Bunraku

akció, fantasy, dráma(2010)

Rendező és forgatókönyvíró: Guy Moshe

szereplők:
Josh Hartnett : a csavargó
Demi Moore : Alexandr
Woody Harrelson  : a csapos
Ron Perlman : Nicola
Kevin McKidd : a második számú gyilkos
Gackt Camui : Yoshi
Mike Patton : mesélő

Egy cowboy a fegyverek nélküli világban, és egy szamuráj kard nélkül, együtt a közös ellenség ellen. Ezzel foglalja össze a lényeget kedves bárosunk, Woody Harrelson.
Az első ami eszembe jutott: Dick Tarcy. Mármint a film. Közvetlen azután, Szamuráj Jack.

A színekkel nem fukarkodott senki, nem négyet használnak ugyan. Kékek, pirosak, sárgák lilák, zöldek zseniális kompozícióban. A jelenetet összekötő képek  némileg Tim Burtont idézik, de csupán néhány alak miatt, a megjelenés valóban újszerű, legalábbis  a filmiparban. Bunraku, nomen est omen.
A mesélő folyamatosan jelen van. Egyszerre képregény, anime és pergőn élőszereplős. Tele van szokatlan, legalábbis ilyen kombinációkban, egyedi részletekkel. Néha, mintha videojátékot néznék és még a zenét is ahhoz válogatták.

A szerepeket aprólékos odafigyeléssel osztották ki. Nagy nevek, ismertek, világsztárok.
Josh Hartnett rengeteg, jobbnál jobb filmekben szerepelt, de meg kell mondjam, és ezen páran felfognak hördülni, most valahogy egyikre sem emlékszem. Képeteken vagyok másra emlékezni, mint a tekintetére. Az egész lényében van valami, ami engem piszokul vonz, így azt is elnézném neki, ha pocsék színész lenne. Szerencsére erről szó sincs. A rosszfiús bája még egy ilyen szerepben is  átüt, pedig egyértelműen ő a jófiúk egyike.
Gackt nagy kedvencem, mióta elkezdem J-Rockot hallgatni, kikerülhetetlen alak. Az ő szerepére rengeteg ismert, keleti származású színészt választhattak volna, de vele egy olyan réteget csábítottak el, akiknek a nagy részét nem érhetné el ez a film, és akik, tévedés ne essék, világszerte iszonyú sokan vannak.
Nem csak hazájában, Japánban és Ázsiában számít világsztárnak. Amerikában is több telt házas koncertet adott, jelenleg európai turnén van, aminek keretében augusztus elején ellátogatott hazánkba is. A Syma csarnokba egy gombostűt sem lehetett leejteni, akik pedig bejutottak, elaléltak a gyönyörtől, mert a pasas egy jelenség. Miatta pedig olyan rockerek ülnek majd be a nézőtérre, mint én is, bár egyben kivétel is vagyok. Mindenképpen megnézném.

Ron Perlman gyakorlatilag az ismert fazont festi le nekünk. Nagydarab, morcos harcos, aki a hatalom birtokosa. Mint a fő ellenség, nem elég ellenszenves, ami nem is csoda, hiszen akcióban elég keveset láthatjuk. A narrátor elmeséli ki is ő, sejtjük azt magunktól is, ahogy az sem kérdéses hány emberi élet tapadhat a kezéhez, mégsem tudom utálni. Teszi amit kell, hogy fennmaradjon.  Kész! Egy üzletember elítélendő módszerekkel.
Woody Harrelson mellékszereplő ugyan, annak viszont igen fontos, sokat is mozgatják. Valahogy ott van, ahol kell, és ahol szükség van rá.
Demi Moore jelenléte rejtély. Más is megtette volna. Megmutatták néhányszor ruciban, kétszer a kádban, ha nem ő, bárki jó lenne. Viszont bárkinek nincs ilyen szépen csengő neve. 2010-ben ez volt az egyetlen film amiben szerepelt, és ebben is csak mellékszál. Ezt leszámítva dögös, mint mindig.

A történet nem túl bonyolult. Miután az emberiség elpusztított mindent maga körül, létrehozott egy utópisztikus világot, amiben nincsenek lőfegyverek, az erőszak azonban elemi részét képzi. A helyzet enyhén kaotikus, bár látszólag minden a helyén van. Majdnem, mint a XVI. századi Japánban, folyamatosan megy a harc a hatalomért, hiszen mindig van egy erősebb.
Ebben a hangulatban jelenik meg a név nélküli Csavargónk és Yoshi, mert néha nem az lesz a hős, aki a legerősebb, hanem aki elsőnek érkezik.
Mindkettőjüket  hajtja valami. Céljaik azonosak, de az okaik különbözőek. Míg az elsőt a bosszúvágy vezérli, a második egy családi ereklyét, a sárkánymintás aranymedált szeretne megtalálni. Mivel eltérő karakterek, másképp látnak munkához, aminek az eredménye ugyanaz, bajba kerülnek. Kézenfekvőnek látszana a megoldás, hogy szövetkezzenek, de nem igen bíznak egymásban. Yoshinak van pénze, ő ugyanis eredetileg megvásárolná a medált, a Csavargónak pedig pénz kell, hogy bejuthasson az  egyetlen kártyabarlangba, ahol megtalálhatja hőn áhított ellenfelét, Nicolát. Az azt hiszem, senkit sem sokkol, hogy eme gaznál van a medalion is.

A kézenfekvő megoldásig egy s más még megtörténik. Például Yoshi és a Csavargó megverekszenek egymással, a csapos pedig páholyból figyeli az eseményeket, aztán hol egyik, hol másik szorul segítségre. Tényélegesen a film második felétől nevezhetjük őket társaknak, vagy valami rokonértelmű kapcsolatban lévőknek.
Nicoláig azonban le kell győzniük a gyilkosokat, szám szerint kilencet, köztük a második számút, aki a legnegatívabb karakter az egész filmben és igazi pszichopata, valamint számtalan közharcost.

A harci jelenetek kicsit megzavartak. Némelyik aprólékosan kidolgozott, mások mintha kissé elnagyoltak lennének. A tartásból kilépő harcos rossz harcos, mert nincs egyensúlyban, de ezeket észre sem kellett volna vennem. Összességében nekem tetszettek. Nem a tipikus fajták. Itt test test ellen küzdenek, esetleg késekkel, kardokkal, íjjal. Visszatértünk az alapokhoz.

Mért is nem lett ez a film még kockáknak valóan kult? Hát mert nem mutatták be. Azaz mégis... Vagy mégsem?
Megvallom őszintén, eme kérdésben erősen elbizonytalanodtam. Minden forrás szerint szeptemberben lesz az amerikai premierje, miközben tavaly szeptemberben, a Torontói Filmfesztiválon, már bemutatták. Ezért is érhető el dvd változatban. Nem igazán értem, miért vártak egy évet és azt sem tudom hazánkban bemutatják- e. Erről sem találtam semmit, de ha igen, és biztos megnézem moziba, mert bár egészen jól követtem az eseményeket, angol feliratot nem találtam hozzá, magyarról meg ugye nem is álmodtam, ezért egyszer mindenképp megnézném úgy, hogy minden szót értek. Na meg, bevallom, szeretném látni Gacktot  nagy vásznon, a kék kontaktlencséi nélkül.

