2014. március 30., vasárnap

Te mit tennél? (Variálós vasárnap #19)


Szerintem mind kerültünk már olyan helyzetbe, amikor utólag szégyelltük, hogy valamit nem tettünk meg, de legalább elgondolkozzunk rajta, helyesen döntöttünk-e, amikor nem szóltunk bele. Személy szerint nehezen állom meg, hogy ne avatkozzak közbe, ha valaki bajba kerül, de azért sosem álltam oda, hogy engem pofozzanak meg. Írtam egy esetről, amikor segítettem egy fiatal lánynak, mert ezt rajtam kívül senki sem tette meg egy rogyásik tömött járművön, de még most is bűntudatom van, amiért nem kértem tőle legalább egy telefonszámot. Tudjátok, csak hogy biztosan haza érte-e, és mégsem ez az, amit a mai napig szégyellek.

Néhány éve az 1-es villamoson ültem, amire felszállt nagyjából 15-20 fiatal. Tavasz volt, de bakancsban, dzsekiben, a fiuk közül páran frissen kopaszon, de mind elég ittas állapotban voltak, és elfoglalták a kocsi egyik felét. Épp véget ért a közelben egy szélsőjobbos gyűlés, és mivel zászlókat is lengettek, nem volt nehéz kitalálni, honnan érkezhettek. A srácok átlagéletkora különben 16-18 éve köröl lehetett, és emlékszem, átfutott az agyamon rendkívül gúnyosan: Íme jövőnk reménységei! Mind meghalunk.
A többi utazó inkább átállt a másik oldalra, oda, ahol a legelső széken én is ültem. Próbáltam olvasni, de hamarosan nem tudtam koncentrálni, amikor felszállt egy jól öltözött kisgyermekes család, akik leültek a fiatalok térfelén. A problémát az jelentette, hogy a család tagjai roma származásúak voltak. A pár csendesen beszélgetett, és folyamatosan mosolyogtak a babakocsiban üldögélő lányukra. Szerintem mind éreztük, hogy baj lesz, de valahol mélyen azt gondoltuk, nem történhet semmi, de ekkor egy lány kivált a csürhéből és a pár mellé állva minősíthetetlen stílusban üvöltözni kezdett velük. Hogy segélyért állnak sorba, meg az ő adójából élnek, és még egy sereg olyan közhelyet vágott hozzájuk, amit mind hallottunk már. A család nem értette a helyzetet, de annyira meg voltak rémülva, hogy a következő megállónál lemenekültek. Ettől a csoport hangosan ujjongott, és sörözéssel ünnepelték győzelmüket.

Amikor láttam, hogy egy ázsiai tinipár várakozik kézen fogva a megállóban, nemet intettem feléjük a fejemmel, de miért is figyeltek volna rám? Felszálltak, és a zaklatás újra kezdődött. Menjenek vissza a szülőföldjükre, ne lopják el előlünk a munkát és a többi. Nem is értettem, a srácok nagy része szerintem még életében egy percet sem dolgozott.  Szerettem volna felállni, és megkérdezni tőlük, hányan dolgoznak közülük, és hányan járnak iskolába, mert ők tényleg az én adómból tanulnak, és a szüleik pénzéből járnak olyan gyűlésekre, ahol ingyen pia van, de nem szóltam semmit. Ahogy a többi utas sem. Legalább 25-30 ember hallgatott abban a kocsiban rajtam kívül. Valójában az életösztönöm gátolta meg, hogy kinyissam a számat, de soha nem fogom elfelejteni, mennyire  bántott, hogy ennyire képtelen voltam legyőzni a félelmeimet. Talán, ha én megszólalok, megszólal más is. Vagy nem.

Az amerikai ABC csatorna készít egy rejtett kamerás sorozatot, Primetime: What would you do? címmel, ami gyakran kerül ki a youtube-ra, és amit én nagyon szeretek.
Egyfelől emlékeztet a fenti esetre, ami akármilyen meglepő, jó dolog. Sokan inkább eltemetik a szégyenteljes pillanataikat, de szerintem egészséges szembenézni önmagunkkal. Így talán egyszer, hasonló helyzetben, emlékezve az évek óta cipelt megbánásra, helyesen fogok dönteni. Valójában ezt nem tudhatom, majd kiderül.
Másfelől viszont visszaadja a hitemet az emberiségben. Hogy élnek köztünk jó emberek is, hogy talán van esélyünk a változásra és a túlélésre együtt. Szóval felerősít bennem egy csomó szentimentális baromságot, de akkor is, hinni szeretnék benne!

