2011. június 29., szerda

Helytelen tejetlen

Tegnap, miközben a zseniális iPod keverője egymás után dobta az Avenged Sevenfold Welcome to the Familyját és a Super Junior Sorry, Sorryját, kellően felfokozott, kusza hangulatban szálltam villamosra. Kénytelen voltam ezt tenni, különben elkésem.

Az első, amit megláttam, egy gyermekét szoptató anyuka. Mivel jómagam is nő vagyok, nem estem kétségbe.  Láttam már ilyet, ezért még egyszer odanéztem, és kiderült nem az történik, amire én gondoltam, hacsak nem a mama oldalából folyik a tej.

Azonban a kép felettébb félreérthető volt, amit az érintett anyuka is érzékelt, mert egyre nagyobb zavarban üldögélt, de a gyerek elaludt és gondolom, amíg le nem szálltak, nem volt szíve visszatenni a babakocsiba. Az utasok reakciója azonban félelmetes volt.

A nők egy része leplezetlenül és/vagy rosszallóan nézte, majd nem törődött vele többet, a másik fele egy futó pillantás után elfordította a fejét. A férfiak… Nos, uraim, nem szeretném önöket megbántani, de az ösztön vezérelt agyuktól ennyi telik. Komolyan sajnálatos, mennyi mohó tekintettet láttam négy megállónyi időben. Miben reménykedtek? Egy darabka kivillanó hófehér mellben, duzzadt bimbóban?

Fiatalabbak, idősebbek, miközben tisztes távolban álltak, képtelenek voltak másfelé nézni. Láttam, ahogy egy negyvenes férfi nagyot nyel, ahogy egy öltönyös tizenéves elpirul, és még sorolhatnám. Megérne egy tanulmányt.

Mi történt valójában? Az agyunk becsapott. A látott képet azonosította valamivel, valami egészen mással, mint ami ténylegesen történt, aztán azt hiszem vérmérséklet, tapasztalat, helyes értékítélt és kulturáltság szintjétől változóan, értelmeztük a látottakat.

Jellemzően, az erősebb nem képviselői híján álltak majdnem az összes képességnek. Hiszen, aki úgy akarta, könnyedén vonhatott le téves következtetést. Izgalom a 24-esen! Lesz mit mesélni a haveroknak sörözés közben.

Nem kívánom én őket elítélni, csak tovább gondolni. Amikor a villamoson belekötöttek egy  kismamába, az ott utazók közül csupán egyetlen hölgy kelt a védelmére, akit meg is vertek; amikor megtámadták a buszsofőrt nem akadt senki, aki rendőrt hívott volna. Na de, ha egy mell a tét, az mindjárt más! Mindenki az első sorból igyekszik követni az eseményeket.

Furcsa állat az ember. A tápláléklánc csúcsán trónolva felfal, eltipor, meggyaláz mindent. Nincs kivétel, nincs menekülés. Lényegtelen, hogy más vagy saját fajáról beszélünk. Minden mindegy, míg az adott személyt nem érinti.

Jómagam hamarabb szálltam le, mint az anyuka, aki szerintem már nem is igen mert mozdulni, de arra azért kíváncsi lennék, amikor elérkezett a távozás pillanata, hányan ugrottak, hogy lesegítse a babakocsival… Gondlom, ahogy lenni szokott, nagyjából senki. Ugyanis száz úrból, jó ha kettő megmozdul hasonló helyzetben. Igazuk is van. Ha az anyuka nem lógatja a tejtől duzzadt és a legtöbb esetben fájó mellét, magára vessen! Cipekedjen egyedül!











2011. június 27., hétfő

Paul

Paul


színes, feliratos, spanyol-francia-angol-amerikai sci-fi vígjáték, 107 perc, 2011

rendező: Greg Mottola
forgatókönyvíró: Nick Frost, Simon Pegg
zeneszerző: David Arnold
operatőr: Lawrence Sher
producer: Tim Bevan, Eric Fellner, Nira Park
vágó: Chris Dickens

szereplő(k):
Seth Rogen (Paul hangja)
Nick Frost (Clive Gollings)
Simon Pegg (Graeme Willy)
Kristen Wiig (Ruth Buggs)
Sigourney Weaver (Tara)
Jason Bateman (Lorenzo Zoil speciális ügynök)
Jane Lynch (Pat Stevenson)
Bill Hader (Haggard)
Blythe Danner (Tara Walton)

A Vaskabátok után olyan elvárásokkal ültem le a film elé, ami hibának bizonyult. Gyanús is volt, hogy azt a szintet megugorni majdnem lehetetlen. Ha ezt tisztázom az elején, megúszom a csalódást. Frost és Pegg, hasonlóan a Hot Fuzzhoz, alakítják a főszerepet, de Edgar Wright  hiánya érezhető.

A film tulajdonképpen görbe tükröt állít a kockák, a sci-fi szerelmesei elé, úgy nagyjából minden, fizikailag gyengébb sztereotip rajongó elé, akik klingonul beszélnek, és évek óta nem jön össze nekik egy jó... Nem is csoda, ha már egyszer létezik a Hamlet, és a Karácsonyi ének is eme nyelven, használjuk! Lassan többen ismerik és értik, mint a magyart. Miért nem lehet belőle nyelvvizsgázni? Ennek ellenére nem éreztem hitelesnek a karaktereket. Rajongónak nem voltak elég kockák, kockának pedig nem voltak elég rajongók. Mintha csak egy mellékszál lett volna addig, amíg Paul, a kutya nevű szürke ember, felbukkan.  A többször hangsúlyt kapó, mi nem vagyunk melegek kijelentésében, néha már-már kételkedtem.

Paul különben rendben lenne. Régóta él emberek között, és ez önmagában meghatározza a humorát. Néha kissé alpári, de valóban ötletes. Az egész karakter szerethető, minden nyűgjével együtt. Képes regenerálódni képes meggyógyítani sebesüléseket, aminek, ha átmenetelileg is, de ára van. Világos, hogy valamit valamiért.

Kristen Wiig épp időben kapcsolódik a srácokhoz. A figyelmem kezdett lanyhulni, csaknem azt mondtam, unom, amikor felrázta az eseményeket.

A létező összes poént ellőtték ebben a témában, az újdonság legfeljebb az volt, hogy nem ott vagy akkor, ahol és amikor vártam. A végkifejlet egyáltalán nem lepett meg. Nem vártam nyolcas erősségű sokkot, csak egy aprócska katarzist. Olyan picurit, hogy felnevessek rajta, hangosan.

Azért nem érdemelne ilyen gonosz kritikát. Alapvetően kellemes szórakozást nyújtott, jóllehet  félidőben nyugodt szívvel megebédeltünk a nézőtársammal(nem érzetük  a sürgetést, hogy rágás nélkül nyeljünk), mégsem volt rossz. Csak nem olyan, mint amire számítottunk.

Összegezve, nem tudtam eldönteni a vicc tárgyai  a kockák avagy az ilyen-olyan hívők, mert ahhoz egyik csoport sem szerepelt eleget.  Ráadásul a második felétől extra mennyiségű káromkodással próbálták valamiféle reakciót kicsikarni  a nézőkből, és ezzel elkaszálták a lehetőségét is, hogy családi mozi legyen. Pedig annak, tízpontos lett volna.

Megrekedtek két stílus között, egyiket sem bontották ki teljesen, mindkettő palettáját felsorakoztatták, aztán vaktölténnyel lövöldöztek ufókra.

A fordításra egy rossz szavam sem lehet (falatka2003 munkája). A káromkodásokért már önmagában megérte megnézni. Fura kombinációkat hallhattunk egy gyakorlatlan szájból, és ötletes ferdítéseket egy gyakorlott fordítótól.

Aranyos volt, de nem hasfogósan nevetős. Gyanítom jobb eredményt ért volna el, ha nem ismerem a Vaskabátokat, ám ez ellen már nincs mit tenni.

7/10





2011. június 25., szombat

Alien vs Ninja

Alien vs Ninja


Japán akció, komédia, fantasy 2011

Rendező:
Seiji Chiba

Szereplők:
Mika Hijii
Ben Hiura
Shûji Kashiwabara
Masanori Mimoto
Yûki Ogoe
Donpei Tsuchihira

Na, ez az a film, amit el sem kellett volna készíteni. Pedig a trailer egész jónak tűnt. Gondoltam, a legrosszabb esetben látok néhány ninját. Mert hogy két dolog biztosnak látszott, ahol vannak ninják, ott lesznek kardok és harcok is. A szörnyek meg csak dobhatnak a hangulaton. Ritkán tévedek nagyobbat.

A kritika spoileres,  különben itt,  a pontozással véget ért volna.

A kezdő képsor már elvette a kedvemet. Igen kezdeteleges technikával készült jelent a háztetőn ugrálásról. Jobban tették volna, ha rajzolják. Furcsa, mert a karakterek tulajdonképpen érdekesek is lehetnének. Egy férfi, aki a kihívásokat keresi, egy másik aki a kardlapjában nézve igazgatja a haját és fülbevalót hord, egy másik, aki csak meg akar mindent úszni, szóval lapul és menekül, valamit a nő, aki egy férfi tolerált hierarchiában képes lépést tartani. Ó, és az űrlénynek.

Nekik nincs szükségük kardra, azt a fejükből kinyúló csáp és a karmaik pótolják, a dobócsillag helyett meg a teleszkópos farok szolgál, ami multifunkciós. Lehet vele szúrni, tekerni, fojtogatni, sosem ér véget olyan hosszú.  Ez még talán el is menne, de a szörnyeink jól láthatóan ruhát viselnek, mert beöltözött emberek alakítják őket. Igen, ez egy furcsa paródiája a témának. Annyira furcsa, hogy nevetni sem tudtam rajta. Legalább ez a része rendben lett volna, de nem. Ha komédiázunk, akkor túlozzuk el. Nagyon, nem kicsit. Állítsunk görbe tükröt a hasonló művek elé. Szórakoztassunk, mert ez lenne a cél!

Alig használtak filmes trükköket, amitől elvileg élesednie kellett volna a paródia jellegnek és a karakterekre, valamint a helyzetkomikumra helyeződnie a hangsúlynak. Nem hiszem, hogy ez a színészek hibája lenne. Ennyi volt ebben a filmben.

Szóval nagyjából semmit sem sikerült összehozni a vállalt feladatokból. A legeredetibb része, hogy a négy szereplőből kettőnek festett a haja, egynek meg fém fogai vannak. A női karakter úgy bizarr ahogy van. No nem mintha baj lenne vele, csak az a vastagon kihúzott szem egy ninjánál kissé karakter idegen. Az angolul káromkodó alienekről, meg nem is beszélek, mert ezen a ponton nagyjából a szemöldököm átugrotta a homlokomat, ahogyan a hősnő gyilok közbeni szörnylovaglásától is.

Körülbelül olyan pocsék kísérlet volt a szórakoztatásra, mint a Vámpíros film. Minden adott egy jó kis nevetéshez, mégis legfeljebb csak kínunkban sírhatunk.

Ami pozitívum elmondható, hogy legalább rövid. Még nyolcvan percet is nehezen töltöttek ki vele, de kilencven túlzás lett volna. Az ötletek, a lehetőségek és a színészek ellenére ez egy csapnivaló film.

A feliratról meg annyit, amit különben köszönök, mert tudom, mennyi munka van vele, hogy japánul ugyan nem tudok, az angol szöveg sokszor nem segít a ragozásban, de ha összenézzük a filmmel látszik, hogy én megyek vagy ő megy.  Mert nem mindegy ám. Ami csak azért furcsa, mert a szöveg 95%-ban rendben lévőnek tűnt, viszont a maradék kivitte a lécet. Egy összenézéssel lehetett volna ezeket javítani, ahogyan nem árt tudni a karakterek nevét sem, hogy ne keverjük össze, én beszélek hozzád és nem fordítva.

Hát, elment vele az idő. Újranézés biztosan nem lesz. Sokkal többet vártam, de ez az én hibám, hiszen szeretem az ázsiai filmeket. Igazán kár az ötletben rejlő, kiaknázatlan lehetőségekért.

4/10





2011. június 23., csütörtök

Távol áll tőlem

Luke kérdezte, hogy írok-e a K-popról. Nem terveztem, de ez elindított egy olyan gondolatot, ami itt, ebben a kis bejegyzésben bontakozik ki.

Mindannyiunk szekrényében rejtőzik néhány csontváz. Akkor is, ha magunk nem is érzékeljük. Ezek azok a dolgok, amiket tudatosan vagy tudat alatt,  rejtegetünk mindenki elől. Nem feltétlen bűnökre kell gondolni, mert hogy kinek mi a  bűn, az filozofikus kérdés, aminek boncolgatására sem időm, sem kedvem nincs jelenleg; sokkal inkább azokra az úgynevezett karakter idegen csekélységeinkre, amiket szívesen művelünk, de ha kiderül mindenkit meglepünk vele.

Mint például,  egy balettozó focista.

Előszeretettel skatulyázunk be mindenkit. Ránézésre eldöntjük, ki hova passzol, aztán jönnek a kellemes vagy akár kellemetlen csalódások. Az tény, hogy a skatulyáinkba magunk másztunk bele (bár néha kint felejtjük a kezünket, lábunkat), majd épp ilyen könnyedséggel tekintgetjük dobozolt társunk éleit. Csak az nem biztos, hogy amit mi látunk, azt érzi ő is.

Akkor a zene... Az ízlésemre nincs magyarázta. Mentegetni sem szeretném. Ilyen és kész.

Már volt róla szó, de az én édesanyám Máté Pétert, Kovács Katit, Ihász Gábort, később Jimmyt és hála istennek, Cserháti Zsuzsát hallgatott. Nem akarom leszólni. Néhány szám mai napig kedvenc, mégiscsak ebbe nőttem bele, és valamiért saját ízlésem sokáig nem is volt.

Nem érdekelt, azt hiszem, független attól, hogy énekeltem, mert azt szerettem. Énekkaros voltam, mentünk fellépni, később egy rövid ideig, külön is jártam énektanárhoz, de ez aztán elmúlt. Na, közvetlen ez után, voltam majdnem tizenöt éves, ráleltem a Green Dayre. Ó, apám! Az volt csak a valami! Egyből ráhangolódtam és ebben sokat segített, hogy kaptam végre egy walkmant, amin hallgathattam szünetekben is. Jellemzően a fiúknak is bejött. Egyből kölcsön akarták kérni. Én még nem untam rá! Tessék várni!

Azóta kéz a kézben járunk. Olyannyira, hogy azt szoktam mondani a Green Day a meditatív zeném. Nincs olyan hangulatom, nincs olyan gondolatom, amihez ne passzolna.

Aztán jöttek sorban a többiek. Az iPodomon sorakozó jelenlegi lejátszó lista:

Apocaliyptica, Avenged Sevenfold, Breaking Benjamin, Green Day, Linkin Park, Nightwish, Rayflower, Shinedown, Tarja Turunen, Three Days Grace.

Ezek senkit nem sokkolnának. Ha valaki venné a fáradságot, és megkérdezné a szüleimet, mit hallgatok, azt a választ kapnák, hogy nem tudják megmondani, csak azt, hogy nagyon hangos, pasik kiabálnak benne, a fejük is megfájdul tőle, de én rém átszellemült arccal énekelgetek magamnak. Mert ezek azok, amikre számítani lehet nálam. Nem vagyok jelen, szemellenzővel, hangos zenével, olvasnivalóval közlekedem, és néha emlékeztetnem kell magam arra, hogy az utcán vagy ember, az utcán!

És mi a kicsit fura? Háta van Agatha Cristie(Murder is Announced), Lurell K. Hamilton(Anita Blake, Vampire Hunter), Harry Potter (összes), Minden egér szereti a sajtot(mese)Darkly Dreanibg Dexer, Dearly Devoted Dexter, Dexter in the Dark, Óz a csodák csodája (mese).

A hangoskönyvek talán nem is lepnének meg senkit, a mesék kivételével, de ez is én vagyok.

Tegnap pedig elérkezett az a pillanat, amit sosem gondoltam, hogy megérek. Én, saját magam, a kis kezemmel, beszerzem némi K-popot. SHINeet, Super Juniort és egy számomra teljesen ismeretlen bandát, Block B-t.

Ettől nagyjából minden ismerősöm lecsüccsenne a petúniájára!

Sok mindent várnak tőlem, de pop zenét azt nem.

Azt hiszem, a lejtőn akkor indultam el, amikor menthetetlenül beleszerettem az Urabokuba (Uragiri wa Boku no Namae wo Shitteiru). Amikor rájöttem, hogy szeretem az animékat, akkor mindenféle darab fennakadt a látószögemen, és ez maradt is. A nyitó zenéjéért meg egyenesen oda voltam. Szóval elkezdtem keresgélni. Kinyomoztam, hogy egy Japán banda, a Rayflower követte el. A dolog innen, viszonylag könnyen ment.

Lett néhány J-Rock számom. Az, hogy megtanultam a szövegüket, miközben vagy öt szót tudok japánul, csak hab a tortán.

A következő koporsószöget yuka_mi verte be (ahogyan a neraremasen szót is tőle tanultam), a SHINee Luciferével. Egyszerűen nem értettem mi tetszik rajta. Nem mentettem el a kedvencek közé, csak becsuktam az ablakot és azon kaptam magam, hogy két nap elteltéve töröm a fejemet. Mi is volt annak a csapatnak a neve?

Megtaláltam. Ezért csak gratulálni tudok magamnak.

Azért sokáig ellenálltam. Legalább két hétig nem is tetszett más számuk. Szerintem, csak altattak. Mint egy okos kis parazita, megtapadtak a fülemben és kényelmesen elvackolták magukat. Nem mozdultak, nem adtak életjelet, csak amikor már késő lett. Odáig fajultunk, hogy  a SHINee banda mind az öt tagjának tudom a nevét. Skandalum! Még a Green Day tagok nevén is el kell gondolkodnom, a többiektől meg tán egyet sem tudok, mert nem érdekel. Nem vagyok, sosem voltam egy fangirl. Nem gyűjtögettem a cikkeket, nem vágtam fényképeket, nem akartam mindent tudni az életükről. Erre most, mire észbe kaptam, anélkül, hogy különösebben akartam volna, rendelkezésemre állt egy sor lényegtelen információ.

Elértünk a lényegig. Ez az én csontvázam. A K-Pop, ami bekúszott a küszöb alatt, és mivel nem szórtam ellene sót (nem démon ugyan, de talán működött volna), bent is marad.

Az ismerőseim csodálkoznak, néhányan megjegyzést tettek, engem meg pont nem érdekel. Betudjuk a sok furcsaság közé, ami már így is jellemez.

Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, csak eleve elrendelés van. Az összes új helyzet, új kapcsolat tartogat valamit, egy szálat, ami elvezet valahova.

Ebben az esetben: anime – Japán - J-Rock – yuka_mi(twitter, Japán) – K-Pop.

Ha megvizsgálom az életem jelentősebb eseményeit, a legjobb barátaimat, akkor kétoldalas ábrát tudnék rajzolni addig a pontig, míg összetalálkoztunk. " Nekünk találkozni kellett, valahol, valamikor. " Ez egy Harangozó Teri szám, de annak legalább igaz.

Minden lépés, amit megteszünk tart valahova, akkor is, ha nem látszik, és minden lépés tartogat valami újat. Talán kicsit lágyabbnak, nőiesebbnek kéne lennem. Az örömzenéim többségén eret lehetett volna vágni, míg ezek a zenék kicsattannak a boldogságtól. Valami olyan könnyedség, életigenlés, energia és szeretet van bennük, ami eddig hiányzott a repertoáromból. Akkor is, ha a szövegük, épp annyira bugyuta és semmitmondó, mint az angol vagy magyar testvéreiknek. Másmilyenek. Szóval itt tartok. Ide tessék dobni a követ, ha ti tökéletesek vagytok és nem nézitek titokban a szombati matinékat.

Nem mondok le egyikről sem! Imádom az összes zenémet! Azért azt készségesen elismerem, egy keveréssel furcsa párosítások jönnek létre...

Elérkezett az idő! Valljátok be, mi az a kis titkotok, amit nem osztotok meg másokkal. Melyik kocka álmodik arról, hogy légtornász, operaénekes, főállású háziasszony lesz? Melyikőtök élvezi a kis titkát, amikor senki sem látja? Ki süt szebb tortát, mint anyuci, és ki hímez jobban nagyinál?

Ez volt a mérleg nyelve:







Ide jutottam:





2011. június 21., kedd

Kiszúrtál velem te, te kis teeee

Ez egy rendhagyó könyvkritika lesz, némi spoilerrel és egyebekkel. Hogy, akkor miért került a neraremasen történetek közé? Hát, mert szombatról vasárnapra virradó éjszaka nem tudtam elaludni és a kezembe vettem Karen Marie Moning Tündérkrónikájának 3. kötetét (A hajnalra várva; és csak most esett le, mennyire stílszerű a címe.).
Meglehetős nagy elvárásaim voltak vele szemben. Olvastam természetesen az elő két részt (Keserű ébredés, Álom és valóság).

Eredetileg nem érdekelt, de a sok krimi, szépirodalom, fantasy és kaland mellé kellett valami paranormálatlan is. A nyomoronc vámpírokkal tele lett a hócipőm. Mondjuk úgy, nyáladék szépfiúk nyomába sem érnek Drakulának. Elérkeztem addig a pontig, hogy ne tovább!
A vámpírjaim kegyetlenek vagy viccesek, esetleg romantikusak. Maximum valamelyik kettő a háromból, de amikor sokat akartak egy könyvben, az csalódást okozott. Na meg unalmasak voltak. Az állandó szex kérdés is fárasztó volt, már komolyan elegem lett belőlük. Szükségem volt valamire, amiben nem folyt a szerelem lépten-nyomon(az események rovására), vicces is, ergo szórakoztat és nem kell közben gondolkodni.

Valamilyen oldalon ajnározták az írónő angolul megjelent első kötetét. Gondoltam, miért ne? Amikor idehaza is megjelent, mégis nemet mondtam. Határozottat. Mi? Meghal a testvére? No way! Nem fogok sírni. Ez nem vicces könyv, ez egy dráma. Abból már elég van a polcomon. Nem kell!
Aztán valahol belebotlottam a második kötetbe, addigra nálunk is megjelent és erősen elgondolkodtam. Annyira dicsérik… hátha mégsem dráma. Szóval levadásztam a Bookline mezején és egyből a második részt is. Ha lúd, akkor legyen kövér.
Ó! Megvett! Kilóra.
Először is, érdekes, hogy már néhány oldal után bőgtem, de gondoltam most nem adhatom fel! Meg tudom csinálni! Rajta!

A sztori kicsit szokatlan, ugyanis itt a tündérek a rosszfiúk. Még a jobb tündérek is rosszabbak egy tucatnyi sorozatgyilkosnál. Szexhalált hozó fajta. Édes. Örök mosollyal a vadászmezőkre.A főhősnőnk, déli neveltetéséből kifolyólag, nem káromkodik. Például, nem ejti ki azt a szót, hogy segg. Tény! Merőben új jelentést kap egy sereg dolog, ha az embert petúniafejként küldik el melegebb égtájakra. Olyan fajta finom irónia és humor(rejtett és direkt formában) bontakozott ki, amit szerettem. Akkor is, ha pityeregtem kicsit.

Amikor bekerült a képbe Jericho Barrons, végleg elvesztem. Inkább nem mondanék semmit sem, de az a darkos fazon, akire minden nő vágyik, és akit minden épeszű kikerül. Én már csak olvasni szeretek ilyet, ami ugye nem fáj, az életembe nem engedek egyet sem. Nincsenek tévképzeteim, hogy majd én megváltoztatom, és a szeretett erejével… blaaaaaaaaa! Na, ez a baj a legtöbb vámpíros könyvvel!
Ellenben J.B. egyszerűen tökéletes. Az ő karaktere teremti meg a feszültséget és bontja ki teljesen a humort. Néha összenéznek és némán beszélgetnek. Sokáig azt hittem, hogy ez vicc, de amikor a gondolatokra érkezik verbális válasz, az meglepő és mulatságos.

A viccekről mit lehetne mondani? Ha kiírnék néhányat, senki sem találná igazán jónak, mert a poén sokszor csak csattanó másfél oldalnyi szöveg után, de akkor hangosan felnevettem, mindegy épp merre jártam.
Zavaró volt, hogy néhány dolgot lefordítottak magyarra, néhányat pedig nem. Ezek főként rövidítések, amik nekem nem jelentettek gondot és elmagyarázták a jelentésüket is, de valamit vagy fordítsunk végig, vagy ne tegyük egyáltalán.

Iszonyú mennyiséget beszélnek a szexről, de effektív senki sem csinálja, szóval annyira nem zavart, mert nem kellett ötven oldalon keresztül olvasnom a pettingről. Ha van bármi bajom Anita Blake-kel, hát az az, hogy folyton szexszel, mindig mással, tökre nem tudom követni kivel, miért és minek. Valami adódik már a sokadik orgazmuson kívül? Nincs történet, mert elcsúsztunk egy másik irányba. A pasik természetesen nem féltékenyek egymásra. Kialakul a rangsor, na meg, a mikor kinél ér az éjszaka hangulat.

A tündérkrónikáknál rendben volt, mert két dolgot nem bírok egy könyvben, az indokolatlan káromkodást, és az indokolatlan szexet. Néha úgy érzem, sokan csak ezért írják bele a könyveikbe, hogy meglegyen az oldalszám.
Mondjuk a második rész végére már, indokoltnak tartottam volna. Már majdnem, aztán mégsem! Bevallom, igen kíváncsi vagyok J.B. felépítésére…

Viszont nem kaptam meg amire vártam, a történet továbbra is szórakoztatott és annyira tetszett, hogy felrúgva a saját szabályomat (amilyen nyelven elkezdünk egy sorozatot, olyanon fejezzük be), elolvastam a harmadik kötet első két fejezetét angolul.Ó! Ez annyira jóóóóó! Sosem adják ki nálunk, sosem! Mégis ellen tudtam állni, pusztán esztétikai okokból, mert csúnya a felemás sorozat a polcomon. Vártam, várakoztam. Aztán múlt pénteken végre begyűjtöttem.

Áthaladtam az első két fejezeten, amit ugye már olvastam, és nem éreztem a sürgetést, így félre tettem. Némi beszélgetés, majd éjszakai írás után, úgy egy óra felé, megérett az idő az alvásra. Szépen el is vackoltam magam, kitessékeltem a számból Killercatet, aki valamiért úgy gondolta a fogaim viccesek, én viszont nem találtam annak a szőrözést, és lehunytam a szemem. Lehunytam és úgyis tartottam… Nem történt semmi. Félórás hiábavaló próbálkozás után feloltottam az éjjeli lámpát és nekiálltam olvasni.
Ilyen nálam időnként előfordul. Volt, hogy egész éjjel azt hallgattam, ahogy a felettem lakó darabolja az urát. Tuti, mert csak azt hallottam: csap, csap, csap-csap-csap, csap, csap, nem ez a zaj nem lehetett más. Minig is pártoltam egy jó kis családrendezést, így  gondoltam, segítek zsákokba csomagolni, de addigra kivilágosodott, így inkább dolgozni mentem.

A harmadik fejezet menthetetlenül beszippantott. Hamarosan azt vettem észre, hogy hangosan felvisítok néhány gondosan alapozott poénon (A szomszéd bizti boldog volt, de nem nyomtam fel a gyilokért, szóval csak hallgasson!), jó barátként üdvözöltem Jericho Petúniafej Barronst, a csodás kocsi gyűjteményét, azt ahogyan beszélnek egymással(Magázódnak! Jericho Ms. Lane-nek szólítja, ezzel adva egy olyan pluszt mindenhez a feszült, függők-vonzódom játékhoz, ami kiélezi  a poénokat, elmélyíti a drámákat és késélére állítja az olvasót. ) és az első olyan főhősnőmet, aki bár független, szeret önállóskodni, de tudja, mikor van szüksége segítségre és kéri is. Ugyanis a modern könyvekben ez nincs meg. Minden nő mindig mindent jobban tud, erősebb, eszesebb, mindenkinél, és mindenki hallgasson. MacKayla Lane tudja, ha valami nem megy, az nem megy, tudja, hogy nem haladhat vakon, mert mindenki tőle akarja a megoldást és biztosítás nélkül, nem éli túl a kalandot. Az emancipációnak is vannak határai, a feminizmus elvakult formáját végképp nem bírom, ezért mondtam búcsút Vavyan Fable-nek. A mesemaraton második része, nem csak rossz volt, de egyenesen katasztrófa. Ez csak saját vélemény. A régebbi könyveit nagyon bírom.

Szóval repült az idő, hiszen jó társaságba töltöttem. Izgultam és hahotázva nevettem, kicsit hiányoltam hogy még mindig semmi J.B.-vel, de hát az írónő jobban tudja.
Aztán az utolsó tíz oldal keresztbe tett reményeimnek, jókedvemnek, és egyáltalán nem tudom, akarom- e folytatni a sorozatot.

Mert hogy addig semmi huncutkodás, csak elméleti síkon, illetve  a szexhozó tündér jóvoltából, aktus nélküli orgazmus, ami tudom, hogy fura, de a karakterek és a szituációk miatt belefért. Még néha vicces is volt, amikor a megidézett főhős, az utcán kezd el vetkőzni, aztán magához tér, és húzogatja a ruháját, de késő, mert már a melltartóját is elhagyta. Ez igenis humoros, ahogy az is tény, hogy J.B. a végén tutira megmenti Macet. Nem azért mert, imádja és szereti, hanem mert érdeke fűződik hozzá. Amivel nincs is baj. Egyenes, őszinte, korrekt. Amikor ő nem ér oda, akkor jön V’lane, a halált hozó szextündér. Naná, hogy szintén haszonlesésből!

Na, most nem jött senki! Vagyis jött három másik szextündér, a nagyon-nagyon rossz bandából, és édesnégyesbe kezdtek.
Mi van?! Nem, nem, ez nem jó, ez nem vicces, ez nem humoros, ez nem szórakoztató! Hol a fenében van Barrons, a titokzatos, a zseniális, az ellenállhatatlan, leginkább antihős(mert tudjuk, hogy nem igazi jófiú)? Mi az, hogy nincs, mi az, hogy nem jön?!

Nem az zavart, hogy a főszereplőnk elbukik, nem baj, ha valami nem boldog véggel zárul, de miért így? Annyi ellensége van. Bárki, akárki megtette volna! Kit vigasztal, hogy karakter idegen, hogy nem saját akaratából tette (három tündérrel nem bánhat el), ha egyszer nem J.B. az, akivel megtette!
Az eddig 9,5-re tartott sorozatom lezuhant 7-re és csak néhány oldal miatt. Elrontotta a virrasztásomat! Komolyan, ha tudtam volna, inkább megint elolvasom valamelyik H.P. könyvet, vagy álomba szuggeráltatom magam a doromboló házjószággal. Az a kis szőr nem nagy áldozat!

Utólag persze látom, a borító is kicsit más volt, mint az első kettő, sem a színek, sem a gerinc nem hasonlított, puhább volt a kartontábla is. Figyelmeztető jelzések, de nem érdekeltek. Kint már az ötödik kötet jelent meg, mégsem érzem a vágyat, hogy beelőzzem a magyar kiadást. Egyáltalán, nem érzek vágyat az olvasásra sem.
Még túl elevenen él a hatása, ahogy  vasárnap reggel hat óra után, egyedül pufogtam. Az élet lassan újra indult az ablakom előtt. A macskák leléptek, átadták a terepet a kétlábúaknak,  de én olyan fokon pipa voltam, hogy lefeküdtem aludni és fél tizenkettőig fel sem keltem. Méghozzá azzal a jelmondattal: mindenki tehet egy szívességet és megcsókolhatja a petúniámat!

2011. június 20., hétfő

Emlékszem

Nem tudom, honnan jutott az eszembe. Beszélgettünk édesanyával, és azt mondtam, lassan olyan leszek, mint mama. Nem az anyai nagyikám, mert nála már most ezerszer rosszabb vagyok, hanem az édesapám anyukája, aki már több mint tizenöt éve itt hagyott minket.

Felnőtt voltam, létező, eleven emlékekkel, mégis a korábbi időkre emlékszem vissza szívesen.

Sokat gúnyolódtunk rajta, nem igazán gonoszságból, mint meg nem értésből.

Minden nyáron eltöltöttem néhány hetet édesapám húgáéknál. Ott, volt két fiú unokatestvérem és velük élt mama is. Az ő feladata volt a főzés. No meg, minden ügyeletes nagyi feladata, a sütés.

Zseniálisan sütött. Zserbó, nyolcfonatú kalács, bukta, szilvás gombóc (amit ugye főzünk), palacsinta, túrós táska és egy sor más süti, amiknek a nevére sem emlékszem, csak az ízük maradt a számban.

Mama cukros volt. Soha nem kóstolta meg azt a süti, amit nekünk készített. Ha néha eljött hozzánk, minden nap sütött, cserébe a családom engem jelölt kis arra a feladatra, hogy vasárnap hajnalonta eljárjak vele templomba. Vallásos volt. Egész életét meghatározta, de ahogy idősödött, egyre inkább azzá vált.

Hetente kétszer gyónt. Egyszer vasárnap, és egyszer csütörtökönként, amikor a pap kijárt a falu időseihez.

Nem értettük, most sem értem, milyen bűnei lehettek.

Édesanya mindig azt mondja, hogy az ő anyósa nagyon jó asszony volt. Soha nem bántotta meg, soha nem szólt bele az életünkbe. Türelmes, csendes volt. Mindenkinek ilyen anyóst kíván.

Ez igaz is. Ritkán veszekedett, vagy kiabált, de nagyot csattant a tenyere, ha elloptuk a mazsolát, amit a sütibe szánt, a hangját pedig az egész utcában hallották. A mazsolát, azt nagyon sajnálta.

A nagynéném mondta, hogy ne kiabáljon már és elment venni vagy öt csomaggal.

Ostorral csapkodtuk a sövényt, mikor kijött, épp az én kezemben volt. Ki máséban lett volna?! Sosem tanultam meg rendesen használni a karikást, de az unokatestvérem, mind fiúk, és a barátaik tudták. Szóval gyakoroltam. Aztán menekültünk, mert jött a mama mérgesen.

Csúzliztunk, néha a szomszéd ablakát ki, és a kukoricásban, búzában, mikor mi volt vetve a házzal szembeni földön, kergetőztünk.

Az én kezemben ostor, a fiúk meg ahányan voltak, annyifelé menekültek. Akit utolértem, arra rávágtam.

Bevallom, egy olyan családban, ahol hosszú idő óta csak fiú unokák születtek, helyzeti előnyel indultam. Mindenki az én kegyemet kereste, a főzés, sütés döntőszavával és ezzel, tejhatalommal rendelkeztem. Csak ne mindig krumpliszedési szezonban nyaraltam volna! Gyanítom, minden nem lehet tökéletes.

A fiúk sosem védekeztek. Bárkit megverhettem. Talán szerettek is, ezt nem tudom, de néhány éve, egy családi rendezvényen, ahova beszabadult néhány régi barát is, az egyikük azt mondta, akadozó, fél üveg pálinka teremtette dialektussal:

- Én úúúúúgy féltem a puszidtól!

- Már nem?

- Már nem, de vőlegény vagyok.

Sokat játszottunk, fociztunk, jártunk a tanyára állatokat etetni, és akkor azt mondtam, ha nagy leszek, tanyán fogok élni. Annak egész más hangulata van. A bocik orra sokkal finomabb és puhább, mint a lovaké (sajnálom Csillagom), és nem kellett attól sem tartanom, hogy megharapnak, mint a hátasok. Imádtam őket.

Aztán este hazamentünk és ha a nagynénémék elmentek valahova, mi ott maradtunk mamával. Három gyerek, három egyéniség.

Az idősebbik unokatestvéremet érzem a mai napig a legközelebb magamhoz, de nem vele voltam közösen a csibészségben. Az öccse egy évvel idősebb nálam. Mai napig megkapjuk, hogy egyformák vagyunk, és valóban mutatunk némi rokoni azonosságot.

A nagyis felügyeletek estéin, mama átjött tévézni a gyerek szobába, ahol mi rajcsúroztunk. Neki fekete-fehér tévéje volt, és nem akarta lecserélni. Sajnálta rá a pénzt. Mint a mazsolát. Tehát, beült hozzánk. Néztük színesben a Dallast és olyan hangosan, hogy máig rejtély, miért nem süketültem meg tőle.

Minket nem érdekelt. Ketten, a gengszter pajtásommal, lökdösődtünk, nevetgéltünk, mindenre figyeltünk csak oda nem. Mama mindig hátrafordult, mert hogy az elsősorban ült. Annál közelebb nem volt szék.

- Maradjatok már csendbe! – korholt minket.

Hogyan hallhatta meg, azt nem tudtuk. Én sokszor a saját gondolataimat sem hallottam.  Aztán véget ért a film. Kikapcsolta a tévét és imádkozni kellett.

Hol én lökdöstem, hol engem löktek, de pukkadoztunk a nevetéstől. Ekkor kezdtek el repülni a különböző tárgyak.

Rubik kocka, az asztalról díszek, távirányító(menő tévé volt ám az akkoriban), a papucsa. Jobb aztán a bal is. Minden, amit felért és elkapott. Egyszer az egyik fiú új, németből kapott walkmanje is. Volt ám berzenkedés:

-De mamaaaaa!

A szent unokatestvérem illedelmesen imádkozott, csúnyán nézet ránk, mi meg az ima végén visszaszolgáltattuk a használati eszközöket.

Elkezdtünk römizni, mama elment lefeküdni, de tudtuk, hogy még egy jó darabig nem alszik el. Rózsafüzért imádkozott.

Hatszor felvettük a két paklit, visszapakoltuk (Közülünk a  legidősebbnek, gyakran több lap marad  a kezében, mit ahogy kezdte, aztán egy óra volt, mire visszatette ugyanúgy. Jó sokat kiabáltunk vele.)

Aztán igyekeztem csendben beosonni a szobába. Mamával aludtam ugyanis. Ő egy hatalmas, kétszemélyes, régi, epedás ágyban, én egy kis, új heverőn. Ritkán aludt még.

Fáradhatatlanul imádkozott, és én nem szerettem volna zavarni. Csendben vetkőztem le, bújtam be pokrócom alá, amire nehezen lecseréltem a paplanomat, és hallgattam őt. Szinte örökkévalóságig, amíg el nem aludtam. Mi Atyán, Isten, Üdvözlégy Mária.

Amikor meghalt, a szüleim már elváltak. Édesapám nagyon összeomlott. Természetes volt. Elmentünk a temetésre és édesanyám is eljött külön, nagyikámmal. Szerették mamát. Mindenki szerette.

Furcsa, hogy mik maradnak meg.

A mazsola, a fantasztikus sütik, ahogy kiabált, hogy hallgassunk már, minden reggel a fogsora  a pohárban, az imái és a kereszt, amit a kenyérbe karcolt megszegés előtt. Amikor kenyeret sütök, a nyers tésztába vágok épp olyan keresztet, és eddig a pillanatig nem is láttam az összefüggést.

Már vagy öt éve eltemettük, amikor édesapa talált egy üveg szilvalekvárt. Minimum nyolc éves volt. Késsel vágtuk, és sírva ettük. Életem legjobb lekvárja volt.

Én magázom, magáztam a nagyszüleimet. Így neveltek, és nekem így szép. A szüleimet tegezem, ezért, ha lesznek gyerekeim, ők is tegezni fogják őket, és ez kicsit bánt. Valami végleg véget ér.

Mostanában sokszor eszembe jut, ha itt imádkozna mellettem, biztosan jobban aludnék. Nem virrasztanék át egy éjszakát sem. Egyszerűen álomba ringatna a folyamatos duruzsolása.

Fel kellett nőjek hozzá, hogy azt mondhassam: Hiányzik! Sokad gondolok mamára és nem bánnám, ha megint hozzám vágná a rubik kockát. Nem fájt, tényleg nem.

Szeretném azt hinni, hogy figyel rám, hogy néha büszke is. Csak egy kicsit. Nem olyan lány lettem, amilyenben mind reménykedtek.

A nagy részét hallgatag asszony idős éveit, kicsit megkeserítettük. Nem voltunk jó unokái, de gyerekek voltunk. Nem hiszem, hogy haragudott ránk, sem amikor kinevettük, sem amikor rosszak voltunk, vagy elfutottunk előle a kukoricásba, de úgy halt meg, hogy nem tudta, szeretjük.

Ezért most mindenki menjen oda a nagyszüleihez, szüleihez és ölelje meg őket. Ölelje meg, amíg még megteheti. Mindegy hányszor vitatkoznak, hányszor szidnak le. Tiniként nem láttam be, hogy akármennyi éves leszek, mindig is a szüleim gyereke, a nagyim unokája maradok. Olyan igaz, csak amikor már elvesztettük, akkor tudjuk meg, mit ért.

2011. június 19., vasárnap

A karate kölyök

(The Karate Kid)


színes, magyarul beszélő, amerikai-kínai akciófilm, 140 perc, 2010

rendező: Harald Zwart
forgatókönyvíró: Christopher Murphey, Robert Mark Kamen
zeneszerző: James Horner
operatőr: Roger Pratt
producer: James Lassiter, Jada Pinkett Smith, Will Smith, Jerry Weintraub
vágó: Joel Negron

szereplő(k):
Jaden Smith (Dre Parker)
Jackie Chan (Mr. Han)
Wenwen Han (Mei Ying)
Taraji P. Henson (Sherry Parker)
Zhenwei Wang (Cheng)
Rongguang Yu (Li mester)
Tess Liu (történelem tanár)
Shijia Lü (Liang)

Nos, egyből leszögezem, ez egy feldolgozás, ami, ha nem is jobbra, de kicsit másmilyenre sikerült. A színhely Kína, a karatéból kung fu lett, Mr. Miyagi a múlté, köszöntsétek Mr. Hant.

Will Smith kisfia szerintem, jó választás volt. Nem feltétlen kimagasló színészi játékáért, de a karakter önmagában is tökéletesen passzol hozzá. Teljesen tudok azonosulni a hely feletti ellenszenvével, az idegenkedés érzésével, az otthon utáni vágyával. Leszámítva azt, hogy az amerikaiak többsége szerint a világ közepe nem más, mint Amerika (miközben kínai kölcsönökből tartják fent magukat), elég nagy a változás, hiszen nem beszéli a nyelvet, nem ismeri a kultúrát, nem tudja elindítani még a meleg vizet sem. Mintha egy másik planétán lenne. Pedig még szóba sem került, hogy Jaden Smith micsoda kitűnő felkészítést kaphatott. Igazán izmos, szívós kis kölyök, rászabták  a harcos szerepét.

Nem feltétlen beilleszkedni, legfeljebb túlélni szeretne, de ez a ködös elképzelés is szertefoszlik, amikor megpillantja azt a lányt, akiért érdemes itt lenni, és aki, ha nem bukkanna fel az életében, megspórolna hősünknek egy csomó kalandot.

Mr. Han  karaktere, benne Jackie Channel, megérdemel egy főhajtást. Mindig is az egyik kedvencem volt. Mondhatni, ő az én hősöm. Emberi, esendő, botladozó, hibázó, bájos angol akcentussal. Beleöregedett ebbe a szerepbe. Nem Miyágisan, ősz hajjal, csak lelkileg beleroppanva az életébe, a múltjába, karbantartói munkájába. Szimplán zseniális a folyton viselt munkás ruhájában és a fekete műbőr kalapjával, na meg kitűnően alakítja  a megtört, a terhek alatt megrogyott, öregedő figurát. Nem csoda, hogy első pillanatra megszerettem kicsit különös, zord, hallgatag alakját.

A film hosszú. Igenis az! Mégsem unalmas. Szépen felépített minden mozzanata, ami elég veszélyes, ha figyelembe vesszük, hogy a tizenkettes karika ellenére is a megcélzott csoport, a gyerekeké. Különben nem is értem ezt a besorolást. Semmi olyasmi nincs benne, ami miatt nem nézhetnék meg fiatalabbak is. Az annyira istenített Ben 10 filmekben jóval több az erőszak. Bár lehet, nem értenék, éreznék át (Ezt nem tudom.  Én tizenkét évesen nem a koromnak megfelelő irodalommal ütöttem el az időmet, ezért ezt valaki, akinek vannak gyermekek az életében, jobban meg tudja ítélni.) a mondanivalót, mert az határozottan létezik.

Ez egy drámai vonulatú mű. Ott van a költözés, az új élet, az összetűzés, probléma a magánnyal, a barátság megszerzése, majd elvesztése, a karbantartó története, és ezek mind csak azt a célt szolgálják, hogy a végkifejlet nagyobbat szóljon.

A történet szerint kicsi Dre tornász múlttal rendelkezik, még az üldözői is megjegyzik, igen gyors. Azt hiszem, ez fontos, mert megmagyaráz egy sereg dolgot. Nyilván egy akrobatikus múlttal rendelkező ember könnyebben sajátítja el a pörgő, átforduló rúgásokat, és hiába más a műfaj, sport múlttal könnyebb új kunsztokat tanulni.

Az egész fiú brancs megérdemel egy hatalmas csillagos ötöst. Egyszerűen tökéletesek. Nem vértelen utánzatok. Kérem, itt igazi bunyó folyik. Méghozzá micsoda koreográfiával! Sokkal látványosabbak, tempósabbak lettek, mint az eredeti filmben, na de elvégre Kínában vagyunk, ez elvárható.

Nincs polírozás, van helyette kabát le és fel, kínai Valentin nap, kirándulás csodás tájakon, fejlődő, jól építkező történet, karakterek, bölcsességek, Jackie Chan és olyan kung fu bajnokság, hogy besírtam a gyönyörűségtől.

Spoiler következik három mondatban. Külön örülök neki, hogy a vesztes edző tettlegességi kísérlete a legvégéről kimaradt. Nem illet volna a történetbe és így is kerek lett. Az erkölcsi győzelem elvitathatatlan. Spoiler vége.

Kellemes, egész estét kitöltő film, drámával, érzelmekkel, gyönyörű harcjelenetekkel. Komolyan, nem is kívánhatna az ember lánya többet. Legfeljebb néhány gombóc fagyit, málnát, meg csokit, de így is nagyszerűen szórakoztam.

8,8/10





2011. június 17., péntek

Welcome to my world

Soha nem értettem, miként fordulhat elő, hogy valakivel nem történik semmi sem. Néha úgy érzem, túl sok minden történik velem, de ez biztosan a lényemből is fakad. Megesik, hogy szívesen átadnék belőle.

Egy átlagos napommal ismertetlek most meg. Önmagában semmi extra nincs benne. Lehetne bármelyik nap, most mégis  a szerda mellett döntöttem.  Mégpedig azért, mert arra a napra nem volt semmi különleges tervem, semmi, ami esetleg befolyásolhatná az átlagos fogalmát.

Reggel a telefon ébresztő funkciója 5:50-kor csörög. Mert egy dög! Hétperces szundi funkcióval rendelkezik, amit igénybe is szoktam venni. Olyan két-három alkalommal. Miért nem kelek akkor később? Hát, mer’ olyan húsz perc szükséges, míg az álomból fél éber állapotba kerülök.

Na! Szerdán elaludtam 6:49-kor nyitottam ki a szememet, ami tán nem hangzik soknak, de ha figyelembe vesszük, hogy fél nyolcra járok dolgozni, akkor ugye már késő. Tempó, vágta, iszkiri! Zuhany, öltözködés, majdnem kinyomtam a szemem a szemspirállal, aztán elindultam.

A zene, felrázó jelleggel, üvöltött a fülembe, még megálltam reggelit venni. Beértem és csak három percet késtem. Király vagyok!

Munka az volt. Nem unatkoztam. Reggeli időben megnéztem a Teen Wolf harmadik részének, második felét, és itt pattogtam a helyemen, hogy ú, meg á! Az ügyfelekre egy szavam sem lehet. Az étkezésre szánt időmet tiszteletben tartva, egy telefonom sem volt. Aztán beindultak, de akkor már nem bántam. Szóljon a meló, pörögjön a nap.

Beszélni és írni tudok egyszerre, főleg, ha rutin kérdésekről van szó, így nekikezdtem a Kint vagy bent témámnak is.

A munkában töltött időre, bár tartogat érdekes pillanatokat, mégsem térnék ki. Lévén, hogy egy grizzly sem támadt rám, szakmai kérdésekbe pedig nem bonyolódnék.

Tizenegy felé hívott édesanya. Mit csinálok ma? Titkos tervem az volt, hogy hazamegyek és kitakarítok, mert a kéróra is rá fért, na meg felmenőm is ígérkezett csütörtökre. Borult a program.

Úgy alakult, hogy ma ér rá. Menjek ki hozzá munka után, a székek és az asztal rég várják, hogy hozzám juthassanak, pakoljunk fel együtt, aztán le is együtt. Régi szép idők. Valamiért, akármilyen férfi volt mellettünk, ketten oldottunk meg mindent. Hopp egy szekrény, hopp egy polc, hopp egy zár csere(na jó, abban ő a profi és egyszer ki is mentett a lakásból, de ez más sztori). Rendben, mondtam. Az agyamon ugyan átfutott, hogy el sem mosogattam, aminek nagyjából már mindegy. Majd este…

Fél négyig dolgoztam ezen az átlagos napon, aztán vágta a villamoshoz, mert megy a vonatom.

Épp csak zötyögve, csörögve, rázva elindult a sárga csoda, amikor megcsörrent a telefonom. Hallani ugyan nem hallottam, de a táskám csiklandozott, ergo rezget.

Nagyon sok és hosszú szám volt. Felvettem. Professore barátom volt, mondtam, hogy egy szót nem hallok, nem jókor hív, de azt ígérte gyors lesz. Megállóba értünk, akkor húzzunk bele.

Július 5- ére megvan a repülőjegye. Jön haza.

Hűűű! Nekiálltam örömködni a tömött huszonnégyesen. Igaz, csak úgy, ahogyan én szoktam. Szóval semmi visítás, tapsikolás, malacvágta. Olyan akkor van, ha filmről, könyvről, vagy F1-ről van szó. Különben sokkal visszafogottabb vagyok. Talán jogos is volt a kérdés:

- Te ennek most örülsz?

- Igen. Nem kellene?

Jó, majd igyekszem teátrálisabb lenni, bár a drama queen az nem én vagyok, viszont tényleg nagyon boldoggá tett a hír.

Sokat nem beszéltünk, a rozoga technika is újra indult, aztán kis híján elharaptam a nyelvem, és elestem amikor megállt. Na itt már sejteni való volt, messzi nem jutunk. Azért a Nagyváradig elvergődtünk, amikor leszállítottak mindenkit. Az ég olyan fekete volt, mint a kisördög lelek, ernyő meg nem volt nálam, de derűs optimizmussal gondoltam arra, hogy csak elérek a Keletiig. Végül is  a következő sárga paripával el is értem, de azt nem tettem hozzá, hogy az eső előtt. A vonatot lekéstem és olyan vízesés zúdult a nyakamba, hogy a fehérneműmig eláztam, a hajamból csurgott a víz, és még a lámpa is pirosra váltott.

Sietősre fogtam a lépteimet, amikor egy teljesen idegen nő, akit még csak a villamoson sem láttam, leszólított. A fejem fölé dugta az ernyőjét. Legalább egy darabig ne ázzak, mondta. Megköszöntem, kedves volt tőle, nem mintha segített volna az állapotomon, ráadásul az ernyője törött volt. az összes víz a vállamra zúdult, azonban ismeretlen embertársamtól ekkora kedvesség épp úgy feljegyzendő, mint az az eset, amikor a cukrászda előtt fagyiztunk másodmagammal, és az épp kiállni készülő autó vészesen közel, azaz egy milliméternyire megközelíttet a korlátot, amire egy felettébb nagy(meg még, szép is) autóból  rádudáltak.

Én megijedtem, a fickó hamar kiállt, a dudáló meg be a helyére.

- Milyen rendes – mondtam. – Szólt a másiknak, hogy ne törje össze magát.

- Gondolod? Szerintem csak siettette, hogy álljon már ki.

- Lehet, de szeretek jóra gondolni.

- Aki ilyen autóval jár, arról nem gondolok semmi jót.

A pasas kiszállt, elnézést kért, hogy megijesztett, - De -  magyarázta, - annyira közel ment az oszlophoz. Majdnem rátolatott.

- Neked volt igazad.

- Igen -nyugtáztam nulla felségtöbbessel a hangommal, csak az elmém húzta be a strigulát.

Visszatérve, az ernyős megmentőm csak fél távig jött, elköszöntem tőle, becsörtettem a pályaudvarra, hajamból kicsavartam a vizet, zsepivel letörölgettem az arcomat. Főleg a szem környékét, mert szerettem volna látni is.

Mennyire megbámultak! Vásári mulatság itt! Biztosan ez volt kiírva a hátamra. Nem azért, amire a pasik gondolnak. Nők és férfiak vegyesen értetlenkedtek.  A csarnokban ugye nem esik, ezért a külvilág már nem is érdekes. Hát honnan került ide ez az ázott ürge? Hopponáltam.  A Balatonba, mert elnéztem a címet.  Aztán már dehopponáltam és a tetejébe, még a vizet is magammal hoztam!

A következő vonaton sikeresen belefutottam egy csapatnyi, osztálykirándulós fiatalba, plusz tanerők. Remek! Visongtak, nevetgéltek, teljes normális tinik voltak, akik viccesnek találták a rackabirkásan kunkorodó hajamat, és a hátamra tapadt blúzomat, de legalább csak akkor nevettek ki, amikor már a leszálláshoz készültem.

Édesanya örült nekem.

- Eláztál?

- El.

- Hol áztál meg?

Jó kedvem voltam, udvarias vagyok:

- Pesten.

Ebéddel várt. Áldassék a neve, ettem, dumcsiztunk, felpakoltuk a cuccokat és irány haza hozzám.

Félúton figyelmeztettem, ne lepődjön meg, nem takarítottam. Megrántotta a vállát, már hozzá szokott. Nála a pornak is külön helye van. A kukában. Sosem értette, kire ütöttem.

A székeket még könnyűszerrel behordtuk, az asztallal volt egy csekély probléma.

- Hogy visszük ki az udvarra?

Fogós és ravasz kérdés.

A végén leszereltük az első lábát és kifordítottuk az ablakon. Győzelem!

Még beszélgettünk kicsit, szendvicseztünk, megkínáltam wasabis mogyoróval, amire csak fensőbbséges lenézéssel tekintett.

- Ez torma.

- Igen, de marha erős.

Rám nézett, bekapott egy fél marokkal és az arca meg sem rezzent… Oké, én nem szoktam erőset enni, és valóban nem mondta senki, hogy ezt ne úgy egyem, mint a normális mogyorót, tehát amikor én nyomtam be annyit az arcomba, elakadt a lélegzetem, magyarosan szólva, taknyom-nyálam egybefolyt és szánalmasan papírzsepi hegyekkel vergődve zokogtam, tekergőztem az ágyon. Puhány vagyok.

Édesanya körbenézte és megkérdezte:

- Mennyi idő alatt sikerült ezt összehoznod?

Nem tettem úgy, mintha nem érteném, miről beszél.

- Egyhetes kemény munka eredménye.

Esküszöm mosolygott is.

Miután elment, befejeztem a blogomat, megpróbálkoztam még egyszer az álnok wasabis mogyoróval, akkor is sírtam. Perverzen jó, de nem hiszem, hogy állandó buddyk leszünk.

Postoltam a témát, amivel elértem azt a hatást, amit szerettem volna. Sőt, többet is.  Ezen viszont értetlenkedtem, de nem kell nekem mindent tudni. Beszélgettem twitteren, facebookon, közben fordítottam egy kicsit és üvöltettem a zenét is.

Mikor egyedül maradtam, oly időben, mikor normális ember lefekszik aludni, én folytattam első szerelmemet, az írást. Egyszer csak ránéztem az órára, fél kettő volt. Feküdni kéne, gond lesz az ébredéssel. Nálam minden reggel gond van az ébredéssel. Az elhatározást tett követte, csak az álom nem jött könnyen. Aztán arra riadtam, hogy csütörtök van,  ami nem tudom miért lepett meg. Csütörtök volt már akkor is, amikor lefeküdtem.

Ha már wasabi







Ha már zene





2011. június 15., szerda

Kint vagy bent


Annaleenek, Szörnylánytól, szeretettel!

Furcsa falva lakói büszkék voltak a nevükre. Először is, mert valóban különböztek mindenki mástól, másodsorban élvezték is ezt a másságot. Tetőtől-talpig kék színűnek születtek, és ez már önmagában is különleges. Minden csecsemő sötétkéken látta meg a napvilágot, és csak a kor haladtéval világosodtak. Az idősebbek egészen égszínkékek lettek, amit a bölcsességgel és a lelki békével hoztak kapcsolatba, ezért az égszínkékek nagy megbecsülésnek örvendeztek.

2011. június 14., kedd

Vasakarat

Luke-nak! Kicsit elszalad velem a ló...

1. rész: Akarat

 A királylány durcásan, karba font kézzel ült. Legalább negyedórája nem szólalt meg, és nem tervezte az elkövetkezőkben sem. Felháborító, skandalum, disznóság, fújtatott mérgesen, aztán apja kutató szemei elől a fal féle fordult.
 Bakancsáról pergett a sár, Dadus kétségbeesetten próbálta levenni róla, de mérgesen elrántotta a lábát.
 - Hagyjál már!
 - Kisasszonyka nem viselkedhet így! Egy igazi…
 - Bla-bla-bla. Már milliószor hallottam, Dadus! Jobb lenne beletörődni, a nevelő bicska kettétörött.
 - Királyom, mondjon már valamit, én már teljesen kétségbe vagyok esve – zokogott fel az idős hölgy és termetes méretével átfurakodott a mosolyukat alig palástoló alabárdok között.
 Az írnok tapintatosan elfordult, míg a király apró sóhajok kíséretében, kezét a háta mögött összetéve gondterhelten járkált. Ez a lány púp volt a hátán. Szerette, persze, hogy szerette, de mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha fiúnak születik. Boldogult felesége arcát, kitartását és alighanem egy kocsmáros temperamentumát örökölte. Vajon kire ütött ez a gyerek?
 - Leányom - szólalt meg lassan, megfontoltan, – eljött az idő. Tizennyolc éves leszel, férjhez kell menned! Tudtad, hogy…
 - Nem! Én nem megyek férjhez!
 - Tán apácának állnál inkább?
 - Na, még mit nem! – dühösen toppantott apja elé állva, majd hogy hatásosabb legyen még gyorsan kettőt, és ettől a mini toporzékolástól minden sár lepergett mocskos lábbelijéről. A király jég kék szemei megvillantak, ahogy a piros szőnyegre nézett, de nem szólt csak szemét forgatta némán. Az írnok tudta a dolgát. Elhagyta a tróntermet.
 - Ez a két lehetőséged van. Apáca leszel vagy feleség. Ha szerencséd van, a férjed berendez neked egy saját kovácsműhelyt, és megengedi, hogy eljárj a szolgákkal vadászni, de a zárda falai közül nincs kijárás.
 - Ez tisztességtelen volt!
 - Lehet, de attól még igaz. - Megfogta, most megvan! Lánya kék szeme, amit tőle örökölt, épp olyan hidegen villogott, mint  sajátja és tudta, ha most megadja magát, vesztett. Márpedig nem vállalhatja fel a környező királyságok haragját.
 Már két éve folyamatosan hárítja a kérőket. Ami sok, az sok! Minden rendes nőnek az a feladata, hogy gyermeket szüljön, ha lehet fiút, ezzel gondoskodjon az ország stabilitásáról. A felesége megértette ezt.
 - Camill, kislányom, szeretlek, és Isten látja lelkem, nem zavartak a furcsa hóbortjaid sem. Elnéztem, amikor medvét neveltél a palota mögötti réten, és elnéztem, amikor a fejedbe vetted, hogy derekabb kovács leszel mindenkinél.
 - Az vagyok!
 - Ne szakíts félbe! Nem szóltam semmit akkor sem, mikor ételt osztottál, amikor ruhátlan fürdőztél a patakban, és bár majdnem beleroppantam, engedtem, hogy úgy birkózz, akár egy mocskos utcagyerek, de nincs tovább! Felelősséget kell vállalnod!
 - Nem!
 - De igen! Vagy apáca leszel, ebben az esetben még életemben kiválasztom az utódomat, vagy férjhez mész, és a férjeddel együtt uralkodsz. - Vajon máshol is ennyire nehéz a gyerekekkel?
 A düh könnyeket csalt lánya szemébe és minden ellenségessége, kipirult arca, harciasan előreszegez álla ellenére megsajnálta. Átölelte, úgy súgta a fülébe:
 - A kérőid holnap napkeltére megérkeznek. Öt király öt daliás fia, választanod kell köztük, de… - tétován elhallgatott. Ezzel talán nem megy messzire, megérdemel egy reménysugarat. – Tudod, adhatsz nekik egy feladatot.
 A szipogás elhalkult.
 - Milyen feladatot?
 - Akármilyet, amit csak szeretnél – motyogta.
 A lány vidáman felkacagott. Volt ebben egy leheletnyi őrület és csipetnyi gonoszság.
 A király borzongva nézte alabárdjait, akik arcára kiült a leplezetlen félelem, de senki sem szólalt meg. Fáradtan rogyott le trónszékére, hallgatta lánya távolodó lépteit.
 - Akár egy elefánt, trappol abban a bakancsban állandóan, de ha férjhez megy, már nem az én gondom lesz. Nem az enyém – nem értette mitől támadt jókedve. Mosolyogva nézte a szolgákat, akik a sarat szedegették, és az írnokot, aki visszatérve elé tette a kérők miniatúráit, majd hangzatosan sorolni kezdte dicsőségüket. Nem mintha számítanának! Egy cseppet sem.


2 rész: Na meg, a vas

 A reggel túl gyorsan érkezett, túl hirtelen. Gyomrát görcsbe rántotta az aggódás, mégis mosolyogva fogadta a királyi delegációkat. Egyiket a másik után. Elküldetett a lányáért. Remélte, legalább a bakancsot leveszi, ha egyszer napszámosnak öltözik.
 Halk zsongás járta be a termet, udvari zenekar cincogott egy távolabbi sarokból, tenyerébe támasztott fejjel nézte az ajtót és várt, remélve a legjobbakat. Kitárult mindkét szárny, néma csend lett. A király könyöke lecsúszott, ő maga ráharapott a nyelvére, de fájdalmánál sokkal erősebb volt megrökönyödése.
 A jövevény nem lehetett az ő lánya! Legalább öt éve nem viselt női ruhát. A halvány aranyszínű anyag, fehér csipkeberakásokkal, az aranyszínű cipő és feje tetejére tornyozott temérdek haj úgy ragyogott, akár a nap sugarai. A színek sápadtabbá, törékenyebbé festették, no és elrejtették izmos karját, lábát. Akár egy igazi hölgy! Tündöklően gyönyörű volt. Egy ábránd! Lopva karon csípte magát. Ébren volt.

A királyfiak türelmetlenül fészkelődni kezdtek, izgatott susogással figyelték a hercegnő minden mozdulatát, csak egy tett úgy, mint akit teljesen hidegen hagy ez a mérhetetlen szépség. A szomszédos királyságból származó Bernard unatkozva támaszkodott  az oldalajtónak, és kísérőjének minden próbálkozása ellenére sem volt hajlandó közelebb jönni. Titkos kiszemeltje volt ez az erős, jó eszű és kitűnő bajvívó, aki a maga huszonhat évével, lassan kiöregedett a házasságból. Pedig szép lett volna…
 - A szokások értelmében a jelölteknek ki kell állniuk egy próbát. Aki megnyeri, annak nyújtom a kezemet és országomat - szólat meg váratlan a lányának álcázott idegen.
 A király izgatottan nyújtotté előre nyakát, legalább olyan élénken várt, mint a kérők és kíséretük. Fel sem vette a közvetlen stílust, sem az etikett minden hiányát.
 - Holnap estére mindannyian hozzanak elém egy keszkenőt. Legyen olyan szép, olyan tündöklő, ragyog és ékes, amilyet én magam készítek,  a nyertesnek igent mondok, és másnap megülhetjük a menyegzőt. Az anyaga lényegtelen, csak a tökéletessége számít.
 A király kétségbeesetten hunyta le szemét, arcát tenyerébe temette és átadta magát a csüggedésnek. Az lánya egész életében nem vart ki egy keszkenőt, de még egy felet sem. Soha sem vett tűt és cérnát a kezébe. Azt sem tudja, hogyan néz ki a hímző ráma.
Felemelte fejét és tekintete találkozott Bernard barna szemével. Vigyora, amit eredetileg minden bizonnyal nyugtatónak szánt, már-már szemtelenné vált és a király szívét indokolatlanul járta át valamiféle furcsa melegség. Ez a fiú tudja, miről van szó, neki sikerülhet! Sikerülni fog! Édes Isten, add, hogy sikerüljön!

 Az előtte álló majdnem két nap maga volt a pokol. Minden sarkon izgatott hercegekbe botlott, akik a keszkenő színére vonatkozó tanácsokat próbáltak tőle kicsikarni, esetleg Dadust kergették a kedvenc motívumok titkáért. A palota népe jobbnak látta, ha csendesen, osonva végzi a dolgát. Csak néha kellett ellátni  egy-egy vérző ujjat. Látszólag minden sínen volt, viszont Bernard nyomtalanul felszívódott, a király félelme nőttön-nőtt.  Egész éjjel nem tudott aludni, csak forgolódott, étvágya sem volt.
 Este csendesen ült lánya mellett, elibük asztalt állítottak, melyre rákerült hat ezüst tálca, fehér szőttessel letakarva. Az ifjak felsorakoztak. A kérők komolyan vették a feladatott és szebbnél szebb keszkenőket hoztak. Ámuldozva nézte a tündöklő anyagokat, az arany hímzéseket és a sarkokat díszítő virág és madár mintákat.
 Bernard tálcáját letakarva várakozott mozdulatlanul.
 - Hadd lássam! – szólt a lány parancsolóan. A királyfi magabiztos vigyorral nemet intett.
 - Előbb a tiedet, királylány! Lássuk a te ragyogó darabodat.
 Az egybegyűltek helyeslően mormogtak.
 Camill mosolya egy cseppet sem volt szerényebb, magabiztos kihívójánál. Biztosra vette, hogy akármi is lapul az ötödik tálcán, meg sem közelíti azt, amit ő hozott.
 A sokadalom egy emberként hőkölt hátra, a király felhördült. Az anyag alól kibukkanó acéllapon megcsillant a fény. Sarkaiban francia liliom mintákat vertek, közepére a királyi címer került és a szélein Camill neve volt olvasható számtalan apró betűkből kitéve, egymás után.
 - Mi ez? Ez nem keszkenő, ez…- dadogta mindenki tágra nyílt szemmel.
 A királylány mosolyogva csippentette fel a fémlap sarkát, óvatosan megrázta és az anyag, mindenki ámulatára, hullámozni kezdet. Kihívóan nézet Bernardra, majd maga fedte fel az utolsó tálcát.

A király hangosan felnevetett, lánya elsápadt, a királyfiak, akik csalárdságot emlegettek, döbbenten elhallgattak. Bernárd felemelte keszkenőjét. Mintha a hercegnő készítette volna, apró különbségekkel. Középét a szomszédos királyság címere díszítette, körben a trónörökös nevét viselte.
 - Ez hogy lehetséges? – kérdezte a királylány döbbenten.  – Csak én tudok ilyen vékony lapot kovácsolni, csak én ismerem az acélfüst titkát…
 Nem vette észre a csendesen kiosonó, könnyeit nyelő Dadust, akinek nővére oly sok szépet mesélt Bernardról,  és most, annyi évvel később, végre megnyugodott. Minden a terveik szerint alakult.

2011. június 13., hétfő

Minden jót, Eszti néni!

Számos alkalommal megemlítettem, hogy Eszti néni elhagyta köreinket. Távozását hatalmas megkönnyebbülés kísérte, és mint olyan, jelentős mozzanata életünknek.

Ahogy az lenni szokott az én esetemben, kimaradtam belőle. Mentségemre legyen szólva, semmi jele nem volt a nagy bumm közeledtének, nekem meg vacsorameghívásom volt. Tehát szépen felöltöztem, elmentem itthonról, majd olyan tíz percre rá kirobbant a balhé.

Jellemező, hogy mikor hazaértem, már minden elcsendesedett. Ismételten lecsúsztam a vége főcímet, megint csak tíz perccel. Ezt tanítani kéne!

No de, inkább rátérek arra, mi is történt.

Az események 15:45-kor kezdődtek. Eszti néni szomszédságában békés, szombati sziesztájukat töltötték a lakók, amikor hirtelen éktelen kiáltozásra, dörömbölésre lettek figyelmesek.

Rutinból tódultak a folyosóra.

- Segítség! Túszul ejtettek! Segítség! – verte az ajtót és a falat, idős szomszédjuk.

- Jól tetszik lenni? – döngették vissza a naiv kérését.

- Nem! Itt vannak a lakásban, fegyverük van! Nem engednek ki!

- Kicsodák?

- Elvették a kulcsaimat, túszul ejtetek! Segítség!

A néni már vagy fél órája kiabált, mikor döntésre jutottak. Elcsendesíteni nem tudták, szót érteni vele nem lehetett, a ház otthontartózkodó tagjai mind a másodikon gyülekeztek. A szomszéd eldöntötte, elviteti a renitens műsorszolgáltatót. Ami sok, az sok!

Hívta a mentőket. Elmondta mi a gond. A diszpécser felvilágosította, ez nem járható út, a rendőrök rendelhetik el a néni elszállítását, tessék előbb őket hívni.

Megtörtént. Hamarosan megérkezett a járőr páros, akik minden bizonnyal azt hitték, rövid öt perces akció lesz.

Negyedóra múlva csak annyit tudtak, a néni minden jel szerint bolond, lehetséges, hogy fegyver van nála (lásd itt), az ajtón biztonsági zár van és a kutya kapcsolódva gazdájához, szinkronban vonyít.

Hívni kell zárszakértőt, túsztárgyalót, aki ugye képzett agyfurkász, valamint készenlétiseket a  behatoláshoz.

Megérkezett a lakatos és a kommandósok. Ellepték talpig feketében, álarcban a lépcsőházat. Benyomultak a szomszédos lakásokba hallgatózni. A tejes harci díszes és gépfegyveres sereg láttán néhányakban kétség támadt. Főleg a szomszéd kis máltaijában, mert hogy félelmében végig… tisztelte gazdijának lábszárát, na meg a folyosó is egészen kiürült. A bámészkodok lassan oszolni kezdtek. Olyan nagy volt a felfordulás, hogy egy emelettel feljebb is hallhattak mindent, arról nem is beszélve, a lépcsőfordulóból jó rálátás ígérkezett.

Mindenki a túsztárgyalóra várt, aki a jelek szerint késett, addig meg próbálták beszéltetni a nénit. Egy idő után már örültek volna, ha elhallgat, mert csak az kiabálta:

- Segítség! Túszul ejtettek! Elvették a lakáskulcsomat.

Az egyen- és roham ruhások össze- összenéztek, csóválták a fejüket. Biztosra vették, hogy a túsz magyarosan szólva sült bolond, rájuk itt nem sok szükség van, ellenben a kényszerzubbonyosoknak már itt kéne lenni. Szakértő nélkül azonban nem tehettek semmit, maradtak. Az idő telt.

Fél hétre befutott az elmék bajnoka is. Addigra a zárszakértő kis híján elaludt, a háziak már csüggedten várták az akciót, lagymatagon kávéztak, beszélgettek, dohányoztak, csak a hivatásosok álltak peckesen, és persze a nap sztárja, a túszok túsza, Eszti néni.

A hozzáértő ember beszélgetést kezdeményezett. Annyira nem kellett próbálkoznia, a kérdezett be sem fogta a száját egész délután, értelmes válaszokat kicsikarni amúgy is reménytelen volt.

Talán a nagy figyelemtől, vagy mert maga is megunta a folyamatosan ismétlődő három mondatot, a néni közölte, fegyvere van. Aztán azt, hogy fegyveresek támadták meg, majd megint, hogy fegyvere van. A kérdésre, hányan vannak, kitérő választ adott, azaz segítségért kiabált.  A szakértő jelezte, hívják a mentősöket. A néni minden jel szerint gyógykezelésre szorul, ha nem szökött páciens. Azonban lehetséges, hogy fegyvere van.  A kommandósok hatoljanak be elsőnek.

Néma lassúsággal teltek a percek, levegőt is csak halkan vettek, még a pókok is beszüntették hálóik fonását. Kezdetét vette a várakoztak a mentősökre hadművelet.

Egyszer csak megérkeztek hordággyal, nyugtatókkal felszerelve.

A parancsot kiadták. Az embereket be és elterelték, aki tehette egy szomszédhoz bútorozott be, hogy az ajtóból szemmel tarthassa a történéseket.

A zárszakért az ajtó elé guggolt. Hamarosan bólintott, fogta a táskáját és visszavonult. A kommandósok ellenőrizték fegyvereiket, az ajtót két oldalról körbefogó társaságból kivált valaki, aki szembe állt és szimplán berúgta az ajtót.

A néni természetesen nem állt mögötte, nem szükséges gonoszkodni!

A feketében öltözött férfiak beözönlöttek a lakásban, nem tartott sokáig, míg körbenéztek és megállapították, nincs ott egy fél túszejtő sem. Az idős hölgy nem kapott szívinfarktust, bár megállás nélkül sivítozott, de a szomszédok esetében kevésen múlott. Oly sok várakozás ezért a percnyi attackért!

Ekkor bementek a mentősök és tíz percre rá már hozták is az idős asszonyt, aki ugyanúgy óbégatott, de legalább elvitték. Egy mesebeli helyre, ahol belül nincsen kilincs és gumiból vannak a falak.

A rendőrök végül csak éjszaka tizenegykor vonultak le. Szerintem akkor kanyarodtak ki a saroknál, amikor én leszálltam a villamosról. Egyszer van akció a házban és én akkor sem vagyok itt. Tipikus én.


Ezzel lezártnak tekintem Eszti néni életművét. Van még jó néhány történet, amit nem osztottam meg, de valószínűleg már nem is fogom. Ennyi volt ebben a témában. Engedjük el! Azért hiányozni fog...

u.i.:

Az néni felett lakó ősellenség magához vette a gazda hagyott, valaha szebb napokat látott tacskót. Mivel szegény jószág teljesen meg volt zavarodva és nem fogadott el semmit, elvitte az állatorvoshoz.

A hajnalt már nem élte meg. Az, hogy hemzsegtek benne a bolhák a kisebbik baj lett volna. Szegény kutyusnak nem igen volt épp porcikája, a belső szervei is megsérültek a minden jel szerint brutális verés sorozattól. A gonosz lakótárs, aki "lopta" a néni vizét, áramát és "tönkretette" a karácsonyát, megkönyörült szegény párán és elaltatta.

Két napra rá, felbukkant a sosem látott, de annyit emlegetett fiú és az unoka. Mártír arccal járkáltak, pakoltak. A lakóknak panaszkodtak felháborodva, hogy a nénit elvitették, amíg végre a közvetlen szomszéd be nem számolt az elmúlt néhány év eseményeiről. Ettől elhallgattak, gyorsan leürítették a lakást és azóta sem jártak erre.

2011. június 11., szombat

Ásó, kapa, kis balta

Ültem, és néztem killercatet, aki egy általa kipukkasztott sárga lufiegér maradványaival játszott, miután vagy két percig csak figyelte (ugyanis a durranástól megállt a cicadorombolás), és elgondolkodtam azon, ha nem így alakul az életem, vajon ülhetnék-e ilyen nyugalommal.

Hát nem! Biztosan tudom, hogy nem, mégsem dicsőítem az egyedüllétet. Általában legalábbis. Nem mondom, hogy rossz volt együtt élni valakivel, azt sem, hogy megbántam, mert nem lenne igaz. Attól a néhány évtől sokkal erősebb lettem. Mégis, milyen borzalmas már azért hálát adni, hogy nem született gyerekem, mert így nincs semmi, ami összekötne vele?

Honnan jött ez az egész? Tegnap majdnem egy év után beszéltem telefonon a nagynénémmel. A hangjából tudtam, hogy baj van, de lefutottuk az udvariassági köröket, mielőtt a tárgyra tértünk volna.

- Nem akarsz férjhez menni?

- Jaj, most miért? Már megint ez a kérdés!

Mikor fiatalabb voltam, arra gondoltam, hogy készítek olyan kis szöveg táblákat és a kérdésnek megfelelőt mutatom fel.

- Nem mész férjhez?

- Nem még nem.

- Hol dolgozol?

- Még mindig ugyanott!

- Mit csinálsz?

- Még mindig ugyanazt!

- Mikor mész férjhez?

- Nem tervezem mostanában.

És így tovább! Egy beszélgetés alatt olyan három-négy alkalommal lyukadtunk ki renitens magatartásomnál, tudniillik, hogy nem megyek férjhez. Van egy unokatestvérem, aki egy évvel idősebb, és ugyanezen álláspontot képviseli, de neki elnézik, mert férfi. Legfeljebb megjegyzik: egyformák vagytok. Ezt viszont annyit hallottam az elmúlt években, hogy már fel sem veszem. Valóban néhány hasonló bogarunk, és családi rendezvényeken valahogyan mindig egymásmellé ültettek minket. Szóval, ez sem hat az újdonság erejével.

Körülbelül itt tartottam a gondolatmenetben, amikor a nagynéném bedobta a bombát. A kedvenc unokatestvéremék különköltöztek. A nagyobbik gyerek, aki már saját, józan ésszel rendelkezik, az apjánál marad, a kisebbik, akinek az anyja jelenti a mindent, értelemszerűen őt választotta, és megkezdődött a lelki hadviselés.

A nagyszülők persze támogatják a fiúkat, de nem szólnak bele az életébe, a gyerekeket nagyon szeretik, sok időt voltak náluk. Igen, a múlt idő nem tévedés. Most, a kisebbik már nem jár hozzájuk, a menyecske mindenféléket terjeszt a nagyszülőkről, és miután ez egy kistelepülés, ahol mindenki ismer mindenkit, a hírek visszajutottak.

Ez felért egy hátba döféssel. Nincsen ember hiba nélkül, de amiket terjesztenek róluk, az egyáltalán nem igaz. Ismerem az összes érintett felet, nagyon sok időt töltöttem mindegyikükkel és most teljesen megzavarodtam.

Nyilvánvaló hazugságok keringenek szájról szájra, amit csak az hisz el, akit a rosszindulat mozgat.

Szomorú, amikor egy család tönkremegy, teljesen mindegy milyen okból, nem működött és kész, de miért kell így belekeverni a gyerekeket, a nagyszülőket, a testvéreket, az egész családot?  Nem elég a fájdalom? Mi motivál egyes nőket arra, hogy a vélt és valós sérelmeit azokon torolja meg, akik nem tehetnek róla?

Lassan a két testvér sem találkozik, mert a kicsi mintha agymosáson ment volna át, amit a nagyobbik rosszul visel.

Most nem az a lényeg, kinek van igaza, hanem az a kérdés, mi mozgatja a nőket, amikor ennyire bosszúszomjasok lesznek?

Biztos szükséges hozzá egy természet, amivel jelenleg nem rendelkezem, ahogyan az unokatestvéremnek a feleségéből sem néztem ki, de rájöttem, vannak még dolgok amik megtudnak lepni.

Például, amikor igen kedélyesen elcsevegtem az exem új barátnőjével, nagyjából úgy egy órát, és megkérdezte, miért mentünk szét, én azt feleltem, nem gondolom, hogy vele kellene megbeszélnem. Ha érdekli, kérdezze meg a párját. Azt mondta már megtette, de nem beszél róla. Na, akkor hagyjuk is ennyiben! A múlt az elmúlt. Mi a csudáért mocskoljam azt, akit valamikor szerettem? Nyilvánvalóan én sem vagyok tökéletes, szóval, ha akarna, szidhatna, de nem tette. Sőt, amikor teljesen váratlanul összefutottak édesanyával és elkezdtek beszélgetni, ami meg nem zavart, mert ehhez joguk van, együtt sírtak. Szó szerint. Édesanya még este is könnybe lábadt szemmel mesélte, és meg nem értettem, meglett felnőtt emberek mit zokognak az utcán. Amikor valami elmúlt, akkor elmúlt. Aztán jó van!

Persze, maradt bennem is tüske, nem is kevés, de a magam részéről örültem, hogy túl vagyok rajta. Nekiálltam feldolgozni és nem volt egyszerű. Nagyon fájt egy sereg dolog, de mire lett volna jó, ha a volt szomszéddal találkozva nem azt mondom neki, hogy elmúlt, hanem kiteregetem a szennyes? Kötve hiszem, hogy jobb lett volna tőle. Arról nem beszélve, felesleges fájdalmat okoztam volna  az exemnek, amikor visszahallja, mert hogy visszahallotta volna az biztos.

Nem rúgunk bele a földön fekvőbe! Nők, asszonyok, ha annyira nyomorultul bántak veletek, ha annyira rossz volt az életetek, ha annyira fájdalmas volt, miért nem álltatok odébb, vagy kertetek segítséget?

Megtanultam valamit ez lemúlt években, mindenkivel szemben azt lehet megtenni, amit ő maga enged. Vannak nagyon bizarr esetek az életben, de a legtöbb házasságra ez nem igaz.  A bántalmazott nők, aki jogosan vannak tele félelemmel, annyira szégyellik a helyzetüket, hogy leggyakrabban a közvetlen rokonok, barátok se, tudnak róla. Ügyetlen vagyok, elestem, megbotlottam, nekimentem, lefejeltem és még sorolhatnám. Áldozatokká vállnak, mert nincs erejük védekezni vagy kitörni. Na de az unokatestvéreméknél nem erről van ám szó.

