2014. június 29., vasárnap

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #8 - a nyomozó


 - Mike egy gigantikus barom, de most kicsit sajnálom. Sunsheen kicsinálja - mondta Jamie szinte mellékesen, ahogy rágyújtott. A kocsi ablakát a sofőr automatikusan leengedte és a kintről becsapódó huzat szétzilálta a kecsesen felszálló füstszalagokat.
 Nem tudta figyelmen kívül hagyni társa kaján hangszínét, és ugyan kissé szégyellte magát,  neki is önkéntelen mosolyra húzódott szája. A kedvencnek nem nevezhető kollégája őrjöngve üvöltött a kihallgató előtt, amiért, még ha néhány órára is, de visszatartotta a DNS teszt eredményét.  Meggyanúsította egy sereg dologgal, a nyomozás akadályozásával, azzal, hogy korrumpálták és hogy, hogy nem még egy évekkel korábbi karácsonyi összejövetel is előjött, ahol nem jelent meg, hiszen nyilván felsőbbrendűnek képzeli magát másoknál. Mindezt úgy, hogy eközben a származását, kék vérét valamint a rossz neveltetését káromolva lehordta a földig.    
 Ismert tény, hogy nagyon korán elveszítette a családját, ezért titkon még csodálták is helytállását, de ugyanakkor azt is gondolták, azzal a temérdek pénzzel a háta mögött nem is lehetett annyira nehéz dolga, a jelenlétében azonban soha senki sem hozakodott elő ezzel a  témával. Hiszen minden örökségét odaadta volna, ha a szülei és a testvére élnek, tehát megtartották maguknak a véleményüket, egészen eddig a pillanatig. Mintha egy ki nem mondott titkos szabály lenne, amit a kollégája dühében felrúgott.  
 Amikor benyitottak a kihallgatóba, szinte még ott visszhangzott körülöttük az összes sértés, és a bent lévő két férfi tekintetéből egyből tudta, mindent hallottak. A gyanúsított arca kifejezéstelen volt, de az ügyvéd szemében volt valami egészen furcsa. Együttérzés? Talán csak képzelődött, de amikor bemutatta a nyomozás vezetőjét és a társát, esküdni mert volna rá, hogy Sunsheen a szokásosnál is zordban nézett.
 - Az ügyfelem megtagadja a vallomástételt.
 - Még egy kérdést sem tettünk fel!
 - Nem működünk együtt, amíg nem kapom meg a vizsgálati anyagot. Mr. Moore-t visszakísérhetik a cellájába.
 A kollégái megmerevedtek. Akármit is tennének, nem lenne semmi értelme, a gyanúsított nem mondana egy árva szót sem. Elveszítették az irányítást.
 Tisztában volt vele, a kapitány hamarosan hívatja majd, hiszen nyilván ez is az ő hibája, és ha őszinte akar lenni magához, tagadhatatlanul eltaktikázta magát. Még egy kis időre lett volna szüksége, túl hamar jöttek elő az ütőkártyájával, és ennek eredményeként most mindkét fél egyformán versenyt fut az idővel.  Húzzák, ha úgy tetszik, de természetesen más-más okból. A gyanúsított holnap reggel a békebíró elé kerül, ahol vélhetőleg őrizetbe veszik, méghozzá óvadék megszabása nélkül, és megindul a felkészülés a perre.
 - Sunsheen sokat vendégeskedik majd nálunk. Mike megpróbálhatja megtörni Moore-t, most még nyilván azt hiszi, az ügyvédje nélkül sikerülhet is. Szerintem akkor sem lenne sok esélye, de a védő gyakorlatilag beköltözhet az őrsre, és hamarosan kénytelen lesz belátni derék barátunk, hogy csupán a fizikai bizonyítékokra támaszkodhatnak, akkor majd elindul az igazi hirig. Igazad van, én is sajnálom Mike-ot... Fogalma sincs arról, mivel kell szembenéznie.
 - Vagy hogy kivel. - Cinkosan összenéztek
 Az ügyvéd az elmúlt években észrevétlen nőtt hozzájuk. Valami fura véletlen során sokkal gyakrabban találkoztak vele mint mások, bár ha jobban belegondolt, nem volt ebben semmi különös. Eleinte a neveltetése miatt kapta  a kényesebb  ügyeket. A főnökük úgy érezte, ha tapintatosan kell kezelni egy esetet, ő rá a tökéletes ember. Aztán észrevételen váltak az elit ügyeit kezelő párossá, és mivel ebben a körben több volt a pénz, többen is engedhettek meg maguknak egy jó ügyvédet a kirendelt védő helyett. 
  Sunsheen nem minden esetben látta el a fő védő szerepét, ami tiszta szerencse volt, mert akkor nem sok lezárt ügyük lenne, és gyakran az áldozatok hozzátartozóit képviselte. Nos, nem, nem igaz amit pletykáltak róla, hogy  kizárólag jó pénzű bűnözőket véd, de tény hogy sokaknál szerepel gyors hívón. Azt is hallani róla, hogy néhány éve egy kisebb fajta válságba került, és egy rövid időre visszavonult, de ez még az ő ismeretségük előtt történt, igaz már akkor is jó híre volt bizonyos körökben.

 Elnyomta a cigit és kiszálltak a hatalmas ház előtt, amiben, ha hinni lehetett a bulvársajtónak, a földszinten biliárdszoba, saját mozi, úszómedence és egy hatalmas bálterem, az emeletén pedig nyolc hálószoba volt, és kézen alul adta el előző tulajdonosa, egy valamikor híres, mára már inkább vad bulijairól hírhedt színésznő. És itt volt az az ominózus összejövetel is, ahol Monica élete megpecsételtetett.
 A tulaj az első perctől kezdve udvarias és együttműködő volt, de sok kérdésre nem adott egyenes választ. Nem látta értelmét megszorongatni, a szobalány addigra már elmesélte nekik azt az üzleti tárgyalást, amit sem a gazdája, sem a tárgyalópartnere nem vallott be, és ez nyilván így is marad.
 Csakhogy ezúttal a feleséghez jöttek. A törékeny, zúzódásokkal teli szőke szépséghez, akit egy pillanatra sem hagyott magára a férje és hamarosan befutott az ügyvédjük is. Mielőtt távoztak, engedélyt kért a mosdó használatára.

