Alberthy Nokum élete harmadik holovíziós riportját készíti egy alacsony gravitációjú csirketartással foglalkozó bolygón, egyetlen kísérete a mindig részeg Fater, mint operatőr. Mérhetetlenül el van keseredve, a szagra is képes lenne rákönyökölni, s bánatában már látja elúszni karrierjét, amikor a holovízió vezetője maga hívja fel, hogy a balesetet szenvedett kollegája helyett be kell ugrania egy interjúsorozat elkészítéséhez. Az alany pedig nem más, mint John Kiss, a leggazdagabb ember az univerzumban, akivel csekély három éve egyeztetnek már, és ezt a lehetőséget ifjú hősünk természetesen nem is halaszthatja el. Még akkor sem, ha a félelmei igen erősen dolgoznak, ám arról fogalma sincs, hogy Kiss úr nem csak különös, gazdag, ismert, híres figura, de nyomában olyan kalandok is járnak, amik minden gyanútlan riporterecskét zavarba hoznának. Nokumnak nincs más lehetősége, mint felvenni a tempót, és nem csodálkozni semmin…
Ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy a könyv hetvenedik oldaláig nem tudtam mit kezdeni azzal, amit olvastam. Nem azért, mert értelmetlen, érthetetlen, száraz vagy rossz lett volna, csak nem tudtam hova tenni a történetet – akkor azonban egy „kling” hang kíséretében hirtelen helyére ugrottak a dolgok. Én ugyanis csak abban tudtam gondolkodni, hogy ez egy sci-fi, és ahhoz viszonyítva minden kicsit furcsácska volt; de aztán rájöttem, hogy ez a kategória Alice Csodaországbanja, és ettől kezdve kimondottan élveztem a sztorit. Alberthy bizonyára átesett valami lyukon, és amikor magához tért, egyből követni kezdte szegény kicsi nyuszit, miközben hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba keveredett.
Miután a fejemben rendbejöttek a dolgok, végre elkezdtem komolyabban odafigyelni arra, amit olvasok, és meglepődtem, mert vicces, könnyen olvasható könyvet kaptam, aminek stílusa mégis inkább az ifjúsági regényeket idézi. A szöveg úgy közvetlen, hogy közben mégis modoros, ez pedig eleinte nem illett igazán a témához, de ifjúsági regényként teljesen megfelelőnek éreztem. Kiss úr kalandjait Háry János és Münchhausen báró is megirigyelné, és nem attól valószerűtlen, mert sci-fi, hanem mert úgy van megírva. A karakterek kicsit naivak, de mind sikeresek, s olyan dolgok történnek velük, olyan szituációkba keverednek, amik esetében a való életben azt mondanánk, biztosan kamu – és bizony az is lenne, mert az emberek, a karakterek miatt nem lehet más. Ellenben Dragon György úgy mozgatja a szereplőit, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és én ebből úgy sejtem, ez bizony szándékos.
Az író nem vette vérkomolyan magát, érezhetően egy olyan könyvről beszélünk, ami esetében több a lelkesedés és az elszántság, mint a fizetés utáni vágy, azaz ez egy szerelemprojekt. Rengeteg utalást találhatunk benne más, már ismert sci-fikre, mind kicsit kitekerve. A világ felépítése azonban kimondottan érdekes – új lényekkel, új szabályokkal találkozhatunk benne. Legnagyobb bánatomra viszont a szálakat mégsem varrták el tökéletesen, pár dolgot nem kötnek az orrunkra, de ezek csak egy aprócskát hagytak bennem hiányérzetet, utána pedig arra gondoltam: nem kell nekem mindent tudni! Egy sci-fitől ugyan elvártam volna, ettől a regénytől viszont – kissé meglepő módon – nem. És ki tudja… talán lesz folytatása.
Ha valaki egy igazi tudományos fantasztikus műre vágyik, akkor neki nem ajánlom, mert bármennyire is viseli a stílus jegyeit, csalódást fog okozni, azonban ha nyitottak vagytok, és valami könnyed, mesés darabot szeretnétek, amin lehet csodálkozni, menekülni a vörös királynő elől, esetleg csakúgy, mint Fülig Jimmy, elméláznátok azon, hogy most kavarja vagy nem kavarja – nos, akkor az Űrcsilliárdost nektek írták.
7/10
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése