2014. május 27., kedd

Teaser kedd #95


Megint megcsúsztam! Persze ebben nektek nincs semmi meglepő, de mostanra már valami egészen mást kéne olvasnom. A múlt hetet laza könyvekre szántam, de a hétvége és a rapszodikus alvásom - így jár az, aki tizenkét órázik - keresztbe húzta a számításaimat.
Így aztán még mindig az Oni trilógia második kötetét forgatom, csütörtök óta, és ez felháborító, figyelembe véve, hogy a könyv egyáltalán nem rossz.


Heti ízelítő:

Sötét gondolatok kerülgettek, amíg Annával a sarkamban utat törtem a homályban. Szerencsére a tábortűz még világított, így nem kellett attól félnünk, hogy eltévedünk. 

Buglyó Gergely: Oni - a néma város


2014. május 21., szerda

Dan Wells: Nem akarlak megölni

Nagyon vártam már a trilógia befejező kötetét, de így olvasás után némileg csalódott vagyok – persze nem a történet miatt, hanem mert tényleg véget ért. Talán mégis érdemesebb lett volna várakoztatni, csak egy aprócskát, csak még egy-két hónapot. Én ugyanis az a típusú ember vagyok, aki ha szeret egy könyvet, hát képes azt a végtelenségig dédelgetni, mintha tönkremehetne, összetörhetne a rendeltetésszerű használattól. Mintha valóra válhatna az irodalom-tanárnőm figyelmeztetése: „A könyveket elolvasni szoktuk. Ha kiolvasnánk, akkor eltűnnének belőle a betűk is.” Rengeteg esetben éreztem már ezt, teljesen változatos stílusokban. Például J. K. Rowling összes könyvét szerettem, ahogyan Dan Wells minden regényét a keblemre öleltem, de vannak még sokan mások is, ezért aztán arra jutottam, hogy nem is lényeges a téma, s ami számít, az az író maga, benne rejlik a titok.

Háromból kettő megvan, már csak Senki maradt. John egyre türelmetlenebbül várja a démon megjelenését, akit ő maga hívott Claytonba. Közben finoman terrorizálja a környezetét, persze szigorúan a nyomozás érdekében, és amikor végre megérkezik az új sorozatgyilkos is, már a markában érzi a sikert. Azonban ami elromolhat, az el is romlik, és hősünk hamarosan arra eszmél: talán nincs is értelme megmenteni az embereket. A Nem vagyok sorozatgyilkos sorozat végig egyetlen momentumra épül, mégpedig hogy meddig képes John ellenállni a késztetésnek. A legnagyobb meccs nem is közte és a gyilkos természetfeletti lények között zajlik: a döntő ütközetet önmagával vívja meg, mert három áldozattól már sorozatgyilkos. Kettő lehetne még akár véletlen is, elég bizarr, de mégiscsak véletlen, viszont a három, az már minta. Ezt nemcsak az olvasó, de ő is tudja, és igazából mindig is ez tette különlegessé a sztorit.

Léteznek más sorozatgyilkosok is az irodalomban, léteznek szerethető karakterek is, de együk sincs a pubertás közepén, ami önmagában is elég bonyolulttá teszi az életet, így Johnnak nem csupán az a gondja, hogy nincsenek emberi érzelmi, mert vannak – csak képtelen bármit is kezdeni velük, no és az empátia teljes hiánya sem könnyíti meg a helyzetét. Az édesanyjával él, középiskolába jár, és már-már küldetésének tekinti a világ megtisztítását a gonosz természetfelettitől, miközben a kérdés folyamatosan ott lebeg: mi lesz utána? Ha elkapta Semmit, akit különben ő maga hívott ide, nem törődve a következményekkel, szóval ha elfogynak a démonok, akkor mi marad neki? Hol húzódik a határ szörnyeteg és szörnyeteg között? Miben különbözik tőlük? Rengeteg kérdés, de nincs rájuk válasz, egyelőre legalábbis.

Tény, hogy a Nem akarlak megölnihez képest a második rész sokkal tempósabb volt, ám morálisan korántsem ennyire megosztó – ebben a tekintetben inkább az első részre hajaz. Viszont a sztori sokkal összetettebb annál, aminek én nagyon örültem. Egy szuszra olvastam végig, tehát nyilván lebilincselő, de igazából nem rágtam tövig a körmömet közben. Pár dolog egyértelmű volt az elejétől fogva, de a vége… Nos, a vége azért sikeresen meglepett, ezért a fordulatért (amit természetesen nem írok le, különben hol maradna a móka) egy jó alapos lehordás mindenképpen kijárna a derék írónak. Tökéletesen értem, hogy a jövő tekintetében miért jó húzás, és megvan az a momentum is, hogy a dolgok egyensúlyban vannak – valamit valamiért –, de könyörgöm, ez egy trilógia befejező kötete, azaz nem lesz folytatás, így ez nem más, mint bizony színtiszta kegyetlenség. Sőt, tovább megyek: olvasókínzás! Nem tiltja ezt valamilyen törvény? Mert ha nem, akkor meg kéne szavazni…

A fordítás ezúttal is szép és gördülékeny, de a borító mindenen túltesz: az elsőt is szerettem, és bár a második élőben nem volt olyan rossz, mint a képeken, mégis a harmadik részé a képzeletbeli korona. Bárcsak hamarabb találtak volna rá erre a stílusra! Szokásos módon a könyv tartalmára utal, a gyűrött papíron átégő tenyérforma már majdnem minimál kategória, mégis hangsúlyos az egyenetlen betűkkel. Mint mindenki, én is ennyit láttam belőle, amíg a kezembe nem vettem, aztán miután hazahoztam egyből feltűnt, hogy a gerince pont olyan, mint egy gyufás skatulya gyújtó része. Mondanom sem kell: imádom! Apró részletek ezek, amik mégis passzolnak a könyvhöz, és sokat hozzátesznek a hangulathoz.