 - Ezzel sem jutottunk sokra. - Jamie keserűsége jogosnak tűnt. - Síbaleset a seggem! Nyár közepe van.
 - A hivatalkos jegyzőkönyv kedvéért majd kitalálnak mást, de nincs jelentősége. Nem sokat reméltem tőle.
 - Akkor mégis minek jöttünk ide?
 - Látni akartam a szemüket, miközben hazudnak, kíváncsi voltam rá, ki az ügyvédjük és persze beszélni akartam az inassal is, akiről sokáig nem is tudtunk, mert senki sem említette, legutóbb pedig nem volt itt. Csak már azt is tudom, miért.    
 - Miért?
 - Mert a főnökei felfogadtak egy céget, és ő felügyelt rájuk, amíg kitakarítottak egy lakást.
 - Csak nem azt...?
 - Nem, de nagyon közel hozzá. És jól tudod, nem hiszek a véletlenekben.
A ház, aminek a használóját azóta sem találták, csak úgy, mint a tulajdonosát többszörösen zsákutcának bizonyult. Tiszta volt mint a patyolat. Leszámítva  persze a halott újságírót a földszintjén. Nem tudják mire és mióta használták, márpedig Monica valamiért ott volt. Valamiért, ami elég vonzó volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a veszélyeket. De amiről sem a kollégai, sem a nő laptopja nem képes mesélni.
 - Kérd le a lakásnyilvántartást. Tudni akarom, miért van a gyanúsítottunk üzleti partnerének háza a gyilkosság szomszédságában, ha pedig nem az övé, mióta bérli. És mi a nyavalyára használták? Mi volt olyan fontos, hogy az óvatosságot félretéve felfogadnak egy csapatot a kitakarítására, miközben két házzal arrébb még folyik a helyszínelés. Mit akartak eltüntetni?
 Társa szőke sűrű hajába túrt, hátradőlt és felvette a mobilját. Pajkos mosoly játszott a száján, miközben a hívott válaszolt a köszönésére, és harsány nevetéssel nyugtázta a vonal másik végéről érkező replikát. Semmi kétség, nőve beszél.
 Aylward reflexből rágyújtott és feszültségét levezetendő szabad jobbkezével a kapaszkodón dobolt. A feleségének igaza van, túl sokat dohányzik, és egyre többet, ahogy telik az idő. A gyerekei... A gyerekeire gondolt, hogy milyen vidám volt a hangjuk tegnap este, mennyire élvezik a nyaralást. És ő nincs velük, mert egy újságírónőt meggyilkoltak, ami a legkevésbé sem érdekli, mármint hogy mi volt a foglalkozása, de minden vallás összes tanítása szerint gyilkolni bűn, amit jómaga is szilárdan vall. Így nincs más hátra, mint fogócskázni a rossz fiúkkal, de az kimondottan frusztráló, hogy amikor elkapja őket, nem tudja tisztességesen elítéltetni egyiket sem.
 Jamie letette  a telefont, és elégedett mosolya láttatni engedte hófehér fogait. A mindenki által kedvesnek tartott férfi arca félelmetesnek tűnt, igazi ragadozónak, aki már a szájában érzi vért. Ha nem a társa lenne, megfigyeltetné.
 - A lakás nem a kedves üzlettársé, hanem annak kedves feleségéé. Legalábbis a papírok szerint ő örökölte öt éve, amit a férje vállalata bérelt ki tőle négy évvel ezelőtt, mikor még mindketten egy másik házasságban voltak. A hölgy most 27 éves, de már kétszeresen elvált. Az esküvőjük után bejegyeztek oda egy export - import céget, aminek fő partnerei Kolumbiában termesztenek kávét.
 - Ó! Kitalálom, a drága házigazdánk felvásárolja és az egész világon teríti a kiváló árút, ami azonkívül, hogy rendkívül finom, képes megzavarni a kutyák szaglását. Bár azt hittem, ezt a trükköt már nem használják, de lehet, tévedtem...
 - Tehát arra gondolsz, hogy csempésznek valamit.
 - És nyilván nem porcukrot, különben nem lett volna olyan sürgős kitakarítani a székhelynek használt házat.
A rendőrkapitányság kopott barnán emelkedett ki az aszfaltból. Ránézésre is nagyobb tekintéllyel rendelkezett, mint a legtöbb benne dolgozó. A sorozatgyilkosság csúnya dolog, de van valami más is a háttérben, valami, amit egyik fél sem akar nagydobra verni. A törött kar és hatalmas foltok ellenére mélyen hallgató vendéglátó párról eleinte azt hitte, félnek, de ma egyértelművé vált, csak titkolóznak. 
 - Hozzuk be őket, de külön kihallgatóba kerüljenek. Két ügyvédre lesz szükségük, és ha van Isten, egyikük sem Sunsheen lesz.
 - Biztosan nem, neki most ott van Moore.
 - Nem tudom, a pali nem olyan fajta, mint aki képtelen egyszerre többfelé figyelni. Néha már arra gondolok, minimum kettő van belőle.
 Összenéztek, és elnevették magukat. Egy rugóra járt az agyuk, mindig is ez volt az egyik legjobb ebben a munkában.

2014. június 27., péntek

Buglyó Gergely: Oni: A néma város

Az első rész után önként jelentkeztem a könyvért, ugyanis nem túloztam akkor, amikor azt mondtam, tetszett. Igaz, akkor sem túloztam, amikor a hibáiról beszéltem. Összességében azért a pozitívumok sokkal többet nyomtak a latban, és ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy a sorozat egy magyar néven publikáló magyar író tollából jelent meg.

Áronék már egy ideje élvezik Nubius vendégszeretetét. Hiába tudják, hogy soha nem érhetnek fel erőben egy onival, félvérűként mégis becsületesen edzenek. Egyikük sem akar kolonccá válni, csakhogy az Altare Terium tagjai nem teljesen őszinték velük. Anna úgy érzi, joga van megtudni, mit titkolnak előle, ezért Áron kíséretével elindul meghallgatni a jóslatot, amit aztán sajnálatos körülmények között a jelenlétükben csakliznak el Nubius ellenlábasai. A gyerekek már ezelőtt is megéltek számtalan kalandot, így most is önként jelentkeznek arra a küldetésre, ami minden kérdésükre választ adhat, eloszlathatja az egyre sűrűbb kétségeket, és napvilágra kerül végre a Kóborló múltja is.

Nos, a történet az első rész végének tempóját követve sodor magával, aminek vannak előnyei és hátrányai egyaránt. Jó, mert tempós, fordulatos, izgalmas és szórakoztató, és rossz, hiszen ha az előző rész végén nyakunkba zúdított információhalmazt nem sikerült maradéktalanul magunkévá tennünk, néha erősen pislogni fogunk. Legalábbis én ezt tettem. Nagyjából a könyv felénél eljutottam arra a pontra, hogy akkor én most újraolvasom a Szürke vér végét, és igen, attól kezdve minden tökéletes volt. Ebből számomra egyértelműen az derült ki, hogy ez a könyv bizony függelékért kiált. Tele van idegen eredetű szavakkal, amiket úgy emlegetnek, mintha tudnod kéne, miről van szó, de nem tudod, és például örültem A Faun labirintusa utalásnak is, de ez az, amit a korcsoport valószínűleg egyáltalán nem ért, főleg, hogy 16 karikás filmről beszélünk.

Az első részhez hasonlóan itt is kezdetnek a múltban járunk. Viszont ez a jelenet olyan tökéletesen megírt, olyannyira élveztem, és hangosan ujjongtam magamban, hogy könyörögve kérem Buglyó Gergelyt, legyen olyan jó, és ha végzett ezzel a trilógiával, írjon felnőtt horror/thriller irodalmat. A nyelvezete ezúttal sem elég ifjúsági, de igazából nekem tetszik, hogy nem slendrián vagy pongyola. A karakterek viszont talán egy pindurit elnagyoltak. Néhány szituációt megérte volna jobban kibontani, olyasmiket, amiket minden szereplő elfogad annak, aminek, de számomra nem hiteles a miért és a hogyan. Példákat szándékosan nem mondok, mert azzal erősen lelőnénk több poént is, de olyan karakter, akitől nagyon sokat vártam, hirtelen csak meggondolja magát. Azelőtt nem volt túl racionális, majd egy mondat miatt hirtelen megváltozik minden… Miért és hogyan?

Az információáramlással nincs gond, csak azokkal, amiket már tudnunk kéne. A kalandok aprólékosabban kidolgozottak, mint korábban, így érezhetően látványosabbak is. A történet szépen halad előre, lassan lehet sejteni, ki kivel van, fellebben a fátyol több titokról, és folyamatosan épül a sztori. Sajnos, ami az első részben elment, azt most sem javította ki senki, és bár a jellemábrázolások általában kissé kevésnek bizonyultak, Áron, mint főszereplő, tökéletesen kerek és egész. A viccek száma lassan megfogyatkozott, szóval kezd igazán komolyra fordulni a játszma, néhány sablon is felfedezhető a történetben, de összességében még mindig szórakoztató, könnyen olvasható és izgalmas.

Annak ellenére, hogy a megítélése számomra nem változott (nagyjából annyit ad, mint az első rész), szükség lenne több hasonló könyvre a magyar piacon, tehát részemről jöhet a harmadik rész. És aztán egy felnőtt regény…

7/10


Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2014. június 24., kedd

Teaser kedd #99


Ezen a héten még csak oktatáson (angolon, szakmain és kommunikációson, mert mindig akad csiszolandó) és fogorvosnál voltam. Ez utóbbitól most jöttem, és mivel ez a szükséges rossz kategória, arra gondoltam, legyen a mai könyvem is egy olyan téma, amiről nem, vagy csak ritkán beszélünk.

Az iskolai erőszakot, zaklatást ki-ki vérmérséklete szerint kezeli, és bár tudom, hogy az a tanács, amivel engem küldtek iskolába nem volt jó, mégis képes voltam megvédeni magam, és kiharcoltam egyfajta függetlenséget. Tudtam, hogy van gúnynevem, hallottam, amikor mondták, mégsem zavart. És mivel nem zavart, egy idő után abbahagyták. Igaz, ehhez hozzá tartozik az is, szükség esetén rendkívül keményen védtem magam és az álláspontomat. Ennek ellenére a téma sok ismerősömet, barátomat közelebbről érintette. És talán érinti most is...

Heti teaser:

Úgy érzi, nem kell toleranciát tanúsítania: ha valaki más, mint ő, azt automatikusan alacsonyabb rendűnek tekinti, akit nem illet meg tisztelet.
A zaklatás tehát nem más, mint a gyakorlatba átültetett arrogancia. 

Barbara Coloroso:  Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak

2014. június 17., kedd

Teaser kedd #98


Hát befejeztem a Vér énekét, és szeretném elmondani, mennyire felháborítónak tartom, hogy nincs a kezemben a következő rész. No de nincs mit tenni, az élet, és a lapok peregnek, ideje valóra váltanom több hetes tervemet, és kézbe venni az új-régi Vámos Miklós regényemet.
Részemről ez nem áldozat, hiszen szeretem a könyveit, csak kissé éles váltásnak érzem a sok csata után.

Viszont arra jöttem rá, vagy így érdemes, vagy sehogy. Csak valami teljesen különböző tudja rövidre zárni a bennem pörgő gondolatokat.

Heti ízelítő:

Vándorlásai során újra meg újra fényképezőgépek torkolattűzébe ügyeskedte magát, sőt néhányszor sikerült bekerülnie amerikai tévéműsorokba is. 1988 őszén Dukakis, a görög származású demokrata származású elnökjelölt New Havenbe látogatott, s végigsétált a Green nevű parkot átszelő utcán.

Vámos Miklós: A New York-Budapest metró

2014. június 16., hétfő

Kathy Reichs: A csontok nem hazudnak (Temperance Brennan, #3)

Van annak már több hónapja is, hogy befejeztem a könyvet, ezért teljesen érthetetlen, miért nem írtam róla. Talán azért, mert az első két részhez viszonyítva koránt sem volt olyan pörgős. De az is lehet, csak elvette a kedvem az Ulpius, mert egyszerűen csak abbahagyták a sorozatot. Sokáig azt terveztem, mivel a magyar íróikon kívül minden kiadásukkal szakítottam, majd angolul folytatom, de szerencsére a FUMAX átvette a szériát, és nemrégiben meg is jelent a negyedik kötet, így tehát épp ideje, hogy írjak a harmadikról.

A motorosbandák Montrealban még nem is lennének furcsák, de a nyomukban felbukkanó csontvázak már annál inkább. Ryan eltűnik, aztán valami furcsát kezdenek beszélni róla, és önmagában már ez is épp elég lenne Tempe számára, de unokaöccse, Kit ( ő lesz Tory papája a Fertőzöttek sorozatból) is élénken érdeklődni kezd egy vasparipás csapat iránt. A folyamatban lévő nyomozás elég megterhelő, a szerelmi élete is romokban, és még a szívének oly kedves rokonért is aggódhat. Annyi felé kell figyelnie, hogy észre sem veszi, mikor válik ismét törvényszéki antropológusból amatőr nyomozóvá, de a vaj már a füléig ér. Meglehetősen csúszós minden...

Kicsit lassabban indult, és ezúttal nem sokkoltak a csontok sem. Valahogy sokáig nem hangolódtunk közös hullámhosszra, és kezdtem aggódni, hogy elvesztettük egymás. Aztán a harmadánál furcsa dolog történt. A motoros bandák, és úgy általában a történet magával ragadott.
Bár a leírások inkább a '70-es, '80-as évekre voltak jellemzőek, azért manapság sem kevés veszélyesnek ítélt banda rója az amerikai kontinens útjait, és sokan esküsznek rá, épp úgy működik a hierarchia, ahogyan az Kathy Reichs papírra vetette.
Ebben az egészben van valami elképesztő. Iszonyú félelmetes, visszás érzelmeket keltő, elképzelni sem tudom, hogyan mehet valaki bele önként egy ilyen életformába, de minden ellenérzésem dacára szimplán elképesztőnek találtam. 

Szóval a motorosok megmentették a történetet, és a könyvélményt, de az tagadhatatlan, az írónő mesterien képes addig táncolni az ember idegein, míg rázni nem kezdi a hideg. Ha nem a csontokat használja, hát talál más forrást erre a célra, és ezzel szó se róla, nagy szolgálatot tesz. Mivel szeretek borzongani, nem kérdés, hogy már alig várom a pillanatot, amikor a mancsocskámba kaphatom a negyedik részt. A beolvasó mindenesetre igen bizarrul kezd, és ezzel egyszersmind lágyan kecsegtet. Az első két kötet színvonalát ígéri, ha már a harmadikról nem sok mondanivalóm akadt, de majd meglátjuk...

7/10

Magyar kiadó: Ulpius-Ház
Fordító: Kövesdi Miklós Gábor

2014. június 15., vasárnap

3. Corvin Moziéjszaka, azaz Demóna, a száz godzilla, és az amerikai pók

Szeretem a Moziéjszakákat. Nem csak azért, mert két mozijegy áráért nézhetek meg 4-5 filmet, bár tagadhatatlanul ez az egyik legvonzóbb tulajdonsága, hanem azért is, mert a sokszor tömeg, zaj és meleg ellenére is jó móka. Van egy sajátos, utánozhatatlan hangulata, még akkor is, ha néhányan pofátlanul eléd furakodnak, és persze meg vannak sértve, ha ezt szóváteszed - no nem mintha számítana -, de ennek ellenére is klassz egy csomó, hasonló fanatikus között lenni. 
Idén is a laza szórakoztatásra mentünk rá, és a magam részéről, sikereseken nyilvánítom az estet.

Demóna

Ez a film több dolog miatt is felkeltette az érdeklődésemet. Először is ritkán látunk mostanában élőszereplős vérbeli mesét, ami csak annyi, aminek mondják, szóval csupán mese. Másodsorban Angelina Jolie gonosz karakterként igazán érdekesnek tűnt, és végül igen látványosnak ígérkezett. Tehát megvoltak a magam okai, de azért nem vártam mást, mint amit a film nyújtani tudott.

Két nép lakik egymás mellett, koránt sem békés egyetértésben. Az emberek féltékenyek a tündérek királyságára és annak kincseire, míg a másik ország lakosai békésen és boldogan élnek, király nélkül, hiszen megbíznak egymásban. Amikor egy ember behatol birodalmukba, Demóna, aki maga is még egy kislány, csupán egy fiúcskát talál, akivel meglepő barátságuk egyre csak nő. A fiú becsvágya azonban árulásra sarkalja, minek hatására Demóna, aki addigra a tündérek királyságának védelmezőjévé vált, bezárja szívét, és csupán a bosszú élteti.
Megátkozza a királyá választott régi barát lányát, akinek életét ennek ellenére mégis figyelemmel kíséri, és hamarosan ráeszmél, nem is fontos a bosszú. De már késő. A két királyság háborúra készül. 

Én ezt nagyon szerettem. Álomszép környezetben egy agyoncukrozott Walt Disney feldolgozás sötétebb tónusú adaptációja, némi humorral spékelve. Ne várjatok tőle mást, mint mesét, mivel nem is kaptok egyebet, annak viszont kimondottan üdítőnek találhatjátok. Ahogyan én.
Angelina Jolie teljes fogsorával rengeteg alkalommal, tucatnyi mosolyában találkozhattunk, de most egy olyan új színt hozott, hogy a szőr felállt a hátamon. Imádtam.
Korhatáros, ami teljesen jogos, de egy 10-12 éves szerintem már kitinűen szórakozna rajta.

9/10



A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt 

Bár a könyv már két éve megvan, még nem jutottam el addig, hogy elolvassam, viszont mivel mindenki szerint nagyon jó, kíváncsian vártam a filmet. Minimum egy önfeledt, kacagástól hangos élményt reméltem.

Allan Karlsson kényszerből kötött ki a nyugdíjas otthonban. Szellemileg teljesen épp, testileg is jól bírja magát, nem szereti az otthont, hát gondol egyet, és míg az ő századik születésnapjára készülnek, kimászik az ablakon, és felszáll az első útjába kerülő buszra. Még a pályaudvaron kerül hozzá egy bőrönd, tele pénzzel, amit a tulajdonosai nagyon szeretnének visszakapni, és ezzel kezdetét veszi Allan jubileumi kalandsorozata egy volt állomásfőnökkel, egy bizonytalan büféssel, egy nagyszájú perszónával és egy cirkuszból mentett elefánttal. A kalandok során fellebben hősünk életéről a fátyol, múltja pedig nem kevés híres embert, bizarr és véletlen találkozást, valamint halálos veszélyt rejtett. 

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy bizonyos részeken vinnyogva nevettem. Már eddig is többször kiderült számomra, hogy a svédek bizony tudnak filmet készíteni - és könyvet írni, de ez most mellékes. Íme egy jó film, az olyannyira megszokott alpári és altesti poénok nélkül. Nem csak hogy szórakoztató, de  jellem - és helyeztkomikumjaival nagyon magasra tette a mércét. Kötelező megnézni mindenkinek, akik bírja a skandináv, kissé lassan induló, majd élesen kirobbanó történeteteket, szeret nevetni és nem idegenkedik a dinamitrudaktól.

10/10

 

Godzilla

Annyira lehúzták néhányan a filmet, hogy egyértelműen éreztem valami zsigeri kényszert: nekem ezt látnom kell! Oly sokszor előfordul, hogy én bizony élvezem azt, amitől mások irtóznak, szóval szeretem magam levonni a következtetést. 

Joe Brody Japánban él családjával, és egy atomerőműben dolgozik. Amikor rádióaktív szivárgás tör ki és a felesége meghal, rögeszmésen kutatni kezd az igazság után, mert ösztönösen érzi, valamit elhallgatnak előle. Az időközben felnőtt fia hivatásos katona, saját családjával él, és belefárad az apja teóriáiba, mégis, mikor a japán rendőrség letartóztatja, önként megy érte. Egyikük sem sejti, hogy hamarosan belecsöppennek a Dr. Ichiro Serizawa által vezetett programba, és az egész világ rettegni fog a világ kezdetéről itt ragadt radioaktivitást reggeliző parazitáktól. És azt sem tudják, hogy már közeledik az alfa ragadozó, Godzilla, hogy visszaállítsa a természet egyensúlyát.

Ez az alapsztori kísértetiesen hajaz az azonos című rajzfilmsorozatra, amikor is Godzilla a jófiú, és a felbukkanó szörnyeket szép sorban leveri az emberek érdekében. Még ezzel sem lenne baj, de ez a film ezer sebből vérzik. A zseniális Ken Watanabe most csak egy szájtátó, zavarodott tudós, aki nem tud az égadta világon semmit, nincs semmije, csak a vak hite, hogy a giga szörny célja lepofozza a másikat. Hogy ezt mire alapozza, az nem derül ki. A minden bizonnyal zavarodott és lelki beteg prof csak teng-leng, és olyan dolgokat közöl tényként, amit aztán nem tud alátámasztani semmivel. 

Az akció jelentetek szuperek, dinamikusak, látványosak, Godzilla über klassz, hiba csak a film maradékával van, ami viszont több mint két órás és ebből a címszereplő jó ha nettó 20 percet szerepel. Én tudom, hogy nem olcsó manapság egy látvány orientált film előállítása, de nem ártott volna eldönti, mire mennek rá a készítők. Vagy legyen Godzilla a főszereplő, vagy hívják a Rádióaktív mutánsok támadásának, és akkor elnézzük a szánalmas próbálkozást arra, hogy történetet adjanak ennek az elfuserált filmnek. 
De mondhatnám úgy is: vagy írjanak a forgatókönyvet, vagy ne, de a kettő együtt nem megy. Nagyjából negyven percet élveztem a filmből, de tény, hogy azt viszont nagyon. 

5/10

 

Amerika Kapitány - A tél katonája

Igen, én még nem láttam, de mindenképpen érdekelt, hiszen szuperhősök, S.H.I.E.L.D. és hasonlók, szóval nálam eleve 8 pontról indult. Már az első részt is szerettem, így ha megkésve is, de mindenképpen moziba láttam a folytatást.

Steve Rogers kapitány nem tétlenkedik, a S.H.I.E.L.D. derekasan ellátja munkával. Kicsit egyedül van egy olyan korban, ahol a legtöbb barátja már halott, de miután Fury igazgatót megtámadják, addigi nyugodnak mondható élete fenekestül felfordul. Többé nem tudja, kiben bízhat, majd Fekete Özvegy oldalán nekiállnak felgöngyölíti azt az összeesküvést, ami alapjaiban rengeti meg világukat, és ami nem máshoz, mint a Tél katonájához, és egy titkos szervezethez vezet őket. 

Látványos volt, vicces, ezer watton pörgött. Ugyan mit számít az a kis kiszámíthatóság, ha egyszer ennyire jól szórakoztam? Ezt vártam, nem többet.
Úgy hallottam, hogy Chris Evans a következő Bosszúállók után szögre akasztja a feszes rucit, amit én nagyon sajnálnék. No nem azért, mert nem találnak mást, aki kitöltené, hanem mert számomra már ő Amerika Kapitány, és akárki is jönne utána, csak árnyéka lehetne. És persze épp ezért megértem, nem szeretne egy szerepes színész lenni. Azért ha lehet egy rajongó lánynak ilyen álma, én drukkolok a következő filmért. 
A szereposztás ezúttal is kitünő, Lobelt... akarom mondani Robert Redford és Frank Grillo különösen kedves a szívemnek.

10/10




A csodálatos Pókember 2.

Még nem láttam, márpedig miden valamirevaló képregényrajongónak kötelező darab, szóval eljött az ideje, hogy Pókfejjel egymásra találjunk. Különösen, mivel még az első rész idején kifejtettem, hogy számomra Andrew Garfield az eddigi legjobb Pókember. 

Peter szorgalmasan tisztogatja a város utcáit, közben meghasonlik szerelme és az apjának tett ígérete között. Közben Harry Osborn, régi barátságukra hivatkozva kéri, hogy keresse meg Pókembert mert szüksége van a vérére, és ha ez nem lenne éppen elég baj, Peter apjának szelleme is kísérti, csak úgy mint Elektro, a rajongóból vált gyilkos ellenég.

Én akartam szeretni, nagyon is, de kicsit sok volt a dráma, az üresjárat, ami látszólag sehova sem vezet, és csak arra jó, hogy megtörje a film dinamikáját. Talán majd a következő részekben lesz jelentőségük, de minimum fél órát, ha nem többet, kivágtam volna a 144 percből. A többi különben pörgős, lendületes, látványos és szerethető. Hiába tudtam, mi lesz Gwen Stacy sorsa, nagyon bíztam benne, hogy annyi mindent valóztattak már, talán ezt is... De nem. Szóval várunk Mary Jane.
A kis Osborn szerepére kitűnő választásnak bizonyult Dane DeHaan, akinek a tekintetében van valami Damienes - az Ómenből -, nem kétség, nagyszerű Zöld Manó válik belőle. 

7/10



Az első film szombaton 18:00-kor, az utolsó vasárnap 4:00-kor kezdődött, így nem lehetett trükközni, maximum öt film fért bele mindenkinek. Maga az esemény a szokásos módon nagyszerű volt, bár az egy időpontban kezdődő filmek miatt mire odaértünk egy teremhez, már kígyózó, kilométeres sor állt. Több esetben is előfordult, hogy három külön sor is összeért, levegő alig volt a tömegben, viszont nem kellett újraterveznünk a megnézendők listáját, mert ha szűkösen is, de mindenhova befértünk.
Idén is kevesebb jegyet adtak el, mint ahány ülőhely ténylegesen van, de persze azt sosem lehet biztosra jósolni, melyik filmre mennyien készültek. 

A társaság ezúttal is kitűnőre sikerült, és már ezért megérte, így hát részemről zöld utat kapott a 4. éjszaka. Jövőre veletek, ugyanekkor és ugyanitt.

10/10


2014. június 10., kedd

Teaser kedd #97


Eredetileg Vámos Miklóst terveztem a hétre, de az történt, hogy még az előző könyvemből van hátra ötven oldal. ez különben nem lenne akadály, ma befejezem mindenképpen, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem kívánok utána majd semmit... Az utolsó bűnevő zsigerileg szólt hozzám, olyan mélyen, és olyan határozott vonalon, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni.

A regény különben blogturné keretében került fel a listámra, és ebből már sejthető, hogy igen, lesz turné is, ott majd kifejtem pontosan, mit is értek határozott vonalon, de elég az hozzá, hogy ez biza eddig zseniális, bár még nem tudom a végét, hiszem, hogy nem fogok akkor sem csalódni benne, és nem, ez nem tingli-tangli YA, mint a BTK könyvek többsége.

Félreértés ne essék, nincs a velük semmi baj, leszámítva azt, hogy én viszonylag keveset forgatok, azt is a pasisabb fajtából - hiába, nem én vagyok a célközönség-, de az a könyv... Mély, csodaszép, izgalmas, és... És még egy sereg más is, de épp ezért erre a hétre is valami könnyen megúszóst választok, csak hogy legyen elég időm és alkalmam gondolkodni, újraélni azt, amit eddig olvastam.
Tehát mi is lehetne más, mint egy jó kis lapozgatós manga!

De azért biztos, ami tuti, itt van velem A vér éneke is...


 Heti teaser: 

Why, thus imbec- that is to say, housenaid.
Why does she fail to realise that there is something clearly wrong with her own brain and not the the instuctions?

 Yana Toboso: Black Butler II.




2014. június 8., vasárnap

Nem segíthetsz mindenkinek... (Variálós vasárnap #24)


















Az ember körbenéz, és néha, ha belegondol mások helyzetébe, arra a következtetésre jut, szerencsésebb az átlagnál. Hiszen még van munkája, van hova hazaennie, bár abba már nem gondolunk bele, milyen nehézségeket okoz a mindennapi élet, és ez így van rendjén. Mert bizony, szerencsésebbek vagyunk, egészségesek vagyunk, legalábbis semmi komoly bajunk nincs, ha nehezen is, de ki tudjuk fizetni a számláinkat, van mit ennünk, és esetleg még eljutunk egy-egy moziba vagy színházba is. Aztán az emberek többsége közvetlen a felismerés után elfordítja a fejét: Úgysem segíthetünk mindenkinek.

Pedig a segítség sokféle lehet, ahogy az az alábbi videóból is kitűnik. Vinnie Myers egy tetováló szalont vezet Finksburgben,  Maryland államban. Ez önmagában nem lenne nagy szám,  minden városban van legalább egy hasonló vállalkozás, nagyvárosokban meg egyenesen számtalan, ami mégis különlegessé teszi az ő üzletét, az nem a különben fantasztikus munkái, hanem az, ahogyan nők ezreinek adja vissza az önbecsülését. Vinnie mellbimbókat tetovál olyan nőknek, akik mellrákon estek át.



Talán nem tűnik nagy dolognak, főleg miután valaki túlélte a rákot, pedig az. Minden apróság, ami segít úgy látni önmagad, ahogyan azelőtt voltál, segít helyrebillenteni az énképedet. Caitlin Kiernan is épp erről beszél, mert jóllehet a plasztikai sebésztől kapott egy kis bimbót, de nincs udvara, nincs színe, és ő csupán szeretné magabiztosabbnak érezni magát meztelenül, vagy mondhatjuk úgy is, újra normálisnak.


Érdekes, ahogy a művész arról beszél, hogyan akarta öt évvel ezelőtt abbahagyni ezt a munkát, és akkor a testvére felhívta, hogy mellrákja van. Olyan volt ez, mint egy jel, az üzenet pedig egyértelmű, folytatnia kell.
És miközben ő figyel arra is, hogy minden mellbimbó egy kicsit más, ezért különböző színeket kever ki, a túlélők igyekeznek a jó dolgokra koncentrálni.

Szóval igen, nem segíthetsz mindenkinek, de valakinek igen. Ne sajnáljuk a jó szót, a mosolyunkat attól, akinek erre van szüksége, mert a segítség olyan sokféle lehet. Lehet azzal, hogy előrengetek valakit a boltban, feldobjátok a napját. Lehet, csak elkaptok valakit a hirtelen befékező villamoson, vagy útbaigazítotok egy járókelőt, esetleg tanácsot adtok annak, aki rájött, mától nem ehet semmit, amit azelőtt szeretett, de fogalmai sincs arról, akkor mivel helyettesítse. Még az is lehet, hogy igazából nem tesztek mást, csak végzitek a munkátokat, de azt körültekintően, alaposan, és segítőkészen teszitek. No meg vehettek egy Fedél Nélkül-t az aluljáróban ácsorgó árustól is. Annyi mindent tehettek mindennap, ahelyett, hogy elfordultok.

Mert élet és élet között nincs különbség, mind egyformán fontos. A tiétek, egy hajléktalané, az enyém, vagy éppen egy mókusé. Az összes számít, ahogy ezt Rick Gruber be is bizonyította.
A férfi medencetisztító, és egy nap, ahogy munkához fogott volna, hallott egy nagyon vékony kis sipákolást. Észrevette a füldokkló rágcsálót a medencében, ezért gyorsan visszament a hálós botjáért, hogy kihalássza. Csakhogy addigra a kis jószág nem lélegzett. Megpróbálta újjáéleszti, és egy órán át mellette volt, amíg teljesen magához nem tért, és el nem tűnt a sivatagban.



Nem születtünk mind jó ügyek harcosának, sokan nem szeretnénk tüntetni járni vagy aláírásokat gyűjteni, mégis sok dolgot tehetünk önzetlenül. Talán furcsa, de nem  kell mindenért köszönetet várnunk. Az emberségünk ugyanis magától kifizetődik, és sosem tudhatjuk, mikor lesz szükségetek segítségre.  

2014. június 3., kedd

Teaser kedd #96


Nos, Oni barátunkat befejeztem, nem is értem, mi tartott eddig, és belevágtam új áldozatomba. Szerencsére nem vérzett, csak megadóan szétnyitotta lapjait, és engedte, hogy másfél, azaz másfél oldalt olvassak belőle.
Ez természetesen nem az ő hibája, rövid az ebédidő, és folyton akadnak néhányan, akikkel beszélgetni lehet. Gyakran olyasmikről: mit eszem, mennyire guszta, milyen színes, klassz az ételhordódobozom (tudom) és más hasonló, igazán fontos dolgokról.

Még nem tudom, hogy mit várhatok, mit is várok pontosan Az utolsó bűnevőtől, de biztatóan kezdett, szóval reménykedem a legjobbakban. És nem, nem láttam a filmet, nem is szeretném megnézni, míg be nem fejeztem a könyvet.


Heti teaser:

"Mama azt mondta, átok ül rajtam a folytonos kíváncsiskodásommal. Apa egyszerűen minden lében kanálnak nevezett."

Francine Rivers: Az utolsó bűnevő

 

2014. június 1., vasárnap

Micsoda nő ez a férfi (Variálós vasárnap #23)


















Ki ne emlékezne az Egy szoknya, egy nadrág című magyar filmre? Akár az 1943-asról beszélünk, a zseniális Latabár Kálmánnal, akár a 2005-ös feldolgozásról Rudolf Péterrel, szerzet nekünk néhány vidám percet. És persze kihagyhatatlan a Van, aki forrón szereti, az utánozhatatlan Marilyn Monroe, Tony Curtis és Jack Lemmon alakításával, de esetleg láthattátok a Micsoda nő, ez a férfi magyar címen futó angol remeket, Adrian Pasdarral és Julie Waltersszel. Ki ne felejtsem a Wong Foo, kösz mindent! - Julie Newmart, de a sort még folytathatnám.

Hogy mi ezekben a filmekben a közös? Mind olyan férfiakról szól, akik kényszer hatására, vagy saját késztetésüknek engedve nőnek öltöznek. A transzvesztitákról mind hallottunk már, többé kevésbé elfogadjuk, bár a társadalom egy nagy hányada csak egyszerűen le... melegezi őket, pedig nem is állhatnának távolabb a valóságtól.  Sokan teljesen normális, heteroszexuális férfiak vagy nők, kiegyensúlyozott kapcsolattal, gyerekekkel, akik valamilyen ok miatt szeretnek ellenkező neműnek öltözni. Nem melegek, nem szexuálisan deviánsok, csak mások. Ezen a ponton viszont akad némi zavar a fejekben, sokan összekeverik őket a transzneműekkel, akik egész más szegmensét képviselik a társadalmuknak.

Többször belefutottam mostanában ebbe a témámba, ezért úgy gondoltam, ideje írni róla. Nem is tudom miért. Talán csak mert érdekel, mert hiszek benne, hogy a külsőnk csupán része a csomagnak, és koránt sem az egésze. Mert a transznemű mozgalmak még elég gyerekcipőben járnak, de legfőképpen azért, mert amikor a munkám miatt találkoztam néhánnyal tíz-tizenegy évvel ezelőtt, magam is csodálkoztam. Még akkor is, ha számomra nem volt új a fogalom, ha ismertem a problémát. Kellett némi idő, tapasztalat és nyitottság a megértéséhez, pedig soha sem tartottam magam prűdnek vagy kirekesztőenk, és mégis.