A bunraku egyébirányt egy japán bábtechnika, bizonyára nem véletlen, hogy az egész filmet átitatja a keleti hatás, amolyan kívülálló szemmel. A háttér, díszlet, árnyképek egyként megfogtak. A harcjelenetek szépek, a kardtechnikák aprólékosak. Minden adott ahhoz, hogy tömegeket hódítson meg, de majd kiderül, sikerül-e.

9/10

Született hozzá magyar felirat! A linkre kattintva tölthető!

Egy tanya és más semmi...

Megboldogult rizsfőzöm fülének lelki üdve sodorta új ismerőseim sorába @bora_babe –et. Kellemes eszmecserét folytatunk  már két napja. Lehet, ezalatt rám unt, de amiről ő nem tud, hogy bennem igen sok emléket felszínre hoztak ezek a rövid twitek.

Elkezdem olvasgatni a blogját és néhány Betonfarmos állatkát egyből a szívembe zártam. Az antiszociális pipentyű lelkemből kotkodácsol. Nem csak szórakoztató, de elgondolkodtató írás is volt egyben, hiszen az állatvilág is bővelkedik furcsaságokban. Nekem mégsem ezek jutottak elsőnek az eszembe.

Megint nagymamám, a régen elhunyt, apai, csendes, imádkozó.

Emlékszem, és ezt említettem is, hogy gyermekkoromban úgy képzeltem, majd egy tanyán fogok élni. Lesz sok-sok állatom. Boci a tejért, és amiért olyan fincsi puha az orra, tyúk a tojásért, kacsa, mert murisan totyog, liba, mert két gúnár jobban őrzi a portát, mint egy csapat kutya. Persze, azért ebek is kellenek. Komondor és puli, mert ez a kombináció verhetetlen, francia buldog és harlequin dog, mert a kedvenceim. Macska, hogy egerésszen, mert én meg nem fogom a kis rágcsálókat csapdával, méreggel. Majd a természet elrendezi a dolgokat.

A kérdésre, hogy mi lesz az állatkákkal aztán, nem igen tudtam mást választ adni, mint hogy végelgyengülnek. Pedig azokban az időkben húsevő voltam(még ha végtelen finnyás is), de akkor is képtelen lettem volna elvágni torkukat. Ha gyilkos háztájik hordája rohanna meg és egyként kívánnák kitépni a lágyabb részeimet, akkor sem.

Ó! Majd elfelejtettem, egy kis tó is kell, aminek a partját övező köveken siklók napozhatnak, gyíkocskák és békák bogarászhatnak.

Az örülteknek kijáró szelídséggel kezeltek. Még mama is. Meg sem hallotta, ha mondtam valamit, mert híresen finnyás természetem miatt nehezen tartotta elképzelhetőnek, hogy bármi megvalósulhat ezek közül.

A családom régóta azzal szórakoztat, hogy grófkisasszony vagyok. Ennek létezik némi valóságalapja. Apai nagymamám egy elszegényedett gróf lánykájaként látta meg a napvilágot. Kutyabőrünk az nincs. Ugyanis mama, aki már úri rangban terelte a libákat, hozzáment egy viszonylag jómódú, ámbár címtelen paraszthoz, ezért kitagadták.  Az a fránya szerelem! Nem mintha számított volna. Jöttek az államosítások. Nagyapámat kulákká nyilvánították, elvették majdnem mindenüket. Dédapámat sem kímélték, címe bánta a fordult politikai helyzetet.

A család azon feléről különben nem tudok semmit, talán megérné utánanézni, de annyira nem érdekel. Csak amikor valamit nem úgy teszek, ahogy mások, akkor szembesülök ezzel az állapottal.

Például raccsolok. A családom egybehangzóan állítja, ez tipikus úri nyavalya.

Valamelyik télen az egész banda rajtam nevetett. Takarítottuk a járdát, jó sok volt belőle; valaki lapátolt előttem, nekem szórnom kellett azzal a valamivel, ami nem só. A nevére nem emlékszem.

Na, belemarkoltam! Nincs kis tenyerem, de valahogy az ujjaimmal együtt olyan picikék a kezeim, hiába szélesek, ezért nem fért bele olyan sok, de hát gyakran markoltam és szórtam. Megállt az élet. Egyként nevettek. „Nem áldást osztogatsz!” - mondták. – „Markolj bele rendesen!” - Megtettem mindent, de nem ment. Valahogy nem tudtam úgy, ahogy mások.

A finnyásságomat, válogatósságomat is ide sorolták, a viszonylagos választékos beszédemet, meg egy sereg más dolgot, ami miatt valaki időről-időre a fejemhez vágja, hogy úrilány vagyok, grófkisasszony, hercegnő és a többi.

A mamám tényleg az volt, és libát, marhát hajtott, olyan rutinnal nyisszantotta el a tyúkok nyakát, ahogy annak, aki az ő pozíciójába született, sosem szabadott volna.  Nem ez teszi az embert, én pedig szerettem. Bár olyankor, azért elkerültem… Biztos, ami tuti!

Szerencsére a szabad állattartást most újra felfedezik, nagyon helyesnek tartom. Régóta tudjuk, az vagy, amit megeszel. Az én étrendemen is lenne mit alakítani, még ha húst nem is vadászom a csarnokból.

Változunk, változom. Régen ujjbeggyel sem érintettem meg hallott állatok tetemét, mostanra már elkészítem, de valamiért nem tudom megenni. Nem volt ez olyan elhatározás, küzdenem sem kellett, viszonylag könnyedén kiírtam az életemből és mégis…

Soha nem vágytam jobban egy kis tanyára, saját, öregedő állatokkal, kutyákkal, kis veteményessel.  Öregszem vagy megint gyerek vagyok? Netalán fel sem nőttem?

Norvég erdő

(Noruwei no mori)
színes, feliratos, japán romantikus dráma, 133 perc, 2010

rendező: Anh Hung Tran
forgatókönyvíró: Haruki Murakami, Anh Hung Tran
zeneszerző: Jonny Greenwood
operatőr: Pin Bing Lee
producer: Ogawa Shinji

szereplő(k):
Matsuyama Kenichi (Toru Watanabe)
Rinko Kikuchi (Naoko)
Mizuhara Kiko (Midori)
Tamayama Tetsuji (Nagasawa)
Kengo Kora (Kizuki)
Reika Kirishima (Reiko Ishida)
Shigesato Itoi (színház professzor)
Eriko Hatsune

Murakami Haruki könyvéből készült filmet már akkor vártam, amikor először hallottam a tervbevételéről. Külön örültem neki, hogy az író részt vett a forgatókönyv elkészítésében is, hiszen ez egyfajta garanciával szolgált a kitűnő adaptációra.

