Az éhező, éjsötét, bosszúálló Sherlock és a holló

Na szóval, túl vagyunk a Corvin moziéjszakán! Nagyszerű volt, bár a szervezésen lenne még mit csiszolni. Például eléggé nyilvánvaló okokból, egy kilencven egynéhány fős terembe nem fér be kétszáz ember. Ezért aztán sokan zúgolódtak, többen csúnyán néztek rám, miközben a mosdóból visszatérve átfúrtam magam  a tömegen. Páran beszóltak és komolyan azt hittem meg is lincselnek. Az érzés csak fokozódott, mikor azt hallottuk, a terem megtelt és a kint rekedtek morgolódni kezdtek.

A főszerep azonban a így is a filmeknek jutott, amik változó pontszámokkal szerepeltek ugyan,  azonban csupán egy célt szolgáltak, a szórakoztatásomat.

Lássuk  a versenyzőket!

Az éhezők viadala nálam stabil 8/10-et ért. A könyv szerelmesei közül páran csalódtak, de ez elkerülhetetlen minden adaptációnál. A hosszúsága ellenére olyan érzésem volt, hogy sok dolog kimaradhatott, vagy esetleg nem fejtették ki megfelelően. Az üres járatoknak célja és oka volt, így nem unatkoztam egy percet sem.

A beharangozás persze lelőtte a lényeget, de a nyitottan maradt kérdést, hogy mi is lesz aztán, sokkal izgalmasabbá fűszerezte a kissé elnagyolt végkifejletet.

Az Éjsötét árnyékkal meglepően sok probléma volt. Érdekes a téma, kitűnőek a színészek, nagyszerű a rendező, de szörnyen sok sebből vérzik.

A poénok jelentős része ült. A lazán szórakoztató alkotás sokáig egy hajszálvékony 8/10-et birtokolt, aztán az végkifejlet váratlanul 6/10-é változtatta. Értem én a szándékot, meg a görbetükröt és még a  reményeket is, de azért Burtontől többet vártam, mint egy középszerű, elcsépelt, kalapból kirántott és összecsapott befejezés.

Tagadhatatlanul az est csalódás volt. Igazán kár a benne maradt potenciálért és még nagyobb kár a régimódi vámpír karakterért.

A Bosszúállókhoz és a Sherlock Holmes 2-höz aligha tudnék többet hozzáfűzni annál, mint amit már írtam róluk, de mindkettőt most láttam harmadjára és még mindig kellemesen szórakoztattak. Mondjuk Robert Downey Jr. nélkül jóval silányabb lenne az élet. Az éjszaka egymás után láttam két remek filmben, amik miatt nyugodt szívvel kijelenthetem, rajongó vagyok.

A holló egyszerűen szólva remek, nekem való film volt, amivel kiérdemelt egy külön posztot is. Hamarosan érkezik. Nálam 9/10 pont, ami egyáltalán nem légből kapott és ajándék, de sajnos előreláthatóan meg fog bukni. Kár érte.

Nos, az est tanulsága, hogy hiába készítünk menetrendet, úgysem feltétlen férünk be azokra a filmekre, amikre szeretnénk. Két választásomtól is elestem, és akkor még nem is beszéltünk  azokról a filmekről, amiket nem tudtam összehangolni a saját ütemtervemmel. Kimaradtak a drámák és nagyjából a vígjátékok, az akciódús levegő azonban könnyedén ébren tartott.

Függetlenül a szervezés hiányosságaitól, minden tiszteletem a személyzeté, főleg a kisebb termek esetében, ahol egész éjszaka hallgathatták a nem feltétlen békés panaszáradatot, amiért az emberek nem jutottak be. Erősen elgondolkodtam azon, hogy jövőre katéterrel és a derekamon egy zacskóval érkezem, akkor a tömeg sem anyázik, amiért visszatérnék oda, ahol egyszer már sorba álltam.

Összességében kitűnő éjszaka volt, remek filmekkel és nagyszerű társasággal. Egyértelműen ismétlésért kiállt.

Tökéletesen ártatlan

Tegnapelőtt este megtudtam, hogy aznap volt Mike Oldfield születésnapja. Van ez így, előbb-utóbb mindenkinél  elérkezik ez az alkalom, csakhogy erről nekem beugrott, hogy volt egy olyan album, amit nagyon-nagyon szerettem tőle. Extra csöpögős, érzelmes és annyira nem én vagyok, hogy az már fáj, viszont most esett le, hogy a k-pop mániámnak mégiscsak voltak előzményei. Mentségemre szolgáljon, tizenhat éves voltam akkor és fülig szerelmes abba a srácba, aki ajánlotta.

Gyönyörűséges szőkésbarna haja volt, amit mindig lófarokban hordott, ráadásul a háta közepéig ért.  Mély mogyoróbarna szemét, helyes orrát és a szájának ívét őrzi még az emlékezetem. Ha lehunyom a szemem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy a képzeletem megszépítette.  Ránézésre rocker volt, amit a közelebbi vizsgálat sem cáfolt meg, de szerette Oldfieldot. Mivel akkoriban számomra csak a Green Day létezett, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez a zene is jó lehet. Azért hagytam magam rábeszélni és hamarosan már együtt énekeltem a kazettával. Mai napig nem tudom, hogy elragadtatottságom a srácnak vagy a zenének szólt-e. Gyanítom benne volt mindkettő.

Végül is nem az első szerelmem volt, és jólehet végig plátói maradt, rengeteget kaptam tőle. Többek között ez a fiú adta kezembe elsőként a mindmáig áhítattal imádott Gyűrűk ura trilógiát, ahogyan azt megelőzően A hobbitot is. Elindított egy másfajta érdeklődés felé, kicsit kinyitotta az elmémet, ezt pedig köszönöm.

