezünk ügyébe kerül. Talán fájó nosztalgiával, de mosollyal vesszük kézbe őket, és többé nem emlékszünk az arcára, az illatára, a haja vagy a szeme színére.

Szégyentől ég az arcunk, de hirtelen összeáll az örök igazság, hogy az idő mindent meggyógyít, és az élet megy tovább. Ezt mind ismerjük, találkoztunk vagy fogunk vele találkozni, hiszen ez a dolgok rendje, és miközben ennek az elfogadása nem jelent problémát, mindig elképedve gondolok azokra az emberekre, akik folyamatos életveszélyben élnek, mégsem törik meg őket a körülmények. Az élni akarás ösztöne, a szeretteink védelme és a megszokás egyformán közre játszik, amikor gyereket vállalnak egy olyan országban, ahol a népesség átlagéletkora a világon a legfiatalabb.



Bagdadban meleg napokon a fiatalok boldogan ugrálnak a csatornába, ha úgy adódik táncolnak az utcán, élvezik családostul az enyhébb estéket, fagyiznak, beszélgetnek, szóval csupa olyan dolgot tesznek, ami normálisnak tűnik, de a szituáció, amiben élnek már nem az. Az iraki háború, az azt követő rendezetlen állapotok, majd a jelenlegi helyzet arra késztette a várost, hogy fallal vegye körbe önmagát. És mégis...! Már nem foglalkoznak az emberrablásokkal, a merénylőkkel, hiszen a mindennapjaik részét képezik, csak abban bíznak, hogy adott esetben nem ők lesznek azok, nem mellettük robban a bonba és/vagy képesek lesznek elmenekülni.

Gyerekek születnek, szerelmek szövődnek, az emberek dolgozni járnak, mert így is lehet élni a frontvonalban. Ahogy élnek még Izraelben, számos afrikai országban és a világ egyéb pontjain. Hiszen nem kuporoghatsz a halálodat várva, rettegve a másnaptól! Megtanultak nevetni, élvezni a mindennapokat, képesek élni Az Iszlám Állam  - ISIS az "Islamic State of Iraq and Syria" rövidítése - árnyékában, ami önmagában elképesztő.

Ha elmegyek egy tömegrendezvényre, például a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, nem gondolok arra, hogy talán nem megyek többé haza, de itt nincs is mitől félnem. A Bagdadban élők sem gondolnak erre, pedig nekik számtalan okuk adódna a rettegésre.
Elnézem a sok fásult, zárkózott, távolságtartó embert reggel a villamoson, az utcán, és csak az jár a fejemben: ha ők megtudják tenni, képesek élni, mi miért nem?

Teaser kedd #141 - retró #15

Meglepően jól haladok Riordannal. Szeretem, de még nem fejeztem be, így most egy újabb retró rovat következik. És kivételesen szó szerint is értendő, hiszen egy igazi klasszikussal készültem. Az apropó, azonkívül, hogy szeretem, az, hogy ma este nézzük meg a darabot. Méghozzá a Royal Shakespeare Company (Stratford-upon-Avon) előadásában, magyar felirattal. 

Már a Lóvá tett lovagok is zseniális volt, de a Shakespeare vígjátékok közül ez a mai darab az egyik kedvencem - A Makrancos hölgy örök. Láttam filmben, színházban többször is, de egyszerűen nem tudom megunni. Alighanem a csípős beszólások, pergő párbeszédek miatt. Mert igazából a főszállal sosem voltam maradéktalanul megelégedve.

KÖVET          De férfi is a talpán, kisasszonyom.

BEATRICE   Ha csak a talpán férfi, akkor a kisasszonyokkal nem sokra megy.

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért

Változni jó (Variálós vasárnap #32)

Az elmúlt néhány hetem felülírta a mai napra tervezett variálásomat, és bár hirtelen az ötlet, azért remélem, olvasás közben támadnak olyan gondolataitok, amiket megosztanátok velem. Ugyanis mindenkinek van véleménye erről a témáról, mindenki gondolja valahogy, és nem feltétlen úgy, ahogyan én. Nem a tanítani vágyás hajt, jelenleg minden változik bennem és körülettem is, ezért nekem kell most tanulnom. Kísérjetek el, ha úgy tetszik, ezen a képzeletbeli eszmefuttatáson. Jóllehet kicsit messzebbről indítok ugyan, mégis szeretném, ha velem maradnátok, hiszen ahogy én látom, minden összefügg mindennel.