A műsor lényege, hogy néhány színész eljátssza a rájuk osztott szerepet egy nyilvános helyen. A helyiség természetesen be van kamerázva, de a jelenlévő vendégek, vásárlók ezt nem tudják. Folyamatosan figyelik a reakciójukat, és a végén a műsorvezető, John Quiñones mindenkivel elbeszélget arról, mit és miért tettek.

Az első film gondolatát egy amerikai anyuka ültette el, aki a hétéves lányát fogta drasztikus fogyókúrára, tehát ebben a szituációban egy anyuka beül a lányával egy étterembe, és nem engedi, hogy azt egyen, amit szeretne.
Az egyik vendég rászól a mamára, mert elvesz a gyerekétől mindent, és ez durva egy gyermeknek, miközben a kislány kérdésére, hogy szerinte fogynia kellene-e, diplomatikusan azt feleli: Mindig jó dolog megtanulni, hogyan lehetnénk egészségesebbek. Nem vágja az arcába, hiába látszik, hogy a gyerkőc túlsúlyos, és azt sem, hogy az anyukája téved. Mert nyilvánvalóan a mama jót szeretne, csak épp a módszerével van gond. Egy másik nő kiáll, hogy a lánya gyönyörű és édes, úgy tökéletes ahogy van, az anyuka pedig nem tesz mást, mint hogy egy szörnyeteget csinál belőle. Elmesélik a férjével, hogy nekik három lányuk van, és valamikor ő is elkövette ezt a hibát. Az egyik lányuk azóta terapeuta lett, aki szerint a szíve jó helyen volt, csak rosszul cselekedet.
Amikor kicserélték a lányt fiúra, igen érdekes dolog történt.



Láthatóan mindenki elítélte az anyukát, de sokáig senki sem avatkozott közbe. A pincérnőt azért figyelmeztették, amiért kivitt egy sütit. Amikor a fiucska megkéri őket, hogy rejtsék el a sütijét, kicsit vonakodnak, de csak ottmarad a tányér, igaz, a végén kibukik a dolog.
Ezután egy szinttel feljebb léptek a készítők, mert érdekelte őket, kiáll-e bárki is a gyerekért, és az anyuka azt javasolja a fiának, igyon egy pohár vizet, hogy eltelítse - a srác nem ehet, mert tegnap megevett egy pizzát. Ezen a ponton az egyik nő felállt, és távozni készül a lányaival, de mielőtt megtenné, még beolvas az anyukának. Hallotta, amikor a kedves szülő azt mondta, ő azért marat ilyen sovány, mert kihagy étkezéseket, ami  helytelen. Az anyuka érverésére pedig azt felel, hogy ő nem azért maradt sovány, mert éhezett. Később a műsorvezetőnek elmondta, hogy azért lett dühös, mert ettől különböző evészavarokban fognak szenvedni a gyerekek.

A második videón azt látjuk, ahogy egy férfi terrorizálja a barátnőjét. A nő egy szép monoklit visel, és amikor megérkezik a párja, könnyen össze lehet tenni a kettőt. A legtöbb embert bántja, de van aki feláll és elsétál, mert úgy gondolja, nem az ő feladata közbelépni. Megint más némán tipródik, nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen. Akad olyan, aki a férfi távozása után lép csak oda, de néhány férfi erősebben lép fel. A végén egy csapat vendég egyszerre reagál, míg az egyikük kikergeti a férfit, egy másik hívja a rendőrséget, és mind arról győzködik az áldozatot, hogy ez nem szerelem, hagyja el, mert ez erőszak. Többen felajánlják a segítségüket is. Arról a segítőről, aki telefonál, hamarosan kiderül, hogy a nagymamáját megölte a mostoha nagyapja. Hát ezért reagál olyan érzékenyen a témára, amit teljesen megértek.