A a történet maga kicsit más, mint a többi regénye. Meghozta a nemzetközi elismerést, és több mint harminc nyelvre fordították le. Ámbár hiányzik belőle sok olyan elem, ami a többi könyvben megvan. A misztikum, a macskák és még sorolhatnám, de nekem mégis ez az egyik kedvencem.

A feldolgozással kapcsolatban egy rossz szavam sem lehet.  Természetesen pár dolog másként van, némelyek kimaradtak, de ez szinte normális.

Azért mégis olyan érzésem van, hogy az író ragaszkodott bizonyos elemek meglétéhez, amik valóban jelentősek a karakterek szempontjából, de mivel néhány apróság kimarad, ezek olyan befejezetlen, furcsa hatást keltenek.

Például sehol nem jelenik meg az, hogy ez egy visszaemlékezés lenne. Megragadták a történet velejét, szó se róla, de nekem, mivel olvastam a köynvet, meglepő volt.

Nos, ez azon ritka Murakami munkák egyike, ahol pontosan tudjuk ki a főszereplőnk. Bár a név nem lényeges, eben a műben mégis kaptunk csámcsogni valót.

Toru Watanabe legjobb barátja Kizuki, aki mindig együtt van egy lánnyal, Naokóval. Ebből következően mindhárman közösen ütik agyon az időt. Boldog és felszabadult évek után Kizuki öngyilkos lesz. Soha nem derül ki miért, nem magyarázkodik, csak elhagyja az életet.

Toru, hogy felejtsen, Tokióba megy egyetemre. Ki akar szakadni a kisvárosból, ahol minden a gyerekkorára emlékezteti. Megismeri a testi szerelmet, tanul, olvas, dolgozik.

A hatvanas évek végén mindenhol, a szabad világban és  a szabadulni vágyókban egyaránt,  végigsöpört egyfajta lázadási hangulat. Tüntettek Vietnám ellen, az amerikaiak ellen,  a rendszer ellen és úgy nagyjából az egész világ ellen. Ez alól Japán sem volt kivétel.

Ebben az időszakban találkozik ismét, teljesen véletlenül, Watanabe Naokóval. Beleszeretni a lányba olyan természetes, könnyed és gyönyörű,  mint a napfelkelte. Összeköti őket a múltjuk, amit mindketten továbbcipeltek jelenükbe.

Naokóval valami azonban nagyon nincs rendben. Neurotikus, kényszeres, csendes és hallgatag. Amikor minden átmenet nélkül elmegy, Watanabe leveleket kezd írni a szülei címére, mert el szeretné neki mondani, mennyire sajnálja, ha megbántotta. Mennyire... mennyire...

Válasz azonban nem érkezik, viszont jön helyette Midori, a kissé cserfes, gondtalannak tűnő, élénk képzelettel  megáldott évfolyamtárs. Kapcsolatuk igen furcsa. Egyfelől mindkettőjüknek van valaki más, akit szeretnek, másfelől szükségük van egymásra abban a jelenben, amiben élnek.

Beleszeretni valakibe, aki támasz és biztos pont az életben megint csak nem nehéz, de lehet két embert egyformán szeretni?

Az annyira várt levél felborítja a megszokott dolgokat, új barátságokat, életet. Naokónak szüksége van Watanabéra, ő pedig egy percig sem gondolkozik azon, mit tegyen.

Hol húzódnak a szerelem, szeretet, kötelességtudat, sajnálat közötti határok? Mi a szerelem egyáltalán?

Válasz nincs, csak még néhány kérdés, miközben az egész filmet végigkíséri, helyenként központi magját adja, a szexualitás, zene(Nem véletlen a cím választás. Ez egy Beatles dal.), emberi sorsok, tragédiák és  életek.

Ha nem is tökéletes Murakami, de nagyszerűen elkapja a könyv lassúdad, szomorkás hangulatát, az elmúlásét és az új kezdetekét egyaránt.

8,7/10

A mai napom twitekben

Ha esetleg valaki kimarad belőle, mert nem twittererzik, most bepótolhatja. Emléket kellett állítanom neki, mert sajnálnám, ha végleg elfelednénk. Íme, a mai bénaságom(némi segítséggel):

A rizsfőző tartályom füle azt a pillanatot választotta a leszekadásra, amikor teli rizzsel emelem ki. Visszaesett és mindent beterítettek a kiröppenő kis szemetek. Aztán a fedő után is kapnom kellet, mert majdnem elejtettem. Feltakarítottam és elmosogattam. Az már említésre sem érdemes, hogy rozsdás víz jön a csapból... Szerencsétlen énem, de rég láttalak. Borulj keblemre, már azt hittem elhagysz. Végleg... Megtehetted volna... Legfeljebb kicsit furcsállnám a hiányod, de nem keresgetnélek:D

Tudom, kellett két t, de lelkileg fel vagyok indulva. Aki most be mer szólni... xd

@MsReea Hát ez nagyon lol eszmefuttatás volt :D de a legszebb h a rizsfőző tartályom helyett rizsfőző tanfolyamot olvastam XDDDDD

@fuggoo lehet úgy több értelme lett volna :D Ez vagyok én :D

@MsReea NADE rizsfőző tanfolyam? :D Rohadt nagy tudomány kell ám hozzá :D:D

Nyugodt vagyok... A papucsom talpa teli rizzsel, a kő és a szoba is. Messzire szöktek a szenyadékok... Összese sem söpörhetem, mert mancolódik. Na, majd mindjárt kibabrálok veletek önjáró kis veszedelmek >:D.

Guybrush007: @MsReea tegnap a telefon a melyhutoben...ma a rizs a papucsban...:)))mi johet meg?:DDDDD kesz vigjatek:))))

fuggoo: Nagyon röhögök :DD (cc @MsReea )

@fuggoo Lehet rám fért volna. :D Meg fogsz lepődni. Rengetegen nem tudnak riszt főzni. Nem előre adagokban zacskózottól beszélünk. Igazi rizsről. Külön gurulósról :D

@MsReea Külön gurulós, áhh, kész lettem a rizseidtől :D

@fuggoo Te?! Te lettél kész?! ÉS van képed ezt leírni? Én vagyok kész! Én! :D A blogomon van pár szerencsétlenkedő történetem.Nem olvastad? Állítólag néha... csak néha, egész szellemes vagyok xd

@MsReea Nem olvastam mostanság, lehet az az oka, hogy a főoldalt beborították a kiborult rizsszemek (cc) @djzsuzska

MsReea: Csináljuk meg! xd RT @fuggoo Mai nap kiemelt témája lesz a #rizsfozes ? Esetleg trendet ne csináljunk belőle? :D