Elgondolkodtam azon, vajon milyen kép él rólam a különböző barátaimban, ismerőseimben, és arra jöttem rá, ez erősen függ attól, melyik barátomról van szó, hogy hol találkoztunk, mi hozott össze minket, és hogy hány éve ismerjük egymást. A közhídelemmel ellentétben meglehetősen nehezen nyílok meg mások számára, amit nyilván a környezetem is érez, és e szerint viszonyul hozzám. Néhányan megjegyezték, hogy nem mesélek a magánéletemről, ami persze nem igaz, viszont az tény, hogy kinek és mit mesélek el egyáltalán nem esetleges. Sok évnyi bizalom kell ahhoz, hogy az "intim" életem egyáltalán szóba kerülhessen, mert miközben nincsenek tabu témáim, és bármit lehet tőlem kérdezni - sőt, még válaszolok is-, mégsem tartozik minden a nagyközönségre. És hogy mi az intim? Minden, ami jómagammal kapcsolatos. Talán velem született tartózkodás, de akadnak dolgok, amiket megtartok magamnak, akármennyire is szeretem a beszélgetőtársamat, egész egyszerűen azért, mert magánügy.

Nyilván ha valaki adott esetben bezárkózik, nem csodálkozhat, ha más sem nyílik meg vele szemben. Akadnak persze kivételek, néhány ember elmesél magáról bármit, akár kérdezted, akár nem, de a többség távolságtartóbb lesz veled. Ennek pedig az a folyománya, hogy egy adott csoportnak nem leszel közepe, de még csak kemény magja sem, hanem a szélére szorulsz és innen kukucskálsz befelé. Már ha érdekel, hogy ott mi lehet. Ha nem, vidáman elvagy azzal, ami jut, ha igen, akkor pedig örökösen azon jár az eszed, hogyan tudnál bekerülni. Nos, ez utóbbit már évekkel ezelőtt elengedtem. Vannak csoportok, ahova beillek, akadnak, ahol megtűrnek, néhány helyre sosem lépnék be, és nagyon ritkán előfordul az is, hogy középre kerülök.

Különböző csoportokhoz különböző erősséggel kapcsolódom, és ennek fokozatától függ az is, menyire tartom be az írt és íratlan szabályokat. Az első dolgom, hogy felmérem a körülöttem lévőket, valamint azt, mit várnak el tőlem. Aztán elgondolkodom: meg tudom tenni, hajlandó vagyok megtenni, avagy kösz nem. Néhány év kellett hozzá, mire rájöttem arra is, ezek az elvárások részben az én fejemben léteznek. Hajlamosak vagyunk arra gondolni, ha ezt, vagy azt megteszem, szeretni fognak, ha így vagy úgy viselkedek, népszerű leszek. Ó, igen! Népszerűséget nagyon könnyen lehet szerezni - a net korában könnyebben, mint valaha-, de barátokat...

Amikor célokban határozzuk meg a szerethetőségünket csak annyit teszünk, hogy a saját magabiztosságunk forrását magunkon kívülre helyezzük. A sikeres, boldog életünk lehetőségét és vele együtt a felelősséget is elhárítjuk magunktól. Ha majd lefogyok, ha majd lediplomázom, ha majd lesz pénzem, ha majd...

És ezzel mit teszünk? Kitűzzük a boldogságunk kezdetnek képzeletbeli pillanatát. Célokban határozzuk meg a szerethetőségünket, és ezzel eldöntjük, hol az a pont, amikortól magabiztosak leszünk. A magabiztosságunk eredménye nem más, mint a siker, és ettől a pillanatból kezdve olyan hurokba kerülünk, ami megtanítja: formáld magad a világ ízlésére, és boldog leszel.
Nem magunkért változtatunk, nem az egészségünkért, hanem azért, hogy szeressenek. A legnagyobb tévedés, amit elkövethetünk, mert ahogy visszajön egy-két kiló, hanyatlani kezd az önbizalmunk, újra visszahúzódóakká válunk, és gyűlik bennünk a keserűség, a harag és ki tudja még mi. Miért nem születtem  karcsúnak? Miért nincs szép hajam, bőröm? Miért nem vagyok ügyes? Miért nem vagyok tehetséges? Miért, miért, miért?!

