2012. június 23., szombat

Finding Mr. Destiny

김종욱 찾기/ Kim Jong-uk chat-gi

romantikus vígjáték (2010)
  • Im Soo-jung ... Seo Ji-woo
  • Gong Yoo ... Han Gi-joon
  • Cheon Ho-jin ... Colonel Seo Dae-ryung (Ji-woo's father)
  • Ryu Seung-soo ... Gi-joon's brother-in-law
  • Jeon Soo-kyung ... Soo-kyung (musical actress)
  • Lee Chung-ah ... Ji-hye (Ji-woo's sister)
  • Lee Je-hoon ... Woo-hyung
  • Kim Min-ji ... Cherry
  • Jung Gyoo-soo ... Chief of travel agency
  • Lee Joon-ha ... Woo-ri (Gi-joon's niece)
  • Jo Han-cheol ... Director
  • Jang Young-nam ... Gi-joon's older sister

Egy estés romantikus filmet nagyon ritkán nézek. Néhány dorama becsúszott ugyan, de film ritkán. Szeretem, ha más műfajokkal keverik. Nem véletlen az sem, hogy a filmek közt nálam nincs ilyen kategória, most mégis önszántamból vállalkoztam rá. Nem azért mert elrángattak, vagy mert minden más eltűnt a gépemről, hanem mert az utóbbi időben feltűnőén sok alkalommal botlottam bele a címébe. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, akkor hadd szóljon.


Seo Ji-woo az Indiában tíz éve megismert, majd elveszett első szerelmét siratja. Jó indok ez mindenre. Hogy kikosarazza a kérőjét, hogy leszerelje az apját, meg hogy szerethesse az emlékeket, amik idővel mindig tökéletesebbek a valóságnál. 


Han Gi-joon egy nem túl sikeres utazásszervező, így olyan vállalkozásba vág, ami igazán boldoggá teszi az embereket. Naivitásának köszönhetően kis híján egy csaló markába kerül. Azonban ennek nagy haszna lesz, hiszen fantasztikus ötletet nyer cserébe. Mindenki az elő szerelméről áradozik, nosztalgikusan ábrándozik. Miért is ne nyújthatná az embereknek azt, amire vágynak, és kereshetné meg a régi kedveseket?

Seo Ji-woo édesapja megelégelve lánya nyavalygást, elcipeli az ügynökségre és felkéri Gi-joont, hogy kutassa fel az elveszett, ámbár tökéletes férjjelöltet.

Az egyik fél álmokat kerget, de ráadásul csak a fejében lévők érdeklik,  a másik csak jól akarja végezni a munkáját, csoda, ha nem passzolnak? Kénytelenek rengeteg időt együtt tölteni, ami során összecsiszolódnak, szembenéznek saját magukkal, meglépnek néhány felfoghatatlan dolgot, azaz feszegetik a saját korlátaikat.

A vígjáték része nem az amerikai hasunkat fogjuk a nevetéstől fajta, de azért tartogat néhány érdekes pillanatot. Majdnem két órás, de egyszerre megnéztem, mert lekötött. Kellő időt szánnak a múltbéli utazásokra, néhány indiai helyszínt is megismerünk, de azért a jelné a főszerep.

A szereplők személyiségének van ideje és helye a kibontakozásra. Sem nem unalmasak, sem nem túl aprólékos. Furcsa, mert sokszor fanyalgok az ilyen filmeken, hiszen valami nem egyértelmű, valami nem érthető. Túl hirtelen, vagy előre kiszámítható. Nos, nyilván, mint minden romantikus történetnek, ennek is megvannak a maga sablonjai, mégsem érzetem elcsépeltnek. Aranyos és szórakoztató volt.

Laza kis semmiség. Természetesen mellőzve a szex vagy az erősebb szerelmi jeleneteket. A célcsoport megint nem én vagyok, de ha a tizenéveseknek megfelelt, akkor nekem is.

A pontozás, mint mindig, ha ázsiai filmekről van szó, máshogy képződik, hiszen mások az elvárások is, amelyeket különben tökéletesen teljesített. Nyárestére remek kikapcsolódás.

9/10




2012. június 10., vasárnap

Christopher Moore:

Most jutottam el a Love Story befejező részéhez. A trilógia a Vérszívó démonokkal kezdődött, majd folytatódott a Totál szívással. Mivel az előzőekben behozott új szál nem igen nyerte el a tetszésemet, nehezen szántam rá magam, de két Murakami között valami könnyedebbre vágytam. Elég rég csücsült már a polcomon, egyértelműnek tűnt a választás.

Abby Normál együtt él szerelemfészkében Foo-val a mangahajú szerelemistennel, no meg a kecó előző lakóival, csak ez utóbbiak bronz gúnyát viselnek. Persze van rá magyarázat, ahogyan arra is, miért áll bukásra biológiából. Azonban ha ez nem lenne elég baj, ott van még Chet is a drabális, borotvált macska, aki már vámpírként portyázik a városban, és tizedeli a környék hajléktalanjait.

A probléma kezd túlnőni a kezelhető szinten. Mikor Császár tudomást szerez az eseményekről egyértelműen nem marad más választása, mint az Állatokhoz fordulni, és csak idő kérdése, mikor érkeznek meg a derék nyomozók is.

Elég nehezen indult. Annyira nem kötött le, hogy az összesen 270 oldalú, dupla sortávú könyvet egy hét alatt olvastam el. De úgy, hogy egyszer a munkahelyemen felejtettem és bár még a kapuban eszembe jutott, nem volt kedvem visszafordulni érte. A második alkalommal pedig szimplán itthon hagytam, mert nem volt hangulatom cipelni.

Az első fejezetben Abby összefoglalja az eddig történteket, csak úgy a maga idegesítő módjával, amit két napig olvastam. A karakter ugyanis nem csak túlzások tömkelege, de irritáló túlzások tömkelege. Az ifjú hölgy egy kretén és egy agyhalott szerelemgyereke. Teljesen retardált és ez nem átlagos tini viselkedési mód. Már a második kötetben is voltak vele problémáim. Amitől féltem most be is igazolódott, mert túl sok jutott nekünk belőle.

Nagyjából a nyolcvanadik oldal magasságában nevettem először. Ez pedig pocsékolás, ha figyelembe vesszük Moore írói kvalitásait.

Az Állatok ezúttal csak kis szerepet kaptak, de szerencsére Rivera és Cavuto megmentették a harmatgyenge kezdést. Az új és folyamatosan bővülő karakterek garmadáját erősítik a megszólított kutyák is, ami viszont tetszett.

Valahol a századik oldal után kezdett el végre érdekelni. Még az is előfordult egy röpke pillanatig, hogy a gót tinitől nem lettem feszült, de ez az állapot igen hamar elmúlt. A sok szereplő miatt pörögtek az események. A vezető karakterből csupán aprócskát kellett volna visszavenni ahhoz, hogy ezt megfelelően értékelni tudjam.

