2016. december 21., szerda

Rick Riordan: The Blood of Olympus (The Heroes of Olympus #5)

A sorozat befejező kötete egy éve ült a polcomon, ne kérdezze meg senki, miért nem vettem kézbe. Talán csak nem akartam, hogy vége legyen, mert az biztos, hogy minidig is kedvet éreztem hozzá. Birizgálta az ujjbegyemet, többször kivettem és visszatettem a polcra, hátha szaporodik a sztori, de fájdalmasan rövid maradt. Lehet egy ötszáz-valahány oldalas könyv szemére vetni azt, hogy rövid? Teljesen mindegy, mert én most megtettem! Kedves íróbácsi, tessen kedves lenni hosszabb regényeket írni!

Athéné szobrát vissza kell juttatni a görögöknek, ennek érdekében Nico, társaival Reynával és Hedge edzővel együtt versenyt fut az idővel, és a nyomukban loholó vadászokkal. Eközben az Argo 2 fedélzetén utazó héroszok információra, óriásokra pályáznak, és egy olyan lehetőségre, ami megakadályozza Gaiát ébredésében. A hetek ennek érdekében ellátogatnak Nikéhez, majd felkeresik Apollónt és Artemiszt is. A rómaiak a Félvér tábor küszöbén toporognak, és készülnek a támadásra. Egyesíthetik az istenek görög és római felét a nagy csata előtt, vagy maguknak kell megküzdeniük az alvilágból megszökött ellenséggel?

Most komolyan, mit mondjak a könyvre?! Elképesztően jó, és ahogyan mondtam már a bevezetőben, borzasztóan rövid. Rick Riordan változatlanul istencsászár, ahogy tőle megszoktuk szolgál tanulsággal, tanítással és szórakozással is. A már ismert váltott beszélők ezúttal is jól működött, bár némi fájdalom, hogy Percy és Annabeth nem jut főszerephez. Tudom, tudom, de hát jutott belőlük elég az előző részekben, mások szemén át pedig megjelennek, de azért fura, ahogyan támogató karakterek lettek.
Nincs ezzel baj, mert szerencsére sokat kapunk Hadész fiából. Nico korban közelebb áll az öt hőshöz, és épp itt az ideje, hogy szembenézzen önmagával.

Jason és Leo karaktere egészen a szívemhez nőt, mindkét fiú vállát nagy teher húzza, mégis elfogadják a számukra kijelölt utat. Jason jó barát, elképesztő harcos, olyas valaki, akire mindig lehet számítani. Nem csak azt tudja, mikor és kit kell kérni, hanem azt is, mikor és mit kell tennie. Ez el is várható Zeusz, pardon, Juppiter fiától, mégis meglepő mennyire emberi, és igazi csapatjátékos.
Leo minidig is kicsit kívülállónak érezte magát, de most először, a prófécia, az átélt kalandok dacára, még ha szerinte nem tartozik igazán a csapatba, talál olyasmiket, amivel képes azonosulni. A bajtársiasságot félretéve még Percyvel is képes közösködni, ha máson nem, hát a humorérzékükön.

Most is Piperrel volt a legnehezebb azonosulni. A gondolatai sajnos továbbra sem kötöttek le, bár egy csomó érdekes dologról mesélt, régi mondákról, a törzsükből és kígyókról. Elismerem, határozottan fejlődött, azonban még mindig hiányzik belőle valami. Talán csak az a baj, hogy Riordan nehezen bújik egy lány bőrébe? Vagy, és inkább erre gondolok, a lány egyénisége egyszerűen nem elég érdekes. Mégpedig azért asszociálok erre, mert vele szemben Reyna, bár nem része a heteknek, olyan szinten tett hozzá a sztorihoz, hogy az már önmagában lenyűgöző. Ahogyan várható volt, megkaptuk a preator hátterét is, senkit sem fog meglepni, kellően sötét, illik a többiekhez.

Ezúttal is láthatóak a személyiségbeli fejlődések, emlékek, amikkel hőseink megküzdenek, jelenek, amikkel megtanulnak együtt élni, és jövő, amire felkészülnek. Szép lassan mindenki egyenesbe kerül önmagával, és teszi ezt a lehető legjobb időben.

Ami a legjobb, hogy a téma és a tét nagysága ellenére visszatért a könnyed humor, határozott életigenlés, és mégis kellő komolyság maradt a feladathoz. Az előző rész drámai helyzetei kihatnak a szereplőinkre, semmivel sem lett könnyebb dolguk, és talán épp ezért kapaszkodnak a hétköznapi dolgokba. Szóviccek pattognak itt és ott, én pedig mi tagadás, hangosan nevettem egy jó pár jeleneten. Jellemzően többet akkor, amikor Percy is a környéken van. Azt hiszem, Riordan tudatosan távolította el mindenki kedvenc hősét a központból, és jóllehet, szabad ezért sírni, de csak kicsit, mert búsulni nemigen érdemes. Jó oka és célja volt mindenre, én pedig elfogadom, mert működött.

Hazudnék, ha azt mondanám, minden tökékéletes, nem az, a vége például... Nos, kedvenc írónk nem akart jobban játszani az idegeinkkel annál, mint szükséges, így azonban rizikómentes lett néhány dolog. És igen, vannak kiszámítható lépések is, de annyira jó a köntös, hogy hajlamos vagyok megbocsájtani. Az egész széria elképesztő volt. Bár nagyon kevés példa akad rá, ezestben a második sorozat nem hogy nem lett gyengébb, mint az első volt, de totálisan felért hozzá, sőt! És tette ezt úgy, hogy két teljesen különböző szériáról beszélünk! Ráadásul közben képes volt megújulni, miközben megteremtette a lehetőséget egy új sorozatnak is. A pontozás elképesztően egyértelmű:

10/10*

5 megjegyzés:

  1. Én még mindig szegény Athéné jele kb. 100. oldalánál tartok... Pedig jó, csak elalszom, mire az olvasásig jutnék.
    Nem értek egyet, nem ér fel az első öt résszel, sokkal jobb annál! :D Nekem jobban tetszik ez a sorozat, mint az első. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teljesen más a két sorozat, zseniális mindkettő, de én nem tudnék dönteni. Miután befejeztem, egy csomó dolog hiányzik az elsőből. Percy tét nélküli bolondozásai pl. Ez a kezdetektől komolyabb volt, hiába volt benne egy csomó poén, hiányzott belőle valami, ami úgy tűnik, csak Percy sajátja. :) De zseniális volt, és imádtam. De egy szinten álla kettő nálam, mert különböző dolgokért értékelem mindkettőt. :)

      Törlés
    2. Érdekes, nekem simán veri az első sorozatot. :) Nem is igazán tudom megindokolni, egyszerűen csak jobban leköt. :)

      Törlés
    3. Az első inkább volt gyerekkönyv, azt hiszem, ez már ifjúsági erősen. Nem baj, ha jobban leköt. A váltott mesélő ötlet pl. szuper húzás. :) ebben több a mély, erős érzelem stb. Nem baj az, ha nem vagyunk egy véleményen. Viszont akárhogyan is, nagyon örülök, hogy folytattad! :)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...