Sajnos minden utazás véget ér egyszer, minden folyó torkollik valahova, és mi is megérkeztünk, még akkor is, ha húztuk volna még egy kicsit az időt. Az első rész zökkenői után jött a második őrjöngése, és a harmadik, ami egy egészen új irányba vezet – látható és érezhető a fejlődés, ráadásul ez egy olyan irányt vett, ami végérvényesen Wellshez kötött. Ez a kissé beteg, kitekert, szarkasztikus és zsigerileg vicces történet új szintre emelte az ifjúsági kategóriát, még akkor is, ha idehaza felnőttirodalomként jelent meg. És ekképp talán lehetővé válik a számunkra, hogy több hasonló könyvet olvashassunk: olyasmiket, amik nyíltan beszélmek minden olyan témáról, amiről a felnőttek azt hiszik, nem a gyerekeknek való. Pedig nagyobbat nem is tévedhetnének…

Most mind, akik szeretjük Dan Wellst, arra várunk, hogy a kiadó bejelentse, megvették a The Hollow City-t – az eddig olvasottak alapján hasonlóan agyament regénynek tűnik. Aki pedig tudni szeretné, hogy a derék John Wayne Cleaver sorzatgyilkossá válik-e a könyvek végére, bátran vegye kézbe. Garantálom, hogy jól fog szórakozni a harmadik rész alatt is.

10/10

Magyar kiadó: Fumax Kft.
Fordította: Szebegyinszki Szilvia 

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2014. május 20., kedd

Teaser kedd #94


Egy újabb kedd és egy újabb manga következik, mert azt hiszem, most szeretném a könnyebbik végéről megfogni a dolgokat. Lelazulok, mielőtt valami komolyabba kezdenék, a mangák ugyanis jók. Akár más képregények, ezek is szórakoztatóak és viszonylag rövidek.
Az ember hamar a végükre jut, közben pedig kellemesen kikapcsolódik. Nem veszi igénybe az egész hetemet, mint egy könyv, ugyanakkor mégis csak foglalkoztatja a fantáziámat. Ráadásul különös mód élvezem is.

Apropó Teaser kedd, lassan elérünk a 100. bejegyzéshez, és ennek alkalmára szeretnék majd valamilyen játékot indítani... 
Még nincs pontos elképzelésem, de addig még lehet. Vagy nem! Viszont így legalább érzékeltetem, mennyire lelkes is vagyok. 



Heti ízelítő:

- And after I went to the trouble of going  to mysterious lands to bring back an expert in Chinese Martial Arts... I thought for sure today would be  the day I would see you down on your knees.
- That is most unfortunate, sir. 

Yana Toboso: Black Butler I.

2014. május 18., vasárnap

Artmozik éjszakája harmadszor

Nos, ahogy a cím is sugallja, idén rendezték meg az Artmozik éjszakáját harmadik alkalommal, ezúttal négy helyszínen a szokásos három helyett, és bár az időjárás kicsit megtréfált, azért részemről ez alkalommal is tökéletes sikert könyvelhet el az ötlet megálmodója és kivitelezője.

Ezúttal korábban kezdtünk, már a hatórási filmre odaértetünk, és hajnali fél hat körül végeztünk. Igaz, akkor kezdődtek az utolsó filmek, amik között akadt volna olyan, ami érdekel, de mivel a kíséretem egyik tagja két órákkor hazament, a másik pedig fél hatkor már igencsak elfáradt az egész esti szemorgiától, egyedül pedig nem olyan jó mozizni, én is hazafelé vettem az irányt. Mindenesetre annyi film maradt ki idén is, hogy egyek több vagy kevesebb már nem számított. Talán jó ötlet lenne egy Artmozik hete...

Bérgavallér

Zseniális ötlet, sikamlós téma, kitűnő tálalás, identitászavar, seregnyi jól csattanó poén és nagyszerű színészek garmadával. Szerintem senki sem várhat ennél többet. John Turturro írta és rendezte, övé a főszerep, és film szerényen: szimplán hibátlan.

Fioravante heti két napot dolgozik egy virágüzletben, gyakran nincs elég pénze a lakbérre sem, de a nőkkel nagyon jól boldogul. A barátja Murray kénytelen bezárni a könyvesboltját, és miközben pakolnak, azzal az ötlettel áll elő, hogy a derék virágkötőnek új hivatást kéne választania, legyen gigolo. Némi idő után Fioravante rááll a dologra, és mivel Murray kiváló az kuncsaftok felhajtásában, az üzlet hamarosan beindul.

10/10 



Blue Jasmine

Nagyszerű dráma egy pszichés összeomlás történetéről, tökéletesen pszichológiával és nagyszerű karakterábrázolóssal. Woody Allen megint megcsinálta! Cate Blanchett parádés játékkal tárja elénk a labilis, kétségbeesés és kábultság peremén egyensúlyozó nőt. Egyet ugyan nyert érte, de ezért én két Oscart is adtam volna.

Jasmine férjét letartoztatják és ezzel elveszít mindent: a tökéletesnek hitt házasság és vele a gazdag élet összeomlik, a nő pedig egy idegösszeomlásból lábadozva kénytelen a húgához költözni. 
Az az életforma, amit azelőtt megvetett, most menedéket nyújt és stabilitást, de nem ő lenne, ha nem vágyna valami másra, valami többre. A maga felszínes módján nem rejti véka alá, hogy mit gondol másokról, és nem érti, ezt az érintettek miért veszik zokon.
Az ő zárt világában jogos minden szó, kitöltött, ital és hazugság, ami azt a célt szolgálja, hogy talpra álljon. Csakhogy egyik dologból jön a másik, és a nagy kérdés még mindig nyitott: Vajon képes Jasmine egyedül szembenézni az élettel? 

10/10 

>

Százkarátos szerelem

A címe alapján mire gondolnál? Hogy egy nyálas tinglitangli. Hát nem az. Eddig nálam az év vígjátéka várományosa, és persze van benne egy kis romantika, de film biza nem erről szól. Annyit és olyan hangosan nevettem rajta, hogy néha lemaradtam egy újabb poénról. Muszáj  megnéznem még egyszer! 
Emma Thompson és Pierce Brosnan tökéletesek voltak együtt. Ez kérem, mestermunka!

Kate és Richard elváltak, van két közös gyerekük, olyan rég ismerik egymást, hogy mindent tudnak a másikról, de a szerelem elmúlt. Tovább léptek. Amikor egy francia cég felvásárolja a férfi cégét, ő a nyugdíjára készült, csak hogy az új tulaj csődbe viszi és kivesz belőle mindent pénzt. A dolgozók és ők is elveszítik mindenüket, nincs más lehetőségük, meg kell próbálniuk visszaszerezni.  
Franciaországba utaznak és képtelenebbnél képtelenebb kalandokba keverik magukat az igazságért, a dolgozók pénzéért, és egy baromi nagy gyémántért. 

10/10



Transzcendens

Tökéletes példája annak, hogy valaki készít egy kiváló filmet, de tudja, így nem lehet eladni, tehát készít egy trailert, ami alapján mindenki másra gondol. Bevonz a mozikba egy csomó olyan embert, akik különben nem néznék meg a filmet, és mivel a legtöbben nem értik meg, szépen meg is bukik. Engem tulajdonképpen nem is érdekelt a film, akaratlanul is A fűnyíró embert juttatta eszembe, de nagyon örülök, hogy megnéztem. 
Mert ennek a filmnek van mondanivalója. Erkölcsi és morális problémákat boncolgat, miközben minden feláldoz egyetlen emberi érzésért.
Johnny Depp szakított a mostanában rászabott jól jövedelmező szerepekkel és valami olyasmit hozott, ami szavakkal alig leírható. Miatta és Paul Bettany miatt önmagában érdemes megnézni, de ne várjatok akciófilmet, ne várjatok thrillert. Kicsit felturbózták ugyan sci-fi elemekkel, de ez akkor is egy vérbeli dráma, a legjobbak közül való.

Will Caster feleségével és sok más tudóssal egyetemben a mesterséges intelligencia létrehozásán dolgozik. Egy radikális csoport az egymástól elkülönülő kutatások színhelyeit egyszerre támadja meg, és ennek során megölnek majdnem mindenkit, aki képes lehet a munka befejezésére. Will is merénylet áldozatává válik, és pontosan tisztába van vele, hogy meg fog halni. Nincs vesztenivalója. Amikor a tudatát feltöltik egy mesterséges intelligencia alapra, hozzáláthat megvalósítani azt, amiért mindig is dolgozott. 

10/10



A Wall Street farkasa

Mohó embereken meggazdagodó, erkölcstelen és nagyravágyók csoportos orgiái a mindent szabad elvében. Mindenki egy dolgot akar biztosan: pénzt. Akinek nincs, az azért, akinek van, az azért. Sosem lehet elég belőle.
Jordan Belfort maga írta meg a memoárjait két kötetben, és ebből az elsőt filmesítették meg. A fickó mostanra motivációs tréner lett, egy vagyonért adta el a filmes jogokat, de azt nem lehet tudni, ténylegesen menyi ebből az övé, ugyanis a kormány nem kevés kártérítésre kötelezte. 
Azért az elképesztő, hogy DiCaprio még mindig nem kapott egy Oskárt sem... A látszat ellenére, bár lehet rajta nevetni, inkább dráma ez is, de az egy perc híján három órás filmet úgy ültem végig, mintha csak negyven lett volna. Döbbenetesen jó volt.

Jordan fiatal és naiv, arra vágyik, hogy sikeres tőzsdeügynök legyen. Mire eléri a célját már nyakig van a drogokban, nőkben, tőzsdecsalásokban. Képtelen normális családi életre és képtelen máshogy élni. Csakhogy ez a formája sok buktatót tartogat, az FBI is felfigyel rá, és a tengernyi kimenekített pénze ellenére, elveszíthet minden. 

10/10



Nem emlékszem rá, sikerült-e valaha úgy összeválogatni a filmeket, hogy csupa 10 pontos legyen, de ezúttal nekünk kedveztek a csillagok. Minden filmet feliratosan láttunk, és olyan élményekkel tértem haza, amiket nehéz feldolgozni. 
Igazán kemény művészfilmet ugyan idén nem néztünk meg, de azért kijutott drámából és kacagásból is bőven.

Nem tudom, hogy a rossz idő tette, vagy sokan lemaradtak a hirdetésről, de sehol sem találkoztunk nagy tömegekkel, pedig tavaly akad néhány komolyan sorba állós terem is. Az biztos, hogy jövő májusban ismét ott leszek, és remek ötlet volt, hogy idén a Tabán is csatlakozott a sorba. Egyből beleszerettem a kis, egytermes moziba, lecsaptam ott egy klassz plakátra és ajándékba kaptunk filmes mappákat is. 

Annyi filmre nem jutott időnk, és annyi élmény marad ki, de egy dolgot már most megígérhetek: Jövőre veletek ugyanitt!

Az est összpontszáma természetesen:

10*/10*

2014. május 16., péntek

David Benioff: Tolvajok tele

Mindenhol nagyon szépeket írtak erről a könyvről, de megvallom őszintén, nem hatoltam a kritikák mélyére. Erre jó okom volt, szándékomban állt olvasni David Benioff regényét, és még véletlenül sem vágytam belefutni idő előtt valamibe. Nos, a Fumax jóvoltából szépen haza is ugrott velem, és akkor rájöttem, lassan-lassan utolérem magam - ez ugyan csak egy pillanatnyi állapot volt, de ez lényegtelen -, így tobzódhatok kicsit a sorban előrevett olvasmányok luxusában, azaz minden adott volt egy kellemes találkozáshoz.

Leningrád német blokád alatt áll, miközben a lakosai harcolnak a városukért, és mindenáron próbánk életben maradni.  
Lev Benyov csak 17 éves, de úgy hiszi, képes helytállni egy olyan háborús időszakban, amikor minden rendbontásért halál jár. Amikor fosztogatás miatt elviszik, biztosra veszi, hogy nem éli meg a reggelt. Cellatársa, Kolja, a bohém, és jóképű dezertőr látszólag nem törődik a helyzetükkel, de azért azt mindketten furcsállják, hogy még élnek. 
Amikor egy ezredes, aki nem mellékesen a Belbiztonság tisztje, szokatlan ajánlatot tesz nekik, elfogadják. Mert először is, senki nem mond ellent egy ilyen beosztású embernek, másodszor pedig így életben maradhatnak, márpedig az fontos. 
Tehát kissé gondterhelten, de töretlen lelkesedéssel nekiállak bejárni Leningrádot egy tucatnyi tojásért, ami elengedhetetlenül fontos az ezredes lányának esküvői tortájához. Az ezredestől kapnak egy menlevelet, ami sérthetetlenségüket hívatott szolgálni, és rendelkezésre áll velük született tehetségük, amik a kalandok során segítik hőseinket, mert hogy tojást már hónapok óta nem látott senki sem.   