@MsReea Thőlem aztán :)

@fuggoo Ugyan! TVD-vel , Windows 8-cal, Drive-val lehetetlen versenyre kelni. Nem mondom, egy lecsengőben lévő Filával esetleg xd

@MsReea A TVD, W8, Drive összefüggésbe belemehetünk jobban? :D

@fuggoo Hát egyikről sem tudnék beszélni, mert egyik sem érdekel... de úgy hallottam Damon Drive-ot kérte meg , hogy leszállítása neki a szupertitkos W8-ast pendrájvon, mert élénken érdeklődik a kékhalál után. Ugyan is, szintén nyugtató szín és Stephnannak szüksége lesz rá, hogy a véreres szemeit borogassa, de Drive megállt valami tartozást rendezni, Stephan teljesen becsavarodott, Damon meg ottmaradt a használhatatlan W8-cal: D

Trend nem lett, azóta Argót nézek, abból idézgetünk. Igen, a mégis egyben van, meg a többi helyesírási hibáért is kár, de minden nem lehet tökéletes. Mára nekem nagyjából minden mindegy... Nem csinálok semmit, leülök és várom az estét. Már csak alvásra vagyok alkalmas.

Valami hasonló

Már nem is emlékezett rá, mikor indultak el a lejtőn lefelé. Volt valaha, hogy felfelé kapaszkodtak?

Visszatekintve az elmúlt évekre, nem talált egy percet sem, amikor boldogok lettek volna. Hiába adott minden. Minden?

Szép ház, nyaraló, két kocsi, három gyerek, kényelmes élet, elegendő pénz. Mégis… Mégis hiányzik valami.

Csak ne lenne ennyire szép! Akkor könnyebb lenne. Megcsalni, elhagyni, letudni örökre. Feltéve, hogy meglenne a hajlandóság mindezekhez, vagy legalább valamelyikhez. A barátai, kollegái, beosztottjai, mind irigylik az életét. Persze. Kívülről oly csodás, csillogó, cukormázas, mézeskalács álom. Tökéletes. Jaj, de tökéletes! Fájdalmasan az. Húsba vágón.

Az esti cirkusz, a legjobb barátjának fürdőjében, az utolsó csepp volt.  A legutolsó. Nem bírja már tovább!

Lopva az anyósülésre nézett.

Semmi kétség. Ő az.  A GYÖNYÖRŰ, A TÖKÉLETES, AZ ANYA és A SZAJHA. Csupa nagybetűvel. Azon kapta magát, hogy legalább hat másik, tüzet okádó fejet vizionált a karcsú, gazella nyakra. Megrázta a fejét és inkább a vezetésre koncentrált.

Bárcsak kellett volna, de az út olyan széles volt, mint a Vörös-tenger, és nyugodt, akár a szomszéd macskája vacsora után.

Rajtuk kívül senki nem ment arra, mert másoknak, velük ellentétben, van eszük.

Hajnali háromfelé járt. Értelmes rádióműsorban nem reménykedhetett. Élete párja viszont nem fog megszólalni. Meg van sértve. Hála Istennek, addig sem kell hallgatnia a veszett károgását. Szerelmük hajnalán belehalt, amikor nem szolt hozzá, most meg azért imádkozik, hogy kapjon el egy soha meg nem szűnő hangszálgyulladást.

Az első féltékenységi jelenetek, az első hisztik, lecsapott telefonok, még viccesek voltak. Hízelgett a hiúságának, hogy aggódnak érte, törődnek vele, esetleg féltik. Amikor szétvágta az öltönyeit dühös volt, de pár nap múlva ezen is nevettek.

Mostanra viszont nem maradt semmi. A humor egy szikrája sem. A gyerekek alig várják, hogy este hazajöjjön. Nem panaszkodnak, nem mondanak semmit, de csöndes, tágra nyílt szemeikből mindent kiolvas.

„A mama megint kiabált.” „Olyan dühös!” „Nem értem miért nem szeret.”

Egyikőjüket sem. Már senkit és régóta. Mindenkit birtokol maga körül. A szexet fegyverként használja. A falhoz állítja vele és aztán lassan, fájdalmasan főbe lövi. Lelki erőszak minden nap, minden pillanata. Legalább most csendben van. Reggel ágyba kapja majd a kávét, megcsókolja a homlokát és ezzel el lesz intézve minden. Nem beszélik meg, azt úgysem tudnák. Van, amit már nem lehet szavakkal helyre hozni és akad, amit nem szabad helyrehozni.

Holnap pedig tanácsadásuk is lesz. Házassági. A rosszabb fajtából, hiszen elvből ő a hibás. Ki más lenne?! Az agresszív, sokat dolgozó férj, aki nem törődik semmivel.

Senkit nem érdekel, hogy a hangját sem emelte meg évek óta, hogy minden este pontban hatkor belép az ajtón, független a hátrahagyott munka halmoktól, avagy kihagyott üzleti vacsorákról. Már rég társtulajdonos lehetne, ha nem tartaná fontosnak a családját.

Beszélgetni sincs értelme. Hiszen őt okolja. A sikertelen karrierjéért, amit érte adott fel, a nem tökéletesen feszes bőréért, a terhességi csíkokért, és az egész nyomorukért. Nem érti meg, ha mond valamit, de kihallja ami neki kell. Összekeveri, a fejében újra értelmezi, aztán hozzávágva erényt kovácsol belőle.

Lassan két éve nem is társalogna. Legfeljebb annyit:

-Szia!

- Szia!

- Milyen volt a napod?

- Jó. És a tiéd?

- Elment.

Nap nap után ugyanaz. Olyan unalmas. Annyira fájdalmas. Íme, az élete. Legalábbis valami hasonló.

Ez a nyavalyás út is hosszú. Never ending, mint az egész életük. Már semmi nem maradt, csak egy vágy: legyen már vége!

Amikor én még kislány voltam

A tegnapi nap meglehetősen fárasztó volt. Akad valaki, bárki, akit ez sokkol? Rég voltam huszonéves, amikor az egész hetet vígan átevickéltem két-háromórányi alvással. Eltelt az idő és valahogy nem is igen kapálózom ellene.

Anno bementem fél nyolcra dolgozni. Lefőztem a teát, kávét, feltettem egy napszemüveget, becsöveztem a sarkomban és ott szuszókáltam kicsit. Ildi kolleginám odajött, felemelte a sötétítőmet, belenézet a véreres szemembe, és közölte:

- Jól van, reeus! Aludj még egy kicsit.

Néha a vállamat is megpaskolta, afféle anya a hülye gyerekének címzett fajtával. Negyed kilencre beindultam, mentem két kört és zúgott a meló.

Egy másik melóhelyemen összecipzározható macialakú kispárnát kaptam. Amikor nyitott állapotban van, egy kis pléd. A térdemet pont be tudom takargatni vele, de a szándék a lényeg. Sokáig hordtam magammal, ha előre tudtam, máshol alszom.