A történet lezárása teljesen rendben van. Igaz, az író folytathatná is, mivel a nagy lerendezés ellenére maradtak benne lehetőségek, de őszintén remélem nem fogja. Ahogy a sorozat zuhanó színvonalát nézem, a következő már a béka feneke alá kerülne kettővel.

Kár, hogy az első fejezettel kezdődött és a másodikkal folytatódott. Utána fokozatosan élvezhetővé, majd kimondottan szórakoztatóvá vált, de mindegy, mert addigra totálisan elvette a kedvemet önmagától.

6,5/10

Magyar kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

2012. június 8., péntek

Prometheus

színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 126 perc, 2012

rendező: Ridley Scott
forgatókönyvíró: Jon Spaihts, Damon Lindelof
zeneszerző: Marc Streitenfeld
operatőr: Dariusz Wolski
producer: David Giler, Walter Hill, Ridley Scott, Tony Scott
vágó: Pietro Scalia

szereplő(k):
Michael Fassbender (David)
Noomi Rapace (Elizabeth Shaw)
Charlize Theron (Meredith Vickers)
Idris Elba (Janek kapitány)
Patrick Wilson (Charles Weyland)
Guy Pearce (Stannison)
Rafe Spall (Milburn)
Logan Marshall-Green (Holloway)
Kate Dickie (Imora)
Sean Harris (Fifield)
Emun Elliott (Chance)
Benedict Wong (Ravel)

Az idei év következő magas elvárásokkal, remegve várt alkotása erősen közönségmegosztóra sikerült. Nem véletlenül.

Elizabeth és Charles egy párt alkotnak az életben és emellett archeológusként közös munkájuk van, ami a szenvedélyük is egyben. Kutatásuk eredményeként indul el a Prometheus nevű űrhajó titokzatos célja felé. A személyzet elég változatos. Az archeológusokon kívül különböző területeken dolgozó kutatók, a hajó legénysége, kapitánya és a pénzt adó vállat prominens személye is képviselteti magát. Ó, és persze ne feledkezzünk meg Davidről, a majdnem emberről.

A kezdő képsorok gyönyörűek voltak. Az utóbbi évek legérdekesebb, legizgalmasabb teremtéstörténetét ültem végig. Csak ájuldoztam, mert van a hit, meg az evolúció és akkor jön ez, én meg elaléltam a gyönyörtől.  Na, eddig jól indul, gondoltam én lelkesen.

A bevezetés nagyon hosszúra sikerült. A film tempója elég lassú lett, de ugye rendes alap nélkül nincs stabil ház, így nem türelmetlenkedtem. A látványvilágra koncentráltam, mert IMAX azért valami. Nem sötét, mint kisöccse a 3D. A színek, a látvány, a hangulat fantasztikus volt, és mikor végre leszálltak már tülkön ültem. Majd most! Majd most beszippant és magával ragad és... és... és...

Semmi sem történt. A forgatókönyv értelmetlen és logikátlan. Teli van lehetetlen, mindennek ellentmondó jelenetekkel, hihetetlen és elfogadhatatlan túlzásokkal. Sci-finek jó volt, ez volt a második mondatom, miután kijöttünk a moziból, de aminek el akarták  adni nekünk, ahhoz semmi köze nem volt. Brutálisan, fájdalmasan semmi. Sok pénzt fog hozni, nyilván sokakat érdekel majd. Az alaptörténet nagyon jó. Rengeteg lehetőség van benne, a látvány frenetikus.Folytatás szinte biztosan lesz, de azt már kevesebben fizetik ki. Csak azok, akik képesek elválasztani fejben azt, amit kaptunk, attól, amit szerettek volna elhitetni velünk.  Az utolsó néhány percet leszámítva semmi köze nincs az Alien sorozathoz, így az el kell felejteni. Előzménynek nem tekinthető, hagyjuk figyelmen kívül, mert csak bekavar, tényleg. El kell felejteni mindent, amit tudsz, az előzeteseket és amiket olvastál. Ha nem, hatalmas csalódás lesz a vége. Én csalódtam.

Nem azért mert Ridley Scott nem tud többé rendezni, nem azért mert a történet több sebből vérzik, mint egy kaktuszba ült víziló, hanem mert nem az, aminek mondták. Nem az, aminek vártam. Újra átvertek és ezt nagyon rosszul viselem. A látvány önmagában nem elég ahhoz, hogy elvigye a hátán a sok blődséggel megtűzdelt forgatókönyvet.

A színészekre azért nem lehet panaszunk. Michael Fassbender zseniális. Már csak miatta is megérte. Noomi Rapace ezúttal mulattot valami mást is, mint a tetovált lányt, de még minidig nem vagyok elájulva tőle. A karaktere valamiféle korai Ripley, de ő nem Sigourney Weaver és az érzelmeinek visszaadáson még nem ártana  dolgozni. Charlize Theron legalább szép, mert nem sok vizet zavart. Egy kiemelkedő jelenete van, ami megmutatta nem csak a külcsín miatt értékelik, igaz,  nekem nagyon tetszett a Hófehét és a vadászban is. Idris Elba karaktere szimpatikus volt. Az ő mozgatórugóit legalább tökéletesen értem, bár a végén a két kormányosa dumájától kis híján felsírtam, akkora butaság volt és annyira nem illet bele a jelenetbe.

Különben nagyjából a háromnegyedéig még így is megtartott az élmény. Ott azonban történt valami, ami miatt elvesztem. De teljesen. Az én ostobaságom, hogy nem álltam fel és mentem ki a teremből, de behoztak ismét egy szálat, ami annyira ígéretesnek tűnt és végül jól sült el.  A vége elég pörgősre sikerült és egy-két ostobaságtól eltekintve, amiket fel sem vettem az előzmények tükrében, még tetszett is.

Szóval lassan indult, alig történt valami, aztán megtörték a növekvő lendületet azért, hogy az Alienhez lehessen kötni, de a vége jó volt.

Többféle pontozás lehetséges. Ha a filmet nézem, mint sci-fit, akkor minimum 8/10.  Ha csak  a végét és/vagy az elejét, a tempóváltás ellenére is 9/10. Összességében sajnos azzal együtt aminek eladták, amit tettek a történettel és ahogy agyoncsapták elég gyenge lett.

6/10


2012. június 6., szerda

Hófehér és a vadász

Snow White and the Huntsman


színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 127 perc, 2012

rendező: Rupert Sanders
forgatókönyvíró: Evan Daugherty, John Lee Hancock, Hossein Amini
zeneszerző: James Newton Howard
operatőr: Greig Fraser
producer: Sam Mercer, Palak Patel, Joe Roth

szereplő(k):
Kristen Stewart (Hófehér)
Charlize Theron (Ravenna királynő)
Chris Hemsworth (Eric, a vadász)
Ian McShane (Beith)
Ray Winstone (Gort)
Nick Frost (Nion)
Toby Jones (Coll)
Bob Hoskins (Muir)
Sam Claflin (William herceg)

Na kérem alássan, csak a szelíd erőszaknak engedve néztem meg eme alkotást. Bár Chris Hemswort engem minden körülmények között érdekel, ha vadászt játszik, ha istent, de Kristen Stewarttal kapcsolatban azért nem kevés előítéletet hordozok, úgyhogy felemásan érdeklődtem. Meg kell mondjam, feltett szándékom volt, ha törik, ha szakad én biza meglátom a hölgyben Hófehérkét. Pardon, Hófehért, és én magam lepődtem meg a leginkább, amikor voltak pillanatok, melyekben sikerült.