Igazából nem tudom, hogy mit vártam. Nem olyan régen olvastam az Ingóköveket, és az hihetetlen mély benyomást gyakorolt rám. Tudat alatt valami hasonlóra készültem, így csak aprócskát csodálkoztam már a bevezetőn is, mert a történetvezetés klasszisokkal lazább,  viccesebb volt. Teljesen más stílusban született mindkettő, és ha választanom kéne köztük, bajban lennék. 

Írtam már, de továbbra is tény, hogy rengeteg kiváló író képtelen összehozni egy épkézláb bevezetőt, a Tolvajok tele pedig egyből olvasmányosan, gördülékenyen és szórakoztatóan nyitott. 
Képes volt felkelteni az érdeklődésemet azon a szakaszon, amin gyakran csak unatkozni szoktam, ez pedig biztató kezdetnek tekintettem.

Rendkívüli módon értékeltem a karakter ábrázolásokat, azt ahogy Benioff nem a háború borzalmait ecsetelte  oldalakon át, hanem helyette az emberekre és a szituációkra koncentrált. Persze nem szépített semmi. Ott volt minden, a statárium, az éhezés, a túlélés érdekében használható összes megengedhető, és morálisan megkérdőjelezhető eszköz, mégis fura mód az élet áll a középpontban. Mert az ugye folytatódik. Még a háború közepette sem áll meg. Létezik a szerelem, a vágy, az éhség és még sok ezer egyéb más is, érzések, gondolatok, amik mind azt jelentik: még élünk!

A könyv nyelvezete meglehetősen szabados, az, ahogy nevén nevezik a dolgokat nem káromkodás vagy kötőszó, csupán egy emberi szükségelte megjelenítése, újra és újra. És persze le lehetne írni finomabban is, de amikor olyan kevésen múlik a létezés, ki az, akit érdekel? A jólneveltségnek is vannak határai, és a háború azt hiszem bőven túllépi azt. Azért az is meghatározó, szereplőink  milyen közegből érkeztek.      

Általánosságban nagyon szórakozót volt, néha viszont rendkívül elgondolkodtatónak találtam. Egy jó könyv ismérve, hogy hamarabb fogyunk ki a lapokból, mint hogy arra felkészültünk, és most is ez történt. Ha hinni lehet a híreknek, Benioff egy darabig nem áll elő újabb könyvvel, mert a Trónok harca forgatókönyve mellett nem igen van ideje semmi másra. 
Mivel nem nézem a GoT-ot, ez a része nem igen érdekel, de azt sajnálom, hogy nem kaphatok a kezembe valamit tőle. 
Szerettem a stílusát, azt a módot, ahogy a komoly témáknak tompítja az élét, pedig közben látjuk azt is. Ez az, ami  miatt nem lesz tucatmű a népes háborúval foglalkozó regények között. 

Fantasztikus, ahogy áthelyezi a nézőpontot, mintha mindig is ott lett volna a szemünk, és nem akar mást, mint mesélni. Nem ítélkezik, nem oktat ki, csak kiélez bizonyos helyzeteket, és hagyja, hogy magunk gondolkodjunk. 

A fordítás szép, élvezet olvasni, amiért köszönte illeti Gy. Horváth Lászlót. Az ő neve gyakran jobban cseng, mint az íróké, ami tulajdonképpen garancia is egyben a minőségi munkára. Különösen akkor, amikor annyira felhígultak már a fordítok. Érdemes nagyra becsülni a munkájáért, mert így, néhány társával egyetemben, még jobban kiemelkedik a palettából, ez ugyan egészen más kérdés, mindenesetre köszönöm. 

Mondhatnám, hogy tökéletes volt, mert úgy érződött, csakhogy ez nem lenne igaz. Na de számít?! Levon bármit is az értékéből, hogy néha kiszámíthatónak találtam? Nem, persze hogy nem. Először is, mert nem mindenki olvas úgy mint én, és a legtöbb embert sok dolog meg fog lepni, másodsorban pedig jobban értékeltem a fordulatok felépítését, mint magukat a fordulatokat, mert a mesélés módja igenis számít. 

Kijelenthetem, hogy David Benioff nem csak előszót tud írni, hanem kerek lezárást is ad, de a fura mód helyenként ironikus és fekete komédiára hajazó regény sok dolgot mégsem varr el. 
Nem bánom. Szerettem. Úgy fejezte be, ahogyan azt kell, könnyekkel, és ironikus kacagással. 

Horsegirl tanácsára a befejezés után újra olvastam az előszót, és szerintem tegyetek ti is így. Érdekes volt.  

9/10

Magyar Kiadó: FUMAX Kft.
Fordította: Gy. Horváth László


2014. május 13., kedd

Teaser kedd #93




















Fogalmam nincs, honnan jutott eszembe ez a könyv. Azt hiszem, mindig is ott csücsült ugrásra készen a tudatalattimban. Évek óta azt éreztem, valami kimaradta az életemből, méghozzá valami fontos, hogy egy élménnyel vagyok szegényebb. A volt főnököm, mostanra igen kedves kollégám, gyakran felemlegette, és olyankor folyton a homlokomra csaptam, mert hát már mióta megvan! De tudjátok, egy ekkora listát, mint az enyém, ami csupa olvasatlan könyvből áll, ezt még észben tartani is nehéz. Nekem meg különösen, mert ritkán olvasok tudatosan.

Érzelmi alapon döntök, néha csak megakad a szemem egy könyvgerincen, máskor egy borítón. Gyakran a többiek beszélgetnek, amiről beugrik egy cím, író, hangulat, érzés. És igen, alapvetően a bennem lévő mohó kisgyerek választ. Felnőtt regényeket is, mert anno a kilencéves énem sem adta alább Drakulánál.

Heti teaser:

A lexikonok tulajdonképpen kézikönyvek voltak. De sokan csak annyit tudtak a Hamletről (maga, Montag, biztosan ismeri ezt a címet; Mrs. Montag számára viszont aligha több röpke szónál) mondom annyit tudtak a Hamletről, amennyit egyoldalnyi terjedelembe sűrítve elolvashattak egy könyvben, amelynek ez volt a mottója: "Tartson lépést szomszédaival, olvassa a klasszikusokat."

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek

2014. május 11., vasárnap

Mert ők mások mint mi (Variálós vasárnap #22)


















Az a mód, ahogy gondolkodunk, szinte az anyatejjel együtt jut el gyerekeinkhez. Miközben a facebookon napi szinten jelennek meg azok a fotó, miszerint senki sem születik rasszistának, amiben én is hiszek, egyszer csak meggyőződésünké válik: különbek vagyunk bizonyos rasszba tartozó embertársainknál. Már a gondolat, hogy így gondolunk a szomszédainkra, a gyerekünk osztálytársára, az újságos fiúra vagy akár a kollegánkra, sértő.
Tegye fel a kezét az, aki liberálisnak tartja magát, vagy úgy gondolja ő nem fajgyűlölő.

Nos, ha ez megvan, gondolkozzatok egy kicsit. Hányan gondoljátok úgy, vagy akár mondtátok már ki hangosan is: "Semmi bajom a cigányokkal, de..."; "Engem ne érdekel, kihez megy hozzá, csak legyen boldog, de azért ne legyen cigány, néger, sárga!" "Igaz, hogy nem ismerek egy zsidót sem, de..." És így tovább.
Hagyjuk most a politikailag korrekt kifejezéseket, mert attól, hogy valakit romának, afroamerikaink vagy ázsiainak hívunk, még nem lesz kevésbé bántó a véleményünk.
Hányan visítoztak a Twilightos Jacobtól? És a visítozók közül hányaknak van olyan szülője, aki boldog lenne, ha hazavinne mondjuk egy apacsot vagy sziút? 

A lenti videó spanyol, de angol feliratot tartalmaz, mégis szövegértés nélkül is tökéletesen érthető az üzenet. Különböző bőrszínű gyerekeket ültettek le egy asztalhoz, amire két babát tettek. Az egyik hófehér bőrű és kék szemű, a másik pedig fekete bőrű. Ezután különböző kérdéseket tettek fel nekik, amikre a gyerekek szép sorban válaszolgattak.

Először megkérdezik tőlük melyik a fehér és melyik a sötét bőrű baba, hogy biztosan tisztába legyenek a helyzettel, majd az következet: Melyik baba szép?, természetesen a fehér. Aligha meglepő módon, a melyik a csúnya esetében a fekete bőrűt választják.
Arra, hogy melyik baba rossz, csak az első kislány felelte, hogy egyik sem, a többiek a fekete babára mutatnak. A kérdésre, hogy miért, érdekes feleletek érkeznek: Mert az fehér, ez meg nem, mert nem szeretem a barna színt.
Aztán megfordítják, és a kérdés hogy hangzik el, melyiket szeretik jobban. A fehéret. Hogy miért? Csak, vagy mert a szőke emberek nem rémítenek meg, és bennük bízom. Tehát még egyszer, melyik baba a rossz? Hát persze, hogy a fekete. Miért? Mert fekete, vagy mert ő verekszik és még sorolhatnám. Egyetlen kislány szerette jobban a fekete babát, mert ő maga sem fehér bőrű, az arcán és a kezén. Ami látszik. A hátán és a lábán világosabb. Nos az arca ezután... Döbbenetes volt, belesajdult a szívem.



A legsokkolóbb ebben számomra az, hogy a válaszadók többségében maguk sem fehérek, a videó Mexikóban készült. Micsoda világ az, ahol egy kisgyerek a fehér babához hasonlítja magát, csak azért, mert az biztonságosabb, miközben a bőrük színe sem azonos?
A kérdésre, hogy miben hasonlítanak, hosszas gondolódás után azt felelte: Egyforma a fülünk. Igen... és semmi más nem. Szörnyű volt látni a szemét, miközben gondolkodott, és csak rosszabb lett miután kitette a pontot a mondat végére.

A filmben lévő spanyol feliratokhoz nem készült angol átirat, de ha valaki érti, legyen olyan kedves és foglalja össze nekem is. Bár sajnos el tudom képzelni.
És addig, amíg egy pusztán szociológiai problémát erőből és faji alapon kíván a föld minden kormánya megoldani, nos addig ez így is marad. Szép és egészséges mexikói, arab, ázsiai gyerekek vágynak arra, hogy fehér legyen a bőrük, és ha ki tudják fizetni, hát kés alá fekszenek ennek érdekében. 
Csak én érzem úgy, hogy ezzel a világgal valami nagyon nem stimmel?

2014. május 10., szombat

Eliza Granville: Gretel and the Dark

A kedvenc többnyelvű könyvesboltomból kapta kölcsön ezt az előolvasói példányt. Az eladó, aki már évek óta sikeresen fertőz meg különböző könyvekkel, és akivel mindig órákat tudunk átbeszélni holmi regényecskékről, úgy gondolta, tetszene nekem. És természetesen megint igaza volt. Talán ezért szeretek oda járni, mert jobban ismerik az ízlésemet, mint én magam, és ezzel együtt - rendkívül kellemes módon - formálják is azt.

Bécs, 1899. Josef Breuerhez, a híres pszichoanalitikushoz kerül egy ismeretlen fiatal lány. A lány csont sovány, kopasz, azt állítja magáról, hogy nincsenek érzelmei, nem éhes, mert egy robot számára ezek a fogalmak értelmetlenek. Jelenléte felbolygatja a Breuer-házat, megosztva ezzel lakosait.  

Krysta édesapjával él valahol Németországban, aki rengeteget dolgozik, és sem ereje, sem ideje nincs a kislány megzabolására. A gyerek sokat van egyedül vagy különböző idegenek gondjára bízta, ezért megtanult önmagában játszani. Addig életét a klasszikus mesék horrorisztikus világa töltötte ki, aminek magjait még egy régi, és mogorva családi cseléd ültetett el benne, csakhogy amikor a valóság utat tör magának, Krysta ráeszmél, az sokkal szörnyűbb lehet a tündérmeséknél.

2014. május 8., csütörtök

Mennyit ér egy könyv? – második rész

Ott hagytuk abba:"Tehát már tudjuk, hogyan áll össze a könyv hátulján szereplő ár, és ha innen nézzük, a kiadók költsége hatalmas, a megjelenés után pedig még nem tudni, hogy megérte-e az egész hajcihő. Vagy megtérül és még hasznot is hajt, vagy nem, és akkor ráfaragunk. A kockázat a kiadót terheli, és amikor kiadóról beszélünk, akkor ebbe beletartozik mindenki, aki ott dolgozik, az ügyvezetőtől a takarítóig, mindenki, akiknek a bérét ki kell gazdálkodni a bevételből. Csakhogy, és itt kezdődik az olvasók problémája, az ár gyakran mégsincs arányban a kezünkben tartott könyvvel."


A kiadók különböző trükköket vethetnek be – például a gyerekkönyveknél bevett fogás, hogy széles sorközzel, nagyobb betűmérettel, hatalmas margóval készülnek. Az ideológia mindehhez a fiatal nemzedék olvasásának megkönnyítése, amit meg is értek, bár nem hiszem, hogy minden esetben feltétlenül szükséges, főleg, hogy most már korántsem csak a gyerek- és ifjúsági regények esetében alkalmazzák. Természetesen nem minden kiadó, mégis szinte hétköznapi jelenségről beszélhetünk. Ezzel csak az a gond, hogy a sorközök sok esetben indokolatlanul nagyok, és csupán annyi a céljuk, hogy húsz-ötven oldallal megnöveljék a könyv terjedelmét, tehát pont annyival, hogy a nyomtatás során ne ugorjanak más fizetési szintbe – tudniillik az ár/oldal összeg -tól -ig van megadva. Emlékszünk még? Ha többet rendelünk, darabra visszaosztva kevesebbe kerül, ellenben többért adhatjuk el a nagyobb terjedelem miatt.

Néhány kiadó eleve úgy állapítja meg az eladói árat, hogy adott esetben harminc százalékot engedhessen belőle. Az lenne ugyan a kiadvány reális ára, viszont minden forint, ami azon felül jön be, nos, az a vakítóan ragyogó és pofátlan haszon. Az árengedmény is csak egy jól bevált reklámfogás, ahogyan a tetemes engedménnyel előrendelhető kiadványok esete is. Ezeknek a vásárlók rendszerint örülnek, de sok esetben többlet vagy erőn felüli költekezésre sarkalja őket. Meg aztán nem mindenki tud előrendelni, nemcsak az internet hiánya miatt, hanem aktuális pénztelenség okán sem, és aztán nem marad más, mint horribilis összeget fizetni egy két-háromszáz oldalas könyvért.

Idehaza sajnos nem honosodott meg a mass market paperback formátum, ami elég kicsi, és ebből fakadóan kellemes az ára is. Összehasonlításként: M. C. Beaton Agatha Raisin sorozatának az ára 3499 Ft, s bár akcióban 2600 Ft körül már megvehető, angolul – figyelembe véve az árfolyamváltozásokat – még mindig csak 2040 Ft körül van. Természetesen kis alakban, és nem mindegy, melyik kiadást nézzük, de én ennyiért veszem őket. Az mmp-t külföldön tipikus elsőkönyves méretnek tartják, alacsony az előállítási költsége, kevesebbet buknak rajta, ha esetleg mégsem üt nagyot az új üdvöske; de gyakran a második hullámot is ebben adják ki a keményborítós megjelenéseket követően. Sőt, a fantasy műfajában sok könyv eleve ebben a formátumon látja meg a napvilágot – én nagyon támogatnám, de persze nem rajtam múlik, és az is igaz, hogy akad jó néhány olvasó, aki ágál ellene.

Ismert tény az is, hogy a sikeres írók könyvéért többet lehet elkérni. Eleve többért veszik meg a kiadók, azon felül érdekükben áll jó fordítóval dolgoztatni, így ennek a díja is magasabb – hiába, a minőségi munkát meg kell fizetni. Viszont a folyamat végén mi olvasók úgy érezzük, a végösszeg nem áll egyenes arányban azzal, amit kapunk, ezeken a könyveken ugyanis a kiadók is többet szeretnének szakítani, azaz növelik az árrésüket. A legtöbbünknél épp ezen a ponton szakad el a cérna. Az elején emlegetett lélektani határ mostanra már 4000 Ft körül jár, de meg kell mondanom, nagyon ritkán és szájhúzással fizetek ki ennyi pénzt. Néhány kiadónak csak a magyar íróktól megjelent könyvét vagyok hajlandó megvenni: ellenőriztem az olvasásaimat, és az idei könyveimnek a fele angol nyelvű volt, a magyarok egy részét pedig kaptam, vagy már rég a polcomon csücsültek. Én így tiltakozom a növekvő árak és a csökkenő minőség ellen, de a többségünk rutinból morgolódik, aztán mivel nincs más választása, megveszi a drága magyar könyveket. Vagy mégsem?

Bloggerként sok dolgot máshogy látok, hiszen kapcsolatban állok néhány kiadóval, miközben mégiscsak az olvasói réteget képviselem. Ezért aztán egyre gyakrabban ütik meg a fülemet az olyan vélemények, mi szerint: „XY kiadó zseniális könyveket hoz, de a legdrágábbak a magyar piacon.” „Szeretem a könyveiket, de nem tudok ennyit megvenni. A barátnőmmel felváltva vásárolunk, és váltogatjuk, mikor ki olvassa.” „Mióta van Rukkola, előszeretettel csereberélek.” „Visszaszoktam a könyvtárra.”  És sorolhatnám még.

Most úgy érzem, ha nem változik valami, hamarosan, ami azért éves távlatban értendő, nagy probléma lehet a könyvkiadással, mert külön-külön sem a letöltések, sem a magyar nyelvű könyvektől való elpártolás nem jelent sokat, de összességében szerintem már mérhető százalékokról beszélhetünk. Személy szerint nem töltök le könyvet, véteknek érzem, de megveszem az olcsóbb angol kiadást. A magyarul vett könyveim 90%-át a családom dotálja, az ilyen-olyan alkalmakra kapott könyvutalványokkal, amiknek nagy részét magyar nyelvű könyvekre költöm, de nem az egészet. És ha a családom hirtelen úgy döntene, mostantól más ajándékot kapok tőlük, akkor a polcom hamarosan csökkennének az itthoni kiadások, amik a magyar írókra és a régi klasszikusokra korlátozódnának.

No és persze mindennek két oldala van, a kiadó szemszögéből a terjesztő minden baj oka és forrása, és ha jól megnézzük, valóban szemérmetlenül sok pénzt kérnek el minden darabból, aminek a megszületésében nem is segédkeztek. Az olvasók a kiadót vádolják kapzsisággal, és olyasformán képzelik el, mint Dagobert bácsit, aki a mohóságtól eltorzult arccal úszkál a mi nehézkesen megkeresett forintjainkban. Ami pedig a terjesztőt illeti… Nos, megvallom őszintén, fogalmam sincs. Neki jó a jelenlegi rendszer, és nem kétséges az sem, meg tudná indokolni a magas árrést, csakhogy attól még itt valami nem működik megfelelően. Ám mielőtt valaki haragosan vasvillát ragadna, és „Vesszen a terjesztő!” feliratú transzparens alatt hadba indulna, el kell mondanom, hogy jelenlegi ismereteim szerint nem hagyható ki a kiadó és vásárló közötti lépcső, vagy legalábbis nem teljesen.

A piac működése egyértelmű: ha van fizetőképes vásárló, akkor ki kell elégíteni az igényeit, mégpedig megfelelő kínálattal, csakhogy ebből a tortából túl sokan vágnak ki kisebb és nagyobb szeleteket, amiknek az árát aztán a vevőknek kellene megtéríteniük. Ugye látjuk, mennyivel komplikáltabb ez a kérdés, mint eleinte hittük?

Tisztában vagyok vele, hogy nem beszéltem arról az időszakról, amikor a kiadók egy adott könyvre licitálnak, s arról sem, hogy mire nyélbe ütnek egy üzletet, mennyi idő telik el, és a papír- és festékköltséget sem említettem, ahogyan bizonyosan más „apróságok”, mint a közüzemi számlák is kimaradtak, de a lényeg könnyen megfogható. Érthető, hogy szeretnének profitálni a könyveikből, de értehetetlen, hogy a vásárlók igényeire fittyet hányva egyes esetekben miként harapózott el az ár/oldal arány.

Természetesen olvasóként is tudom, tudnom kell, hogy mindennek meg van az ára, és egy kiadó sem dolgozik ingyen, de azért azt elvárhatom, hogy vegyék figyelembe az igényeimet, és változzon a piac ezeknek megfelelően. Tehát szerintem valahol félúton lehet a megoldás. Én hajlandó vagyok engedni, de vajon a másik két részvevőnek mi a véleménye? Néhányan azt állítják, Magyarországon még nem készült átfogó felmérés a jelenlegi olvasói szokásokról, de amik készültek, azt sem használják fel az érintett felek, így nem marad más, mint a morgolódás, és alternatív megoldás keresése. Továbbra is megosztjuk egymással a kedvezményeinket, és én magam részéről fokozatosan terjesztem az eredetiben olvasás igéjét is. Csak a saját környezetemből indulhatok ki, amikor azt mondom, lassan haladok, de sikeresen. A kérdés tehát jogosan vetődik fel: hogyan tovább?

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2014. május 6., kedd

Teaser kedd #92

kép forrása

Még nem tudom milyen lesz a Tolvajok tele, csak néhány oldalt olvastam belőle, gyakorlatilag az előszót, de azt hiszem írtam már egyszer valahol, hogy rengeteg, különben kiváló képességű író képtelen összehozni egy tisztességes előszót, most pedig úgy tűnik, David Benioff tud. Kellemes, lendületes, olvasmányos. Ha marad ennél a szintnén, én imádni fogom.

Tudom, ez apróságnak tűnik, de az ajánlók, köszöntők gyakran a könyvek elején helyezkednek el, és alapvetően megalapozhatják a hangulatot. Épp ezért tényleg fontos, csak hát sokaknak nem megy.  Egy történetet elkezdni mindig a legnehezebb feladat, ha az megvan, a többi már jön gyakorlatilag magától is, ezért így 19 oldal után nyugodtan bizakodhatok.

Heti teaser:

Márpedig Leningrád nélkül, A Dolgozók Városa nélkül, amely tankokat és puskákat gyárt a Vörös Hadseregnek, mivé lenne Oroszország?
Anyám azt mondta, hogy ez hülyeség.

David Benioff: Tolvajok tele


Pittacus Lore: Ötödik csapdája

A Lorieni Krónikák negyedik része még tavaly megjelent, de kicsit, ahogyan minden mással, ezzel is el és lemaradtam. Persze nem baj, van, amire érdemes várni, mert aztán a nagy egymásra találásunk után seperc alatt elfogytak a lapok. Már megint...

Negyedik kicsit tanácstalan. Nem tudja, mit kellene tenniük, már abban sem biztos, hogy alkalmas-e vezetőnek, egyáltalán szükségük van vezetőre? De mint sok esetben, az élet dönt helyette is. 
Ötödik üzeneteket hagy számukra, és találkozóra hívja őket. Az üzenetei azonban nagyon amatőrök, gabonaköröket rajzolni talán jó móka, de meglehetősen feltűnő, így megindul a versenyfutás az idővel. 
Nekik kell előbb ötödikhez érniük, jóval előbb, még a mogadoriak előtt, mert a bájos játszópajtások nem mentek sehova. Még mindig le akarják igázni a földet, és ennek érdekében továbbra is feltett szándékuk a drága lorinok kivégzése.

Hát kérem, csak a szokásos: egyes szám első személy, jelenidő, különböző fejekben ugrálás, váltott szemszög fejezetenként és fejezeten belül is, amik miatt felmerül bennem a kérdés: akkor mégis miért élvezem ezt annyira, ha látszólag nem változott semmi?!
Nos, mert James Frey és Jobie Hughes ismételten megérdemelne egy baráti vállveregetést. Képesek voltak tovább emelni a szintet, és bár a történet maga némileg kiszámítható, még mindig varázslatosan szórakoztató.

Képtelen vagyok szabadulni a hangulatától, attól a hangulattól, ami miatt első pillanatban beleszerettem, és ami eldöntötte, hogy én a tied, te az enyém, holtodig- és holtomiglan, meg más hasonló dolgok. Mert ezúttal is filmet láttam, annyira élénken, hogy bármelyiküket, Kilencediket, Negyediket, Tizediket, Nyolcadikat és így tovább meg tudnám rajzolni. Itt ugrálnak a szemem előtt és integetnek, mert teli vannak élettel.
Folyik a harc, továbbra is hatalmas a tét, egy lépéssel sem jutottunk közelebb a megoldáshoz, de most komolyan: Kit érdekel!?
Még az sem szegte kedvemet, hogy egy lelkes olvasóm elspoilerezte a könyv egyik fontos fordulatát. Miközben olvastam a levelét, emlékszem, kikerekedett a szemem, aztán kézbe vettem a könyvet és arra gondoltam, marhára nem számít, az utazás a lényeg, nem a megérkezés.