Azt hiszem akkor múltak el az érzelmeim, amikor a szalagavató előtt az osztályfőnököm, akinek alighanem harmadik szeme volt, mellém rendelte táncpartnerül. Az én csodálatom tárgya, akivel különben totál külön utakon jártunk és csak alkalmanként barátkoztunk, ezt kerek perec visszautasította.  Azt hiszem akkor összetört a szívem, de aztán egy nagyon édes osztálytársam megmentette a helyzetet, és igazi lovagként jóváhagyta a második tervet, azaz táncolt velem.

Na, azt hiszem egy másik posztban már említettem, de megmentőm íjász volt. Impozáns vállmérettel és izomzattal rendelkezett. Nem afféle kigyúrt fajtával, hanem szimplán fantasztikussal. Alighanem bele tudtam volna szeretni, mindenesetre a korábban két évig féltve dédelgetett érzés egyszer csak elenyészett.

Mégis csak hálás vagyok. Mondjuk hazudnék, ha azt mondnám, ez a srác volt a nagy ő. Így utólag persze nem mesélek arról, hogy kikbe voltam még szerelmes és kivel mászkáltam ide-oda, az sem érdekelt, hogy ő egyedül volt-e. Valami vonzott hozzá.

Arra azért büszke vagyok, nem sikerült magamból teljesen hülyét csinálni közben, és mégis csak megmelengeti a lelkemet ez az emlék.

Így aztán, mivel a kazettám már rég elveszett, megvettem eme bizonyos albumot az iTunes store-on és jelenleg unásig hallgatom.

Újra átélek mindent, amitől meg fokozottan mosolygós hangulatba kerülök. Amikor reggel egy néni megrángatta a blúzom kötőjét, és vele együtt engem is, azon indokkal, hogy itt valami lóg, mosolyogtam úgy feleltem: tudom.

A villamoson fülig ért a szám,  miközben többen megbámultak. Nem számított, mert ködös tekintetem a múltba révedt, ujjammal a kapaszkodón doboltam és szinte összeharaptam a szám, hogy ne énekeljek hangosan.

Hiába nem az első szerelmem volt, mégis tökéletesen ártatlan. A maga plátói módján pedig teljesen szűzies, de miért van az, hogy most is dobog tőle a szívem és hogy lehet, hogy nem felejtettem el ezeket a számokat soha?

Ti milyen emlékeket őriztetek meg észrevétlen?

Rick Riordan: Az utolsó olimposzi

Azt a mindenit! Salaander ugyan előre figyelmeztetett, hogy problémáim leszek az utolsó könyv értékelésével, hiszen 9,5-öt adtam a sorozat negyedik kötetére, csakhogy én úgy gondoltam, ezzel majd akkor foglalkozom, ha aktuális lesz.  És lám, máris elérkezett az idő. Megvallom jóval korábban, mint ahogyan számítottam rá, és ez hatalmas örömmel töltött el.

Percy a küszöbön álló háború előtt lazít egy kicsit, és a nevelőapjától kölcsönkapott kocsival furikázik Rachellel együtt. Mindketten tudják, a dolgok hamarosan megváltozhatnak, hiszen a dolgoknak ez a természetük. Tehát alig lepődnek meg, mikor Fekete Péter hátán megérkezik  a Héphaisztosz-bungaló vezetője, Beckendorf, hogy újabb küldetésre vigye. A feleadat, hogy megállítsák az Androméda Hercegnőt, a fedélzetén Kronosszal, kismillió szörnnyel és számos félistennel, mielőtt a hajó kikötne New York partjainál. Feladat ez a javából, a sikerre pedig egyre kevesebb esély van.

Poszeidón háborút vív, a többi istent is elszólítja  a kötelesség, a táborban  minden a feje tetején áll, mert hiába a vészhelyzet, senki sem képes megtagadni a természetét. Ráadásul Nico hirtelen felbukkanása emlékezteti Percyt a fiú azon tervére, amitől minden szőrszála égnek áll. Máskülönben Hádész fiának legalább van valamiféle terve, ami még mindig nem garantálná a győzelemét, de azért növelhetné az esélyeket.

Persze meg kéne fogadni, csak ugye sok minden történt újabban. Titán fenyegetettség, háború, a nők, kecskepajtásról sincs hír már hónapok óta,  és ki ne hagyjuk, hogy hősünk egy hét múlva betölti a tizenhatot.  Akkor pedig valóra válthatja a jóslatot, amivel vagy megment, vagy elpusztít mindenkit.  Minden teljesen normális és szó sincs itt semmiféle lelki nyomásról.

A tempóról mindent elárul az a tény, hogy Percy már a 14 oldalon megöli első szörnyet, és ez a szám nyilvánvalóan csak nőni fog. A történet dübörög és száguld előre, akár egy musztángokból álló ménes. Azt nem mondanám, hogy letapos mindent és mindenkit, de némileg kontrollálatlanul árad, ami hőseinket kényszerpályákra, nehezen meghozott döntések útjára sodorja.

A tét hatalmas, az istenek ereje az Olimposz függ, ha elpusztul oda minden, de a hangulat mégis töretlen. Riordan humora minden könyvet átsző, ráadásul igen élvezetes formában, és nem lehet ez másként az utolsó könyvben sem. Ha valamikor, akkor most különösen fontos, hiszen a téma rendkívüli módon komoly. Ha van valami hibája a Harry Potter könyveknek, akkor az a fokozatosan növekvő mélabú és komorság. A negyedeik rész vége nagyon sötétre sikerült és attól  a ponttól kezdve már nem adnám a fiatalabbak kezébe. Persze korhatáros volt, ellenben  Percy Jackson kalandjait bátran ajánlom az unokaöcsémnek is, mert a maga tíz évével mindent a neki megfelelő szinten kezelhet.