Elnéztek nekem sok mindent, mert a munkámmal soha sem volt baj, bent maradtam, ha kellett, mert fiatal voltam és mert, esetleg, szerettek.

Mostanra talán beszürkültem vagy csak szimplán hétköznapivá váltam. Néha nem tudom eldönteni, én irtózom az emberiségtől, vagy az irtózik tőlem.

A jelenlegi főnököm viszont megint bebizonyította, hogy méltó a rajongásomra. Tegnap hulla fáradtan üldögéltem az asztalomnál, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, megszűnt a földel a kapcsolatom.

Ájulásszerűen bealudtam. Felnézve konstatáltam, hogy főnököm telefonban, körülötte két kollega, és egy ügyet tárgyalnak éppen.

Őőőő… Nem hallottam a csörgést, azt sem, hogy beszélgetnek mellettem. Azt hittem legalább húsz percet aludtam, de mint kiderült, csak ötöt vagy hatot.

Itt hortyogtam az asztalon és hagyták. Jól megmosolyogtak. Oké, ne szépítsük! Kinevettek, de akkor sem zaklattak.

A főnököm (@zotyov) azt mondta:

- Semmi baj! Aludj nyugodtan, engem nem zavar, de tudod, hogy egyedül vagy. Ha hívásod van…

- Igen, és pont ezért nem szeretnék elaludni.

A nap hátralévő részében, ha nem is pörögtem, de legalább ébren voltam. A hívások között hol a dobhártyámat gyilkoltam, hol egy horror filmből szemezgettem. Gondoltam így ébren maradok.

A nap fénypontja az a tudat volt, hogy egy kolleginám szabin van, és épp somlóit készít nekünk. Háromféle piskótából, ahogyan azt kell. Rendben, hogy csak másnap ehetjük meg, de emberek, az a másnap ma van!

Szilvia én téged nagyon és igazán…

Ó, egy másik kolleganőm délután azért aggódott, nehogy elaludjak a villamoson.

Nem tettem. Hazamásztam, és ott szunnyadtam mély delíriumba. Csak nem a piát, hanem a kispárnámat voltam kénytelen hiányolni.

Ezek után bárki csodálkozik, ha jól érzem itt magamat? Ha nem és nem akarok más helyen, más emberekkel dolgozni?

Éjszaka a buszon

A tegnapi, azaz mai spontán tali igen jól sikerült. Erről nem igen szeretnék beszélni, lévén, aki ott volt úgy is tudja, aki meg nem, az így járt. Nem találkozott sem Perellivel, sem Annaleevel, de még velem sem. Hogy ez utóbbi áldás vagy átok, nem tisztem megítélni. Részemről jól éreztem magam.

Nos, mikor szedelőzködni kezdünk, olyan negyed három tájt, a csoport szétvált. Csoport! Micsoda nagyzolás! Addigra öten maradtunk, és ebből hárman úgy döntöttek, folytatják még az éjszakát. Ketten pedig inkább azt választottuk, hogy húzunk haza.

Eredetileg gyalog kívántam megtenni a hátralévő utat, de aztán a Harminckettesek terénél mégis megnéztem az éjszakai járatot. Azt láttam, hogy öt perc múlva jön a busz. Gondoltam, piszok mázli! Valójában négyszer annyit vártam rá(Na, vagy viszonyítási alapként szolgál a menetrend, vagy nem cserélték még le az őszire.), de rövid fejszámolás után így is jobban jártam, mint gyalog. Ráadásul nekem még a leszállás után további sétálni valóm volt, ezért nem érzetem kidobott időnek sem.

Breaking Benjamint hallgattam és olvastam.

Megérkezett a kissé régi, ámbár guruló és utasszállító funkcióját tökeletetésen ellátó, itt-ott rozsdásodó, zörgő kaszni.

Az első meglepetés ott ért, hogy minden ajtónál állt egy ellenőr. Éjszaka ritkán maradok ki, de ha mégis, inkább sétálok, így ez új volt. Felettébb hangos jó estéttel köszöntem, mert először is üvöltött a zene, másodszor pedig zavarban voltam a napszakot illetően. Úgy tűnik felületes nevelést kaptam, mert nem tudtam eldönteni hajnali három tájékán lehet-e már harsány jó reggelt kívánni.

No, mindegy! Szimpatikus lehettem, vagy csak zavarba hoztam a karszalagosokat(Ők sem tudták hogy kell köszönni! Hihi!), mert senki nem kérte a bérletemet. Ellenben egy igen nagyra és izmosra nőt fiatalemberé iránt élénken érdeklődtek. Lehet tetszett nekik, a fene sem érti. A srác, bár korban vagy tízzel alattam járt, kilóban legalább ötvenben felettem, ráadásul izomban. A tetoválásai láttán besírt volna minden jó érezésű lányos apa, valamint egy életre elég elemezni valót adott volna a dili dokiknak. Nem hiszem, hogy tudnának annyit fizetni, amennyiért leszólítanám és önként firtatnám jegyét avagy bérletét, de hát kinek mi jut.

Az úriemberszerű, igen szép és folyékony magyarsággal közölte, hogy nincs bérlete, valamint menjen mindenki a…, és különben b…meg.

Átüvöltötte a zenét, ami nem volt semmi. Az ellenőrök nem tágítottak. Ketten is várták, hogy leszálljon a következő megállónál. A minden bizonnyal elégedetlen utas meg is tette. Igaz, az ajtó csukódása sem tudta kizárni hangját, amivel ilyen–olyan felmenőket emlegetve búcsúzott hűtlen kék paripájától.

Ekkor, az egyik bácsi, aki kitartóan próbálta letessékelni a fiatalembert ezt megelőzően, és akinek kopott pirosan hirdette hovatartozását a BKV, kecsesen, akár Stephanie, felemelte középső ujját. Mindjárt mind a kettőt, mert párosan szép, aztán jól láthatóan integetett vele fel és lefelé mutató irányban is.

Hűűű! Le voltam nyűgözve!

Sajnos leszálltam a következő megállónál, pedig biztos tartogatott még izgalmas perceket az éjszakai járat személyzete. Majd legközelebb!

A magam részéről hazabandukoltam. A felettem lakó ezt nyilván érzékelte is, mert ahogy beléptem a lakásba, teli torokból üvölteni kezdtem a Diary of Jane-t.

Legalább Killercat örült nekem. Valami korai reggeli reményében nyivákolt, de csalatkoznia kellett. Csak labdáztunk. Az meg pattog és csörög… Bocsi!!!!

Lefeküdni értelmetlen lett volna, így nekiültem írni. Mindjárt munka! De jó! Hogy én mennyire szeretek dolgozni…

Emlékeztek?

Emlékeztek? Ki mivel töltötte azt a napját? Hogy én mit csináltam tíz évvel ezelőtt, szeptember 11-én? Pontosan emlékszem rá, ahogyan az azt megelőző napokra is.