A királynő csodás leánygyermekről álmodott, de az nem volt tervben, hogy nem látja felnőni. A gyásztól elvakult király csatába indul, minek során kiszabadít egy gyönyörű nőt. Olyan gyönyörűt, hogy szeme nem is lát mást. A menyegző után azonban megváltoznak a dolgok.

Az udvar idegen kézre kerül. Menekül, aki tud, vagy ott hall meg, csak szegény, szelíd Hófehér végzi a várbörtönben. Míg ő nővé ér, az ország lassan és alaposan pusztul. Egy adódó helyzetet kihasználva megszökik, de nem örülhet a szabadságnak. A Sötét Erdő halálos mindenkire, aki él és mozog.

A hercegnő az életéért,  a Vadász pedig az itallal küzd, de úgy ismeri az erdőt, ahogy sokan nem. Ravennának szüksége van rá, és olyan kecsegtető ajánlatot tesz, hogy a férfi végül is elfogadja. Elindul a zsákmány után.

Hát, a koncepcióval volt némi probléma. Nem igen tudták eldönteni, akció- és/vagy fantasyfilmet akarnak-e, de egy biztosan nem volt, esti mese. Pont ez a zavar vitt félre néhányakat és vesztette el a nézők jelentős részét, pedig ha valaki az első fél óra után még némi érdeklődést tanúsított, kellemesen meglepődött.

Nem a történeten, mert azzal voltak gondok, hanem azon, hogy a film képes szórakoztatni. Engem személy szerint kétszer is megríkatott és néhány alkalommal még mosolyogtam is.

Mondjuk érzelmileg teljesen feltöltötték. Nem is csoda. Adva van egy komoly gyermekkori traumát cipelő mostohánk, aki nem szimplán gonosz, egész ideológiát alkotott az életviteléhez. Aztán van ugye a Vadász, aki lehet nem ismeri azt a mondást: borban az igazság, de gyakorolja derék mód. Ugyanis akad néhány elnyomandó érzelme, és persze adott Hófehér is, aki apja emlékéért és országáért állna bosszút. Ezt a sok erős érzelem egyetlen dolgot vetít előre, minden csak idő kérdése.

Kicsit sokat foglalkoztak a királynő jellemével. Hiszen Charlize Theron nem az az alkat, akit csak úgy kispadra lehetne ültetni és tagadhatatlanul volt abba is koncepció, hogy a királynő sokadik ránézésre is ütötte címszereplőnket szépségben. A belbecs, ugye.

A vadász nem túl bonyolult személyiség, viszont odaadó és szenvedélyes. Hölgyeim, jelentkezzen az, aki William herceget választanná vele szemben, és azonnal orvoshoz küldöm. Csont nélkül ott a helye, de Hófehér már más tészta.

És ha már szóba került, nem véletlenül nem -ke. Milyen fura lenne, ha az édes, madaraknak daloló Hófehérkére asszociálnánk, aki szabadidejében bentlakásos cseléd hét mélynövésű agglegénynél. Nem, a mi lányunk felnőtt, érett nő, küldetéssel, tehetséggel és szépséggel megáldva. Amit, tessék, lehet kövezni, még el is hittem. Kristentől olyat láttam most, amit a Pánikszoba óta nem. Érzelmeket az arcán. Komolyan!

Jó, hát nem mindent, de a bamba, szájtáti lány alig néhányszor köszönt vissza. Aggódott, küzdött, harcolt, menekült. Félt, szeretett és néhány alkalommal még mosolygott is. Ráadásul volt néhány jelenet, amikor csak bámultam, hogy: Aztaaaa, ez a nő tényleg szép!

Mert erről általában nincs szó. Számomra semmi különleges kis nő, főleg a beteges zárkózottsága miatt. Egy őszinte megnyilvánulást nem láttam még az arcán. Most talán örült, hogy végre kikerült a Vámpír teamből és mutathat valami újat. Na, már egész jó úton jár! Elvégre színésznő áll a fizetési csekkjén vagy mifene!

A törpéket külön imádtam. Olyan szereposztásban vonulnak fel, hogy már önmagában ez garancia, és szállítják is a kevéske poén többségét.

Közép tájon megint kicsit képet tévesztettek, és enyhén hobbitos érzetem volt(csak kicsiben), mert valahogy nem illett az összképbe, de itt legalább tudta a rendező, hogy mit szeretne. Már ez is valami.

Igen, a történet tartogat némi előre gyártott panelt, sablont, a vége sem alakult kimondottan meglepően, de millió klasszisokkal jobban sikerült a Farkas és a lány című borzalomtól. Olyannyira, hogy ezt helyenként még élveztem is.

Mindenki engedje el azt a mesét, ami benne él, mert csak úgy, mint minden étel mogyorót,  azt is csak nyomokban tartalmaz. Ne higgyen az előzetesnek és a besorolásnak sem. Akciót is kevesebbet fog találni. Elhatározás kérdése az egész. Nem kell tőle világmegváltást várni, sem komolyan felépített történetet. Nyilván nem az évszázad alkotása, csak egy mozi, ami szórakoztat. Egy fikció, ami a régi téma újraírásával sem akart mást, mint mesélni. Bár nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a rendező erősen a királynő team tagja volt. Belőle jó sok és meglepő értelmezésben jutott.

Ahogyan vége lett hangosan közöltem, ennek lesz folytatása, amiben Luke meg is erősített. Szóval lesz, és az van, hogy én meg is fogom nézni.

Az eleje miatt egyértelműen nem adhatok nyolc pontot, és a közepén is volt egy kis törés, de nem bántam meg, még Vadászos képeslapot is kaptam, meg a társaságom is jó volt. A feliratra sem lehet komoly panaszom. Kénytelen vagyok egy gyenge négyessel, mondjuk háromszor aláhúzva, jutalmazni.

7/10

2012. június 2., szombat

Zen

Rendező(k):

John Alexander (Vendetta)
Christopher Menaul (Cabal)
Jon Jones (Ratking)

Szereplők:

Rufus Sewell
Caterina Murino
Julie Cox
Callum Blue
Valentina Cervi
Catherine Spaak
Ben Miles
Stanley Townsend
Ed Stoppard
Anthony Higgins

Már másodjára szegem meg azt a fogadalmamat, hogy csak ázsiai sorozatokról írok. Viszont a BBC újra bebizonyította, hogy tizenkilencre érdemes lapot húzni. A huszonegyedik században is van létjogosultsága  a klasszikus témáknak, helyszíneknek és karaktereknek.