Pedig annyira egyszerű lehetne minden. Nem kell hozzá motivációs tréner, sem személyiség fejlesztés, csak józan ész, hogy láss! És természetesen néhány kapaszkodó:
1. Ne hazudj önmagadnak! Ha csak kifogásokat keresel, nem jutsz semerre, a valóság pedig a világodon kívül reked.
2. Tanulj meg dolgozni és kiállni önmagadért! Ez azt jelenti, felvállalod az egész csomagot, ami veled jár.
3. Ne akarj egyszerre mindent! A változás kicsiben kezdődik, lépésenként haladj, és csak akkor kezdj emeletet mászni, amikor síkterepen már nem fulladsz ki.
4. Soha ne add fel! Néha fejben szépen elképzeljük, mit szeretnénk, aztán petúniára csüccsenünk, mert sehogy sem megy. Nem baj! Ha elsőre nem sikerült, majd megy másodikra vagy huszadikra. Megértőnek és elfogadónak kell önmagaddal szemben lenned, mert a türelem nagy erény.
5. Légy tisztában a korlátaiddal! Csak így tudod tágítani azokat, viszont csak addig told, ameddig számodra még elfogadható.
6. Hozz szabályokat! A betartásuk segít eligazodni az életedben, de ne ragaszkodj hozzájuk görcsösen. Előfordul, hogy idővel egyik-másik elkopik, és újakra van szükség.
7. Az Istenre kérlek, légy önmagad! Jól esik időnként kipróbálni valami mást, néha segít az újdonság varázsa, de soha ne kezd bele olyasmibe, amit képtelen lennél élvezni! A saját életedet kell élned, nem másét.
8. Légy tekintette a környezetedre is! Mivel mind kölcsönösen hatunk egymásra, a bennünk lezajló folyamatok befolyásolhatnak másokat is. Nem mindenki fog örülni az újdonságoknak, néhányakat elveszthetsz az utazásod során. Ez sajnos együtt jár a folyamattal.
9. Tanulj meg nemet mondani! A tartós változáshoz bizony egy kicsit önzőnek kell lenned. Semmi gond nincs azzal, ha időről időre csak magadat tartod szem előtt. Ha nem szereted önmagad, más sem tud igazán.
10. És soha ne feledd el: magadért teszed! Ha valaki megbánt, ne kezd el nyalogatni a sebeidet. Fogadd el az ő álláspontját, értsd meg, lásd, hogy mit szeretne tudatni veled. Vitázz, ha van rá lehetőség, próbálj kompromisszumot kötni, de csak a saját életedért vagy felelős.

Ha valamit megtanultam, hogy én vagyok a felelős a saját sorsomért, nem okolhatom a szüleimet, a páromat, a kormányt de még csak a társadalmat sem. Én hagytam a dolgokat eddig elfajulni. Rájöttem, hogy ahogy felelősséget vállalok az életemért, és nem valami ködös kifogással takargatom magam, megváltozik a motivációm is; már nem az hajt, miért nem vagyok sikeres, hanem az, mitől vagyok tényleg boldog. Ettől kezdve képesé váltam a változásra, mert hirtelen megértettem, saját célokkal rendelkezem, nem az elvárásoknak akarok megfelelni.

A konklúzió az én olvasatomban igen egyszerű: Ha elfogadod magad a hibáiddal együtt, lehetőséget nyersz arra, hogy meglásd az erősségeidet is. Élvezheted a neked jutó apróságokat, és ez magával hozza azt, hogy a bőröd újra passzolni kezd rád. Amikor pedig ez megtörténik, kinyílik egy egészen új világ. Képessé válsz a változásra, mert végre magadért teszed, nem másért. Boldog leszel, nem hajt többé a megfelelési kényszer, de azért néha-néha visszaeshetsz, hiszen csak ember vagy.

Tudom, hosszú lett! De az elmúlt időszakom arra késztetett, hogy felülvizsgáljam az eddigi utamat, és bár nem állítanám, hogy tévedhetetlen lennék, de segített elfogadni, hogy mind szüntelenül alakulunk. És ahogy fentebb is írtam, mások változása ránk is kihathat. Talán fájdalmas, mégis szükséges, mert ez is az élet része. Engedjük, aki menni akar, öleljük magunkhoz, aki mellettünk döntött, ne vállaljuk olyasmiét a felelősséget, ami felett nincs hatalmunk, de nézzünk szembe önmagunkkal, és legyünk elégedettek azzal, amink van. Élvezzük az életünket, hiszen nagyon rövid. 

Képzeld el...

Képzeld el, de kérlek ne érezd át, hogy egy kórházi ágy mellett állsz, és megérinted valakinek a puha, száraz bőrét. Nem álltatok túl közel egymáshoz, de az, aki az ágy másik oldalán fogja a kezét, igen, és ettől minden megváltozik. Azon kapod magad, hogy megállíthatatlanul sírsz, és miközben percek telnek el, végre megkönyörülnek rajtad és kiküldenek a folyosóra.
Ott ülsz és hallgatod, ahogy a sarkon túl, de csupán két szobával arrébb valaki halkan nyüszíteni kezd, mert nem sírás az a kétségbeesett hang, amit hallasz, majd artikulálatlan üvöltés lesz, amiből néha kiérted: "Most mit csináljak?! Anya, most mit csináljak?!