A félistenek háborút vívnak, az életük veszélyben van és néhányan soha többi nem látják meg a holnapi napot, mégsem zokogtam végig. Nem az érzelmi többlet hiányzott, az életigenlésből jutott jóval több. Az író mesterien lazítja a komor hangulatot, miközben növeli a nyomást és a feszültséget. A fokozatosság, amellyel építette a részeket, újra és újra elkápráztat. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez nem egy előre eltervezett koncepció, de akárhogyan is történt, csillagos ötös jár a szerkesztésért is.

A vége számomra nem volt meglepő. Épp erre számítottam, de ettől még nem érdemel kevesebb pontot. Elvégre nem vagyok már gyerek, nem én lennék a korcsoport és eszméletlenül élveztem minden pillanatát.

Ezúttal elmaradt sorozatok lezárását követő keserédes hangulat is. Ez mondjuk csak az internetnek köszönhető. Egészen máshogy olvastam az utolsó fejezeteket abban a tudatban, hogy létezik második sorozat. Mindenképpen fojtatom.

Rick Riordan évről évre népszerűbb lesz Európa szerte, aminek nagyon örülök.  A magam részéről mindent elkövetek, hogy ez így is maradjon, azaz igyekszem megfertőzni a fiatalabb nemzedéket az olvasás szeretetével. Ez a széria ugyan elsősorban fiúk számára íródott, de Percyből sem lett zseni (Mégis meglehetős értelemmel válogatja meg a barátait, akik képesek kiegészíteni a saját gyengeségeit.) a végére, senki sem lépte át a korlátait. A hihetetlenül színes mitologikus világ meglepően realisztikus maradt.

Csak annyit fűznék hozzá még egy záró gondolatként: WOW! FANTASTIC BABY!

Abszolút 10/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Fordította: Acsai Roland

Jeff Lindsay: Dexter dicsfényben

Ez a sorozat ötödik kötete, és bár kis híján utolértem az őszre tervezet hatodik rész hazai kiadását, azért csak foghegyre tűztem.

Drága darabolós Dexter meghasonlik magával, a hobbijával és nagyjából az egész világgal. Megszületett Lily Anne, alighanem a legcsodálatosabb gyermek az egész  kerek világon, és kedvenc sorozatgyilkosunk valami nagyon furcsa dolgot tapasztal. Érzéseket. Jó, tudta ő, hogy mik azok, de más tudni, meg átélni, így aztán kellően meg is zavarodik.

Olyannyira, hogy elhatározza, felhagy a különben rendkívüli módon kielégítő, szórakoztató szabadidős tevékenységével,  és főállású Dex-Apu ként új életbe kezd.

Azért van némi zavaró körülmény. Például valaki figyeli, ami Sötét Utast teljesen készenlétbe kapcsolja, pedig ennek Dex nem örül. Aztán húgának köszönhetően nyakig belemerül egy tizennyolc éves lány elrablásába. Az ügy egyre bizarrabb lesz, még ő magát is meglepi, ráadásul a bőrszárnyú kis lénynek, aki a lelke helyén lakik, mindig igaza van. Valaki tényleg figyeli, a jó öreg Dexter pedig, az újonnan feltámadó érzéseivel együtt, legalább annyira meg van zavarodva, mint amennyire soha nem volt ostoba, és mégis elég nehezen tart lépést a történések alakulásával.

Nagyon lelkes híve vagyok eme szimpatikus sorozatgyilkosnak. A népszerűsége gyakorlatilag töretlen, még mindig olvasói csúcsokat döntöget, pedig egyre többen támadják. Ennek oka pedig a sorozatban rejlik. A Showtime gyakorlatilag csak az ötletet és a karaktert vette meg, és bár az első rész még viszonylag ragaszkodott az első könyv eseményeihez, a későbbiekben azonban ez az azonosság egyre csökkent, majd szinte teljesen megszűnt.

Míg a könyvekben az első pillanattól megjelenik a misztikum, mégpedig a Sötét Utas formájában, akiről alig esik szó a sorozatban  és akinek teljesen átvette helyét Harry, addig a sorozat két lábbal áll a földön, az emberi gonoszságra és pszichés zavarokra helyezi a hangsúlyt. Amikor a harmadik kötetet Lindsay eme vonalnak, azaz a Sötét Utasak szentelte, többen felhördültek. Szerintem pedig nagyon érdekes volt, hiszen egy ismert tény került terítékre, és igen, ehhez hasonlóra senki sem lel rá a sorozatban.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a könyvekben már úgy a harmadik rész magasságában jártam, mikor felfedeztem a sorozatot. A kezdeti szemöldök húzogatás után rájöttem, hogy szét kell választanom a kettőt, mert egyszerűen kioltják egymást. Tehát ezt tettem és most már mindkettőt szeretem.

Annyi eltérés van a könyv-, és filmsorozat között, hogy azt felsorolni sem lehet, de pont ezért áll meg a lábán mindkét műfaj.

Dexter fanyar humorát csak a könyv festi elénk megfelelően, többször hangoztatja, hogy bizonyos körökben viccesnek tartják, de persze humorérzéke az nincs. Az iróniát viszont magas fokon űzi, mert ebben a formában ehhez intelligencia és némi gonosz hajlam szükséges, márpedig ő egyikben sem szenved hiányt.

Rita szerencsére él és virul. Az író nem érzet késztetést arra, hogy a könyveket legalább egy kicsit a sorozatokhoz igazítsa. Nem tudnék dönteni a két műfaj között, inkább felváltva élvezem azokat az apróságokat, amit nyújtani tudnak.