A harmadik kisfilmet nagyon érdekesnek találtam. 2001 után fellángol Amerikában a muszlim ellenesség, és a sok éve, évtizede ott élőket is terrorizmussal gyanúsították. Olyan reakció volt ez, mint amikor Pearl Harbor után koncentrációs táborokba zárták az Amerikában élő japán, olasz, német nemzetiségűeket, akik közül sokan már második vagy harmadik generációs amerikaiak voltak. Nem számított, mit hisznek, a származásuk elég volt. Szóval a hisztéria elharapózott 2001 után, a bostoni robbantás pedig újra felszínre hozta a sebeket. A mai napig történnek olyan atrocitások, amiket csak azért követtek el, mert azt gondolták, a másik fél muszlim, semmi sem oldódott meg.

A történet szerint egy férfi vásárolni és enni szeretne, de a kiszolgáló muszlim, tehát elkezdődik a beszólogatás, hogy tőle nem vesz semmi, és még nem felejtette el a szeptember 11-et és a többi. Igazából sokáig nem történik semmi, míg egy férfi nem közli vele, hogy a kiszolgáló nem tett semmit ellene. Ekkor egy másik is megszólt, hogy nem mindenki terrorista, aki muszlim, és ők jobbak ennél. Persze hogy jobbak vagyunk -, érkezik a válasz -, mert amerikaiak vagyunk. Itt szólítja fel az első férfi, hogy távozzon a boltból.
Később egy nő teljesen ledöbben, és nagyon kiakad attól, amit a bigott vásárló mond, majd ezután még rengetegen állnak ki az eladó mellett. Aztán persze jön egy újabb vásárló, aki egyetért a támadó féllel. Igaz a végén ezt azzal magyarázza, nem hisz abban, hogy minden muszlim vallású terrorista lenne, csak ezt ugye kívülről nehéz eldönteni, mert nem tudni, ki kivel van, ugyanis beolvadnak.

De a felvétel vége komolyan megdobogtatta a szívemet. Egy amerikai katona tér be vásárolni, mire a gyűlölködő odalép, hogy ne vásároljon semmit, mert a kiszolgáló muszlim. A katona kissé kínosan felnevet, majd közli, hogy ez Amerika, és mindenki olyan vallást gyakorol, amilyet csak szeretne. Nem fél az eladótól, csak szeretné megvenni a szendvicsét, a pasas pedig fizesse ki a  chipsét, és lépjen le. De ugye a színészünk nem fogadja meg a jó tanácsot. Azt mondja az eladónak, szeretne enni is, csak nem tőle rendelne. Ekkor a katona rászól, tegye le a csomagot, és tűnjön el.  Mire a fiú visszakérdez, azt szeretné, ha távozna?
A katona pedig elmondja, neki joga van ott vásárolni, ahol csak akar, miközben az eladónak joga van olyan vallást gyakorolni, amit szeretne, ezért viseli az egyenruhát, hogy mindenki szabadon élhessen. Szóval hagyja békén az eladót, fizesse ki a cuccát és távozzon.



Amikor John Quiñones hősiesnek nevezte a viselkedését, azt felelte, ő nem hős, csak egy ember, aki kiált egy másikért, mert aki amerikai, az amerikai. Jó lenne, ha minden ennyire egyszerű lenne. Aki magyar, az magyar, és kész! Azért ha jobban belegondolunk, akkor valóban ennyire egyszerű.

Persze lehet engem naivsággal vádolni, no meg az is kérdéses, mi történt volna, ha a szidalmazók öten-tízen vannak, de ez akkor is reménnyel tölt el. Úgy tűnik, akadnak olyan emberek, akik így születnek - kiállnak másokért-, aztán vagyunk mi, a többiek, akik elsétálnak, még ha háborognak is. Talán ezen kéne változtatnunk, akkor sokkal jobb hely lenne ez a bolygó.

2014. március 25., kedd

Teaser kedd #86

 

A múltheti baklövésem után olyan szükségem volt Agatha kalandjaira, akár egy falat kenyérre. A Shattered témája komoly ugyan, de nem ez vele a bajom. Nálam a társszerző és narrátor Mavis Marsh vitte ki a lécet. De totálisan!
Ritkán érzek így, nem is emlékszem rá, mikor hagytam félbe utoljára könyvet, csakhogy pénteken a vonaton ülve, nagyjából az út negyedénél úgy érzetem, nem bírom már tovább, ezért összecsuktam. Végleg. A gondolataim csak úgy kavarogtak, és ha akkor előttem van ez a rinyáló, veszekedő és végtelenségig önző nő biztosan hozzá vágom a könyvét. Az az egy vigasztal, hogy nem adtam érte pénzt, így nem kell írnom a kiadónak, hogy térítse meg a károm. Kölcsön könyv volt, szóval visszavittem a gazdájának, megköszöntem és örökre elhatárolódtam.
Pedig a téma jónak tűnt, érdekelne most is, csak  sajnos a dokumentum regény nem arról szól, mait a fülszöveg ígért. 

Ezek után felüdülés az ötvenes Agatha önzése! Mennyivel másabb! Mennyivel szórakoztatóbb! Rájöttem, hogy nekem csak a hús-vér hisztérikákkal van bajom, és ezzel bizonyítást nyert a tény, hogy nem igazán szeretem az embereket. Ahogy Agatha sem. Nem érdekli, ki és mit gondol róla, ha rossz kedve van, tessék inkább félreállni! És higgyétek el, mindenki jobban jár, ha néhanapján engem is kikerültök. Mégpedig nagy ívben.

Heti teaser:


'You don't need to take off all your clothes to rape someone.'
'I wouldn't know, never having tried it.'

M.C. Beaton: Agatha Raisin and the Witch oh Wyckhadden

2014. március 18., kedd

Teaser kedd #85

Forrás
Könyvem, mint a tenger. Nem is panaszkodom, hogy ez vagy az nincs meg, mert valóban nincs, és egy darabig nem is lesz, ellenben akad rengeteg olyan darab, ami már évek óta vár arra, hogy sorra kerülhessen. Ez pedig elgondolkodtatott.
Miért van az, hogy egyes regényeket szinte azonnal, másokat pedig évekig sem veszek kézbe? Csak azért furcsállom, mert nem dobok ki pénzt olyan könyvre, ami nem érdekel. Például már egy ideje nem vagyok hajlandó fizetni sem Ulpius, sem KMK könyvekért, mégis árválkodik jó pár olvasatlanul. De ugye meg nem romlanak, így mindegy is.

Arra jutottam, hogy ezt a két kiadót már-már tudatalatti szinten is bojkottálom, de a többi esetében nem sok mentségem akad, ugyanis erősen hangulat kérdése a mikor-mit. Néha csak megakad a tekintetem egy könyvgerincen, máskor tudatosan keresem, mert azzal a gondolattal ébredek, hogy ma aztán muszáj nyélbe ütnünk a nászt.

Alapvetően az aktuális hangulatom határozza meg az olvasási szokásaimat. Az esetek többségében sikeresen eltalálom a napi hangulatom, de néha nem megy csont nélkül. Ilyenkor van az, hogy egy könyvet adott esetben félévig, vagy tovább is olvasok. És most nem az Eisenhornra gondolok, aminek csak annyi a bűne, hogy bitang vastag és nem a  saját könyvem, ezért nem merem magammal ciggölni mindenfelé, hanem például a Big Red Tequila, amivel meglepően jól haladok, már amikor kézbe veszem, csak az a baj, ritkán érzek erre késztetést. 

A mai olvasnivalómat kölcsönbe kaptam, és mint ilyen elsőbbséget élvez. Ezért várakoztattam csupán négy hónapot.

Heti teaser:


'Your son will be a cabbage for the rest of his life,'the senior doctor told us, 'or a vegetable, or whatever you want to call him.'
We were speechless.

Mavis Marsh with Andrew Crofts: Shattered

2014. március 16., vasárnap

Egy kicsi ez meg az, mert sok dolog történt (Variálós vasárnap #18)

















Ez a hét számomra egészen kaotikusra sikeredett, temérdek jó és rossz pillanattal egyaránt terhelt, és az az igazság, hogy még nem dolgoztam fel teljesen. Kicsit melankolikus vagyok, mint mindig, amikor egy kedves barátom elutazik, ugyanakkor pörgők ezerrel, mert nagyon jó könyvet olvastam, és jelenleg is hatás alatt állok, de eközben ösztönösen elutasítok minden változást, és újra meg újra le kell győznöm magam az elfogadásához.
A változás jó és normális! Ezt mantrázom teljes odaadással, és persze sorolhatnám még napestig, de az tény, hogy nincs felesleges energiám elmélyedni valamiben, mert saját magamat sem látom át e pillanatban, viszont megkuksiztam egy seregnyi anyagot. Cukit, elgondolkodtatót egyaránt. Korábban is készítettem már ilyen több videós mixet, amit nem igazán szerettetek, de természetesen nem hagytam fel a próbálkozással.

Nem olyan családból származom én, ahol csak úgy eloldalgunk, ha valami nem megy elsőre. A kitartó próbálkozás és tapogatózás (de ez más téma) híve vagyok. Ezért ímhol a heti termés egy kicsi része. Mivel most mindenhol az a csókolózós videó fut, én nem fogom megmutatni. Ha ezt hittétek, csalódni fogtok. Viszont kínálok helyette egészen mást. Többet is, ami azt illeti.
Mert meg tudom csinálni!

Kedves leendő anyuka!

Készítettem feliratot a videóhoz. Nem állítanám, hogy mestermunka, de nézzétek meg. Ehhez nincs mit hozzátenni. A téma komoly, de az arcokon lévő boldogság egyszerűen magával ragadó. 



Összetörjük?

Arnold Schwarzenegger mostanában az After-School All-Stars alapítvánnyal nyomul, és ennek keretében nemrég ellátogatott egy edzőterembe is. Szigorúan álruhában, ami szerintem nagyon mókás lett.
A cél különben az lenne, hogy a gyerekeket bevigyék az utcáról iskola után, mikor a szülők dolgoznak, és még senki sincs otthon. Például segítenek nekik a tanulásban és sportolni viszik őket. Minden lehetőséget a kezükbe adnak, amivel később boldogulhatnak, ugyanis ép testben ép lélek.



Most pedig valaki nagyon eszes azt találta ki, hogy akinek van kedve, no meg elég pénze, az eltölthet egy napot a jó öreg akciósztár/ex-kormányzó jobbján, minek keretében közösen vezethetik Mr. Schwarzenegger tankját, és csak úgy lezúzhatnak vele ezt meg azt.



Mert hát a kedves terminátorbácsi végre megszerezte álmai lánctalpasát. Igenis erre vágyott egész életében, de már nincs rá szükség. Mármint a vágyakozásra. Indulhat a rombolás!
Ami néha valóban meglepően jót tesz az ember lelkének. Ki ne szeretett volna már áthajtani egy taxin, vagy akár egy pianón? Milyen felemelő lenne megdönteni a saját rekordunkat, szó szerint, vagy letiporni mindet, amitől valaha is sírtunk. Mert mi nem sírunk!
Nem is tudom, hova tolnám be az ágyúcsövét elsőnek...
Mivel a cél a gyerekek megsegítése, én mindenbe lelkesen beleegyezek. Fontos, hogy iskola után senki se  csavarogjon kiszolgáltatottan az utcákon. Már csak azt kérdezném: Kulcs az indítóban?

Miért fizetsz pontosan, amikor megveszel valamit?

Jackie Chan előtt is tudtuk, hogy igen csúnya, sőt felháborító dolog orrszarvúra vadászni csupán a szarva miatt, meg egyébként is, de ebben az African Wildlife Foundation által készített jótékonysági reklámban kicsit jobban összeáll a kép.



Az orrszarvú egyébiránt Spike névre hallgat, öt éves, és szerintem igen bájos jószág. Kár lenne a szarváért.
Különben az sem véletlen, hogy elsősorban ázsiai ismert embereket kértek fel erre a munkára. Ha valami nem ehető önmagában, az biztosan jót tesz a potenciának, és a rino port bizony afrodiziákumnak tartják. A kínaiak valószínűleg több állatot gyilkoltattak meg, mint az összes nemzet orvvadásza együttvéve, de ahelyett, hogy megpróbálnák elmagyarázni nekik, semmire sem jó az őrölt szarv - úgysem értenék meg -, megkísérlik felhívni a figyelmüket ama egyszerű tényre, mi minden lesz a pénzükből.
Hátha bejön.