Salátákat gyártottam, mint afféle hidegkonyhás néni. Többfélét, miközben édesanyám töltött dagadót, karajt és fasírtot készített, amiket szépen felszeletelt. Mindenki azt hinné, bulira készültünk. Végül is igen, csak a rosszabb fajtából.

Meghalt egy nagyon kedves családi barátunk és 2001. szeptember 11-én volt a temetése.

Az özvegy nem volt olyan állapotba, hogy mindent megszervezzen, a főzés részét átvettük.

Aznap hajnalba felkeltem, lezuhanyoztam, feketébe öltöztem, megkávéztunk édesanyával, bepakoltunk a kocsiba a maradékot, mert az ételek jó részét még előző este átvittük, és elmentünk a gyászoló házhoz.

Az emberek egyre gyűltek, ittak egy kávét, ettek egy szendvicset és mind együtt mentek a temetőbe. Én maradtam.

Nem volt kedvem menni. Ki szeret temetésre járni? Meg aztán kellett valaki, aki rendet rak a kondoleálók után, valamint megterít újra a halotti torra.

Leszedtem a poharakat, tányérokat, elmosogattam, amire nem volt szükség elpakoltam, újra terítettem, szalvétákat hajtottam, poharakat töröltem csillogóra.

Szét voltam szóródva. Többször kezdtem újra a terítést, elvesztettem valahol egy kupac villát, azt se tudtam, mit művelek.

Ráadású mind ezt a tévelygést néma csöndben hajtottam végre. Sem rádió, sem tévé nem szólt.

Hallottam, hogy a szomszéd kint motoz és szerel valamit. Gondoltam is: Legalább ma nem kéne zajongania. A szomszédjában gyászolnak. Tapintatlanok az emberek.

Aztán abbahagyta az idegeim nyúzását és bement.

Leültem, vártam. Hallgattam az óra ketyegését. Már mindjárt itt lesznek.

Nyílt az ajtó, beözönlött rajta egy csomó ember, székek nyikorogtak a parkettán, recsegtek, ahogy ültek, fészkelődtek rajtuk. Evőeszközök csörögtek, kopogtak a tányérokban, poharak talpa csapódott én meg csak szedtem le az asztalt, mosogattam, terítettem. Mosogattam, terítettem…

Megköszönték a segítségemet, megdicsérték a salátáimat. Bágyadtan mosolyogtam. Mintha nem is lettem volna ott. Aztán azt mondták, most már üljek le, egyek valamit, hagyjam abba a mosogatást, majd ők befejezik. Édesanya átkarolt és hazamentünk.

Épp szálltunk volna be a kocsiba, mikor a szomszéd leszólított. Fel volt dúlva.

- Nem hallottátok? – kérdezte.

- Mit? Történt valami?

- Ti nem nézitek a tévét?

- Nem. A temetés…

- Megtámadták Amerikát! Több százan meghaltak, eltűntek. Két repülő csapódott be a… - mondta megállás nélkül.

Emlékszem, összenéztünk és nem értettük. Nem tudtam feldolgozni a hallottakat. Itt meghalt valaki.  A családja siratja, miről beszél ez össze-vissza? Meg ez különben sem lehetséges. Nem létezik, hogy Amerikát…

Hazamentünk, bekapcsoltuk a tévét és elképedtünk. Folyamatosan érkeztek a hírek. Mutatták azokat a képeket. Nem akartam elhinni, amit látok. Csak ültem, elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem hiszem, hogy az ismeretlen áldozatok miatt, inkább az egész napért, minden addigi napért, a feszültségért, és mert nem hittem a szememnek. Pedig számomra csak később következet az igazi borzalom. Amikor sorra jöttek a hírek a mentésben résztvevők eltűnéséről, haláláról. Valahogy engem ezek jobban megviseltek. Az egyedi tragédiák, a nevek és arcok sokkal inkább elértek hozzám. Hirtelen átéreztem az elvesztésüket. Nem csak a filmek, az élet is képes zokogásra bírni a megfelelő pillanatban.

Hirtelen jelentéktelennek tetszett a saját kis fájdalmunk, hogy egy embert siratunk, miközben családok ezrei kutatnak a hozzátartozóik után, mikor annyian meghaltak, eltűntek, megsebesültek. Az ember azonban csak ilyen. Önmagunkkal foglalkozzunk először, csak aztán másokkal.

Az elkövetkező napokban mindenki erről beszélt. Megindultak találgatások, hogy mit fog tenni Amerika. Mivel válaszol a terroristáknak? Sajnáltuk a sok embert, hitetlenkedtünk, de közben ment az élet a maga ütemében.

A saját, az összképhez képest jelentéktelenebb fájdalmaink nem szűntek meg, vesztek oda, csak azért, mert másnak, másoknak rosszabb.

A világ lassan napirendre tért az események fölött, hiszen történtek más borzalmak, de minden évben eszünkbe jut. Kinek mi.

Nekem egy barát temetése és csak eztán egy ország fájdalma.

Valamiben sántikálsz

Milyen különös! – gondolta. – Mióta Üstökössel együtt futunk, nem hiányzik semmi az életemből. Biztosan nem lehetne ennél jobb.

Beü szilárdan hitt ebben. Kifújta a levegőt, nézte, ahogy a por kavarog az orra előtt, aztán pont ezért tüsszentett is egyet és lehunyta a szemét. Fárad volt. Nagyon fáradt.

Míg a lovat apa csutakolta, ő árnyékba húzódva hűtötte magát. Kapart egy lukat és belehasalt. A föld nyirkosan, hűvösen tapadt hasára. Annyira jó érzés!

Kisgazda napok óta nem járt velük lovagolni, alig látta. Reggel elment, délután hazajött. Olyankor megsimogatta a fejét, megvakargatta a füle tövét. Segített ellátni az állatokat, de nem mentek utána a patakhoz, ahogyan Üstökös hátára sem ült fel.

Régebben ettől nyugtalan lett volna, de most nem félt. Tudta, hogy minden rendben van. Ha nem lesz fáradt, nem lesz annyi tanulnivalója, ha majd eljön a pihenés ideje, újra játszani fog vele. Addig szaladhat apa mellett, sétálhat a totyogós emberrel, aki a szőrébe kapaszkodva, hangos kacagással lépked, vagy anyát kísérheti a konyhakertbe. Igaz, hogy mindenkivel jó, de legjobb kisgazdával!

Sóhajtva fordul az oldalára. Az álnok háromszínű nem messze tőle sündörgött. Fejét nem emelte fel, de szemével azért követte. Ha valami galádságot követne el, akkor ő, akkor majd ő…

Á! Akkor majd, nem tesz semmit, mert megbüntetik érte. Márpedig nem akar megint a ház háta mögött lapítani, mint legutóbb.