Míg a könyvbéli Dexnek lánya születése hozz el érzelmeket, addig a filmbéli felesége halálával birkózik. Doakes őrmester kiírása után újabb gyanakvó rendőrre volt szükség, mégpedig Quinnre. Bár a könyvben efféle váltás nem történik, mégsem zavar a kedves őrmester sok vizet. Igaz, azért próbálkozik. Hősünk nevelt gyermekei érdekes lehetőségeket rejtenek, miközben húga is meglepően jól ismeri. Szóval se szeri, se száma az eltéréseknek, de azért mindkettő kellemes perceket okozhat a téma rajongóinak.

Bár tagadhatatlanul rosszabb a sorozat ismerete után belekezdeni a könyvekbe, mert az ember mást vár, viszont tény, hogy Lindsay jól ír, a stílusa, humora rendkívül szórakoztató. Az alapötlet teljesen lenyűgöző és megunhatatlan. Feltéve, hogy Dex nem téved, semmi kifogásom nem lenne ellene a való életben sem. A szavak folyamatosan visznek előre és Dexter szemszögéből a világ több mint bizarr. Élveztem, de a 352 oldal megint észrevétlen fogyott el.

9/10

Magyar kiadó: Agave Könyvek Kiadó Kft

Fordította: Farkas Veronika

Tollas barátaim

Tegnap kora este kis meglepetésben volt részem. Valami épp birtokháborított. Tehát körbejártam csöpp lakásomat és dobogó szívvel hallgattam a furcsa hangokat. A betolakodó vergődött, zörgött, kínlódott és én  hamarosan  rá is akadtam a zajongóra. A  fürdőszobámban húzta meg magát egy galamb fióka. Próbált, sikertelenül, felszállni, és mivel nem jött össze a kunszt, betotyogott a wc csésze mögé, ahol aztán kényelmesen gubbasztott.

Engem különösebben nem zavart, bár rettegve gondoltam ama pillanatra, midőn Killercat felfedezi a betolakodót. Ugyan rejtély hogyan, de a negyedórás zajongása, valamint a lakáson való végig tipegése elkerülte a figyelmét, és én, mivel nem vágytam véres áldozatra, szerettem volna ha ennyiben is marad. Próbáltam megfogni a kicsit, de elszaladt. Nem akartam még jobban rontani a helyzeten, no meg a galambpiszok sem tűnt vonzónak, így vödröt ragadtam és megpróbáltam belehajtani.

A kis szárnyas addigra már a macska tányérjai között keresett menedéket, de mivel Lukrécia immáron élénkülő figyelemmel közeledett, nem húztam tovább az időt. Elálltam az útját, próbált elrugaszkodni, én meg alátettem a vödröt (narancssárga OBI kiadás, az univerzális eszköz), és már meg is fogtam. Kivittem az udvarra, közben keservesen csipogott, és mikor elengedtem egyből behúzódott egy sarokba. Gyorsan bezártam az ajtót, majd csodálkozó arccal néztem házi vadászomat, aki még mindig nem volt teljesen képben, és ábrándos lassúsággal szaglászta etetőjének környékét.

Emlékszem rá, volt ez másként is. Befogadása után nagyjából két évvel eltűntek telkünkről a madarak. Az összes. Talán leadták egymásnak a drótot, de a háztető alá többé nem fészkeltek be verebek, a sufni eresze alá fecskék és a tuják közt lakó rigó pár is máshol nevelte csemetéit. Leginkább ez utóbbiak hiánya felett keseregtünk édesanyával. Hosszú percekig néztük őket minden reggel kávézás közben.

Ha valami mégis úgy döntött, megdézsmálja  a kutyák maradékát avagy magokat keres, hamar Killercat karmai között végezte, aki nemegyszer dicsekedett el a fogással. Rendszerint az ágyam mellett étkezett, majd mikor gyanútlanul felkeltem madárcsont, toll, koponya reccsent a talpam alatt. Míg engem a frász tört ki és undor játszott az arcomon, a tetem tulajdonosa büszkén dorombolt. Hiába, ez az élet rendje. Nem tiltakoztam, vagy csak alig.

Csupán egyszer fordult elő, hogy egy, még élő cinkét, a jó ég tudja, honnan szerezte, megmentettem. Bár nem volt egyszerű. Lukrécia hazaállított a zsákmánnyal és elengedte, mert hát kell egy kis testmozgás vacsi előtt. A madárka azonnal felrebbent a karnisunkra és egyáltalán nem adta jelét távozási szándékának. Macskusz azonban szeretett volna feljutni. Közte és becses díja között csupán a függöny feszült. Egyértelmű, hogy ezt nem engedhettem, tehát Killercat ki, egy teleszkópos bot pedig be került. Nagyjából félórát hajkurásztam a kajának valót, mire hálóba fogtam és aztán kint szabadon elengedtem.

Azt a szemrehányást nem is tudom leírni. Két napig nem fogadta a közeledésemet, a vacsorán kívül, mer' ugye az más, de tüntetőleg hátat fordított minden alkalommal. Ha hívtam nem jött, simogatást el lehetett felejteni és újabb porcelánom esett áldozatul tombolásának. Nem mondom, hogy bosszút állt, de megfeledkezett a szabályokról és ez elég is volt.

Szóval tegnap csak álltam és rájöttem, a mini terminátor megöregedett. Lecsúszott a finom falatról és még csak nem is bánta.

Talán ezért nyitottam ki olyan bátran az ajtót reggel. Gondoltam, ha ott van még, adok neki kenyeret, hátha megerősödve odébb áll. Galamb pajti épp eltotyogott a lépcső alján, nekem pedig annyi időm volt, hogy a nesztelen osonkát, a lopakodó üzemmódba kapcsoló szőrcsomót elmarjam. Nem sokon múlt. A hátsó lábát értem el, aztán nyúltam alá és betessékeltem.