Később Jackie Chan a közös felelősségről, a múltban elkövetett hibákról, és a tudatlanság által okozott károkról beszélt, ez látható a második videóban.
A programhoz csatlakozott még az NBA-ból ismert Yao Ming, és a True Blood Pamje, Kristin Bauer is. Az ő videóikat nem tudtam végignézni. Túlságosan felkavaróak voltak.

Napi cukiság

Így a legvégére. Volt már szó pár dologról, és sok minden ki is maradt a heti termésemből, de kell egy kis felüdülés a borzalmak után.



A kis kölyök a jelek szerint rákapott a gurulás ízére, mert több videót is találtam róla, de egyenlőre ennyivel kell beérnetek, mert nem fért a mai rovatba több.

Volt itt sok dologból egy kicsi, de nem olyan kicsi, hogy ne lehetne róluk beszélni. Szóval ha lenne bármiféle észrevételetek, teljes nyugalommal osszátok meg velem is. Minidig jól esik eszmét cserélni.

2014. március 15., szombat

Anne Rice: The Vampire Lestat (The Vampire Chronicles, #2)

Teljesen véletlenül, egy belső sugallatnak engedve vettem le a polcon árválkodó széria második kötetét. Ahogy írtam korábban, a bevezető kötet, bár meghajoltam a nagysága előtt, elég felemás érzelmeket váltott ki belőlem, így aztán elmúlt pár év, mire újra aktuális lett.
Jóllehet Lestat személyisége garanciát jelentett a jó szórakozásra, nem tudtam, hogy mit várhatok a regénytől. A tény, hogy a '75-ös kötet folytatására kilenc évre volt szükség, egyszerre jelentett jót és rosszat is. Jót, mert nyilván megváltozott a hangulata, és rosszat, mert ha eltelik közben csaknem egy évtized, túl sok dolog változhat. Túl sok!
És mégis, egy vasárnap éjszakán kézbe vettem, és ugyan lassan haladtam vele, de nem tűrt meg maga mellett semmi mást.

Lestat de Lioncourt a '80-as éveket választotta visszatérésére. Míg ő aludt a világ elszáguldott mellette, de ez a világ teljesen más, mint amit korábban ismert. Lakói megölték saját isteneiket, és hirtelen mindent szabad, a levegő lüktet, vibrál, pont tökéletes hely a rocksztárrá váló vámpírnak, aki bandát alapít és könyvet ír az életéről. 
Teszi mindkettőt azért, mert kedve van hozzá, és azért is, mert ahogyan Louis lefestette a dolgokat, nem igazán nyerte el a tetszését. Az éremnek bizony két oldala van, ő pedig megragadva a lehetőséget elénk tárja a sajátját. Akkor is, ha ezzel a létező összes szabályt felrúgja.

2014. március 11., kedd

Teaser kedd #84


Az a helyzet, hogy nem kezdtem új könyvbe. Lestat nem is tűrne meg maga mellett senkit, én pedig képtelen vagyok másra koncentrálni. Kitölti a gondolataimat, és alig várom, hogy este végre ágyba kerüljek. Csakhogy itt jön a bökkenő, az apró betűs, sűrű sorba szedett regényből maximum harminc oldalt tudok egyszerre olvasni. Meglepő módon, így is túlteljesítettem a tervemet, 599 oldalból 430-ig jutottam.
Már most izgatottan várom az új kötetet, a Prince Lestat-ot, és ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, nem is vágyom most más könyvre, minden szépen és nyugodtan csücsül a polcomon. Várnak türelmesen. De akkor most mi legyen?

Ahogyan ez más hasonló esetekben lenni szokott, kreatívan értelmezem a rovatot, és olyat teszek amit még soha, önmagamból, azaz egy készülő Mindent vagy Semmit történetből szolgálok némi ízelítővel. De, hogy mikor fogom befejezni... Nos, azt nem tudom.

Teaser kedd:

A tinédzser évei elején járó volt múzsa időnként szertelennek vagy kezelhetetlennek tűnt, de legalább nem volt egyedül. Nem vált újra ténylegesen is semmivé a családja számára, és el kellett ismernie, az idő nagy részében meglehetősen jól szórakozott. 


reea: Mindent vagy semmit #9



2014. március 7., péntek

Cetlik, cetlik mindenhol

A minap átszellemülten baktattam a Lurdy Ház felé, amikor leszólított egy negyvenes nő. A nyitott orrú papucsát leszámítva teljesen normálisan öltözött fel, bár hófehérben volt.  A szatyra, de még a zoknija és a papucsa is makulátlanul ragyogott. Az egész megjelenésében volt valami nagyon bizarr, ahogyan a kérdésében is:
- Merre van a Lurdy Ház?
Én bősz pislogásba kezdtem, mint minden alkalommal, amikor valaki a nyilvánvalóra kérdez rá, és igen, ez egy konstansan ismétlődő jelenség. Közben kérdezőm zavaromat félreértve rámutatott egy sárga épületre épp előttünk, és azt kérdezte: Az az épület az?
- Nem - feleltem szemöldök felhúzva, és balra mutattam, az amúgy nem kis plázára. - Az a Lurdy Ház.
- Hú! Olyan messze van?
Szemöldökeim már-már átugrálták a koponyámat. Ami belátható távolságra van, az ugye nincs messze. Nem a tengeren, vagy  a Szaharában vagyunk. Kétszáz méter még csak nem is távolság.
- Csak át kell menni az úttesten és egyenesen nekimegy az ember.
 Most az ismeretlen nőn volt a tipródás sora, láttam, hogy kérdezne még valamit, de elég gyanakvó voltam ahhoz, hogy elsétáljak.

Átértem az úttesten, visszanéztem és láttam, hogy a hölgy az úttest szélén áll és nézi a közlekedő
autókat.
Ebédidőben voltam, ezért szaporán folytattam az utam, de ahogy megfordultam, szembetaláltam magam a parkolót körbevevő drótháló kerítéssel, amit a fenti cetli ékesített:" Szeresd a tüdődet".. Ahogy körbenéztem, kiderült, hogy az egész kerítés hosszán, bizonyos távolságonként fel van kötözve egy-egy ugyanilyen üzenet. Kellemes élénk színén megakadt a szemem, bár alighanem elsétálok mellette, ha a minden jel szerint a közeli kórházból meglépett beteg nem szólít le. Akkor ugyanis bedugott füllel, csak a zenére figyelve tovább baktatok.


Gondoltam, lefotózom, mert annyira meglepet ez a dolog. Már visszaértem, és még akkor is azon törtem az fejem, miről lehet szó pontosan, munka közben mégis, aligha meglepő módon, egyszerűen elfelejtettem. Egészen addig, míg délután végigsétálva a Balázs Béla utcán, észre nem vettem a cetli jó néhány ikertestvérét.
Az utca elején kaptam lencsevégre a második képet. Jól látszik, hogy ez is, akárcsak a testvérei, kerítésre van kötözve. Ugyanolyan a papír, az írás és a kötöző is.
A drót mögött valamikor egy ház állt, amit lebontottak, a helyére azonban nem került semmi. A gödröt szépen benőtte az idő és a fű, a környékbeliek pedig jól láthatóan szeméttelepnek használják.

Hogy ez egy reklámkampány része, vagy egy állampolgár magánakciója, azt nem tudom. Ahogyan azt sem, hogy mi ennek a célja. Ültessünk több fát? Adjuk vissza a természetnek a parlagon álló területeket? Esetleg kezdjünk el biciklivel járni kocsi helyet, vagy csak szokjunk le a dohányzásról? Fogalmam sincs. Mégis nagyjából eddig jutottam a gondolataimban, amikor rákövetkező reggel észrevettem még egy cetlit.
Ez már nem egy nyílit tér előtt, és nem is egy kerítésen árválkodott. Valójában egy térdmagasságban lévő alagsori pince ablakának rozsdás rácsára kötözték. Nem írom le, hol, mert ezen a környéken lakom, de ez bíz nem a IX. kerület.
Szóval a jelenség már kerületeken át is ível, itt-ott csendesen felüti a fejét, de nekem még mindig fogalmam sincs arról, miről szól.
Ez pedig egy egészen pindurit bosszant. 