A karaktereket ezúttal is könnyedén el lehet különíteni egymástól, mert minden védőnek saját egyénisége van, és bár Negyedik és Hetedik gondolatai esetében valóban egyszerűen ment, hála a különböző betűtípusoknak, de a harmadik hangot néhány mondat erejéig mindig Negyediknek hittem.
A fordítóváltás szerencsére nem érződik ki, ez nyilván a szoros szerkezetnek köszönhető, de azért én jobban szeretem, ha ugyanaz visz végig egy sorozatot. Valószínűleg ez sznobság, és még csak meg sem tudom indokolni, de így szeretem és kész. Mindenesetre elismerésem, szép munka.

A borító... Nos, maradtak a régi koncepciónál, azaz a filmes borítóra hajazó hangulattal operálnak, amit alapban még mindig nem szeretek, de el kell ismernem, hogy mind a színvilág, mind az apró momentumok, mint a föld vagy a sötétebb vonalak és árnyékaik összességében meglepően jól működtek.
A tapintás továbbra is kellemes, és a puha kartonborító a visszahajtott füleivel egyértelműen a kedvencem, ahogyan a hátsó borítóról leválasztható könyvjelző is. Egyszerűen imádom, hogy minden részhez kapok egy külön, másra át nem ruházható könyvjelzőt. 

Ami a könyv nagy fordulatát illeti, nem a spoilert, hanem egy másikat, már a könyv felénél megmondtam, de mint ahogy írtam fentebb: "az utazás a lényeg". Pont a nézőpont változások miatt egy szituációt több helyről, több szempontból is megismerhetünk, ezért aztán valójában nem számít semmi. Annak sem lenne jelentősége, ha most egy erős találgatással felvázolnám a hatodik regényt, és esetleg még be is jönne.
Mint ahogyan az sem hat rám, hogy néhányan lassúnak titulálják. Mert nem az. Nekem nem. Szeretem Negyedik tépelődéseit, csak úgy, mint Hetedik meglátásait, és Kilencedik idegesítő természetét. Úgy ahogy van, nekem készült. 

Azért kicsit aggódom. Egyrészről még két rész van hátra, de én még mindig nem látom, hogy közelítene a lezárás, másfelől a  harmadik és ötödik könyv között megint egy rahedli mini ebook jött ki, amit viszont rettenetesen utálok. Mármint azt, hogy ezek most már négy különálló könyvet is megtöltenének - 12 történetről beszélünk-, és itthon mégsem adta ki azokat senki. Még tavaly azt az infót kaptam, ha jól fogynak a könyvek, akkor kiadják az Elveszett file-okat, de egyenlőre nincs semmi hírem róla. Mindenesetre tényleg klassz lenne...  
Szóval változatlanul rajongom az ifjúsági sci-fi eme darabjáért, mert egyszerűen nem lehetek elég idős egy jó és fordulatokban bővelkedő történethez - akármilyen korosztály számára készült-, és hiába látom továbbra is a széria hibáit, nálem ez még minig:
10/10 

Magyar kiadó: Cartaphilus Kiadó
Fordította: Havadi Krisztina

Az elmúlt időszakban kijött rövid történetek(a címek spoileresek lehetnek...):  
I Am Number Four: The Lost Files: The Last Days of Lorien ; 
I Am Number Four: The Lost Files: The Forgotten Ones
I Am Number Four: The Lost Files: Secret Histories; 
I Am Number Four: Eight's Origin; 
I Am Number Four: The Lost Files: Five's Legacy;
I Am Number Four: The Lost Files: Return to Paradise (idén áprilisban jött ki);
I Am Number Four: The Lost Files: Five's Betrayal (júliusra várható).

Nem mindegyik mini sztori éri el a 100 oldalt, akad, amelyik csak 11-re rúg, afféle kerettörténet a szereplők hátteréhez, de nem lenne klassz az összeset olvasni? És nem angolul... 

A széria ötödik része Amerikában augusztusban érkezik, és a sokat sejtető The Revenge of Seven címet kapta. Én már repesve várom. És ti?

2014. május 3., szombat

Mennyit ér egy könyv?

Az elmúlt időszakban több könyvvel kapcsolatos témán is elméláztam. Ezért történhetett meg, hogy hosszasan taglaltam a borítókkal kapcsolatos gondolataimat, rátok tukmáltam az ajánlókkal szemben támasztott aggályaimat, de nem hagytam szó nélkül a manapság újra divatba hozott, nőket célzó trendeket sem. Most azonban valami egészen másról szeretnék beszélni. Valamiről, ami érintőlegesen már előjött, de konkrétan még soha. Ez pedig azért alakult így, mert a téma bizony meglehetősen érzékeny, ahogy az már lenni szokott minden olyan esetben, amikor többek érdekeit sérthetjük. Mit is próbálok ilyen körülményesen körülírni? Nem mást, mint a pénz kérdését. A könyvek ára egyformán kényes olvasói és kiadó szemmel nézve (utóbbi kapcsán ajánlott olvasmány egy közelmúltban megjelent nyílt levél), de mindkét oldal máshogy tekint rá, és ebből kifolyólag máshol keresi a megoldást is.
Két évvel ezelőtt, ha valaki megkérdezte, mi az a maximális összeg, amit hajlandó vagyok kifizetni egy könyvért, azt válaszoltam, nagyjából 3000 forint és egy petákkal sem több. Ettől persze bizonyos körülmények között eltértem – például a háromkötetes, de egyben megjelenő A kurblimadár krónikája esetében, amit a zseniális Murakami Haruki írt, mégsem adtam érte hatezret. Kivártam, ahogy a legtöbb könyv esetében teszem, hogy akcióba kerüljön; különben is hajlamos vagyok a 15-20% kedvezménnyel kecsegtető online boltokból rendelni. Nem szépítem, olvasó vagyok, aki bérből és fizetésből él, jól meg kell néznem mire és mennyit költök, jelenleg pedig a könyves kis szenvedélyem több pénzt emészt föl, mint ami
még megengedhető egy hobbinak.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...