Nos, azt a tekintetet megint csak nem tudom leírni, de most egy hisztérika gubbaszt az ablakpárkányon, vacsinak való pedig összes tollában parádézva az udvaron, és vagy megtanítom repülni vagy hamarosan temetést rendezünk.  Killercat talán megöregedett, talán lelassult, de hogy seperc alatt kihasználja a lehetőséget, az fix. Udvari séta ezentúl csak felügyelettel! Még jó, hogy most esik. A problémát eltettük máskorra. Elvégre ha nem foglalkozunk vele, talán magától megoldódik...

Az erő krónikája

Chronicle

színes, magyarul beszélő, angol-amerikai sci-fi, 84 perc, 2012

rendező: Joshua Trank
forgatókönyvíró: Max Landis, Joshua Trank
operatőr: Matthew Jensen
producer: John Davis, Adam Schroeder
vágó: Elliot Greenberg

szereplő(k):
Dane DeHaan (Andrew Detmer)
Alex Russell (Matt Garetty)
Michael B. Jordan (Steve Montgomery)
Ashley Hinshaw (Casey)
Michael Kelly (Richard Detmer)
Anna Wood (Monica)
Joe Vaz (Michael Ernesto)

Sokat hallottam a filmről és az érdeklődés meg is volt részemről, de valami visszatartott. Szélsőséges reakciókkal találkoztam. Valahogyan úgy, mint a Drive esetében. Vagy imádták, vagy nem. Nincs átmenet. Szóval érdekelni kezdett.

Andrew élete nem fenékig tejfel. Édesanya halálos beteg, apja nem dolgozik, iszik és ápolja a feleségét, a feszültséget pedig szereti a leggyengébben levezetni. A fiú elkezd videókat készíteni. Megörökíti a mindennapjait, és ehhez naplóként használja a kamerát. Nem fogadja mindenki kitörő örömmel a csodabogár ötletét.

Matt, a gyerekkori barát és unokatestvér, egészen máshogy látja a dolgokat. Sokat olvas, az iskola nem a legfontosabb számára, de szereti Andrew-t. Hogy egy kicsit felrázza, illetve elfelejtesse vele a koránt sem rózsás életét, elviszi bulizni. Mikor ő és Steve, aki az iskola elnöki posztjára ácsingózik, találnak egy hatalmas lyukat, hívják Andrew-t, hogy valaki filmre vegye az eseményeket.

Hogy mégis mi az, amit találnak, nem tudják pontosan, de azt igen, hogy minden gyökeresen megváltozik. Fantasztikus erő birtokába kerülnek, amit némi edzéssel tovább fejlesztenek. De mivel az erőhöz felelősségnek is kéne társulnia, új szabályok születnek. A szabályok pedig mire is valók?

Nem véletlen a Drive hasonlat, jól éreztem már az elején is. A film élesen egyensúlyozik a sci-fi és művész jelző között. Ez utóbbit nem csak annak köszönheti, hogy mindent különböző kamerákon át látunk. Andrew felvételei keverednek utcai kamerákkal és mások által készített videókkal is.  Ez a sokszínűség teszi különössé a filmet, mert azért láttunk már hasonlót. Az Ideglelésben például.

Igazán érdekes a "csőre töltött" pisztoly esete. Ez egy szociológiai és pszichológiai tanulmány is egyben, attól függően, hogy milyen szempontok szerint vizsgáljuk a karaktereket. Világos az első pertől kezdve, Andrew az elsülő fegyver és Matt a töke súly, ami még ideig-óráig képes ellátni a balansz szerepét, de egyszer minden véget ér.

Egy kritikában olvastam, bár már nem emlékszem, melyikben, hogy a karakter fejlődés nincs kidolgozva, és ezért nem hihető az, ahogy a szereplők változnak. Nos, ez azért van, mert itt a karakterek egyáltalán nem fejlődnek. Épp ez a probléma.  Az erővel felelősség is jár. Nem csak használni, de uralni is kell, mégpedig a neki megfelelő szinten. Amikor valaki, akinek az élete romokban hever, jelentéktelen és lépten-nyomon megalázásba, kudarcokban van része, hirtelen hatalomhoz jut, világosan látható, mi lesz a vége.

Rengeteg példát hozz rá a történelmünk, hogy egyesek hogyan kompenzáltak kisebbrendűségi komplexusuk és bizonyítási vágyuktól hajtva, illetve bizonyára láttunk ilyet az életben is. Tegye fel az a kezét, aki esetleg járt úgy, hogy a kollégáját előléptették és hirtelen a főnöke lett. Az addig remek cimbora megváltozott, mert a kis emberek kis hatalma mindig mámorító.

Pöttyet lassan indul be, majd aztán is csak mérsékelten pörög, de a végén az arcunkba robban. Imádtam. Tetszettek a "videókon" keresztül bemutatott akciók, a trükkfelvételek, a lelki nyomás és a stresszsor bemutatása, maga a történet fokozatos felépítése (Még akkor is, ha egy darabig úgy tűnt, nem találják a vezérszálat és egyszerűen csak nincs mire ráépülni.  A kezdeti vontatottsággal együtt ez bizony pontlevonás!) és a  vége bumm is, ami viszont nem volt meglepő a pszichológia hátteret tekintve. Igaz, nem is vártam.

Ez a film teljes egészében másról szól, mint amiért a legtöbben beültek a moziba, de hogy mindent összevetve eszméletlen jól sikerült, az tény.

