Amikor majd úgy érzi... (A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #5,5)

A haja továbbra is a szeme elé lógott, de órák óta most először nem kívánta hátradobni. Kesernyés mosollyal nyugtázta, hogy alighanem beletörődött a helyzetébe. Mindig eljön ez a pillanat, de nem gondolta, hogy ennyire hamar.
A szája kiszáradt, a szeme égett, minden porcikája sajgott, zsibbadt vagy aktívan fájt, nem tudta eldönteni, hogy pontosan melyik érzés szalad végig a testén, de mintha már ez sem számított volna. Felnevetett. Hangosan, szomorúan, aztán ugyanolyan némaságba burkolózott, mint előtte. Csendesen nézte a plafonról beszűrődő halvány fénypászmát és hirtelen úgy érezte, teljesen üres. Sosem hitte, hogy lehet érezni az ürességet, mégis itt volt. Valami furcsa lyuk, egy kis rés a szíve helyén, a minden mindegy keserűsége. A feje felett halk léptek koppantak, amik lassan távolodtak, aztán elhaltak.
Az első órában még követelőzött, a szokásos arroganciájával ordibált, később már könyörgött, aztán csak úgy nem túl férfiasan sírdogált kicsit. Egy ideig talán még reményedet, aztán félt és most ímhol az üresség.

Nem volt meleg, mégis érezte, ahogy az izzadságcseppek végigszaladnak az arcán, orrnyergén, összegyűlnek az állán és hízott cseppekként a föld felé szálnak. Furcsa, mennyire mindegy az ember testének, hogy mi történek a pszichével, akkor is dolgozik, lüktet és él, amikor az elme lassan magába zuhan. Ha lenne kedve, hosszasan boncolgathatná ezt a kérdést,úgy látszik, ideje volna rá. Életében először nem rohan sehová, órák óta mozdulatlan, de őszintén megvallva, nem érdeklődött a téma iránt. Már az is meglepte, hogy ilyesmik egyáltalán az eszébe juthattak.

Akaratlanul megrándult az egyik karja, és a láncai hangos csörgésbe kezdtek. Felszisszent, mert a súlyos fém rázkódása végigszalad a testén, véres csuklójától a padlóval összeérő lábujjhegyéig. A vállízületei ismét hangosan panaszkodni kezdtek, de igyekezet nem meghallani őket. Úgy saccolta legalább két napja, hogy fellógatták, ahogyan a csirkéket a hentespult fölé. Eleinte még volt egy bak szerű fa állvány a két lába között, amire ugyan rá nem ülhetett, de megtámasztotta annyira, hogy ne terhelje túl a karját, amikor azonban a kezdeti sokk elmúlt és kiabálni kezdett, egyszerűnek kihúzták alóla. Valaki a háta mögé lopakodott,  azt suttogta, ez a büntetése, aztán csak úgy kiment. Olykor újra bejött de többet nem szólt hozzá, csak állt a háta mögött, hallotta, hogy lélegzik, érzete, hogy nézi. Próbált vele kommunikálni, teljesen eredménytelenül.

Most pedig összevizelte magát, és nem érzet szégyent, sem zavart, sőt, igazából baromira nem érdekli ez az egész létezésnek csúfolt valami.
Érdekes, gondolta, mindig erősen küzdött mindenért, sosem aratott könnyű győzelmeket, és most meg sem próbál tenni valamit. Mint a filmekben, ahol valaki felhúzza magát, és leakasztja a láncait a kampóról, leszámítva, hogy nem kampón lóg. Ó nem, ez sokkal összetettebb szerkezet annál. Egy csörlő... Nos, alighanem több csörlő, és ő nem más, mint egy élő marionett bábú.
A karjait, külön-külön bilincselték meg a csuklójánál és a könyöke felett, így a fogva tartója akár be is tudta hajtani a karjait, de most egyenesen meredtek az ég felé. A bokáján és a vádlián is helyet kapott egy-egy súlyos pánt, ezek segítségével le is térdeltethették, a hátán valami merev rúd futott végig, ami derékban és nyakrészen hajlott ugyan, de csak ha a különös kínzás tervezője is úgy gondolta. Először még megpróbált ellenállni, de semmit sem tehetett, a kezeit szétfeszítették, miközben őt lassan a talpára engedték, a karjai, akár az egyiptomi piktogramokon az ég felé álltak továbbra is, de felkarja derékszöget zárt be a testével, majd szabályosan kirántottak alóla a lábát. Térdre esett volna, ha elég hosszú a lánc, de nem volt az, ezért még lejjebb eresztették.

Ekkor azt kívánták tőle, hogy meghajoljon, mert a gerincén lévő szerkezet előre bukott, ő azonban nem akarta, küzdött ameddig lehetett, majd belátta, csak hagyták, hogy fárassza magát, mert a mechanikát nem lehetett megállítani. A hátára erősített szerkezet felbúgott és az eddig észre sem vett gyűrű a köldöke magasságában szorosabbra húzódott. Ahogy nőt a fájdalom és fogyott a levegő, úgy húzta egyre kisebbre magát, majd amikor egy nyögés kíséretében előrebukott, a karjait leejtették és a gépezet egyszerűen csak a földön tartotta. Nem tudott többé felegyenesedni.
Homloka a piszkos földhöz tapadt. Szeretett volna legalább elfordulni, de a fejét is pántok tartották szorosan, így aztán lehunyta a szemét és várakozott.

Előszőr furcsa volt, éles fájdalom nyilat az addig kifeszített testébe, majd lassan átjárta  a megkönnyebbülés is, mint amikor visszatér a vér egy elzsibbadt végtagba, csak valahogy jobban fájt. Az első alkalomkor a csuklója még nem vérzett, csak pokolian égetett, és bár ez továbbra is megmaradt, valahogy az egész teste fellélegzett. Ezt a fajta felemásságot azonban nem sokáig volt képes fenntartani, hamarosan újra felhúzták, és csak a fejének engedélyeztek egy kis előrebukást. Valószínűleg azért, mert pontosan ismerték.

Szerette a haját, a sötét, majdnem fekete tépett frizuráját, ami folyton az arcába hullott, és amit olyan lelkesen dobott félre, vagy igazított meg. Automatikusan és észrevétlen. A pántok megakadályozták, hogy most is hasonló, jobb oldalra irányzott fejmozdulatot hajtson végre, és csak azt érte el, vele, hogy a nyaka megrándult, mégis makacsul szinte egyből újra próbálta. Hiába fokozódott elviselhetetlenné a fájdalom, a feje gyakorlatilag magától rángatózott, de a haja, a büszkesége továbbra is a szeme előtt lógott.

Amikor ötödjére kényszerítették a porba egyetlen szó nélkül, megértette végre, nem azért lógatják fel, hogy kínozzák, hanem hogy élvezze a meghajlást. Erről szólt minden, az ő földre borulásáról. Valahányszor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, ösztönösen megfeszítette a testét, de tudta, hogy nem fogják bántani. Ennél jobban nem. A lelkét akarták megtörni, és ez kétségkívül sikerült. A felismerés valahogy megnyugtatta, és ahogyan telt az idő, amit már megsaccolni sem volt képes, ráébredt, akár így, akár úgy, de hamarosan szabad lesz. Ekkor újra nyílt az ajtó, és lélekben felkészült a következő, percekig tartó némaságra, ezúttal azonban a dolgok kicsit máshogy történtek.

A penge hirtelen feszült torkának. Visszatartotta a levegőt, de inkább csak reflexből, mint félelemből. Ha őszinte akart lenni önmagához, nem várt más befejezést. A fém hidege lassan átmelegedett a bőrétől, csupán azt nem értette, miért nem érez semmit. Azt hitte, ha az ember torkát nyiszálják, az azért jár némi fájdalommal.
- Nyisd ki a szádat! - parancsolta a hang suttogva és ő engedelmeskedett. A folyadék azonnal végigfolyt kiszáradt torkán, de az ízét nem érezte.
- Köszönöm - nyögte rekedten, majd abban a pillanatban elvesztette az eszméletét.  

***

Nekidőlt az ablaknak, szájában még ott érezte az előbbi kávét, de a gondolatai máshol jártak. Újra és újra felidézte azt a két évvel ezelőtti esetet.

Amikor magához tért a saját lakásában és a saját ágyában feküdt - a haja még nedves volt-, frissen vasalt pizsamában illatozott megfürösztve. A csuklóját ellátták, és az ijedségen, valamint enyhe kiszáradáson kívül más baja nem esett. Amikor végre ülőhelyzetbe tornászta magát, az éjjeliszekrényén egy cédulát talált:

A gerincünk az egyik legbecsesebb részünk. Szilárdan tart és bírja a rá helyezett terheket, de az is nagyon fontos, hogy ruganyos maradjon, tehát hajoljon, ha arra van szükség.

Amikor majd úgy érzi, az öné képes minderre, keressen meg!

                                                                     B.

Másnap levágatta a haját, és azóta is ugyanolyan röviden viseli. Talán mert nem akarta többet látni, ahogy a szeme elé hullik, vagy csak az emlékeket nem bírta elviselni. Nem tudta, de már nem is érdekes. Felhajtotta a poharában lötyögő cognacot, és egy pillanatra megpihentette a tekintetét a kilátáson. Ha az ember sikeres, megengedheti magának, hogy egy előkelő felhőkarcoló felső szintjein béreljen irodát, és megteheti azt is, hogy élvezze a kilátást. 

Két éve történt valami vele, de sosem tett feljelentést, mert nem bírta volna elviselni a sok kérdést, és a kárörvendő mosolyokat sem, amiket a zsaruktól kaphatott volna. Nem! Már akkor is túl ismert volt, rengeteg borsot tört megszámlálhatatlan orr alá, csak annyit tehetett, hogy a kapcsolatait felhasználva megpróbálta megkeresni Őt. 

Teljese reménytelennek tűnt, alig volt nyom, amin elindulhatott, ráadásul az első hónapokban csupán a bosszú hajtotta, de aztán lassan felülkerekedett a kíváncsisága, majd legnagyobb döbbenetére a vágy, hogy találkozzon vele. Végre elérkezett a pillanat, megvan, megtalálta...

- Mr. Sunsheen, megérkezett a hétórás ügyfele. 

Titkárnőjének hangja megfagyasztotta ereiben a vért. Leizzadt és a hideg rázta egyszerre, a szája kiszáradt és a keze finoman szitálni kezdett. Megköszörülte a torkát, próbálta összeszedni a maradék erejét, majd mosolyt erőltetett az arcára és kényszerítette a testét, hogy állítsa meg a vibrálást. 

- Kérem, küldje be! - felelte. 

A gondolatai halkan motyorászták: itt van, hát eljött végre!

Eredetileg Halloweenre szántam ezt az írást, de arról a jelek szerint lecsúsztam. Azért remélem tetszett. ;)

Természetesen a Félelmeink sorozat része, de csak utólag fogom feltüntetni ezt az összefüggést, mert nem akartam előre ellőni a poént. Már ha valakinek az volt. 

Itt megtaláljátok a tavalyi bejegyzésemet is. Más jellegű és önálló, de sokan szerettétek. Melyik tetszik jobban? 

Tessék bátran kritizálni!