A Michael Dibdin krimijein alapuló három részes minisorozat egy-egy könyvet dolgoz fel. Főhőse Aurelio Zen, a velencei származású olasz detektív. A feleségétől külön, anyjával pedig együtt élő, középkorú férfi tisztességes hírében áll. A könyvek '80'-as évek végén Itáliában kezdődnek, amikor napi szinten merültek fel korrupciós ügyek, ügyvédek, ügyészek, bírók tűntek el vagy haltak meg. Egy olyan országban, ahol még mindig nagy hatalmú erőt képvisel a maffia, nos ez a  becsületesség és rátermettség az, ami hősünket bajba keveri.

Olyan ügyeket bíznak rá, számítva a tudására, tapintatára, amiket el kell tusolni vagy pont ellenkezőleg, fel kell tárni. Akárhogy is nézi, az egymást keresztező érdekek során mindig épp a tűzvonalba kerül. Mindegy mit csinál, hogy alakul, vannak akiknek nem tetszik a megoldás. Így hát nincs más lehetősége, mint végezni becsülettel a munkáját és megtanulni játszani a nagyokkal, hiszen a világot a szívességek mozgatják.

Semmi modern kütyü, elcsépelt közhelyek. A munkát lábon oldják meg, a labort csak említik, nem mutatják. Hiába a modern környezet, a hangulat a klasszikus krimiket idézi, és a békebeli nyomozókat a '40-es és '60-as évekből.

A karakter már önmagában megfogott, de mindezek tetejében még Rufus Sewellre bízták a főszerepet. Rufus Sewelre, aki, hölgyeim cáfoljanak meg, de férfi. Semmi pipogyaság, sem kiragyogóan szép pofi, nem agyon- és kigyúrt és  szőr tekintetében itt-ott többel rendelkezik, mint a közízlés megkövetelné. Na de, ott van az érdekes zöld szeme, a rekedt hangja és komolyan mondom, nincs az a  szépfiú, akiért elcserélném. Most lehet sokan megköveznek, de én hagytam volna a csudába Heath Ledgert és a karjaiba menekültem volna. De komolyan! Aztán az Újraírtuk Shakespeare-t sorozat Makrancos hölgyében olyan Petruchio, hogy elaléltam, Tamás mesterkén megint új színt hozott. Már csak miatta is várom az Abraham Lincoln, a vámpírvadászt. Zen szerepe olyan, mint egy réteg bőr. Tökéletesen feszül rajta.

Tudom, három részben könnyű jó sorozatot csinálni. A tipikus Brit sorozatok normál alakban is minik, gyakran 3-6-8-10-13 részesek, de mindenkinek áll a zászló. A Zen esetében minden epizódhoz egy könyvet vettek alapul. Ugyanezt Amerikában tizenkét részig húzzák. Meg lehet nézni mit műveltek a True Blooddal. Annyi baromságot kevertek bele  a részekbe, hiszen minden könyvnek ki kellett húznia az évad végéig, hogy a negyedik évad elején elkaszáltam a sorozatot. Azt az évadot, amit Eric miatt a leginkább vártam, és amit már az első részben tönkrevertek. Szóval kösz nem, csak mondom, így kell ezt csinálni. Vannak olyan Agatha Christie könyvek, amit kettő, maximum három részben dolgoztak fel. Az még beleférne, de a túlzott hígítás pont az ellenkezőjét váltja ki. Szóval igen, néhány részben könnyű jó sorozatot készíteni, de mondhatjuk úgy is, az angoloknál van az ésszerűség labdája.

A BBC sajnos elkaszált a harmadik epizód után (Mer' túl sok nyomozgatós férfi karakter van. Most mondjam vagy mutassam? Bár felmerült, hogy más csatorna folytatja, de a tárgyalásokról semmit sem tudni, ezért logikus dolog temetni.) pedig vert majdnem mindent, amit az idén láttam(Igaz, 2011-es sorozat. Le vagyok maradva.). A Sherlockkal egyetemben üde színfoltjai a televíziózásnak. Több ilyet és gondolkodni képes vezetőket a csatornák élére! Csak ennyit szeretnék.

Ezentúl kénytelenen leszek a könyvekkel beérni, de Aurelio most már mindig úgy fog mosolyogni, akár csak Rufus Sewell.

10/10

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

A trilógia következő kötete hasonló élményt váltott ki belőlem, mint az összes eddigi Murakami könyv. Áthelyezett egy másik dimenzióba, ahol lassabban csorog az élet, logikusabbak a történések, de épp annyira magányosak az emberek, mint itt. Csakhogy a Murakamis magány soha nem céltalan, soha nem értelmetlen. Jó okot szolgál, az én teljes és tökéletes ellazulásomét.

Aomame  élete legfontosabb és egyben utolsó megbízását vállalja el. Tisztába van vele, milyen kockázattal járhat mindez, azonban az erkölcsi szilárdsága háttérbe szorítja az egyéni érdekét. Még akkor is, ha ez beláthatatlan vagy végzetes események sorába torkollhat.

Rendőrbarátnője halála nagyon megrázza, nehezen dolgozza fel, hogy az oly sok év után beengedett emberi kapcsolattól megfosztották. A lelke mélyén tudta, talán Ajumi is tudta, hogy mi fog történni, de most, hogy már megtörtént, nincs mit tenni. El kell fogadni, tovább kell lépni, teljesíteni kell a feladatot, aztán lesz, ami lesz, már nem számít. A két hold gyökeresen megváltoztatott mindent. Így önként és dalolva készül a megmásíthatatlan végzete felé. Egyességet köt, és tartja magát az alku ráeső részéhez.

Tengo élete felfordul. A látszólagos nyugalom mögött azonban feltartóztathatatlanul zajlanak az események, amiből ő egy darabig semmit sem vesz észre. Dolgozik, ír, miközben Fukaeri még minidig nem került elő. Csupán három ember ismeri az igazságot erről a helyzetről, de az, hogy Tengo köztük van, sem nem vigasztaló, sem nem megnyugtató. A tét folyamatosan nő, a botrány, ha kipattan, még nagyobb lesz, mint az átírt könyv esetében várható volt.

Felkeresi egy titokzatos férfi, és nem elhanyagolható ajánlatot tesz, de az egész több mint gyanús, ezért szinte azonnal elutasítja. Közvetlen azután, hogy idősebb szeretője elveszik, Usikava megismétli az ajánlatot és egyúttal tudomására hozza azt a tényt is, hogy Tengo Erivel együtt elkövetett valamit. Gondolatbűnt, ha úgy tetszik, hiszen 1984-et írunk.  Nem különösebben érti ez mit is jelent,  azt azért felfogja, hogy bár neki nem árthatnak, a környezete veszélyben lehet.

A történet újabb három hónapot foglal magába, júliustól szeptemberig követjük nyomon az eseményeket, amelyek egy cseppet sem lettek érthetőbbek. Bár a történet sokat tisztul, a kapcsolatok, összefüggések értelmet nyernek, mégis az új szereplők, az új események előhoznak újabb kérdéseket, amiknek megválaszolására továbbra is várni kell.  Murakaminál azonban ez teljesen rendben van. Főleg, hogy ez egy sorozat.