9/10

Bosszúállók

The Avengers

színes, magyarul beszélő, amerikai fantasztikus akciófilm, 142 perc, 2012


rendező: Joss Whedon
forgatókönyvíró: Joss Whedon
zeneszerző: Alan Silvestri
operatőr: Seamus McGarvey
vágó: Jeffrey Ford, Paul Rubell

szereplő(k):
Samuel L. Jackson (Nick Fury)
Chris Evans (Amerika Kapitány)
Robert Downey Jr. (Tony Stark/Vasember)
Chris Hemsworth (Thor)
Mark Ruffalo (Bruce Banner / Hulk)
Scarlett Johansson (Fekete Özvegy)
Jeremy Renner (Sólyomszem)
Tom Hiddleston (Loki)
Clark Gregg (Phil Coulson)
Cobie Smulders (Maria Hill)
Stellan Skarsgard (Selvig)
Gwyneth Paltrow (Pepper Potts)
Paul Bettany (Jarvis hangja)

Foglaljam össze tömören? Freakin' awesome! Az idei filmtermés nagyon ütősnek ígérkezett már tavaly is, és tényleg! Az egyik legjobban várt mozi volt a részemről, bár az is tuti, hogy ezt le fogom írni még néhány alkalommal.

Emlékszünk arra bizonyos energiakockára, amit Amerika Kapitány elvett Vörös Koponyától, aztán Stark papa kihalászott, majd Selvig professzorhoz került Nick Fury és a S.H.I.E.L.D. megbízásából? Na, ott kezdődött minden, mert Lokinak nagyon kell a Tesseract nevű cucc, hogy kinyitva az átjárót egy csomó katonát szabadítson a bolygóra és leigázza a földet.

Míg őt hajtja a bosszúvágy Fury elkezdi összegyűjteni azokat a kivételes embereket, akik segíthetnek felvenni a harcot. Amerika Kapitány, Vasember,  Hulk, többé-kevésbé maguktól szállnak a buliba, a S.H.I.E.L.D. alkalmazottaknak természetesen nem szabadon választott a program, igaz, hogy így is lelkesek, és aztán betoppan, azaz zuhan, Thor is, akit igencsak zavar testvére(Meg a francokat! Loki Odinnak a fogadott testvére, de most ebbe bele se menjünk!)ügyködése. A csapat összeáll, de ettől függetlenül akad néhány belső problémájuk, na és természetesen, meg kell menteniük a világot is.

A bemutatók alapján az volt a legnagyobb félelmem, hogy ez egy afféle egyemberes műsor lesz. Vasember túl meghatározó karakter, Tony Stark pedig kikerülhetetlen személyiség. Thor ugye nem egy észlény, Amerika Kapitány kicsit elveszik ebben a világban, Hulk egyébként sem túl beszédes, Fekete Özvegyet és Sólyomszemet pedig lefoglalják a saját dolgaik. Nos igen, a poénoknak legalább a fele Stark körül csattant, ami nem baj, viszi a hátán a parádét, és nem is csúsztak el az arányok... nagyon.

Thorban időnként fellobban az értelem lángja, de alig különbözik Hulktól az ösztönszerű, csörtető harcmodorával. Szép dolog, hogy ezt ő is belátja. Amerika Kapitány aggódik, hogy a rucija kicsit ágyporos.  Igazából nincs mitől tartania és aztán csak összekapja magát, hiszen vezető egyéniség lenne vagy mi a szösz. Stark a boldog, szerelmes milliárdosok életét éli, amíg nem csatlakozik. Ahányan vannak annyi félék, és ettől színes a dolog.

A film hosszú, senkit nem álltatok, de a magam részéről nem sokat fészkelődtem, akcióból, látványból és poénból is kijutott bőven. Egy rossz szavam sem lehetne, de azért volt néhány furcsaság. És pont a viccek terén éreztem néhány olcsó, hatásvadász beszólást, amin persze mindenki, igen én is, nevetett, de valahogy mégsem illettek be az egészbe. Nem követem el azt a hibát, hogy azt mondjam, nem volt "reális", pedig ez az igazság. És a realitás most nem a valódi, hanem a filmbéli életre, világra értendő. Valami hiányzott, valami nem volt ott. Bár lehet csak az zavar, hogy akkora felhajtást csaptak köré, ami miatt sokkal többet vártam.

Mivel nem feliratosan láttam, csak az angol nyelvű, rövid bemutatókból tudok kiindulni. Tagadhatatlanul úgy érzem, néhány beszólás nem jött át a szinkronban, ami egyébiránt, és ez meglepő lesz tőlem, kitűnő. Hawkeye néha csak Hawkként került terítékre, máskor meg Sólyomszemként, itt nem ártott volna valami koncepció, de esküszöm nem kritizálok tovább.

A színészek természetesen egytől egyig zseniálisak voltak, bár nekem Tom Hiddleston  a személyes kedvencem. Igen, tudom, negatív karaktereket hálásabb játszani, de neki még majdnem el is akartam hinni, hogy győzhet, pedig mint tudjuk ez nem is lehetett opció.

Engem meggyőzött, megvett és  szórakoztatott. IMAX 3D-ben azért nem tudom mennyire érte meg megnézni. Egészen a támadásig kellett várni valami jó kis arcba repülős tárgyért, pedig ugye a pajzs meg a pöröly adta volna magát. Nem éreztem, hogy nagyon értem nyúlt volna, de lehet csak azért, mert önmagában is van annyira látványos film, hogy magával ragadjon. Engem legalább is berántott, és ezért nem igen figyeltem másra. Különben meg lelkes híve vagyok a 3D-s technikának.

Tuti nézem még egyszer moziban, mert a szórakoztatási rátája bőven elbírja az ismétléseket. Hiába minden észérv, Marvel-univerzum rajongó vagyok.

9/10

Egy kis statsztika

Pontosan egy évvel ezelőtt írtam meg az első bejegyzésemet. Aligha meglepő, de A negyedik című könyvről szólt. Érdekes, hogy mennyire máshogy írtam akkor, legalábbis formailag, de azt hiszem, ez így van rendjén. Lassan rátaláltam a stílusomra, vagy legalábbis elindultam azon az úton.