Tehát ülsz, némán, lehajtott fejjel, és a hála, amitől pedig szégyenkezve még kisebbre húzod magad, úgy suhan át az egész testeden, annyira melegen, mint az első tavaszi napsugár. Titkon jól esik, hogy nem a te édesanyád fekszik ott, nem a te édesapád, nem a testvéred, nagyikád, sógornőd, keresztgyereked, unokaöcséd, barátod. Nem a tied!
Már nem sírsz, csak kötelességszerűen köszöngetsz a folyosón halálsápadtan jövő-menő embereknek, akik ugyanígy tesznek, miközben mindenki szemében ott van a ki nem mondott közös tudás: tudják, miért ülsz ott.

Megszületik a döntés, végre elindulunk, hát elköszönsz, puszit adsz a meleg, papírvékony bőrre, és tudod, hogy neki, akinek adod, már nem számít, hiszen meg sem ismert, de az ágy másik oldalán állónak igen, mert a halálban sem az a lényeg, aki elment, hanem mindig az, aki itt maradt. Tudod, hogy ez volt az utolsó látogatásod. Akaratlanul kúsznak elő képek a gyerekkordból, de már csak el szeretnél tűnni innen. Ismét hálát rebegsz azért, hogy nem a folyóson őrjöngő nő mellett kell elmenned kifelé menet, és hogy csak néhány lépés az egész, de amikor végre becsukódik az ajtó, és elmerülhetnél a bűnös megkönnyebbülés mocsarában, egy nő széles mosollyal ugrik eléd és azt kérdezi: Megmérhetem a  vérnyomását?   

Állsz és pislog értetlenül, némán nemet intesz a fejeddel, aztán kábán tovább sétálsz, ő meg utánad szól kedvesen, hogy egészségvédő nap van, és valóban. Újabb három lépés után asztalok tömkelegét éred el, előttük pedig hosszú sorban várakoznak az emberek, zömében nyugdíjas korúak. Halkan feldereng egy kérdés: Mégis kinek a beteg ötlete volt ide csődíteni ezt a tömeget, a kórház második emeletére, ahol egymásután halnak meg a betegek?  
Kérdésednek hangot is adsz, és bár tudod a választ, mégis valaki más mondja ki helyetted: Nincs rá jobb hely! Az emberek nagyon sokat hajlandóak áldozni az egészségükre, főleg, ha emlékeztetik őket kicsit a halálra.

Rossz szájízt hagy benned, hogy a szeretteid, vagy akár idegen emberek szenvedését, fájdalmát árulják ki, de nem szólsz semmit, vállaid közé horgasztott fejjel sietve szöksz az épületből.

Keleti nyugalom - A második Marigold Hotel - röviden

Az első rész kacagtató, életigenlő és tanulságos volt egyben. Élveztem minden pillanatát, így kérdés sem merült fel az ellenkezőjére, azonnal beneveztünk a második részre. És tudjátok mi van? Lehet, hogy furcsán hangzik, de sokkal jobban élveztem, mint az elsőt.

Az ember azt hinné, minden szereplőnk révbe ért, de mi történik a boldog vég után? Segítek, az élet. A nehézségek nem szűnnek meg egy pillantásra, nem válnak semmissé, a múltunk sem tűnik el nyomtalan, önmagunkat sem vagyunk képesek megtagadni, mégis haladnunk kell előre, hogy elérjük a céljainkat. Mindannyiunk közös keresztje a kishitűség, a félelem és a féltékenység pedig megmérgez körülöttünk mindent, ha hagyjuk.

Ha bármit is lehet tanulni ebből a filmből, túl azon, hogy könnyesre nevettem és sírtam magam rajta, az az, hogy az élet egyszerűen csak túl rövid elpazarolni. Még ha hiszünk a lélekvándorlásban, akkor sem gondolhatjuk komolyan, hogy majd akkor jobb lesz. A mostani tudatommal ugyanis azt nem fogom tudni, én most élek, és most kell kezembe vennem az életem.

Mindegy, hány éves az ember, sosem öreg az újrakezdéshez és az álmodozáshoz. Merjük megragadni a lehetőségeket, és megmondani valakinek, hogy szeretjük. Mi baj történhet? Minden jobb, mint tépelődni és várni a végtelenségig. Ha meghalunk, már meg sem bánhatjuk a kihagyott lehetőségeket. Tény, az életnek vannak árnyoldalai, rengeteg, de erősek vagyunk, és ezért újra és újra  képesek leszünk talpra állni.

A színészekről annyit tudok mondani: TEJÓÉG! Zseniálisak voltak, tündököltek, szórakoztattak, elvarázsoltak. Nagyon féltem, hogy a végét elrontják, de sikerült eltalálni a tökéletes arányokat. A történet nem túl bonyolult, és némi kiszámíthatóságot ezúttal is tartalmazz, de annyira jó volt, hogy ez aztán tökéletesen hidegen hagy.  

Kötelező darab!

10/10