Amiben végre megjelennek a macskák is. Már komolyan hiányoztak. Minden megvolt, csak ők nem, szóval nem kicsit mosolyogtam a megjelenésükön. Az író gyakran rajtuk keresztül mond el olyan összefüggéseket, magyaráz meg dolgokat, amelyek talán nem passzolnának tökéletesen a történetbe, mégis nagyon fontosak a későbbiek szempontjából. Gyakran betöltik az idegenvezető szerepét, akkor is, ha ebben a könyvben is csak mint egy újabb történet szereplői jelennek meg, de ezzel behoznak egy újabb szálat, egy fogalmat, ami a későbbiekben többször elhangzik.

Igazából a megoldás nem az utolsó ötven oldalon várható, hiszen menet közben születtek részeredmények, de még mindig kellően titokzatos minden ahhoz, hogy egyértelmű következtetések vonjunk le belőlük. Még akkor is, ha a párhuzamosan haladó két történet elénk vetít egy-egy megoldást. Most már ki kell várni türelmesen, hogy mi lesz a vége.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy nem telik el újabb év a könyv megjelenéséig. Az utolsóval egyszerre megvettem mindhármat, és egy levezető, laza hangvételű könyv után,  rá vethetem magam a befejező kötetre. Érdekes, hogy nincs bennem az a fajta sürgetés, mint más sorozatok esetében. Az érzéseim tipikusan Murakamisok. Ki tudnám várni az egy évet, de azért jó, hogy nem kell.

Már többször írtam mennyire elvarázsol az író, de ez most, amikor fordító váltás történt az ötödik fejezetben, egyértelművé vált. Nagyon halványan megváltozott a stílus. Szinte észrevehetetlenül, azonban tökéletesen illeszkedik az előzőekhez. Mind könyvekhez, mind az eddigi fordításokhoz és az íróhoz magához.  Az összetett mondatok leheletnyit gördülékenyebbek, de a kitekert szépségük, változatos szóhasználatuk, értelmük, és akármilyen furcsa, ízük és illatuk megmaradt. Olyannyira, hogy ha nem tüntetik fel hol volt a változás, nem tudnám megfogalmazni mi az, ami más. Érezném, hogy egy halszálnyi változás állt be, de ez minden. Soha nem tudnám megfogni az eltérést, úgyhogy azt kell mondjam, nagyon szép munka. Ebből pedig kiderült, hogy a jelenlegi és eddigi fordítók nem írták át Murakamit, csak tolmácsolták.

Ismét tökéletes munka volt, hamarosan folytatom, a pontozás pedig még csak el sem gondolkodtatott. Hihetetlenül egyértelmű.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György, Nagy Anita

2012. május 29., kedd

Hogy izé... (Mindent vagy Semmit #3)


Mindennel az élet sokkal jobb volt, mint ahogy valaha is képzelte. Nem csak azért, mert évszázadok óta az egyetlen olyan nőnemű lény volt, aki nem tagja a családnak, hanem mert olyan rég tudott már bárkivel is beszélgetni, hogy egészen elfelejtette milyen az, amikor nincs egyedül. Vele sosem volt magányos. Hirtelen mindenki érdeklődni kezdett a munkájáról, hangulatáról, az álmairól. A láthatatlan egyes szintből se perc alatt top tízes lett. Szinte már-már feldolgozhatatlan módon nőt a népszerűsége, amit nagyon érdekesnek talált.

Mióta az eszét tudta, nem beszélgetett el esténként egy testvérével sem, de mostanában rendszeressé váltak a vacsora utáni közös mesélések, és Szerelemtől nem egyszer még forró csokit is kapott. Igaz, közben mindig nagyon különös tekintettel figyelte, de ezt betudta annak, mint a többit. Most tanulják őt. Együtt élnek pár ezer éve, de mintha csak most született volna. Újra és újra csodálkozva köszönnek rá reggelenként, vagy szájtátva hallgatják, miközben beszél. Olyasféle tekintettel, minthogy: Miért nem láttalak én eddig? Hiszen te nagyon jó fej vagy! Merre jártál, testvér?

Eleinte zavarban volt, aztán megszokta és egészen megszerette a figyelmet. Kiderült, hogy többet tud, mint a legtöbben. Valahogy úgy, mint abban a régi viccben. A belgyógyász mindent tud, de nem lát semmit. A sebész mindent lát, de nem tud semmit, a patológus mindent tud és mindent lát, de akkor már késő. Na,  hát most rá hárult a patológusi szerepkőr betöltése.

Még Halál bácsi sem lát mást, csupán a halál okát, de a háttérben rejtve maradt kapcsolatokkal csak ő van tisztába. Vagyis ő és Minden. Kiderült, hogy a tudásuk majdnem vetekszik egymással, csak eddig ő magát nem érdekelték a részletek. Nem számított, hogy amikor elvett egy emléket vagy örökre kitörölt egy érzést, esetleg az értelem fényét, miért  kellett megtennie. Soha sem érdekelte, hogy egy rossz döntés következtében feltornyosult fájdalom hullámnak miért pont azt az elemét viszi, csak megragadta, mert ez volt a munkája. Most viszont tudja, milyen döntések, okok és okozatok bonyolult hálózata rajzolja ki az utat. Tudja, mert odafigyel rá.

A legtöbben azt hiszik, ha a múltban, az akkor elhangzó kérdésre nemet mondanak, most nem lennének ugyanilyen helyzetben. Nos, ugyanilyenben nem, de hasonlóban igen. Mert a döntés nem a válasz megadással kezdődött. Sokszor előtte egy szép madárdalos reggelen, amikor mosolyogva mondtak igent képtlen kérésekre, amikor elhiszik, hogy nincs lehetetlen, vagy amikor a szerelemtől elvakulva bíznak valakiben, de vezető helyen szerepelnek azok a megvalósíthatatlan álmok is, amik rányomják bélyegüket az életükre. A nagyravágyó remények gyilkosabbak bárminél. Érdekes módon testvérei nem is igen dolgoztak össze, valahogy mindig úgy alakult. Például Szerelem és Bizalom még csak nem is igen beszélnek egymással. Legalábbis nem többet mint másokkal. Csak rendszerint egymásba botlanak, de itt a munka oroszlánrészét nem ők végzik.  És igen, ők sem tudják, hogy a kialakult bizalom tartós lesz, vagy csak Düh és Harag felé vezető rövid kitérő.

Viszont ő tudja. Utólag pontosan ismeri azt a múltbéli helyzetet, amikor még meg lehetett volna állítani az eseményeket. Minden pedig még nála is többet tud, mert minden kimondott, megvalósított  vagy csak elgondolt pillanatnak látja a következményeit is.

- De el vagy gondolkodva... izé...

- Szerbusz Halál bácsi! - Vajon miért az öreg az egyetlen, aki továbbra sem tudja hová rakni? Már biztos, hogy nem azért van, mert szinte láthatatlan, de szenilitással vádolni a Kaszást... Nos ennyire nem bátor.

- Szóval, miért vagy úgy magad alatt?