Azokban a időkben több történetet meséltem magamról, a múltamról vagy akár Eszti néniről. Eleinte még nem írtam kitalált történeteket, viszont jóval többet elmélkedtem. Aztán megszületett Acélpálma, és ezzel megváltozott minden.

Valahogy több dolog foglalkoztatott. Munkahelyet váltottam, úgyhogy maga a munka nem változott és ez is beköltözött a posztokba. Hálát adtam meg hálátlankodtam. Rászoktam a doramákra is, végkép elindultam a lejtőn.

Ezalatt az időszak alatt 3644 látogatója volt az oldalnak, akik összesen 7175 oldal megtekintetést folytattak le. Ezzel együtt 161 bejegyzés és 121 hozzászólás született. Igen, tudom, ez nem valami sok, van ahova naponta többen járnak, de én újra és újra rácsodálkozom, hogy vannak olyan emberek, akiket érdekel az, amit írok.

Szóval ez egy nagyon eseménydús év volt. Tudom, hogy az olvasóim túlnyomó részben barátok, van aki a kezdetektől velem tart és akadtak szép számmal, akik eltűntek az elmúlt hónapokban. Van egy néhány fős kemény mag, akik hűségesen visszajárnak és nekik mondom, fontosak vagytok a számomra. Akkor is írnék, ha nem érkezne visszajelzés, mert ez egyfajta kényszer, de ha csak egy ember szívét elértem, ha csak egy olvasónak szerezem vidám, mélázós vagy akár borongós perceket, már bőven megérte. Boldoggá tettetek és cserébe én is ezt szeretném kívánni, adni nektek.

Köszönöm, hogy itt vagytok, olvastok és néha még szavaztok, like-oltok is. Köszönöm, hogy elnézitek a helyesírási hibáimat, és őszintén remélem, maradtok ezután is.

Erin Morgenstern: Éjszakai Cirkusz

Nos, befejeztem. Az élmény egészen letaglózó, elég nehezen szedem össze a gondolataimat, aminek csak részben van köze ahhoz, hogy nem találok szavakat. Igaz, ez sem túl gyakran esik meg velem, de most még hozzájön az a kérdés is, miként írható le a képzelet? Az a színtiszta, utánozhatatlan, meg nem tanulható, varázslatos élmény, amit szegényes fantáziával felfogni, megérteni képtelenség.

1873-at írunk és Celia alig múlt öt éves, amikor édesanyja úgy dönt, véget vet életének. Egyetlen gyermekét a mindaddig ismeretlen apára bízza, aki nem más, mint Prospero, a Mágus. A férfi számára szinte azonnal kiderül, micsoda lehetőség hullik az ölébe. Morális kétségei aligha támadnak, mikor felajánlja tulajdon lányát egy párviadal részvevőjének. A legutóbbit elvesztette és most az új lehetőség túl nagy, túl csábító ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.

A fiú csak kilenc, mikor Alexander érte megy, elviszi az árvaházból és tanítani kezdi. Bezárva él, oktatója néha elviszi új országokba, de egyedül van. Melegséget, családi kötődést nem kap és épít. Bár sok dolgot nem ért, teszi amit mondanak neki, és elsajátítja mindazt, amit csak kell, hogy ha eljön a párviadal ideje ő győzzön. Bizonytalan magában, de hiszi, ő lesz a jobb.

Egyik részvevő sem tudja, ki az ellenfele. Már felnőttek, mikor kiderül, a küzdelem színhelye egy cirkusz lesz, vagyis A cirkusz. Az egyetlen, az utánozhatatlan Le Cirque des Rêves, azaz Az álmok cirkusza.

A könyv jelenidőben íródik, de nem a szereplők osztják meg gondolataikat az olvasóval. Ehelyett egy mesélő kalauzol végig a történeten. Mellettünk van, mindenfélét susog a fülünkbe, felemeli a fejünket, hogy láthassuk a magasban pörgő légtornászokat; egyik sátorból a másikba vezet, gyengéden előre tol, mikor félünk belépni az ismeretlenbe, de közben folyamatosan beszél hozzánk. Kiindulópontunkhoz képest múlt és jelen váltakozik, és mindezt úgy teszi, mintha az események épp most történnének, ezzel pedig olyan szemlélővé válunk, aki szereplője is az eseményeknek.

A részek minden esetben Friedrick Thiessen rövid írásával kezdődnek. A különböző fejezetek tartalmazzák a pontos dátumot és helyszínt, ezek gyakran előbbre járnak. Már üzemel a cirkusz, mikor még mindig azt olvassuk, hogyan is jött létre. Csak akkor nem tüntetik fel számunkra az időpontot, amikor kizárólag a cirkuszról mesélnek nekünk. Olyankor úgy éreztem magam, tényleg ott sétálok a fekete-fehér ösvényen, sátorról sátorra vándorolva és elképedve nézem, csodálom a különböző produkciókat.

Jólehet a cirkusz a viadal helyszíne, de egyben maga az élet, a körforgás, a minden. Rengeteg emberre van hatással. Azokra, akik létrehozták,akik dolgoznak benne, akik elmennek megnézni és ránk is, akik csak olvasunk róla. Különleges, varázslatos hely. Sekélyes képzelőerővel nem is érdemes neki vágni ennek a történetnek. Aki csupán néhány könyvet olvasott eddig, vagy a mágiát csak a Harry Potterből ismeri, adja fel! Ajándékozza inkább oda valakinek, aki nem csak a tévét és az internetet ismeri. Ha tovább próbálkozik talán elkapja a hangulat, talán elbűvöli a történet, de nem értheti meg az egészet, nem láthatja át az összefüggéseket. Nem hallhatja a ruhák suhogását, nem képedhet el az ezerkilencszázas évek hangulatától, nem érzi a vattacukor édes illatát és képtelen részt venni az egészben, csakis egyes részletekben. Leragad a szerelemnél, a mágiánál vagy akár a párviadalnál, pedig ezek egyben, rengeteg mással együtt érdekesek.