Ugyanis hiába kötöttek tűzszünetet. Valami folyton történt, amitől fellángolt benne a harag. Fel nem foghatta, hogyan tűrhetik meg ezt a macskát. Sőt, még dédelgették, babusgatták is. Saját szemével látta, amikor anya az ölébe vette és végtelen hosszú időn keresztül, a verandán ülve, simogatta. A macska meg kéjelegve dorombolt, mintha a világ legjobb dolga lenne. Szánalmas!

Fújtatva elfordult. Való igaz, az a világ legjobb dolga. Ha ő is tudna dorombolni, anya jobban szeretné? Nem! Fúj! Micsoda gondolatok?! Soha sem lenne olyan, mint az a tarka tejbajuszú.

- Mit morogsz bolhazsák?

- Hord el magad!

- Milyen mérgesek vagyunk ma. Csak nem elvitte a cica jókedvedet?

Hallotta, hogy óvatos léptekkel megkerüli. Az orruk összeért, ahogy a macska kíváncsian megszaglászta.

Lassan felült, ásítva nyújtózkodót, ügyelve rá, hogy tekintélyes agyarai kivillanjanak.

- Hiába fitogtatod az erődet, nem félek tőled!

Érezte, ahogy dühe lassan kúszik felszínre. Akaratán kívül morogni kezdett, miközben a ferde szemű jószág lustán mosdásba fogott. Kinyújtott hátsó lábán szaladgált nyelve fel-le. Tetetett nemtörődömséggel hátát fordított ugyan, de gerincének megfeszült íve azt mutatta, ugrásra készen várakozik. Némi gyönyört érzett, amiért lépésének zajára megrezzent ellensége.

Jobb is, ha félsz! – gondolta magában, nem csekély kárörömmel. – Ha egyszer alkalmam nyílik büntetlenül elmarni téged, megteszem.

Hangosan azonban nem mondott semmit. Átvonult a szomszédos szilvafa alá, ami legalább macska mentesnek ígérkezett, ha már nagy árnyékot nem is adott.

- Minden nem lehet tökéletes! - motyogta magában, miközben ásítva földre rogyott. A nap kellemes, pihenhet kicsit, ha ezért el kell viselnie ezt a vajnyalót, megteszi. Valameddig, legalábbis.

Ez a nap azonban nem adta meg egykönnyen magát a semmittevésnek. A macska lassan osont mellé, majd szótlanul lefeküdt. Alig egy pofányi távolságra tőle. Jobb szemhéját felemelve nézte az ugrásra kész puha léptűt, majd mérgesen fújtatva megfordulta.

Némi motozás után, valami könnyedén hozzá simult. Mérgesen ugrott fel.

- Te meg mi a csudát művelsz?! – Harapós kedvében volt, és úgy gondolta, erre meg is van minden oka. Ki hallott már olyat, hogy az olyannyira gyűlölt ellenség dörgölőzzék az oldalához.

- Semmi bajod nem esett, vagy igen? Miért kell ilyen örült csaholásba fognod?

Félrefordított fejjel szemlélte az ismételten közelebb kúszó jószágot. Valami itt nem stimmel.

- Na, ki vele! Mi történt?

- Semmi! Csupán arra gondoltam, ideje lenne összemelegednünk. Például még be sem mutatkoztunk egymásnak. Májas vagyok. Persze téged jobban lefoglalt, hogy a farkam után kapj, azokkal az… éles fogaiddal, de én nem haragszom! Borítsunk fátylat az egészre! Ami elmúlt, az már ugye nincs itt. He-he-he… ­­- Erőltetett nevetése elhalt, mikor tekintetük összetalálkozott. Zavartan meghajolt, hosszú fehér bajsza bánatosan csüngött a föld felé.

Beü másik oldalra billentette fejét, nyelvét kidugva lihegett és értetlenkedett párhuzamban.

- Valamiben sántikálsz... Ez olyan biztos, mint hogy egy kósza bolhám sincs. Rá fogok jönni! Rá fogok, és akkor megbánod!

- Rendben! Addig is megengeded, hogy melletted aludjak?

Némán biccentet. Összevont szemöldökkel nézte, ahogy a máskor oly pimasz vadász,  hajlékonyságát kihasználva, kinyújtóztatott végtagokkal elnyúlt mellette, aztán legnagyobb ámulatára, mély szuszogással álomba merült.

- Ilyet még nem pipáltam! Vajon mi történhetett? Májas, mi?

Apa füttyentett, és ő már szaladt is. A macska azonnal utána loholt. Néhány lépésnyi távolságból követte,  és ezt a rossz szokását folytatta egész nap. Nem tűnt el titokzatos túráinak egyikére, hanem mint májkrém a kenyérre, árnyékához simulva kísérgette.

Beüt egyre inkább nyugtalanította ez a lelkes ragaszkodás. Tökéletesen jól megvolt eddig nélküle is. Más se hiányzik, minthogy állandóan figyeljék, pedig pont ez történt. Csak odaszaladt az egyik fához, épp felemelte a lábát, amikor Májas megérkezett és mögé állva várakozott. Persze, hogy nem ment! Így nem lehet… élni!

Legalább éjszaka minden csendes volt. A háziak aludtak, néha valamelyik istállóból kihangzott némi zaj, de csak a hold ragyogott fényesen. A lágy szél felé fújta a háromszínű jellegzetes szagát.  Tudta, hogy nincs messze, de legalább nem mászott rá. A kis öröm is öröm!

Reccsenést hallott. Alig erősebbet, mint egy szalmaszál roppanása, de ösztönei azt jelezték, nincsenek egyedül.

Lassan elindult abba az irányba, ahonnan a betolakodót sejtette.

- Megmondtam, mi történik, ha ujjat húzol velem. Most ne remegj! Előbb kellett volna meggondolni, hogy mit csinálsz. Gyere szépen ide!

A lágy, ellentmondást nem tűrő hang suttogva parancsolt. Minden szava erélyesen csattant azon az apró, földre lapuló alakon, aki teljes testében reszketett. Még nem látta kik azok, de az egyik sötét figura, az aki félelmében a kéreg alá kaparta volna magát,  nagyon ismerősnek tetszett.

- Nem ment meg senki. Még az a nyamvadék korcs sem.

Korcs? Hirtelen lefékezett. Kétség kívül róla beszél az ismeretlen, de ez több, mint sértés! Nem is korcs! Hova lettek a jó öreg, bolhásozások?

- Én nem akartam! Kérlek, kérlek! Tudod, hogy én soha…

- Hallgass! Figyeltelek. Úgy simultál ahhoz szerencsétlenhez, mintha megvédhetne. Nem segít rajtad. Egy kutya, soha nem segít rajtad. Nem tartoztok össze. Csak én, csak én védhetlek meg, aminek fájdalom, de ára van. Májas? Ez a neved? No, gyere szépen!

Fogalma sem volt arról mi történik, de világosan látta, ahogy a reszketeg macska lassan a nálánál jó kétszer nagyobb, hatalmas kandúrhoz kúszik.