- Csak elgondolkodtam. Valahogy hirtelen minden lehetséges, a világ megnyílt előttem. - Fura, valahányszor eszébe jut nagybátyja, szinte azonnal össze is futnak. Majd megkérdezi a lakótársát, ő tudni fogja miért.

- Az öcsém is minidig ezt mondogatja.

- Mit?

- Háta az izékről, lehetőségekről. Hogy sosem volt ilyen széles és tágas, meg ilyenek.

- Melyik öcséd, bácsi?

- Pestis. Ki sem néznéd belőle milyen költői vénája van.

- Aha - felelte, de összerázkódott. A négy lovas közül Éhínséget, becenevén Pestist kedvelte a legkevésbé. A halszemű bácsi sosem őt látta. Folyton valami titokzatosat fürkészett a háta mögött, amitől kiverte a frász. Most, hogy így bele gondolt, nem is akarta tudni a választ. Semmit sem, mert így hívják, nem a mindentudás tárházának. Jobb nem gondolkodni butaságokon.

- Tényleg! Olyan verseket ír... csak félénk szegény. Nekem is háromezer évnyi könyörgés után mutatta meg először, és meg kell mondjam neked kedves izé... öcsém, remekművek. Én mondom, csodák! - A bácsi lelkesen cuppantott egyet, aztán lehunyt szemmel mosolygott magában.

Egy félénk lovas. Pont ez kellett így lefekvés előtt. Meg ez a vidám kis eszmecsere.  Kölnben is hol van Minden? El kell mesélnie neki, ez olyan hír, hogy...

- Ó, majdnem elfelejtettem! Pedig ezért küldtek. A lakó izédnek egy kis dolga akad. Átköltözött a Lovardába. Csak átmeneti időre.  Tudod, hogy izé... a kötelesség.

- Hogy izé...- Ez biztosan ragadós, de hirtelen nem tudta mit kéne felelnie.

- No ne izékolj... aggódj, öcsém! Nem lesz semmi baja és... szia!

- Szia és nem... izékolok - suttogta már csak magának.

Üldögélt egyedül, a kihunyó parazsat bámulva és az üresség olyan nagy erővel mart bele, ahogy soha nem is képzelte. Akkor most minden úgy lesz mint azelőtt volt. Ez pedig rosszabb bárminél. Már tudja, ismeri és érti azt a szót, másként, ettől sokkal jobban fáj. Holnap reggelre senki sem fog rá emlékezni. Soha senki nem fogja megkérdezni, mit álmodott vagy ízlik- e a reggeli. Megint egyedül marad és az lesz ami volt, csak Semmi.

Úgy tűnik nem változtathatja meg azt akinek született. Nevetséges, hogy valaha is reménykedett!

- Te sírsz?

- Ó, Szerelem, nem, nem csak egy olyan kis izé... bele ment a...

- Vissza fog jönni.

- Tessék?

- Vissza fog jönni. Sajnos arra nem emlékszem, hogy ki és hova. És igazából arra sem, hogy honnan, de vissza fog. Most csak el kell engedned. Ennyi a feladatod és várni. Biztosan tudom, csak azt nem, hogy minek beszélek neked erről és már ne is haragudj, de kim vagy te nekem? Furcsa, mert esküdni mernék rá, hogy amikor megláttalak, még ismertelek, aztán...

Szerelem megállás nélkül csacsogott, de nem figyelt rá. Testvére még háromszor kérdezte meg ki ő, aztán megunta, hogy nem kap választ és otthagyta. Egyedül maradt, ahogy azelőtt mindig. Valamiért mégis elmúlt a félelme. Bizalom, igen, a vak hit. Ha az embereknek megy, neki is sikerülni fog!

- Tehát visszajön? Remélem - motyogta csendesen. - Minden nélkül az élet rosszabb annál is, mint amit elbírok képzelni. Még csak nem is nevezhetném életnek, úgyhogy várok rá.Türelmesen. Többnyire legalábbis.

2012. május 25., péntek

Richard Castle: Heat Wave – Hőhullám (Nikki Heat #1)

Meglehetős izgalommal vártam ezt a könyvet. Már amikor először kiszúrtam angolul, tudtam, hogy egymásra fogunk találni. Annál is inkább, mert nagy rajongója vagyok a filmsorozatnak. Szóval minden csak idő kérdése volt, és végre elérkezett az alkalom is. Ugyanis, amikor  a születésnapi ajándékba kapott könyvutalványomat herdáltam el, a pénztáros néni 900 forinttal kevesebbet vont le róla. A tudat, hogy van maradék, égette az ujjbegyemet. Ezért történhetett hát, hogy előrántottam, mint afféle párbajhős, majd lehúzattam a kis túlélő pénzmagot. Kaptam plusz kedvezményt, és így még kevesebbe került. Tehát bőven megérte.

Nos, Nikki Heat új helyszínre siet. Egy gazdag ingatlanmogul szétloccsant a járdán. Ez akár öngyilkosság is lehetne. Mióta válság van, potyognak az üzletemberek, mint értett gyümölcs a fáról, azonban minden meg kell vizsgálni alaposan. Ő nem az a nő, aki elnagyolja a nyomozói munkát, bár most akadályozó tényezőnek ott van James Rook. A kétszeres Pulitzer-díjas újságírót kedvenc polgármestere akasztott a hátára púpként, csak mert eddig nem volt sajátja. Hiányzott is, tényleg...

Rook mindig láb alatt van, megállás nélkül és sokat beszél, henceg az ismerőseivel, barátaival, látszólag teljesen haszontalan. A tetejében képes duzzogni, mint egy kisfiú, de van benne valami...

Nincs finomkodás vagy hosszas felépítés, egyből belevágunk az eseményekbe. Hulla, meg más egyebek,  indul a nyomozósdi. Ez egyfelől jó, bár én szeretem a lassabban felépített történeteket is. Egy-egy Agatha Christie-nek a felén is majd túljárunk mire megtalálják az első hullát. Castle nem szereti a hosszas előjátékokat. Legalább is a halottak esetében.  Ha már krimi, akkor pörögjön.

A párbeszédek tempósak, ahogy az egész könyv is. A regény maga szellemes, humoros, csipkelődés és irónia hatja át. Egy két helyen megnevettetett, máshol elgondolkodtatott. A történet gondosan felépített, érzelmi szálakkal is operál, néhol már-már csöpögősen. A mi kis írónk javíthatatlan romantikus.

A sorozattal ellentétben itt ugye Nikki a főszereplő, hiszen ő a karakter. Rook afféle Castle szerű figura, így egyből kiderül az is, hogy a férfi tisztában van saját hibáival. Görbetükör és igazságos is, hiszen a sorozat eseteben igazából ő áll a középpontban.

Egynapos könyv volt. Talán ha 8-10 órát tarthatott. Bár lehet,  még annyit sem, mert közben egyéb dolgom is akadt, de ennél több összességében nem lehetett, legfeljebb csak kevesebb, és ez azért beszédes. Lekötött, ha nem is bilincselt, mert hogy legalább annyira sablonos, mint a széria maga. Szóval nem egy kiemelkedő irodalmi alkotásra kell gondolni, de két Murakami között remekül telt az idő, és minden hibájának ellenére pont annyira szerettem, akár csak a sorozatot.