Szóval kezdjük azzal: Kik a transzneműek? Ők azok, akik az elsődleges nemi jellegük ellenére az ellenkezőnemhez tartozónak érzik magukat. És ez miért fontos? Mert az agyuk, az érzelmeik alapján lehetnek nők, akiket férfi testbe zárt a természet, vagy férfiak, akik nőként látták meg a napvilágot, és ennek semmi köze az egyén szexuális irányultságához.

El tudtok képzelni annál nagyobb fájdalmat, mint amikor a családod, a barátaid és a társadalom kedvéért eljátszod hogy olyan valaki vagy, aki nem is létezik?
Azt mondják, hogy egy 3-5 éves gyereknek már kialakul a nemi identitása, azaz tisztában vannak azzal, hogy fiúk vagy lányok. Hogyan magyarázod el a gyerekeknek, amikor arról kezd beszélni, hogy ő pont más nemű, mint aminek látszik? Hogy éreznéd magad, ha a pici lányod azt mondana, ha a családban mindenki meghal, végre levágathatja a haját?

A Whittington házaspár 2007-ben gyönyörű hírt kapott: érkezik az első gyerekük, a kislányuk. Megcsinálták a szobáját, rózsaszínre, ahogy azt kell, kiválasztották a Ryland utónevet, és izgatottan várták a kicsi érkezését. A csecsemő szerencsére egészséges volt, gyönyörű és boldog. Ez a legfontosabb minden szülő számára. Még nem volt egy, amikor kiderült, siket. Egy idejében elvégzett implantációs műtétnek és sok-sok munkának hála, a kicsi lány lassan megtanult hallani és beszélni is. Úgy gondolták, túl vannak a nehezén. Tévedtek.

 

Ahogy Ryland megtanult beszélni, azt kiabálta: "Fiú vagyok!", és ösztönösen kerülte a lányos dolgokat. A szülők fiús lánynak hívták, mert így volt egyszerűbb. Néhányan azt mondták, ez csak egy kifejezés, csak úgy mondja és majd kinövi, de kiderült nem csak egy kifejezés, és a dolog egyre erősebb lett. Fiúnak rajzolta magát, és úgy is szeretett öltözni, viselkedni. Aztán eljött az a pillanat is, mikor a kislány egyre erősödő szégyenérzettel kezdet élni, majd azt mondta: "Ha mindenki meghal, levágatom a hajam, és végre fiú leszek." Majd könnyek között azt kérdezte: "Miért tette Isten ezt velem? "

Csupán öt éves volt, de a szülők elkezdték komolyan venni azt, amit mond. Kutattak a témában, és kerestek egy jó szakembert, akivel közösen arra a megállapodásra jutottak: Ryland transznemű, lány testbe született, de az agya azt a jelet küldi neki, hogy fiú. 
A keresgélés során belefutottak néhány statisztikába is: a transzneműk 41%-a kísérel meg öngyilkosságot a társadalom elutasítása miatt, ami az országos átlag 4, 6%-a. Ezt pedig olyan kockázatot jelentett, amint nem akarták felvállalni, így a lányuk érdekében engedték, hogy olyan gyorsan változzon át, amennyire csak lehetséges. 

Levágták a haját, lány helyett fiúnak nevezték, átrendezték a szobáját és levélben megírták az okokat a családjuknak és a barátaiknak. Néhányakat elvesztettek, de szerencsére az igazán fontos emberek kitartottak mellettük. 
Már tudják, a legtöbb gyerek 3 és 5 éves kora között eszmél rá az igazi nemére, és annak, hogy Ryland fiúnak érzi magát semmi köze a neveléshez, a család felépítéséhez, vagy akár a külső környezeti hatásokhoz. Továbbá azokhoz a dolgokhoz hasonlítva, amiket a világon sok családnak és gyereknek el kell viselnie, ez igazán semmiség. A fiúk egészséges, jóképű és elmondhatatlan boldog.
Semmi sincs kőbe vésve, van egy elképesztő családjuk és egy elképeszt fiúk. 

Harvey Milk szerint: "Jogok azokat illetnek meg, akik elég hangosak ahhoz, hogy kiharcolják." Ezért most a szülők hallatják a hangjukat, hogy a társadalom elfogadja, szeresse Rylandet és a hozzá hasonlókat. 

Én ezen a videón speciel sírtam. Mélyen megindító és megható a szülök szeretetem és az, hogy nem hagyják magukra a fiúkat ezzel a helyzettel. Segítik, támogatják, de mindenekelőtt szeretik. 
Biztosan nehéz évek állnak a hátuk mögött, de ott vannak együtt és egymásnak. Rengeteg szülő képtelen erre, és csak megsaccolni lehet azoknak a számát, akik ezért hihetetlen fájdalommal, magányosan és szégyenkezve élnek.
Sokak szerint a szülök rosszul tették, hogy teret adtak a gyerekük szeszélyének. Ők bizonyára azok a szülök, akik katolikus átnevelőtáborba záratják a sajátjukat, hogy ott majd helyrerázódnak. A szeszélytől ez ugyanis nagyon messze esik.

Én személy szerint köszönöm a Whittington családnak, hogy vannak, és megosztották velünk a fiúk történetét. Sok boldogságot, erőt kívánok nekik az elkövetkezendőkhöz, mert ez utóbbira sajnos szükségük lesz.

Érdemes megnézni a témához még Geena Rocero, filippínó származású modell: Miért kell felválnom önmagam videóját is a TED oldalán, amit a címre kattintva érhettek el - akárhogyan ügyeskedtem is, nem tudtam beszúrni, de a jó hír az, hogy a subtitles gomb alatt van Hungarian, azaz magyar felirat is.  
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...