A borító csodálatos. A könyvben a szokásoktól eltérően nem tüntették fel, kinek a munkája, én mégis úgy gondolom, az írónő készítette. Eredeti foglalkozása ugyanis visual artist, amit meglehetős pongyolasággal képzőművésznek fordítanék. Az már kívülről is látszik, mennyire gyönyörű. Alapvető színei a fekete és fehér, kevés ezüst(szürke), és egyetlen piros sál. A védőborítót levéve felbukkan a könyv piros, keménykarton kötése, rajta egy ezüstszürke óra. De ezzel még nincs vége! A karton belsőfele fekete-fehér csíkos, a részek fekete alapon fehér csillagos képpel kezdődnek, amit egy nyitott tetejű sátorból nézet égbolt követ. A lapok szélei feketék, és piros könyvjelző szalag segít megjelölni azt a pontot, ahol tartunk.

Könyvoholista énem hangosan visongott a kényeztető szemorgián, pedig akkor még egy betűt sem olvastam.  Aztán elkezdődött a mese. Néhány oldal kellett hozzá, míg átláttam a koncepciót, addig csak furcsállva kapkodtam a  fejem. A stílus egyből beszippantott, úgy tűnik most a jelenidejű könyvek korszakát éljük, de beletelt vagy harminc oldalba, amíg megértettem a gyakori váltásokat. Csak akkor még nem is került porondra minden szereplő, helyszín és idő. Aztán leesett, hogy nem árt néznem a dátumokat a fejezetcímek alatt, és ezek, akár az egész egy szelete, ugrottak helyükre. A sok kis szeletből kerek egész lett, és megint itt maradtam azzal az érzéssel, hogy még olvasnám. A katarzis ugyan elmaradt, a befejezés mégis teljes. Épp olyan, amilyet vártam. Hiszen a könyv maga a cirkusz.

9/10

Magyar kiadó: LIBRI Könyvkiadó Kft.

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Azt még meg sem említettem, hogy kaptam hozzá két cirkuszi belépőt, aminek nagy sikere volt. Unokaöcsém imádta, én pedig újra gyermeki érzékkel tudok rácsodálkozni néhány attrakcióra.

Merengő

A kedves éteri lény újabb látogatást tett nálam tegnap. Ő az a fajta, akinek nem örültem, amikor gyerek voltam és a szüleimet látogatta. Nevetségesnek és feleslegesnek találtam, az a szó ugyanis, hogy nosztalgia, nem kapott teret és szerepet az akkori életemben. Egy nyolcéves ritkán érez késztetést arra, hogy elmerengjen a múlton, de mostanában egyre jobb szórakozásnak tűnik.

Tegnap találkoztam néhány volt kolléganőmmel. Ők a mai napig a kedvenceim, a küszöb, amihez minden kollégát mértem, és amivel szemben a legtöbben szépen elvéreznek. Mert ők ismernek, tán jobban mint bárki ezen a világon, ugyanis végignézték ahogyan felnövök. Tizennyolc múltam amikor odakerültem és alig voltam huszonhárom, amikor elváltak útjaink.

Látták, amikor másfél órás alvás után vagy annak teljes hiányában vonszoltam be magam dolgozni. Ahogy diszkréten aludtam még fél kilencig az asztalom mögött, vagy Green Dayt hallgattak velem, mert én azt szerettem, és becsületükre legyen mondva, tűrték jó darabig. Elnézték, hogy csacsogtam egész nap vagy éppen meg sem szólaltam. Tudták mikor milyen hangulatban vagyok és szerettek olyannak, amilyen voltam.  Pumuklinak hívtak, mert a rövidre vágott, göndör hajamat vörösre festettem és tényleg minidig úgy néztem ki, mint a kis kobold a szanaszéjjel álló tincseimmel.

Szóval jó volt. Szerettem ott, de aztán mégis elég lett. Felnőttem, változtam és eljöttem, de kitudja miért, talán mert bennük is éppen annyira dolgozott az élmény, mint bennem, még sokáig találkoztunk. Félévenként, később évente, mígnem négy évvel ezelőtt teljesen megszűntek a találkozók.

Amikor néhány hete felhívtak, hogy lenne-e kedvem, gondolkodás nélkül mondtam igent, bár nem tudtam milyen lesz. Az idő telt, meg még múlott is. Legidősebb tagunk hetven éves lesz idén, de semmit sem öregedett ötvenéves kora óta. Annyira nem hogy elképedtem, ahogyan a többieken is.  Aztán van egy ötvenötös tagunk, aki után még mindig forgolódnak a férfiak, egy negyvennyolcas, aki ugyan olyan bájos mint volt, egy negyvenkettesünk, akinek már 22 éves a lánya és aki még pont úgy nevet, ahogyan emlékszem rá, én, aki mindjárt harmincöt vagyok és az utolsó, legfiatalabb kolleginánk harmincnégy, de már három gyönyörű gyermek édesanyja.

Mind egyetértettünk abban, hogy senki sem öregedett.  Talán a volt munkahelyünk szelleme tart minket fiatalon, vagy talán csak az a helyzet, már a szemem sem a régi, de esküdni mernék rá, épp csak most ismertem meg őket és közben észrevétlen eltelt tizenhét év.

Köszönöm nektek csajok a tegnap estét, ahogy előtte a sok évnyi, türelmet, bizalmat és nevetést.