2014. március 4., kedd

Teaser kedd #83, azaz az elmaradt értékelés esete Anne Rice-szal (The Vampire Chronicles #1)


Amikor befejeztem a Vampire Academy-t, tudtam, hogy szükségem lesz valami normális vámpíros regényre. Nem a manapság divatos tingli-tanglira, hanem olyan drakulásan klasszikusra. Valamire, ami miatt beleszerettem a témába.
Még 2011-ben olvastam Anne Rice: Interview with the Vampire című könyvét, amiről, mint afféle megkéset vélemény, lenne most némi mondanivalóm. Azért is, mert akkor még nem vezettem blogot, és azért is, mert nyilvánvalóan szándékozom folytatni a Vámpír krónikák sorozatot. Jobb későn...

Talán három éve még nem rendelkeztem a megfelelő szókészlettel, és esetleg ezért történt, de tény, nagyon lassan haladtam. Így utólag visszagondolva, inkább a hangulatával lehetett valami baj. A film is elég melankolikus lett, és bár szerettem, a könyv egészen más dimenziókba vezetett. Köztudott tény, hogy Rice a lánya halála után sebtében, öt hét alatt követte el a regényt, méghozzá 1976-ban. A könyv nem más, mint a gyász megjelenése, és mivel magam is alkalmaztam ezt a terápiát, tudom, hogy működik, csak egy bökkenője van, magán hordozza az író minden fájdalmát.
Louis tépelődő, töprengő karaktere mélyen ül az önsajnálatban. Tulajdon fájdalma mindent elborít, azon keresztül látja a többi karaktert, és ez akaratlanul is torzít. Amikor az ember lelke folyamatosan sajog, nehéz reálisan látni.

A történet maga zseniális volt, mégis borzasztóan nehéznek találtam. Magyarul nem tudom milyen lett, de többször is eszembe jutott, hogy akkor én most harsány csatakiáltással páros lábbal dobbantok az ablakpárkányon, mielőtt kivetném magam. Aztán történt valami, és újra imádtam 20-30 oldalon át, de mivel hősünk nem képes nyugodni, néha bizony besokalltam. Furcsa kettősség volt ez, a szeretem-gyűlölöm határán evickéltem. Miközben mélyen szántam Louist, egyre jobban kedveltem Lestatot, aki azt hozta, amit tőle elvártak. Ellentétben állt a tökéletességében meghasadt jóval, és képviselte a megtestesült ördögöt.

Természetesen a gonosz közelebb állt hozzám, mert mindent összevetve legalább nem volt álszent, csakhogy mind tudjuk, milyen sorsra jutott. Túl sok fájdalom sütött a lapokról, hiába éreztem, hogy ez valami jó, valami szokatlan, átérezni nem tudtam.
Az a furcsa eset állt elő, hogy a film, minden hibájával együtt 10 pontos lett nálam, a könyv viszont csak 7/10-et kapott. 

Ezek után pedig kevés kedvem volt belekezdeni a folytatásba, nem csoda, hogy eddig húzódott.

Heti ízelítő:


The light of the sun, the sustained heat of an intense fire - these things might destroy me. But then again, they might not.

Anne Rice: The Vampire Lestat









2014. március 2., vasárnap

Jeaniene Frost: Up From the Grave (Night Huntress #7)

Tavaly ősz helyett idén január végére csúszott az Up From the Grave megjelenése, ami miatt egyszerre voltam kicsit szomorú és boldog is. Ezzel ugyanis véget ért a kedvenc pararomantikus sorozatom. Természetesen nem tudtam ellenállni, már a megjelenés után egyből megvettem, csak nem kezdtem bele. Teljes meggyőződéssel ringattam magam abba a hitben, hogy így mégsem ér véget, azaz húztam az időt.
Nem sokáig, a kíváncsiságom, mint mindig most is erősebbnek bizonyult.

Cat még mindig nem békélt meg teljesen nagybátyja szellemével, de amikor Dan belebeg azzal a hírrel, hogy a volt kollegáinak hetekkel ezelőtt nyoma veszett, nem tud úgy tenni, mint aki nem hallott semmit. Bones nem igazán tehet mást, mint követi hitvesét nyakig a bajba, aztán próbálja kihozni a kaotikus helyzetből a lehető legjobbat, mert az eltűnések csupán a jéghegy csúcsát jelentik. A többi pedig olyan titok, amit talán jobb lett volna nem tudni. A tét immár nem csak a saját életük, hanem egy új világháború elkerülése, ami természetesen fenekestül felforgatná mindenki életét, legyen az vámpír, ghoul, szellem vagy ember.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...