- Mostantól nekem vadászol! Megértetted? Ez az én területem. Emberestől, korcsostól, Májastól!

Korcsostól? Már megint? Na, ebből elég!

- Te meg mit művelsz? – kérdezte a sötétbe simuló betolakodót. Kilépett az árnyékból. Közelebb érve jól látta, hogy a kandúr azért volt láthatatlan számára, ment teljesen fekete szőrét magába nyelte környezete. Árnyékban állt, a hold ragyogása odáig nem ért el. Két hatalmas sárga szem villogott rá. Egyértelműen dühösen, amiért beleavatkozott a dolgába. Májas, a földre lapulva remegett továbbra is, de lopva őt nézte.

- Válaszolsz még az éjjel, vagy kivárjuk a napfelkeltét?

- Korcs!

- Ejnye! Nem illik ismeretleneket sértegetni. Májas! Gyere ide!

A háromszínű óvatosan a kandúrra lesett, aztán hihetetlen sebességgel a háta mögé rohant. Nagyjából egy pislogásnyi időbe telt az egész művelet. Már nem állt senki köztük. Csak ő és a kandúr. Tekintetét egyikük sem sütötte le vagy fordította el. Beü jól tudta, ebben a szemezésben ő az erősebb. A puha léptűek nem bírják hosszasan, előbb-utóbb elnéz, vagy lehunyja szemét. Az a pillant elegendő lesz, hogy közelebb jusson.  A macskák gyakorlatilag helyből gyorsulnak, neki, bár úgy lő ki, akár a képzelet, szüksége van hátrányának csökkentésére.

A zöld szem elfáradt, pislogott, Beü előre ugrott, miközben a kandúr megfordult. Utána vetette magát. Ha átjut a kerítésen…

Nem jutott át. Hátsó lábánál fogva emelte a magasba.

A macska szűkölt, fújtatott, karmolni próbált, de hiába. Beü megrázta a lábánál fogva és kihajította a sötétbe.

- Most életben hagytalak, egerek gyilkosa, de jól jegyezd meg, tartozol nekem eggyel a kilencből. Ne told ide többé az ocsmány pofádat és ne terrorizáld az enyémeket! Amíg elkerülőd a portám és betartod a szabályokat, nem lesz baj.

Panaszos nyávogást, aztán egy fújást hallott.

- Ezt igennek veszem! Májas, jól vagy?

- I…igen.

- Tehát ettől voltál olyan furcsa? Tőlem nem, de tőle féltél?

- Átvette a területeket Szürkétől. Igazán szeretem őt. Jó szívű, de már nagyon öreg. Idő kérdése volt, mikor jön egy új kandúr. Sátánra nem számítottam... Én… köszönöm!

Beü hangosan tüsszentett.

- Tele  a szám szőrrel! Folyton vedletek és olyan borzalmasak vagytok!

Májas felnevetett. Őszinte megkönnyebbüléssel zengett, majd beolvadva elveszett a sötétben.

Mosolyogva nézett utána. Azzal, hogy nem fogadta el nyíltan a háláját, lehetővé tette, hogy a macska büszkeségét megőrizve, továbbra is kerülje őt. Minden visszatért a régi kerékvágásba, attól eltekintve, hogy védelme kiterjed már az álnokra is, amivel mindketten tisztában voltak. Elmosolyodott. Milyen fura az élet!

- Szívesen! – válaszolta végül súgva az éjszakának.

Csak én...

Tegnap kiborult a bili. Az az utolsó csepp, nem csak túltöltötte, de el is repesztette a poharat. Késő estig gondolkodtam azon, mi volt a tényleges bajom, amit végül, olyan éjfél előtt kicsivel, meg is fejtettem.

Elfáradtam. Ennyi.

Édesanyát rég láttam már és mikor beszéltünk telefonon, mindig meséltem, most ide megyek, oda megyek. Ezért vagy azért nem leszek otthon. Múlt hét pénteken, vagy egy hónap után végre találkoztunk és legutolsó történeteimet hallgatva,  annyit reagált rá:

- Te? De hát, te nem ilyen vagy!

Milyen igaza volt! Valóban nem. Én aztán nem zsongok, pörgők, szaladgálok. Nem találkozom ennyit a barátaimmal, nem csinálok ennyi programot magamnak.

Ez a nyár túl zsúfolt lett. Néha becsúszott egy-egy szabad nap, ami nagyon kevésnek bizonyult. Rá kellett döbbenjek, bármennyire is szeretem a barátaimat, bármennyire is jó volt látni őket, beszélgetni, enni-inni velük, nem kívánom a találkozások nagy részét.

Antiszociális énem már jó néhány hete visongva tiltakozik a reeátlan viselkedési formáim miatt, de nem igen figyeltem rájuk. Talán a K-Pop miatt. Egyszerűen jól akartam magam érezni, repkedtem mint egy megkergült kolibri virágról, virágra, és észre sem vettem, a testem azt sikítja: nem kérek több!

Ha most nem lehetek csak egy kicsit magam, azt hiszem, besokallok.

Tegnap egy számomra idegen férfiből kiváltottam azt a fajta védelmező reakciót, amit kizárólag a családom, barátaim gyakorolnak. Szerencsétlen megígért volna bármit, sőt, még a lehetetlent is, csak hogy letörölje a kétségbeesett arckifejezésemet. Meg is ígérte. Kicsikartam egy olyan adott szót, amiről tudom, ahogyan ő is, hogy nem tudja betartani, mert képtelenség betartani. Egyszerűen, nem értem, hogyan tehettem ilyen terhet egy ismeretlen emberre! Láttam, hogy mennyire szenved a szavai súlyától, láttam, hogy feszeng, miközben ott volt az is, hogy nem tudott mit kezdeni a kezeivel. Kinyitotta nekem az ajtót, többször majdnem hozzám ért, de aztán nem tette, hiszen az ő pozíciójában ez nem megengedhető. Nem barát, ismerős, még csak nem is kolléga, hogy ezzel növelhesse a komfortérzetemet. Így nem ért hozzám, én meg próbáltam összeszedni magam, de hiába, már teljesen szétcsúsztam.

Mosolyogtam rá, mint egy idióta, hogy ne essen kétségbe, mert láttam a szemében a növekvő pánikot. Valójában csak engem másolt, és nem is tudta, hogy nincs vele baj. Azzal sem, amit mondott, vagy amit tett. Velem, csak velem van a baj. Már túl sok volt.

Fáradt vagyok, egyedül szeretnék lenni.

A hétvégi programjaimat lemondom. Átteszem egy kicsit későbbre, ha lehet, és őszi üzemmódban kapcsolok. Heti egy találkozó. Maximum. Lehet még kevesebb.

Majd kiderül, miután átlazultam a hétvégét plusz a hétfőt de pánikra semmi ok. Nincs baj! Csak én vagyok. Csak a normális én...