Mert azért vannak problémáim is. Az eleje nehezen indult. Amikor egy fejezeten belül váltás történik, kihagynak egy kis részt és az első sor elejét kiemelik. Nos kezdetben néhány alkalommal ez nem történt meg, pedig a szöveg igényelte volna. Ez lehet persze szerkesztői hiba is.

Néhány párbeszéd sutácska, olykor már-már magyartalannak tűnik, bár inkább csak kitekert. A nyelv sok mindet elbír, inkább apró furcsaságként éltem meg ezeket. Aztán ahogy haladt a történet, úgy rázódott bele az író vagy a fordító. Nem tudom, mert nem olvastam angolul. Azért mégis elhatároztam, hogy a következő részt inkább eredetiben forgatom. Biztos, ami tuti.

Az író természetesen nem a filmbéli Richard Castle, de hogy ténylegesen kicsoda, azt nem tudjuk. A sorozatra épülő könyvek titkát gondosan óvja az ABC. Találgatások ugyan vannak, hiszen több ismert író (James Patterson, Stephen J. Cannell,  Michael Connelly) megjelent már a sorozatban.

Andrew W. Marlowe szerint, aki a széria atya, nincs itt semmi titok. Ki más lenne a szerző, mint Richard Castle,  az átkozottul jóképű bestseller gyártó, aki megalkotta a Derek Storm sorozatot is. A pasas elbájoló és igazán jó író. Teljesen érthetetlen, hogy miért akarja mindenki megfosztani őt a dicsőségtől, amikor olyan keményen dolgozott a könyvön.

Ezt értem, de akkor most dedikálni Nathan Fillion jár?

8/10



Magyar kiadó: Könyvmolyképző kiadó Kft.

Fordító: Szabó János Lajos

2012. május 22., kedd

Murakami Haruki: 1Q84 első könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

Adjatok egy Murakami könyvet a kezembe és csöndben maradok.  Azt hiszem ez lesz az új twitter profilomban. Nincs az a hatalom, ami engem elhallgattat, de ez a zseniális író egyszerűen szótlanná tesz. Ő a cica, aki meglép a nyelvemmel. Nagyon baba...

Aomame ( zöldbab) a dugó közepén ül, egy különleges és szokatlan taxiban. Fontos találkozóra siet, a helyzet pedig reménytelennek tűnik. A sofőr tud egy megoldást, mégpedig a szervizlépcsőt. Mivel a híd közepén rostokolnak ez korántsem veszélytelen vállalkozás, ráadásul a nő talpig üzletasszonynak van öltözve.  Mégsem marad más választása. Nem késhet el, tehát leveszi a körömcipőjét, keresztet vet a harisnyájára és mászni kezd.

Közben újra átél egy kellemes emléket tinikorából és  csapongnak a gondolatai is. Miután lejut, vásárol egy új harisnyát, rendbe szedi magát, majd folytatja az útját. Az első furcsaságot itt tapasztalja. Az utcán szembejövő rendőrnek új uniformisa és automata pisztolya van. Esküdni merne rá, hogy legutóbb még a régi volt az öltözékük és forgótáras a pisztolyuk. Valami nem stimmel. A lehetőségek gondos mérlegelése után arra a következtetésre jut, ez már nem 1984. Legalábbis nem abban a formában, ahogy megismerte. Miközben látszólag minden ugyanolyan, valami történt a múltban, ami kifejti hatását a jelenre. Vagy, és ez a valószínűbb, most ezerkülöncszáznyolcvannégy van. Vajon mi a csuda történt?

Tengo matek előkészítő órákat tart és közben kisebb irodalmi munkákat lát el egy kiadó számára. Ennek során talál egy művet, amit valaki beküldött a könyvnélküli írók pályázatára. Egyből megragadja a könyv témája, bár a nyelvezete és a stílusa hemzseg a hibától. Mégis van benne valami, amitől képtelen szabadulni. Mivel Komacu, a szerkesztő szerint is így van, előáll egy ajánlattal. A történet zseniális, de valakinek át kéne írnia. Álmodjanak nagyobbat, menjenek egy nagyobb díjra, amit biztosan meg is nyernek, ha Tengo lesz az, aki átírja ezt a csodálatos történetet. Tengo álla leesik, ez csalás, de hatalmas benne a késztetés, hogy átírja a Légből szőtt gubót, és bár nem döntötte el, hogy morális alapon helyes-e a terv, mégis beleegyezik, hogy találkozik Fukaerivel a 17 éves íróval.

A lánnyal való találkozás elindít benne valamit. Eri tőmondatokban beszél, nem hangsúlyoz, így Tengo csak érzésre válaszol a szerinte kérdésként elhangzó mondatokra. Arról nem is beszélve, hogy az ifjú író gyönyörű és körbelengi valami különös atmoszféra.

Mire észbe kap, meglátogatja a lány gyámját is és persze beleegyezik a munkába, sőt megtud Fukaeri múltjáról egy csomó dolgot, amit nagyon különösnek tart.

Nos, kétféle könyvsorozat létezik. Az egyik esetében minden résznek van egy különálló története (Percy Jackson és az Olimposziak), csupán a kerettörténet azonos, és vannak azok a sorozatok, amikor minden mozzanat egy bizonyos célt szolgál, és még ha vannak is apró kilengések, a fő szál adott ( A Gyűrűk Ura). Nos az 1Q84 ez utóbbihoz tartozik. Ezért kicsit problémás beszélni az első részről, miközben kitudja mi fog történni a következőben.

A könyv áprilistól júniusig felváltva meséli el egy férfi és egy nő történetét. Mindketten huszonkilenc évesek, mindketten a saját világukban élnek, de hogy mi bennük a közös, az sokáig nem derül ki. Ahogy a történet halad, lassan sejteni lehet valamiféle párhuzamot, amit Murakami nem is ágyaz kétértelmű köntösbe. Gondolunk, amit gondolunk. Ennyi.

A misztikum gőzerővel tombol, a fülszöveg pedig lelőtte a poént, szóval miközben Tengo olvas és ír a két holdról, Aomame azt is látja az égen, tehát tuti biztos, hogy valahol, valami nagyon elcsúszott.

Van női fül, szexualitás, fiatalabb fiú, idősebb szerető, kék ruha és egy sereg más Murakamis elem. Egyenlőre nincs macska, bár ez csak az első könyv, kitudja, mit hoz a többi?

Pont a héten mondta egy barátnőm, hogy sorozatba tartozó könyveket nem olvas egymásután. Ez nálam nem feltétlen van így. Gyakran olvasok több részt is, de Murakaminál más a helyzet. Idő kell ahhoz is, hogy leülepedjen. Mert megesik, utólag már máshogy látok néhány dolgot.  Ha egyből új részbe vágok, nincs idő kellően elveszni a részletekben. Így meg van egy újabb más könyvnyi szünet a másodikig, és addig sok minden változhat.