Biztos szomorú volt a menyecske élete, elhanyagolták, nem törődtek vele, mit tudom én. A férje reggeltől estig dolgozott, a feneke alá tett mindent, jó kocsit, szép házat. Biztosan nem jutott ideje  a családjára és igen, nem egy sokat beszélő emberke. Talán nem lehetett vele megbeszélni, amikor kellett volna. Nem tudom, mert nem voltam ott és nem is gúnyolódom, tényleg sajnálom a feleséget, mert borzalmas dolog magányosnak lenni, amikor a házasság csupán papíron létezik, és meg kell halljon valaki a családból ahhoz, hogy láthasd a férjedet, mert a temetésre ő is elmegy. Igen, szép dolog, hogy gondoskodom a családomról, hogy megadok nekik mindent, de  a pénz nem pótolja ám a szerepemet, nem tesz valóságossá, nem ad jó éjt puszit, és nem kérdezi meg a páromtól milyen volt a napja. Az elhidegülés innen csak egy alattomban lezajló folyamat, amit akkor vesz észre az érintett, jellemzően teljesen döbbenten, amikor már késő. Megértem mindkét felet, tudom, hogy sok indulat és elfojtott düh kering ilyenkor mindenkiben, de emberek gyereketek van! Kettő is! Nem lehet ezt szépen?

Az én édesanyám sosem uszított édesapa ellen. Már nagyok voltunk mikor elváltak, pontosan tudtuk mi folyik, ismertünk mindent, nem kellett mondani sem. Soha sem mondta, hogy ne menj hozzá, mert ilyen-olyan. Pontosan tudtam milyen, de az édesapám. Akkor is, ha nem volt tökéletes apa. Na, most jelentkezzen, akinek olyan jutott!

Nagyon sajnálom a nagyszülőket, akik csak segítettek eddig, és sajnálom a gyerekeket, akiknek rámehet a kapcsolatuk arra, hogy a szüleik többé nem szeretik egymást.

Eszembe jut egy jelenet a Dogmából:

„- Az a tapasztalatom, hogy az átlag hím, egész életében egyszer sem képes, még tíz percre sem férfi lenni.

- Nem értelek! Csak nem akarsz csatlakozni a másik oldalhoz?

- Nem tehetem. A nők mind bolondok.

- Akkor menj vissza és kér az Istentől egy harmadik variációt.”

Nem értem a nőket, tényleg nem. Uraim, ha önök nem értitek őket, az rendben van, de nekem illene! Egyre vonzóbb az a harmadik lehetőség…











2011. június 10., péntek

Kenyeret és cirkuszt

Luke-nak szeretettel!

A cirkuszi élet mindenkitől mást és sokat követelt. A hiéna, a kutya, a házi macska, a páva, az elefánt, a mongúz, a kígyó, a héja, a nyuszi és a ló, ezt pontosan tudta. Ezért döntöttek úgy, hogy együtt maradnak, miután egy éjszaka leégett a cirkuszi sátor, és a nagy felfordulásban róluk megfeledkeztek.

Bár utólag inkább úgy gondolták, így könnyebben megszabadulhatnak tőlük, és egyszerűen nem akarták észrevenni távozásukat.

Míg az emberek fejvesztve rohangáltak, vizes vödrökkel, pokrócokkal, addig a vacsorára várakozó állatok különbségeiket félretéve, egymásmellé sodródtak, majd látva, hogy nincs rájuk szükség, elsétáltak.

Lassan két hónapja voltak együtt, de a társaság kezdeti problémái továbbra sem csökkentek.

A ragadozók ugyan nem falták fel a növényevőket, de megszokásból rájuk mordultak, valahányszor túl közel merészkedtek.

A szükség törvényt bontott, amihez a közös barlang is hozzá járult, szállásra mindannyiuknak szüksége volt, így eshetett meg, hogy furcsa barátságok köttettek.

Bár a páva pontosan tudta, hogy a hiénát nem a szépsége vonzza, jól esett a társasága és mikor a hűséges kutya hozzájuk csapódott, örült, hogy nem lesznek kettesben. A mongúz és az elefánt régóta kedvelték egymás. A kígyó felől, ha voltak is kétségeik, hamarosan elmúltak. A héja, aki alábecsülte a nyuszit és a lovat, gyorsan rá jött, bundás barátjában erős, bátor szív dobog, a pacinak pedig, aki számára a szabadság érzete mindennél fontosabb volt, olyan tehetsége van az életbennmaradáshoz, mint egyiküknek sem.

A növényevők kijártak legelészni, míg a húsevők tapintatosan messzebbre mentek vadászni. Néha a páva, aki lassan elképzelhetetlennek tartotta az életét vihogó társa nélkül, velük tartott. Ilyen alkalmak után kicsit megingott bizodalma a hiénában. Egész addig csipogott vissza, amíg a hiéna, egy végső, ugatás szerű mordulással el nem hallgatta.

A barlang lakói lassan rá untak erre a véget nem érő játékra, és ha néha valamelyik fel is szólalt a páva érdekében, hamar megtanulta, a szárnyas nem érdemel védelmet, hiszen önként hatja fejét a bárd alá.

A házi macska alapvetően jobban kedvelte a hiénát, de gyakran váltott csapatot, ha a viselkedését már nem tudta többé elviselni.

Ilyenkor az elefánt társaságát részesítette előnyben, aki higgadtságával, nyugodt természetével és termetével, tekintélyt és védelmet élvezett másokkal szemben. Ha támadták is, csakis a háta mögött tették. Szembeszállni egyik állat sem mert volna vele.

A kígyó kedvelte a nyuszit, furcsa mód, sosem támadt étvágya rá, és bár a ló sokat bosszantotta, a csapkodó patái veszélyt jelentettek rá, mégis élvezettel hallgatta őket.

A héja csak magát látta és a barátaitól is azt várta, hogy az ő szárnyalását dicsérjék. Maximalizmusa eleinte távolságtartóvá tette, azonban ahogy telt az idő, egyre jobban felengedett és megtanult meghallgatni másokat is.

A mongúz rájött, hogy a kígyó nyugodt, hűvös modora passzol az ő hirtelen, szaladgáló, alagutat ásó, sok mindent kipróbáló, kalandvágyó természetéhez, így attól kezdve gyakran közös kirándulásokat tettek.

Az elefánt kimondatlanul is vezetővé lépett elő. Igaz, hogy leggyakrabban bosszantották az ezzel járó feladatok.

A kutya szelíd, jó természete miatt, könnyen mások hatása alá került. Azon ritka állat volt, akit mindenki szeretett, mégis gyakran pórul járt hűsége és szeleburdisága következtében.

A páva és a hiéna színházfelelősökké váltak, amit gyakran még a barlangon kívül kezdtek játszani, de senkinek nem kellett félnie, hogy lemarad. Ugyanazon számokat vették elő, ismételték folyton- folyvást.  A hiéna szidta pávát madárságáért. Minél inkább bántotta, a tollas annál inkább bizonygatta kitartását, lojalitását, rajongását.

A kígyó igyekezet nem tudomást venni a dolgokról, csak akkor folyt bele, ha úgy érezte őt magát szólították meg. Ha nem így volt, csendesen, összetekeredve pihent a barlang előtt, ahol kevés látogatóját, aktuális hangulata szerint fogadta.

A macska eleinte idegesített némelyeket. Nehéz volt kiismerni. Amikor rossz kedve volt, gondolkodás nélkül megkarmolt bárkit, utána pedig hiába szerette volna jóvá tenni, alig akadt vevő a dörgölőzésére. A szeméből kiolvasott hangulatát, ami gyakrabban ingadozott, mint páva odaadása, figyelembe véve, elsimult minden probléma.

Régóta érezték, hogy baj lesz. Egyre messzebb kellett járniuk élelemért.  Mind gyakrabban gondoltak arra, hogy keresnek maguknak egy másik mutatványosokból álló csoportot, ahol gondoskodnak róluk, és ezzel visszakaphatják régi, megszokott életüket. Az állatok egy része szétszóródva kereste a kiutat, majd este, csüggedten számoltak be arról, hogy nem találtak semmit. A hiéna nem értette mi baja van a többieknek, ő biztosan tudta, hogy  a Carnevál cirkusz már útra kelt, ahol nagy szükségük mutatkozik állatokra. A helyük biztosított! A legtöbben mégsem osztották önteltségéből fakadó optimizmusát.

Majd váratlanul,  egy, az erdőben kiránduló család meglátta nyuszit, a fa telepítéssel foglalkozó csoport pedig lovat. A kis ugrifüles házi kedvencé lépett elő, a lóból haszon állat lett, de némi búslakodás után rájöttek, a lehető legjobban jártak.

A héja egyedül maradt. Szomorúan lógatta fejét, de abban bízott, szép szárnyaival elrepülhet barátaihoz.

Mindenkit megrendítettek az eltűnések. Hiába voltak annyira különbözőek, a barlangban és környékén rendet tartottak. Igazságosan felosztották a feladatokat, és maguknak sem vallották be, már annyira összeszoktak, hogy elképzelhetetlennek tartották az életet egymás nélkül.

Közben a nagyvilágban, a szökevényeket jó ideje keresték. A cirkusz nem tudott elszámolni velük. A hatóságok, mivel a társulat pénz és fedél nélkül maradt, maguk vették kézbe az ügyet. Kutató csapatokat indítottak. Vadászok, erdőkerülők járták a vidéket, telefonos forródrótot üzemeltettek, és minden bejelentést azonnal kivizsgáltak.

Erről a furcsa csapatnak semmiféle tudomása nem volt ugyan, de érzékelték a megnövekedett forgalmat, hát óvatosabbak lettek. Hiába.

A befogásukra küldött emberek éjszaka lepték meg őket. A hiénába és az elefántba altatót lőttek. A kutya és a macska nyakába hurok került. A kígyót villás bottal szorították le, majd zsákba rakták, míg a héját, a pávát és a mongúzt ketrecekbe zárták.

Felpakolták őket egy hatalmas teherautó platójára. Hiába fújtattak, kapartak, vonyítottak, nyüszögtek vagy csapkodtak, senkit sem érdekelt szenvedésük.

A szállásukra panaszuk nem lehetett. Gondoskodtak róluk, kaptak enni, inni, de mivel nem akadt köztük két egyforma, és mert mindenki a saját fajához került, nagyon magányosnak érezték magukat így, szétválasztva.

Az állatkert gondozói értetlenül figyelték, ahogy egymás után tagadták meg az evést. A fertőzés gyanút hamar megcáfolta az állatorvosos. Tökéletesen egészségesek voltak, csupán mind fogyásnak indultak. Nem közeledtek a többi állathoz, csendesen, mozdulatlanul különvonultak.

A kedélybetegség mindenkin jól látszott, még a kígyó is, bár lényéből adódóan semmiféle módon nem derült ki szomorkodása, összetekeredve feküdt, nem emelte fel fejét sem. Hiába kínálták ínycsiklandó nyuszikkal, mindig a barátja jutott az eszébe, tehát locsolócsőnek álcázva magát, gondolataiba merülve aludt tovább.

Az igazgató megelégelte a helyzetet. A park közepén felépített, mesterséges barlangrendszer, ami köré hatalmas kifutót terveztek, elkészült. Eredetileg a barnamedvéknek szánták, de a macik a jelek szerint jól érezték magukat a régi helyükön is, vagy legalábbis ettek, így utasítást adott ki, hogy a területet kerítsék körbe hálóval, a tetejét is borítsák be, majd szállítsák át a befogott állatokat. A gondozók szkeptikusak voltak, azonban mind érezték, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Végül is mi baj származhat belőle?

A legrosszabb esetben a hiéna felfalja  a kisebb állatokat, a mongúz megöli a kígyót, esetleg az elefánt agyontapos mindenkit. Csekély kockázat...

Világszenzáció lett a hiéna mellső lábai között gubbasztó páva, az oldalukat összevető kutya és macska, az elefánton napozó kígyó, a hatalmas fülébe kapaszkodó héja és a lába mellől kikukucskáló mongúz csoportképéből.

Sok éven keresztül a leglátogatottabb attrakció volt e fura gyülekezet. Tanulmányok tucatjai próbálták megfejteni viselkedésüket, de miután Brit tudósoknak is beletört a bicskájuk,  elfogadták, hogy unikum a maga nemében, ami minden bizarrsága ellenére is, boldoggá teszi az állatokat és a látogatókat.

Többé nem kerestek benne logikát. Helyette, még sokáig élvezték szokatlanságukat.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...