Beszélhetnék még a nagyvárosi magányról, a hatvanas évek egyetemi lázadásáról és még egy sereg dologról, amit a nálam okosabbak az író sablonjainak tulajdonítanak, vagy esetleg ellenpárkánt olvassák őket az élettel szemben. Elemzik Murakamit órákon át, szeletelve, kiforgatva minden mondatát, de én nem vagyok profi kritikus. Csak azt mondhatom, amit érzek és értek.

Változatlanul imádom a mondatszerkesztéseit. Az a csoda, ahogy a szavakat egymáshoz fűzi, sokszor kissé furcsa módon, számomra lenyűgöző. Újra és újra elvarázsol. Nem is feltétlen számít a történet. Sokáig csak a szöveg varázsáért olvasom, aztán hirtelen valami megváltozik. Az agyamban helyére billennek a dolgok és a szavak háttérbe kerülnek. Már csak a történet él.

És persze az első benyomások is fontosak. Amikor megpillantottam a borítót, egyből az 1984 ugrott be George Orwelltől. És ez a képzettársítás sem véletlen. Az író maga épít rá, megemlíti, pedig a történet eddig nem sok párhuzamit mutat. Mégis úgy érzem, később még lehet jelentősége. Majd kiderül. Mindenesetre én izgatottan várom a következő rész eseményeit. Ugyanis eddig kitűnő.

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Erdős György

Erdős György műfordító hosszú betegség során 66 évesen hunyt el. Ez a könyv volt az utolsó befejezett és egyben tizedik Murakami fordítása. A második részben csak néhány fejezetig jutott, amit a kiadó jelölt is.  Nagyszerű ember volt, köszönöm!

2012. május 21., hétfő

A holló

The Raven


színes, feliratos, amerikai-magyar-spanyol thriller, 111 perc, 2012

rendező: James McTeigue
forgatókönyvíró: Ben Livingston, Hannah Shakespeare
zeneszerző: Lucas Vidal
operatőr: Danny Ruhlmann
producer: Marc D. Evans, Trevor Macy, Aaron Ryder
vágó: Niven Howie

szereplő(k):
John Cusack (Edgar Allan Poe)
Luke Evans (Emmett Fields)
Alice Eve (Emily)
Brendan Gleeson (Colonel Hamilton)
Brendan Coyle (Reagan)
Oliver Jackson-Cohen (Cantrell)
Kevin McNally (Maddux)

A Corvin moziéjszakán sikerült záróakkordként megnézni, laza hajnali ötös kezdéssel. Álmos ugyan nem voltam, de a bemutató alapján arra következtettem, játszi könnyedséggel tartana ébren.

A történet Edgar Allan Poe utolsó napjait dolgozza fel. Azokat a napokat, amikről valóban nem marad fenn semmi, és az is tény, hogy ténylegesen soha sem állapították meg a halála okát. Poe-t Baltimore-ban találták meg egy padon üldögélve, kábulatban, idegen ruhákban. Az életéből még hátralévő négy napban félrebeszélt, többször emlegetett egy nevet (Szándékosan nem írom le. Aki nem ismeri a történetet, majd megtudja a film végén.), alig volt magánál, majd csendesen meghalt.

Poe meglehetősen züllött életében nem sok dolog ingatja meg. Próbál megélni az írásból, de állandóan le van égve, és ráadásul még alkotói válsággal is küzd. A tiszta pillanatait szerelmével és szeretőjével tölti, akinek, egyáltalán nem meglepő módon, az apja ellenzi kapcsolatukat.

Ez idő tájt brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak egy nőt kislányával együtt, mégpedig egy látszólag teljesen lezárt lakásban. A kiérkező rendőrök még hallják az asszony sikolyait és könyörgését, de amikor betörik az ajtót, a leszegezett ablakú szobában nem találnak senki élő embert.

Fields nyomozónak nagyon ismerős a helyszín. Olvasott már róla, mégpedig egy Poe műben. Behozatja a léha költőt kihallgatásra, először még mint gyanúsított, a következő hullánál azonban már mint, modern szóval élve, szakértőt kéri fel. Szüksége van rá, hogy elkapja azt a szörnyeteget, aki Poe műveit másolva párviadalra hívja őket.

A filmet kis hazánkban forgatták, amiről mondjuk én nem tudtam semmit. Mindenképpen érdekelt. Az előzetes alapján egy csuda izgalmas, korabeli akciót kapunk, és ismét nem a film hibája, hogy megint elakarták adni valami másnak, mint ami valójában.

Persze van benne akció és izgalom, vér is csorog bőven, azonban sokkal érdekesebb az amerikai költő, író személyisége, művei és az, hogy ezt a filmet ő alighanem imádná.

Mikor megkérdezték miről szól tévesen Angliát neveztem meg helyszínnek, nem is tudom miért, hiszen tudtam, hogy Edgar Allan Poe amerikai volt, de a film hangulatában van valami, ami miatt egyértelműnek vettem, még akkor is, ha Baltimore-ban hallt meg és fogalmam sincs, járt-e valaha az anyakontinensen.

Kicsit olyan Hasfelmetsző ízt hagyott a számban.  A képi világa meglehetősen sötét, van benne valami komolyan balsejtelmes akkor is, amikor épp nem történik semmi említésre méltó. Talán a gázlámpák sejtelmes fénye miatt.

Hogy könnyebben eladható legyen, beiktattak egy-két tocsogós jelenetet, amire, megmondom  őszintén, nem igazán voltam felkészülve. Ettől függetlenül viszonylag kevés hatásvadász mozzanattal operálnak.

Poe a maga korában híres volt a véres történeteiről, őt tartják a krimi, mint irodalmi műfaj, apjának. Ha valaki nem is olvasott tőle semmit, A hollóról és a A Morgue utcai kettős gyilkosságról nyilván hallott már. Ez utóbbi több film feldolgozást is megélt. Többek között Lugosi Béla nevéhez fűződő 1932-es, vagy az 1986-os Val Kilmer által fémjelzett filmen is borzonghatunk.

Igen, tudom.  A mai fiataloknak nehéz elképzelni, hogy ez valaha is félelmetes volt. Ahogy Mary Shelley Frankensteinje sem kapja meg a neki kijáró tiszteletet, úgy Poe novelláit is befedte a modern kor rohanása.

Jelenesetben azonban a valóságot tökéletesen mosták össze a fikcióval, és ez a film méltó emléket állít a költőnek és novellistának. Az atmoszféra nagyon Poe-s, akkor is, ha az ifjúságot megcélozva néhol túlpörgették a történetet.

Imádtam minden percét. Kitűnő lezárása volt egy nagyszerű éjszakának. Csak azt sajnálom, hogy a távozó tömegből nagyon kevés elismerő szót csíptem el. Unták, nem értették esetleg mindkettő. Azaz várhatóan hatalmasat fog bukni, dacára John Cusack  és Luke Evans (Csak engem emlékeztet Heath Ledgerre?) nagyszerű alakításának. Pedig igazán nagy kár lenne érte.

9/10


Edgar Allan Poe: A Holló


Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

Fordította: Tóth Árpád
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...